Minden mitológia kulcsát ígéri nekünk
Jonathan Franzen készülő családtörténeti trilógiájával – nos, ki mástól is
várhatnánk e szinte pofátlanul nagyszabású vállalást, mint a nagy amerikai regényíró címkét már
második regényével kisajátító, a sznob értelmiségi megmondóember szerepében
jóízűen lubickoló, az idők szavára magasról tevő, kíméletlen, nem is annyira
titkon nagyjából mindenki mást lenéző Franzentől? Hogy megkapjuk-e a beígért
kulcsot legalább a saját mitológiájához,
mire a Hildebrandt család sagája eljut 2020-ig, nem tudhatjuk (én azért arra
fogadnék, hogy igen) – a kezdés mindenesetre több mint ígéretes.
Minden
boldogtalan család a maga módján boldogtalan – e tolsztoji alapvetést használta
ki eddigi pályája során mesterien Franzen, mégis, bár családregények
szerzőjeként ismerik, a Keresztutak az első, hagyományos
értelemben vett családregénye. Legalábbis a klasszikus dickensi nagyregény felől
nézve. A Keresztutak valóban olyan,
mint egy folytatásokban megjelenő teleregény, ha nem lenne annyi negatív
konnotációja a kifejezésnek, írhatnám, hogy szappanopera – egy átlagos,
különösebben nem kiemelkedő személyiségekből álló család mindennapjainak lassú
kibomlása, apróbb-nagyobb drámákkal, itt egy elhallgatással, ott egy
megcsalással, testvérek közti viszályokkal, örökségen való civakodással, hol
fellazuló, hol túlságosan is szorossá váló kötelékkel fivér és nővér között,
drogokkal és szerelmekkel kísérletező tinikkel, öregedésükkel megbirkózni
képtelen szülőkkel.
Aztán persze eljön a robbanás – ami itt
nem a vég és még csak nem is tépáz halálra, csak egy fordulópont, ami után
ugyanúgy folytatódik a szappanopera, más konfliktusokkal, átrendeződő
szövetségekkel. Lesznek, akik egymásra találnak a traumában, lesznek, akik
eltávolodnak. Lesz, aki megbocsát, lesz, aki nem. De a családtörténet hömpölyög
tovább…
Számomra tán ez különbözteti meg leginkább
Franzen pályacsúcs-regényeitől, a Javításoktól és a Szabadságtól.
Azokat olvasva képtelenségnek tűnt folytatni az életet – a szereplőknek is, és már-már
az olvasónak is. Életem legtraumatikusabb időszakában olvastam őket, ez tény,
motoszkál bennem a kisördög, hogy olvassuk újra, lássuk, milyen hatással lenne
most – de őszintén, az én mazochizmusomnak traumafeldolgozásomnak is
vannak határai. Enid Lambert és családja élveboncolásához képest a Keresztutak
biztonsági játék – írónak és olvasónak is. Ami persze még nem zárja ki, hogy
mire a tervezett trilógia végére érünk, a transzgenerációs traumák elérnek a Javítások
mélységéig. Hisz mind a négy Hildebrandt gyerekben ott van a lehetősége a
robbanásnak, a megalkuvásnak, az élethazugságnak és a poszttraumás növekedésnek
is. Ahogy valójában mindannyiunkban.
Szóval itt ez a család… Russ Hildebrandt
tiszteletes, a hatvanas-hetvenes években épp virágkorukat élő újkeresztény
egyházak egyikének híve, aki próbálja kis közösségét a hit ösvényein megtartani,
miközben egyik oldalról az ellenkultúra, másik oldalról a vallásra rátelepedni
készülő politika ostromolja – s közben maga is válságba kerül, ám hitét nem
annyira háború, egzisztencialista elmélkedések vagy a fiatal hívők elutasítása
tépázza meg, hanem egy harmincas özvegy, aki hogy-hogynem, jóval intenzívebb
érzéseket vált ki belőle, mint elhidegülőben lévő felesége, Marion.
Marion, aki teljes magabiztossággal sorakozik
fel Franzen legjobban sikerült nőalakjai közé. Az életközepi válságából
kimászni képtelen, leharcolt kisvárosi anyuka, akit bedarált az évtizedeken át
tartó gyereknevelés, háztartásvezetés, a bizonytalan férj támogatása és lelkészi
prédikációinak lektorálása, aki undorodik magától, gyűlölt nővére hagyatékából titkon
félretett pénzéből jár zugpszichológushoz és képtelen szembenézni múltbéli
traumájával. Aki pontosan tudja, hogy férje kikacsint, de meggyőződése, hogy
megérdemli – nem is annyira múltbéli bűnei, mint a felszedett néhány kiló plusz
miatt (ó, áldott korszellem!). Marion öntudatra ébredése, múltfeldolgozása,
szembeszegülése férj, gyerekek, egyház, kisváros elvárásaival legalább annyira
meglepi az olvasót is, mint a szereplőket: nohát, Franzennél sem kell okvetlenül mindenbe beledögleni. Van
olyan, hogy újrakezdés.
Persze minden újrakezdést tragédiák kereteznek.
Míg Marion magára talál, lánya, a gimi legkörülrajongottabb virágszála, a
csodálatos, isteni tisztaságú Becky, aki nem tudja megbocsátani imádott fivérének,
hogy az becsajozott és ezzel elárulta kettejük szövetségét, megtalálja istent
és elveszti önmagát – legalább annyira a szülei elleni lázadásnak, mint egy
karizmatikus vallási vezető ifjúsági egyletének, valamint egy szexi helyiérdekű
rocksztárnak köszönhetően. Míg Becky mindent eldob, amiért korábban élni vélt,
és megtalál valami újat (önmagát? illúziót? élethazugságot? ki tudja…), addig a
szeretve gyűlölt báty, Clem épp készül feladni az egyetemet (és az első
szerelmet), hogy lelkiismereti okokból jelentkezzen a Vietnámba induló haderő
kötelekébe – kivívva ezzel pacifista apja megvetését és mindenki más
értetlenkedését. Clem, aki rég hátat fordított apja vallásának, Camus
egzisztencializmusától fűtve nem tudja megemészteni, hogy miközben
középosztálybeli fehér egyetemistaként mentességet élvez, csóró fekete és
indián fiatalok kell meghaljanak egy fehér elnök ostoba háborújában. Végül
Vietnám helyett a perui hegyekben köt ki, dzsungelharc helyett pedig a
helyieknek végzett mezőgazdasági munkával vezekel – elitista filozofálásból fakadt
pozőr önostorozása meglepetésünkre végül az egyik legőszintébb dolog lesz, amit
bármelyik Hildebrandt tesz.
Mindeközben Becky és Clem öccse, a koravén
zseni Perry drogokkal és erkölcsfilozófiával terheli kamasz agyát és az
olvasót. Perry hozza a kötelező drámát a regénybe – katalizátor, akinek látszólagos
főszerepe csak arra jó, hogy mindent felégessen maga körül, ezzel teremtve
lehetőséget valamiféle újrakezdésre. Perry a legérdekesebben megrajzolt figura,
de az ő történetét a legidegesítőbb olvasni. Mintha a kamasz Franzen okoskodna
ki a képből, bedrogozva, teljes egzisztenciális nihilben, gyűlölve az egész
világot. Erősen ellentmondásos érzésekkel viseltetek iránta – egyfelől van
bennem egy kíváncsiság, mi sül ki a karakterből, hova jut a trilógia zárásáig;
másfelől meg nem bánnám, ha nem élte volna túl az első kötetet, mert ki tudja,
mit éget még fel…
A középpontban tehát egy átlagosan
nyomorult család, papa-mama-gyerekek (a legkisebb, Judson egyelőre csak
díszlet), csupa dráma és szeretettel elegy gyűlölet. Körítésnek pedig ott van a
hetvenes évek Amerikája – országot megosztó háborúval, virágzó hippikultúrával
és a vele párhuzamosan virágzó újkeresztény egyházakkal, faji
diszkriminációval, jól segíteni nem tudó, középosztálybeli bűntudattól fuldokló
fehérekkel, indián rezervátumokat kizsákmányoló nagyvállalatokkal és az őket
kiszolgáló politikával. Ahogy a Hildebrandt család minden tagja, az ország
körülöttük is keresztúthoz ért és az út megválasztásától egetrengető fordulatot
várt – ma már tudjuk, hogy valójában sem az a keresztút, sem az azt követők nem
változtattak semmin. Az ország történelme gördül tovább, egyik háborútól a
másikig, egyik faji konfliktustól a másikig, egyik épp „ellen”-kultúrától a
másikig. Jó eséllyel a családtörténet is erre a sorsra jut, és kiderül, hogy világot
rengetőnek megélt keresztútjaink valójában csak fordulatok egy átlagosan
érdekes szappanopera forgatókönyvében.
Kiadó: 21. Század
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése