Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Amikor egy hete elkezdtem olvasni Kazuo Ishiguro legújabb, magyarul tavaly megjelent regényét, még nem tudhattam, hogy pár nappal később a Svéd Akadémia neki ítéli az idei Irodalmi Nobel-díjat – ennek köszönhetően a blog történetének tán legaktuálisabb posztját olvashatjátok ma. Hogy ez a véletlenek szerencsés összjátéka-e vagy véletlenek nincsenek is, azt mindenkinek saját belátásra bízom – én mindenesetre, annak ellenére, hogy idén teljes szívemből drukkoltam Margaret Atwood győzelmének, borzasztóan örültem Ishiguro díjazása hallatán. Nyilván tanulmányokat fognak megtölteni az okos irodalmárok arról, miért és mennyiben visszatáncolás ez az Akadémia részéről Bob Dylan tavalyi, máig vitatott díjazása után, de ez mit sem von le Ishiguro műveinek értékéből. Ugyan alapvetően nem hiszek abban, hogy ki lehet jelenteni, hogy valaki „megérdemel” egy irodalmi díjat, vagy sem, a japán származású, de ízig-vérig angol szerző művei kétség kívül méltók az elismerésre. És bár műfaji határokon táncoló legutóbbi műve nem ér fel két valódi remekműve, a Napok romjai és a Ne engedj el jelentőségéhez, a jellegzetes Ishiguro-i témák allegorikus fantasy eposzba bújtatott kifejtése fontos és jó könyv.

Nem kerülhető ki a kérdés, fantasy-e Az eltemetett óriás? Megjelenésekor övezte némi vita és máig zavarba hozza a fantasy-olvasókat és a szépirodalom-rajongókat egyaránt. Mintha fantasy nem szólhatna szépirodalmi mélységekben emlékezésről, feledésről, bűnökről és bűnbocsánatokról. Vagy mintha a szépirodalom nem élhetne az allegorikus mesék eszköztárával. Ishigurotól egyébként nem idegen ez a műfaji határokon táncolás, hisz a Ne engedj el is félig-meddig utópisztipus sci-fi – amellett, hogy eszköztárát és nyelvezetét tekintve kétségkívül szépirodalom. Végülis, ha még sokat rugózunk (kollektíven) felesleges műfaji kérdéseken, eljutunk odáig, hogy a Nobel-díj idén is merészen került odaítélésre: egy majdhogynem zsánerszerző kapta. (Azt hiszem, sikerrel illusztráltuk e vita totális feleslegességét és ostobaságát, lapozzunk is.)

Az eltemetett óriás az Arthur uralkodása utáni Britanniában játszódik – a törékeny béke éveiben, amikor szászok és britonok épp nem akarják halomra gyilkolni egymást talpalatnyi földekért. A béke ára persze súlyos: feledés átka ül a vidéken. Hogy minek köszönhető: a misztikus köd, a földek fölött portyázó sárkány lehelete, vagy egy varázsló átka hintette-e rájuk, nem tudni. De a népek felejtenek. Egymás ellen elkövetett vétkeket, mészárlások emlékét éppúgy, mint hogy merre indult a fiuk, amikor elhagyta faluját és idős szüleit. A kollektív felejtés áldása, mely lehetővé teszi az együttélést és az Arthur-i béke fenntartását valójában az egyén átka – hisz ki akarná elfelejteni legközelebbi rokonai arcát?

Axl és Beatrice, az idős briton házaspár semmiképp. Miután falujuk kvázi számkivetettként bánik velük, és sejtelmük sincs, miért, egy napon úgy döntenek, elindulnak és megkeresik régen látott fiuk – aki sejtésük szerint csak a szomszéd faluig ment. Ám ahogy vándorolnak a vidéken, egyre távolabb kerül – és nem csak a szomszéd falu, a fiuk emléke, arca, távozása oka, hanem a saját múltjuk is. Vajon miért bánik velük úgy a falu népe, mintha valami jóvátehetetlen bűnt követtek volna el? Mire utalnak az olykor fel-felvillanó emlékfoszlányok arról, hogy elhagyták egymást? Hogy lehet, hogy a lovag, akit útjukba sodor a balszerencse, valaki mást vél felismerni Axl-ben, mint akinek ő véli magát?

Axl és Beatrice középkori románca fantasy-keretbe oltott feledésregény – amin ugyan olykor lötyög a fantasy-köntös, cserébe ennek köszönhetjük Ishiguro gyönyörű allegóriáit. Hisz nincs itt semmiféle óriás – az eltemetett óriás valójában a szőnyeg alá söpört, feledni vágyott múlt, összes bűnével, sérelmével, bosszúvágyával. Vagy mégis? Hisz ahogy van sárkányunk, vannak ogréink, vannak tündérmanóink, úgy lehet óriásunk is a domb alatt – csakhogy nem számít. A lényeg úgyis az, ami bennünk van. Ami akkor is a részünk, ha emlékezünk és akkor is, ha nem. Érzések. Szeretet. Becsület. Béke. Számít-e hogy fantasy Az eltemetett óriás vagy sem? Csupán annyiban, hogy elhisszük-e, hogy a sárkány rabolta el az emlékeink vagy magunk söpörtük a szőnyeg alá őket a túlélés érdekében.

Ahogy korábban is oly sokszor, Ishiguro most is arról ír, milyen emlék-konstrukciók és emlék-hiányok mentén határozzuk meg önmagunkat. Noha archaikus nyelvezetével és mesevilágával, a kerekasztal lovagjainak utolsó túlélőjével, a Monthy Python-hőshöz illőn hibbant Gawain-jával, a sárkányharapta, de lovagnak készülő ifjú britonjával és a legnagyobb vész közepette is tankönyvbe illően hősieskedő szász lovagjával jó néhányszor tűnhet komolytalan mesének, valójában éppoly kíméletlen szembesítés önmagunkkal, önbecsapásainkkal és szilárdnak tűnő hiteink mögötti kisszerű választásainkkal, mint a Napok romjai. Noha feszegeti a műfaji határokat, és érezhetően élvezi, hogy dekonstruktív szerepben tündökölhet, Ishiguro a lényeget tekintve nem köt kompromisszumot: percre sem foglal állást a feledés áldás-átka mellett vagy ellen. Ahogy nyilatkozta, a balkáni háborúk adták a közvetlen ihletet – de meséje éppúgy értelmezhető bármely háború vonatkozásában. Hogy milyen sérelmeket feledünk el a túlélés érdekében, éppoly húsbavágó kérdés ma is a világ számos pontján, mint hogy milyen sérelmeket táplálunk évszázados távolból is, lehetetlenné téve a megbékélést… Nehéz nem magunkra ismerni Az eltemetett óriás hőseiben: úgy a kollektív emlékezet szintjén, mint személyes emlékeinkben. Vajon mi tisztában vagyunk azzal, milyen konstrukciók mentén vezetjük meg önmagunkat?

Kiadó: Európa

Fordító: Falcsik Mari