Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

Úgy látszik, tényleg az undorig kell feszegetni a határokat a kedvünkért. Nekünk nem elég a hallgatag bárányok kannibálja, a maga facsart erkölcsével; a dühödt démonok szállta sorozatgyilkosokra vadászó rendőrségi vérelemző sorozatgyilkos – az elnehezedő szövegközegbe olyan kell, aki szörnyeteg voltát annak minden morális súlyával együtt fogadja el, akinek „isten halott, és ez az utolsó parancsolata”. Szinte kedvem lenne a történethez egyértelműen, szinte sorvezetői módon mintát adó hard boiled műfaj elnevezését e könyv kedvéért valami „nyersen zaftosra” módosítani. Mert ez felnőtt tartalom innentől és ezt a könyvet tessék elzárni a kiskamaszok elől.

Azt gondoltam, a paranormális purparlé lassan kifullad, azaz belefúl a saját konvencióiba – erre Glen Duncan elénk pakolta a műfaj egyik legjobban megformált vérfarkasát. Ez a könyv nem a maga műfaji ketrecében konvencionális. Érdemes felsorolni, mi mindenre nem emlékeztet a hőse, hogy látható legyen, mire is gondolok.

Először is: hősünk nem megváltanivaló rosszfiú, aki minden kiábrándult gesztusa ellenére a lelke mélyén dédelgeti egykori ideáit. Ez a romantikus zsánerből para-világba emelt csaj-önbecsapó alapgesztus valójában igen ősi toposz. Regényalakok tucatjait sorolhatnám itt antik héroszoktól szívtiprókon, betyárokon át a titkon érző szívű hóhér-behemótokig. Jake Marlowe-nak is vannak ideái, csak tudja, hogy időről időre hatályon kívül helyeződnek. Tudja, hogy megválthatatlan. Mert a mintának bedőlő nők csak azt nem veszik figyelembe, amit ez a könyv igen világosan láttat: ha valakiben vadállat lakik, és időről időre átadja neki az irányítást, annak bizony a szörnyek évadán a szeretett személy préda lesz, finom falat. Olykor a legfinomabb. Jake Marlowe menthetetlen, és tudja magáról, hogy az. Nem véletlen, hogy megfáradt. Hogy halni készül. Pontosabban: kihalni.

Ráadásul nem „agyilag úgy maradt” örök kamasz, ahogyan a műfaj kortárs figurái nagyon kevés kivételtől eltekintve azok – mivel a szerelmeik „logikáját” jobbára a célcsoport fantázia-elvárásaihoz igazítják az írók. Duncan nem ezt teszi, s mikor a könyve második felében az addig hivatásszerűen kurvahasználó hőse mégiscsak kénytelen moccanni szívileg, nem kamasz-kanbajok, hanem a saját ifjúkori, azaz viktoriánus beidegződései nyögetik. Mert hiába volt az ezernyolcszázas években konvenciókat felrúgó figura, s azóta hiába ábrándult teljesen ki, az első adandó alkalommal visszapottyan az elvesztettnek hitt szerepbe. Vicces, ahogy nem képes lerúgni magáról a Tennyson-i szerelmes allűröket, a kor férfiszerepeit; úgy tekerednek rá, mint jóízű lakoma után vérállat-bokára a megtapicskolt vékonybél.

Jó, hogy végre olvashatok egy könyvet, ahol a hős rezignált közönyéből, lassú, a viktoriánus fogalomkészlettel ízesen játszó, azt az Amerikai Pszicho Bateman-i belső monológjainak hangulatával vegyítő stílusából elém áll valaki, aki valóban több száz évesnek hat. „A modernitás leszámolt az Abszolút Morális Értékekkel és az Objektív Valósággal…” viszont Jake Marlowe nem modern ember. A gondolkodásmódja gyökérzete, a kiindulópontja a szépapáké. „Kétszáz év alatt számtalanszor lehet látni mindent”, mindenféle leszámolásokat, jellemzően emberit, avagy túlságosan is emberit. Az érettség délibábnak bizonyuló magaslatait, az illúzióvesztés Himalájáit látni számtalanszor – de a gondolkodásmód strukturáltsága nem módosul. Annyiszor aggatják - mint ruhát - könyvek hőseire ezt a rajtunk túl mutató kor-távlatot! De tényleg ritkán olvasok olyan para-ponyvát, ahol a hős valóban megélhetően idős – nem pedig a mai trendek zavarba ejtően kortárs módra működő, távlattalan figurája.

A könyvet úgy kíséri a disznóölés vér-, hús-, de főleg zsírszaggal terhes, étvágyrontó légköre, ahogy a jobban sikerült vámpírfreskókat az enyhe kriptaszag. A nem egyszerű írói bukfenc, hogy az író ebbe a bűzbe szövi a hőse életfogytig hurcolt maradvány-morálja minden rezignációját, mégpedig meglepő hitellel. Sőt, a rózsás viktoriánusba oltott, mégis illúziómentes, két érett ember közt szárba szökő románc is a nyers hús szagában virul ki. Talán ezért sem keveri bele az író a műfaj legidegesítőbb elemét a maga stíluskoktéljába: nincs szerelmi háromszög, pláne nincs fajtaközi para-pornó. Nem is igen lehetne – mivel a vámpírok e történetben végre a klasszikus elvek mentén vágyakoznak: a testnedvek széles választékából kizárólag a vérre. Látszólag az egész történetre igaz, hogy hű marad a „Mágikus lények kalauzának” középkorias belső logikájához, persze a végén csak pofon csapja Duncan is a rendszert, a csavarok becsavargatása kedvéért az alapvetéstől elég messzire csavarog.

Szóba hoztam a hard boiled-et, még az elején, s nem véletlenül. Mert ami a cselekményvezetést illeti, Jake Marlowe kalandjai alaposan követik a névrokon magánnyomozó, Chandler nem avuló népszerűségű hőse, Philip Marlowe kalandjainak mintáját. A névadás önleleplező játék: pofátlanságig átvételkor csinálj úgy, mintha tisztelegnél. Így lesz a sztori-kopiból hommage? Jake Philip módjára kapja a pofonokat, rabolódik el – ami azért multimilliomos vérfarkas létére elég vicces. Hiszen ha nem is alakul át vérállattá szíre-szóra úgy, mintha inget cserélne; ha a hold kiszolgáltatottja is, jelentősen komolyabb védelmekkel bír, mint a mintaadó magánkopó. Akit ritkán, de akkor habozás nélkül előrántott pisztolya mellett a legtöbbször csak feneketlen cinizmusa védett. Ráadásul a mintaadó regények a maguk idején kevesebb indokolatlan, önkényes, avagy túlságosan átlátszó fordulatot tartalmaztak – persze az ember fia jobbára abban konvencionális, amiben a leggyengébb…

Ami átlendíthet eme kizökkentő lelepleződéseken, az Duncan kifinomult stílusa, aminek kifejezetten jót tesz a két Marlowe közti szellemi rokonság. A megkopott idealizmus diktálta csendes, filozofikus elmélkedés a felszín iróniájába csomagolva – amit a fordítás is hallatlanul ügyesen ad vissza. Két belezés közt, olykor közben is elképesztően költői, ihletett, rengeteg kulturális utalással megpakolt szöveget olvashatunk. „Tök mindegy, honnan ered a fajom, kozmikus távlatban ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mint bármely más faj eredettörténetének. Az élet kozmikus vagy egyéb értelme keresésének napjai rég leáldoztak. Legyen szó szörnyetegről, földigilisztáról vagy emberről, a világ ma fényt, szerelmet, örömet nem ont, se biztonságot, békét, bajra írt, s mi csúf mezőn nyögünk homályban itt…” Ahogy a viktoriánus költő, Tennyson és Robert Browning mellett a „harmadik legnagyobb” Matthew Arnold versét beleszövi a lassú gondolatmenetbe, úgy ömlik e kötetben több helyütt költői holdfény a nedvekben tocsogó nyammogásra is. „Vér csordult le az arcomon, akár a gyermekkor forró könnyei.” Hát nem édes?

Megint egyszer elgondolkodhattam a kifinomult, perverzen izgató gonosz apropóján, a regény teljes jófiútlansága apropóján – hogy mennyire beteg dolog valójában esztétikai alapokon bűnpártolni. Komolyan mondom, kedvem lett volna időnként egy darab nyers húst ujjbeggyel böködni, eltéveszthetetlen szagában ücsörögni kicsit, hogy ne sikálja el az elmém, mire is élvez. Mert nem árt tudni előtte-közben-utána, milyen szinten beteg az a körülöttes, ahol ez a kendőzetlenség a hiteles. Avagy isten tényleg halott, és valóban ez az utolsó parancsolata?

Kiadó: Agave

Fordította: Huszár András

 

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol

Karin Blom húszéves, enyhén alkoholista, megrögzött hazudozó és erőszakos férfifaló – szépséges anyja és kedves nővére árnyékában ő a különc, oda nem illő elem, aki sosem tudott senkiben kellemes benyomásokat kelteni, aki a családban leginkább kiállhatatlan nagynénje, Selma társaságában érzi jól magát, és aki nem átall a nővére esküvőjén majdhogynem nyíltan elcsábítani egy nős férfit. Persze lehet, hogy mindebből semmi sem igaz, Karin ugyanis az elbeszélés legelején leszögezi, hogy ő bizony gyakran hazudik. Miként a bűvész, aki fellépés előtt felhívja a közönség figyelmét arra, hogy „vigyázat, csalok” – ennek ellenére csüngünk minden mozdulatán, és szeretnénk hinni, hogy valódi csodát látunk.

Valahogy így állunk Karin hazudozásához is – hiába vagyunk tudatában, olvasás közben éppúgy komolyan vesszük nyilvánvaló túlzásait, csúsztatásait, fantáziálását, mint a „valóságos”, tényekkel-dátumokkal-részletekkel alátámasztott családtörténetet. Pedig tán egyiket sem kéne. Karin családja négy generációjának történetét meséli el, töredezetten, időben-térben ide-oda ugrálva, gyakran kiszínezve a valóságot, még gyakrabban saját fantáziáival egészítve ki a hiányokat. Ami mindebből összeáll, egy diszfunkcionális család zavarba ejtő, idegesítő, egyszerre hihetetlen és fájdalmasan hihető története.

Amikor befejeztem ezt a könyvet, az első gondolatom az volt, hogy ennyi depresszió még nekem is sok – pedig alapvetően nyitott vagyok a sötét, kilátástalan, „érfelvágós” hangulatú művekre. Karin elbeszélésfolyama azonban olyannyira szürke, kiábrándult, olyan semmilyen, hogy az szó szerint fáj. Itt nincs semmi szépség, semmi szeretet, semmi remény – szereplői minden létező aljasságot, csalárdságot, bűnt elkövetnek egymás ellen, amit el lehet egy családban, és nincs semmi, ami ezt ellensúlyozza. Egyedül a regénynek keretet adó „esti mese” az, ami sejtet valamiféle reményt (inkább csak ici-pici reménysugarat), de olvasói ösztöneim azt súgják, a remény felcsillanását a történetben tragédia kíséri. Ám ez is csak sejtés, a tragédia nincs nevén nevezve, lehet, hogy meg sem történik – ahogy lehet, hogy az egész kerettörténet sem „történik”, csupán fantázia – sosem tudhatjuk.

Ez a folyamatos játék a valósággal és a fantáziával ad egyfajta sodrást és rejtélyességet a regénynek, de sajnos nem eleget ahhoz, hogy élvezhető legyen – amihez hozzájárul a szereplők ellenszenvessége is. Karin Blom a legkevésbé szimpatikus hősnők közé tartozik, de a mellékszereplők sem járnak jobban. Karin apja a valóságtól elrugaszkodott, tartós kapcsolatra alkalmatlan, gyermekeivel beszélni, hangot találni képtelen ember; anyja önző, saját szépségébe és népszerűségébe belefeledkezett nő, aki önigazolását leginkább abból nyeri, hogy lányát önmagánál kevesebbnek állítja be. A nővér, Julie több sikertelen öngyilkossági kísérlet után fiatalon köt boldogtalan házasságot – férje csalja, házasságukat a közöny és a hazugságok kövei szegélyezik. Mellettük játszik „főszerepet” a nagyszülők generációja, az Amerikába vándorolt, ott tisztességes üzleti sikert elérő nagypapa, aki egyszerre volt szerelmes a nagymamába és annak húgába (vagy nem), aki rejtélyes maffiakapcsolatokkal rendelkezett (vagy nem), akinek tragikus halála után a nővérek visszatértek Norvégiába, de közben azért összeverekedtek a hajón a hamvakon (vagy nem).

A jelen szürke, egyszerre érzelemmentes és valamiféle felszabadult (ál)érzelemáradásban fürdő jeleneteihez képest a nagyszülők történetét bevonja egy vékony réteg patina – ami alól azért a családon belüli aljas kis játszmák pont kilátszanak. Mert Karin ilyen – még azt is mocskosnak, hazugnak, tragikusnak ábrázolja, ami a legszebb lehetne a családtörténetben. Miközben sosem tudjuk, hogy épp igazat mond-e, tudatosan hazudik, vagy valamiféle részeg kábulatban beszél össze-vissza, maga sem tudva, mi az igazság.

Linn Ullmann első könyve nem egyszerű olvasmány, és cseppet sem szerethető – ellenben érdekes kísérlet a hagyományos családregény teljes lebontására, és tanulságos pszichológiai esettanulmány. Olvasás után adja magát, hogy párhuzamokat vonjunk az írónő életével és híres családjával – akinek apja a világhírű rendező, Ingmar Bergman, anyja a szintén világhírű színésznő, Liv Ullmann, minimum kihívja maga ellen a sorsot, ha dekonstruktivista családregényt ír. Az írónő ugyan minden fórumon hangsúlyozza, hogy írásainak nincs önéletrajzi alapja – ennek némileg ellentmond az ebben a regényben is fellelhető utalások-egyezések tömkelege. Ám az elmúlt évek töretlen sikerének fényében ez igazából nem számít – Ullmann a jelenlegi skandináv próza egyik legnagyobb sztárjaként régen túljutott már azon, hogy Ingmar Bergman lányaként olvassuk műveit. A Mielőtt elalszol ugyan nem győzött meg arról, hogy valóban olyan zseniális, mint amilyen nagy sztár, de volt annyira nyugtalanító és felzaklató regény, hogy kíváncsi legyek a többire.

Kiadó: Scolar

Fordította: Szöllősi Adrienne

Andri Snær Magnason: LoveStar

A nem túl távoli jövőben a LoveStar nevű izlandi gigacég nemcsak az emberek közti kommunikációt forradalmasítja, amikor a „madárhullámok” segítségével végképp megszabadítja az embereket a „drótok rabságából”. Hiszen a madárhullámok segítségével kikalkulálható lett a lélek másik fele, a neked rendelt, az egyetlen – tudományos alapossággal és száz százalékos hatékonysággal. Aki teheti, elzarándokol a távoli sziget inLOVE élményparkjába, hogy végre rátaláljon az igaz szerelem. Öregen így is ide vezet majd az útja – amikor eljön az idő a LoveDeath várja, a kilövés, és a dicső hullás, hogy gyönyörűen, hullócsillagként égjen el a légkörben az, amire barbárabb időkben szörnyű sors várt – ezt nem részletezném, a „rothadó anyu” kampány amúgy is megtette.

A nem túl távoli jövőben gigantikus vagyon és befolyás áramlik LoveStar birodalmába, hiszen övé az iSTAR, a drótnélküliekre alapozott globális kereskedelmi és marketinggépezet, a tervezőkkel, a hangulatfelelősökkel, a gyártókkal. S a piramis alján az ügynökökkel, akik jutalékért csavargatják a társalgást a megfelelő (kereskedelmi) irányba. A rikkancsokkal, akik bérbe adják a beszédközpontjukat. S a reklámkelepcékkel, akik a primitív biológiai és érzelmi reflexeiket is. A birodalom a világ minden szegletébe szétszórja a felvevőpillangóit, így sose tudhatod, mikor leszel élő adásban – de annyi mindent nézhetsz ezáltal… s ha úgy érzed, rosszul döntöttél, hívhatod a MEGBÁNÁS-t, akik majd azzal nyugtatnak: minden más választás katasztrófába vitt volna. A birodalom ura, LoveStar az ötletek embere, nála senki nem tudja jobban: „Semmi nem állhatja útját egy ötletnek, semmi nem akadályozhatja meg, hogy egy lehetőséget maximálisan kiaknázzanak”

Pont az ötletek kihasználása, amit a történet a végletekig fokoz. Az alkalmazhatóságuk egyenes következménye: mindig lesz valaki, aki a frissen megszülető legtisztább virággyermeki ideából kiindulva is megtalálja az ötlet katonai alkalmazását. Mindig lesz valaki, aki a számítógépek önfelszabadító, alulról építkező hálózatából a hirdetések, a direkt marketing, a propaganda beteg és betegítő pókhálóját szövi. Mindig lesz valaki, aki a szabadsággesztusokból kovácsol rabláncot. Aki e láncot „különleges ajánlatunknak” nevezi, kampányt sző, brandet, divatot, trendet teremt belőle és köré, s amelyet aztán az emberek a terror minden látható kényszere nélkül, önként magukra húznak. S amely elől egy idő után elmenekülni se lehet. Legfeljebb úgy, ahogy a regény világának főhőse teszi: a tehetetlen szabadulni vágyó a saját kora Csúnya Rossz Farkasa elé veti magát.

Mint látszik, a könyv erős, saját fogalmi világot teremt, amely remekül játszik a jelen nem egy aggodalomra okot adó tendenciájával. Csak az író folyvást elejti a mesélés fonalát. A szerelmesek, Sigridur és Indridi „szétkalkulálás” utáni hányattatásai közben finom érzékkel festi a „vezetéknélküli modern” emberi társadalom bizonyos játéktereit, árnyalat-gazdag szövegbe csomagolva a cselekményt. De közben alapvető elemeket félmondatokkal ken oda a kibontott részletek mellé. Mondhatni túlságosan szertelen az író ecsetkezelése. És meglehetősen önkényesen választ, mi legyen részlet-gazdag, mi maradjon vázlatos. Zseniálisan eltalált momentumok után nem egyszer következik zavaróan esetlen, avagy alig odaillő, stílusidegen, betét-novella jellegű epizód. Amíg az ötletek szintjén a könyv a „helyén van”, a megírtság szintjén azt se tudja, hol keresse azt a helyet.

Így ez a könyv csak sistergő ötletek parádéja. Nincs a maga jól érzékelhető szövevényi mélységeiig kifejtve. Kicsit hosszabban elidőzhetett volna a saját világának rideg viszonyai közt a szerző, Andri Snaer Magnason. Kicsit többet dekázhatta volna a mélységesen valószínűvé álmodott (a „vezetéknélküli hétköznap”), a parabolikusra, szatírába hajlóra rajzolt, s ezáltal valószínű helyett inkább szimbolikus (a LoveStar személyével kapcsolatos) és a kifejezetten népmesei, bájosan valószínűtlen elemeket. Mert a vízió így nem áll össze, számtalan odakent momentuma nem ad ki összképet. A könyv így egymás mellé fércelt szövegpachwork-ök játékos tobzódása - amelyből ha jövővízió nem is, de egy szatirikus fabula azért csak kibomlik a végére. Még így is figyelemre méltó. Valóban sziporkázó, eredeti, groteszk és abszurd. De bennem úgy marad meg, mint az utóbbi idők egyik legparádésabb kihagyott lehetősége.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Papolczy Péter

 

C. J. Sansom: A bosszú nyilai

Ismét csak úgy kell kezdenem ezt az ajánlót, ahogy egy évvel ezelőtt az Apokalipszisét: szegény Matthew Shardlake! Sansom sorozatának ügyvéd főszereplője az előző kötetben történtek után újfent elhatározta, hogy ő bizony a politikának még csak a közelébe sem megy soha, olyan ügyet nem vállal, aminek bármi köze lenne a hatalmi játszmákhoz, s ha lehet, még a királyi udvar környékét is messzire elkerüli. Aztán egy nap visszautasíthatatlan meghívást kap az előző részben megismert Lady Latimertől, aki azóta más nevet visel: ő Parr Katalin, VIII. Henrik hatodik felesége, Anglia királynéja.

Shardlake kénytelen hát újfent az udvarba látogatni, ahol egy látszólag egyszerű üggyel bízzák meg, melynek semmi köze nincs sem a királyhoz, sem a politikához, sem a hatalomhoz. Parr Katalin egyik régi szolgálójának nevében kell eljárnia, akinek fia gyanús körülmények között hunyt el, miután a Court of Wards-hoz, a gyámügyi bírósághoz fordult egy régi tanítványa ellen elkövetett súlyos sérelmek ügyében. Az ügyben a legnagyobb izgalomra az adja okot, hogy olyan, mintha nem is lenne ügy: senki nem tudja, miféle sérelmekre gondolt a néhai tanító. Így hát Shardlake-re vár, hogy kinyomozza, mi történt, és igazságot szolgáltasson – bár még azt sem tudja, kinek.

Mindeközben zajlik a franciák elleni háborúra történő felkészülés, egész London lázban ég, a férfiakat begyűjtik katonának, az idegeneket suhancok bántalmazzák az utcákon, ügyvédünk pedig rendíthetetlenül látogatja a szintén az előző kötetben megismert Ellen Fettiplace-t a Bedlamben, a londoni őrültekházában. A rejtélyes Ellen, aki nem tudja elhagyni biztonságosnak vélt börtönét, nem hagyja nyugodni az ügyvédet, így amikor a gyámügy miatt vidékre kell utaznia, nem tudja megállni, hogy ki ne nyomozza a nővel húsz évvel korábban történteket is. És ekkor kezdődnek a bajok…

Nem is ez a sorozat lenne, ha nem derülne ki minden ügyről, amibe az ügyvéd beletenyerel, hogy a politika legfelsőbb köreibe vezet. Hugh Curteys gyámjogának kérdése még pusztán aljas pénzügyi machinációkat fed fel, ami a korban legalábbis nem szokatlan; ám Ellen Fettiplace ügye erőszakot, gyilkosságot, megvesztegetést rejt, és odáig fajul, hogy Shardlake ismét életveszélybe kerül, s szemben találja magát egyik legádázabb ellenségével. Ám hogy őszinte legyek, ezúttal még csak sajnálni sem tudtam.

Már az előző két kötetben is feltűnő volt, ám ebben már egyenesen idegesítő, hogy az ügyvéd mindig mindenbe beleüti az orrát, és hiába minden jó szándékú figyelmeztetés, utasítás, kérlelés - avagy fenyegetés - ha egyszer ráharap valamire, azt nem ereszti. Szép lassan minden szereplőnek az idegeire megy a makacsságával – és ami rosszabb, az olvasónak is. És hiába derül ki a végére, hogy helyesen gondolta, valóban csúnya dolgok történtek, és az igazság az ő oldalán van; annyi áldozat szegélyezi az útját, hogy csak azt tudjuk kérdezni mi is: miért nem hagyta békén az egész ügyet? Nagyon nehéz úgy szeretni egy könyvet, ha ennyire idegesítő a főszereplője – nekem nem is igazán sikerült.

Pedig Sansom mindent megtett, de valószínűleg a téma és a háttérben zajló háborús készülődés sem tett jót az élménynek. Mind Az uralkodó, mind az Apokalipszis nyomozását érdekesebbnek, pergőbbnek éreztem, ez néhol kimondottan vontatott volt, és nem egyszer azon kaptam magam, hogy számolom vissza az oldalakat. Hatalmas pozitívum lehetne a könyv mellett, hogy igen részletes és – az én korlátozott történelmi ismereteimmel mérve – hitelesnek tűnő betekintést ad a háborús felkészülés mozzanataiba, a Tudor-kori hadihajóktól kezdve a katonai táborok mindennapjain át a pénzrontásig és a lakosság újabb és újabb megadóztatásáig. Csak sajnos Sansom szövege a hosszas leíró részeknél gyakran unalmas – ami meglepő, ilyet az eddigi könyveknél nem éreztem.

Felemás élményként marad meg bennem A bosszú nyilai – az eddig olvasott három Sansom-regény közül ez a leggyengébb, de még így is elég magas színvonalat képvisel. Valószínűleg igaza van a borítón idézett kritikusnak: a történelmi regények szerelmesei nem fognak csalódni benne. Én viszont nem vagyok a történelmi regények igazi szerelmese, csak afféle koca-olvasó, akinek bizony a korhű ábrázolás és a kétségkívül részletes leírások mellett izgalmas történetet és szimpatikus szereplőket is kéne nyújtani – ez most nem jött össze, de azért nem adom fel a sorozattal való birkózást.

Kiadó: Agave

Fordította: H. Kovács Mária

 

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Ahogy mindenkinek, nekem is megvannak a saját, jól bejáratott olvasási szokásaim. Ezeket most nem fogom részletezni, legyen elég annyi, hogy nagyon-nagyon ritkán – igazából szinte sosem – fordul elő az, hogy éjjel addig olvassak egy könyvet, amíg le nem ragad a szemem, hogy aztán reggel felébredve az első dolgom legyen folytatni. Gail Carriger Soulless című regényével mégis ez történt. Alig bírtam letenni, és észre sem vettem, hogy milyen automatikusan nyúlok utána reggel, az első korty kávé után. Aztán a vége előtt nagyjából ötven oldallal belém hasított a felismerés, hogy ’te jó ég, mindjárt vége’, és félretettem kicsit, hogy tovább tartson az élmény.

Azt hiszem, eme rövid kis bevezető tökéletesen mutatja, hogy a Soulless nem egy hétköznapi könyv – eddig az év legviccesebbje, s mivel nem olvasok túl sok humoros regényt, nagy eséllyel nálam ezt a pozíciót év végéig megőrzi. Friss, üde, szellemes és nagy-nagyon angol. Mindemellé pedig paranormális, romantikus, steampunk, viktoriánus – és még egy csomó jelzőt érdemelne, de mind együtt sem képes még csak megközelíteni sem azt az újszerű élményt, amit nyújt. Ezt bizony olvasni kell…

Már csak azért is, mert a paranormális romantikus (és steampunk, és viktoriánus, ésatöbbi, ésatöbbi…) műfajban még nem találkoztam ilyen karakán, talpraesett, okos és mégis normális főhőssel, mint Alexia Tarabotti. Aki egyébként vénkisasszony, ráadásul a kékharisnya fajtából. Férjhez menési esélyei már tizenöt éves korában a nullához közelítettek, lévén félig olasz (hogy a talpig angol mama anno hogyan keveredett Alessandro Tarabotti hálójába, arról a történet mélyen hallgat, de azért lehetnek sejtéseink…), apja halott, bőre túlságosan sötét, orra túlságosan nagy, alakja túlságosan nőies, és valahogy minden túl sok rajta ebben a sápkóros, pihegő szőkeségeket előnyben részesítő korban. S mindemellé túl nagy a szája és – minő botrány! – még gondolkodni is szokott. Ami tán a legnagyobb hátrány az ifjú hölgyeket és mamáikat lázban tartó férjfogó-hadműveletek során.

Alexia rendes vénkisasszonyhoz illő módon épp a könyvtárba menekül egy unalmas – és frissítőszegény – estélyről, mikor is egy bárdolatlan vámpír rátámad, ő pedig kénytelen hűséges napernyője és fa hajtűje segítségével ártalmatlanítani. Mit szépítsük, megöli. Ez a viktoriánus kor ugyanis nem az a viktoriánus kor, itt a vámpírok, farkasemberek és szellemek együtt élnek a halandó emberekkel, immáron évszázadok óta szerves részét képezve az európai társadalomnak. Sőt, még árnyékkormányuk is van, s végre magyarázatot kapunk arra is, hogy tudott egy aprócska, magányos sziget a fél világra kiterjedő birodalmat összekovácsolni – természetfeletti segítséggel. I. Erzsébet kora óta az angol uralkodók politikai éleslátását a vámpírok, katonai tehetségüket a farkasemberek biztosították. Ebben a természetfelettivel harmonikusan együtt élő világban Alexia az egyetlen rejtély, aki még nem ismert a társadalom előtt, s akinek képességeitől még a halhatatlanok is tartanak – ő ugyanis lélektelen. Ritka madár, aki egy érintéssel képes a vámpírokat és a farkasembereket megfosztani természetfeletti képességeiktől – épp ezért érthetetlen, miért támadt rá az a bizonyos vámpír.

Az ügy kivizsgálására seperc alatt a helyszínre siet Lord Connall Maccon, Woolsey grófja és a londoni körzet alfája, a brit szigetek legbefolyásosabb farkasembere, és a londoni társaság legkörülrajongottabb agglegénye – aki egy bizonyos sündisznós incidens óta igencsak ellenséges viszonyban van Alexiánkkal. Mikor kiderül, hogy a támadó vámpír egy bolyhoz nem tartozó magányos volt, s fény derül jó néhány vámpír és vérfarkas eltűnésére, a Lord és Alexia kénytelenek szorosan együttműködni a rejtély felderítésében. Aztán még szorosabban. És még szorosabban…

A természetfelettiekre vadászó titkos társaság utáni nyomozás, a vámpírok és farkasemberek hagyományainak és szabályainak megismertetése és a viktoriánus társasági intrikák mellett a regény legfontosabb szála azért mégis csak az Alexia és Lord Maccon között szövődő románc. Ami nemes egyszerűséggel a legviccesebb romantikus egymásra találás, amit a műfajban olvastam – és ami a legjobb terepet adja Gail Carrigernek ahhoz, hogy gátlástalanul komédiázzon és figurázza ki az általa valószínűleg igencsak kedvelt műfajokat. Alexia és a marcona farkasember románca – nem kevés erotikával fűszerezve – egyszerre mutat fricskát a Jane Austen-féle kifinomult évődésnek és a kortárs paranormális romantikusoknak. Olvasás közben nem egyszer jutott eszembe, hogy ha Darcy kicsit neveletlenebb lett volna, Eliza meg kicsit tűzrőlpattantabb, valami ilyesmi történt volna a Büszkeség és balítélet főszereplőivel annál a bizonyos tónál. De ugyancsak eszembe ötlöttek napjaink lépten-nyomon vámpír- és/vagy vérfarkaskarokba omló tinihősnői, akik már attól folyton eksztázisba jönnek, ha a vámpír és/vagy vérfarkas a fogát mossa.

Ám miközben Carriger kifiguráz, működő történetet és a maga nemében hihető és emberi léptékű románcot rak elénk – és ez a nem semmi. Mert ha elfogadjuk, hogy vámpírok és vérfarkasok élnek köztünk (és ha ilyesmit olvasunk, miért ne tennénk?), akkor tulajdonképpen teljesen normális, ahogy Alexia és a Lord a viktoriánus illem béklyóiban vergődve – és azokat olykor ledobva – egymásba gabalyodik. Mi meg élvezzük olvasni, mert még a legerotikusabb jelenet is fergetegesen vicces, az akció épp annyira véres, amennyire muszáj, a kiszámíthatóságért pedig kárpótol a rengeteg tea.

A történet, a remek főszereplők és a már-már botrányosan szellemes korfestés mellett a mellékszereplők csak tovább emelik a könyv élvezeti értékét: Lord Akaldema, a piperkőc, ősöreg vámpír és fiúháreme; a botrányos kalapválasztásairól elhíresült Miss Ivy Hisselpenny; a mindig élrevasalt és felkészült bétahím, Lyall professzor mind kacagtató pillanatokkal szolgálnak. A steampunk vonulatot ugyan épp hogy csak karcolgatja Carriger, de a kor technikai újításait és furcsaságait jól szövi bele a meséjébe. És remekül ágyaz meg a folytatásnak, amiből egy pici ízelítőt kapunk a könyv végén – remélem, erre nem kell annyit várni, mint az első kötet megjelenésére.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Miks-Rédai Viktória