Jonathan Franzen: Keresztutak

Minden mitológia kulcsát ígéri nekünk Jonathan Franzen készülő családtörténeti trilógiájával – nos, ki mástól is várhatnánk e szinte pofátlanul nagyszabású vállalást, mint a nagy amerikai regényíró címkét már második regényével kisajátító, a sznob értelmiségi megmondóember szerepében jóízűen lubickoló, az idők szavára magasról tevő, kíméletlen, nem is annyira titkon nagyjából mindenki mást lenéző Franzentől? Hogy megkapjuk-e a beígért kulcsot legalább a saját mitológiájához, mire a Hildebrandt család sagája eljut 2020-ig, nem tudhatjuk (én azért arra fogadnék, hogy igen) – a kezdés mindenesetre több mint ígéretes.
 
Minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan – e tolsztoji alapvetést használta ki eddigi pályája során mesterien Franzen, mégis, bár családregények szerzőjeként ismerik, a Keresztutak az első, hagyományos értelemben vett családregénye. Legalábbis a klasszikus dickensi nagyregény felől nézve. A Keresztutak valóban olyan, mint egy folytatásokban megjelenő teleregény, ha nem lenne annyi negatív konnotációja a kifejezésnek, írhatnám, hogy szappanopera – egy átlagos, különösebben nem kiemelkedő személyiségekből álló család mindennapjainak lassú kibomlása, apróbb-nagyobb drámákkal, itt egy elhallgatással, ott egy megcsalással, testvérek közti viszályokkal, örökségen való civakodással, hol fellazuló, hol túlságosan is szorossá váló kötelékkel fivér és nővér között, drogokkal és szerelmekkel kísérletező tinikkel, öregedésükkel megbirkózni képtelen szülőkkel.
 
Aztán persze eljön a robbanás – ami itt nem a vég és még csak nem is tépáz halálra, csak egy fordulópont, ami után ugyanúgy folytatódik a szappanopera, más konfliktusokkal, átrendeződő szövetségekkel. Lesznek, akik egymásra találnak a traumában, lesznek, akik eltávolodnak. Lesz, aki megbocsát, lesz, aki nem. De a családtörténet hömpölyög tovább…
 
Számomra tán ez különbözteti meg leginkább Franzen pályacsúcs-regényeitől, a Javításoktól és a Szabadságtól. Azokat olvasva képtelenségnek tűnt folytatni az életet – a szereplőknek is, és már-már az olvasónak is. Életem legtraumatikusabb időszakában olvastam őket, ez tény, motoszkál bennem a kisördög, hogy olvassuk újra, lássuk, milyen hatással lenne most – de őszintén, az én mazochizmusomnak traumafeldolgozásomnak is vannak határai. Enid Lambert és családja élveboncolásához képest a Keresztutak biztonsági játék – írónak és olvasónak is. Ami persze még nem zárja ki, hogy mire a tervezett trilógia végére érünk, a transzgenerációs traumák elérnek a Javítások mélységéig. Hisz mind a négy Hildebrandt gyerekben ott van a lehetősége a robbanásnak, a megalkuvásnak, az élethazugságnak és a poszttraumás növekedésnek is. Ahogy valójában mindannyiunkban.
 
Szóval itt ez a család… Russ Hildebrandt tiszteletes, a hatvanas-hetvenes években épp virágkorukat élő újkeresztény egyházak egyikének híve, aki próbálja kis közösségét a hit ösvényein megtartani, miközben egyik oldalról az ellenkultúra, másik oldalról a vallásra rátelepedni készülő politika ostromolja – s közben maga is válságba kerül, ám hitét nem annyira háború, egzisztencialista elmélkedések vagy a fiatal hívők elutasítása tépázza meg, hanem egy harmincas özvegy, aki hogy-hogynem, jóval intenzívebb érzéseket vált ki belőle, mint elhidegülőben lévő felesége, Marion.
 
Marion, aki teljes magabiztossággal sorakozik fel Franzen legjobban sikerült nőalakjai közé. Az életközepi válságából kimászni képtelen, leharcolt kisvárosi anyuka, akit bedarált az évtizedeken át tartó gyereknevelés, háztartásvezetés, a bizonytalan férj támogatása és lelkészi prédikációinak lektorálása, aki undorodik magától, gyűlölt nővére hagyatékából titkon félretett pénzéből jár zugpszichológushoz és képtelen szembenézni múltbéli traumájával. Aki pontosan tudja, hogy férje kikacsint, de meggyőződése, hogy megérdemli – nem is annyira múltbéli bűnei, mint a felszedett néhány kiló plusz miatt (ó, áldott korszellem!). Marion öntudatra ébredése, múltfeldolgozása, szembeszegülése férj, gyerekek, egyház, kisváros elvárásaival legalább annyira meglepi az olvasót is, mint a szereplőket: nohát, Franzennél sem kell okvetlenül mindenbe beledögleni. Van olyan, hogy újrakezdés.
 
Persze minden újrakezdést tragédiák kereteznek. Míg Marion magára talál, lánya, a gimi legkörülrajongottabb virágszála, a csodálatos, isteni tisztaságú Becky, aki nem tudja megbocsátani imádott fivérének, hogy az becsajozott és ezzel elárulta kettejük szövetségét, megtalálja istent és elveszti önmagát – legalább annyira a szülei elleni lázadásnak, mint egy karizmatikus vallási vezető ifjúsági egyletének, valamint egy szexi helyiérdekű rocksztárnak köszönhetően. Míg Becky mindent eldob, amiért korábban élni vélt, és megtalál valami újat (önmagát? illúziót? élethazugságot? ki tudja…), addig a szeretve gyűlölt báty, Clem épp készül feladni az egyetemet (és az első szerelmet), hogy lelkiismereti okokból jelentkezzen a Vietnámba induló haderő kötelekébe – kivívva ezzel pacifista apja megvetését és mindenki más értetlenkedését. Clem, aki rég hátat fordított apja vallásának, Camus egzisztencializmusától fűtve nem tudja megemészteni, hogy miközben középosztálybeli fehér egyetemistaként mentességet élvez, csóró fekete és indián fiatalok kell meghaljanak egy fehér elnök ostoba háborújában. Végül Vietnám helyett a perui hegyekben köt ki, dzsungelharc helyett pedig a helyieknek végzett mezőgazdasági munkával vezekel – elitista filozofálásból fakadt pozőr önostorozása meglepetésünkre végül az egyik legőszintébb dolog lesz, amit bármelyik Hildebrandt tesz.
 
Mindeközben Becky és Clem öccse, a koravén zseni Perry drogokkal és erkölcsfilozófiával terheli kamasz agyát és az olvasót. Perry hozza a kötelező drámát a regénybe – katalizátor, akinek látszólagos főszerepe csak arra jó, hogy mindent felégessen maga körül, ezzel teremtve lehetőséget valamiféle újrakezdésre. Perry a legérdekesebben megrajzolt figura, de az ő történetét a legidegesítőbb olvasni. Mintha a kamasz Franzen okoskodna ki a képből, bedrogozva, teljes egzisztenciális nihilben, gyűlölve az egész világot. Erősen ellentmondásos érzésekkel viseltetek iránta – egyfelől van bennem egy kíváncsiság, mi sül ki a karakterből, hova jut a trilógia zárásáig; másfelől meg nem bánnám, ha nem élte volna túl az első kötetet, mert ki tudja, mit éget még fel…
 
A középpontban tehát egy átlagosan nyomorult család, papa-mama-gyerekek (a legkisebb, Judson egyelőre csak díszlet), csupa dráma és szeretettel elegy gyűlölet. Körítésnek pedig ott van a hetvenes évek Amerikája – országot megosztó háborúval, virágzó hippikultúrával és a vele párhuzamosan virágzó újkeresztény egyházakkal, faji diszkriminációval, jól segíteni nem tudó, középosztálybeli bűntudattól fuldokló fehérekkel, indián rezervátumokat kizsákmányoló nagyvállalatokkal és az őket kiszolgáló politikával. Ahogy a Hildebrandt család minden tagja, az ország körülöttük is keresztúthoz ért és az út megválasztásától egetrengető fordulatot várt – ma már tudjuk, hogy valójában sem az a keresztút, sem az azt követők nem változtattak semmin. Az ország történelme gördül tovább, egyik háborútól a másikig, egyik faji konfliktustól a másikig, egyik épp „ellen”-kultúrától a másikig. Jó eséllyel a családtörténet is erre a sorsra jut, és kiderül, hogy világot rengetőnek megélt keresztútjaink valójában csak fordulatok egy átlagosan érdekes szappanopera forgatókönyvében.
 

Kiadó: 21. Század

Fordító: Pék Zoltán