Ernest Cline: Ready Player Two

Bevallom, először nem voltam különösebben lelkes, amikor kiderült, hogy folytatja. Talán mert a megmentett világok újabb megmentéséhez mindig valami még nagyobb fenyegetés kell; ráadásul itt a mesterséges univerzumba göngyölt eszképizmust sikerült csak megmenteni, a lehetőséget, hogy elmerülj a virtualitás oázisába egy haldokló bolygó billegőben pörgő Eredet-végi totempörgettyű-civilizációjából. De Ernest Cline megint ügyesebben komponálta a mesét, mint amire a könnyen olvashatóság laza szövete predesztinálta volna, és miközben tényleg megellette a folytatás-kényszer klisés, pofátlan állatorvosi lovát, összehozott egy élvezetes szintlépést is az előző, kult-státuszba került mókához. Miközben egyfelől kapartam a falat, mennyire törvényszerűen választott például (fő)gonoszságot ellenfélnek, másfelől megnyaltam a tíz falkaparástól töredezett körmű ujjam, milyen ízesen, profin, elegánsan vezeti elő. Miközben dühített, ahogy a hőseivel bánik, mulattatott is, mennyire édesen pofozza e bánásmóddal az első könyv boldogan éltek, míg... jellegű befejezését. Akárcsak amikor behozza az OASIS Neurális Interfészt (ezüstszínű tojásban, a 10. oldalon), úgymond a kezünkbe nyomva ingyen a Díjat, és ezzel minden ilyen díj valódi természetét is feltárja: mekkora átkok.

Ez az agyba így, teljes érzettel csatolt (oda-vissza teljes), mindenki számára elérhető virtuális tényleg megér nem is egy misét, és a történetálmodó (persze bevallottan mások: például William Gibson, Neal Stephenson nyomdokain) celebrál is nekünk egy meglehetősen összetettet. Szépen végiggondolva, egy ilyen új, közösen elérhető elektromos delírium mi mindenre lehet jó. Kicsit steril marad, nem megy bele olyan apró részletekbe, hogy bármilyen adatcsomag egyszerre vadász és préda, hogy milyen tág mezeje nyílik a befolyásolásnak, ha teljes terjedelmeddel elérhető vagy ebben a térérzetű nem-térben (ahogy például Brandon Hackett gondolta végig az Eldobható testek látomásában). Itt egyéb okból nem vagy biztonságban – és olyan hétköznapi indokból, mint egy beteljesületlen szerelem. Valahol ez a legbájosabb benne (s egyben a legbosszantóbb), hogy e tekintetben továbbra is leplezetlenül kamasz-álom. Abban is, ahogy a halálon túl tartó örök szerelmet képzeli (anorákba bújtatott, halálon túl is tartó szerelmi háromszögnek), meg abban is, ahogy a hősöket rángatja ki egy hét boldogság után az újabb (nagyobb, színesebb, szélesebb vásznú) világmentésre. Kamasz-álom: nem ismeri a szerelem boldog, tenyésző hétköznapjait – amitől tényleg élethosszig tarthat.

És eközben a folytatások állatorvosi lova tényleg – és egy következő szint egy regény formában elénk tárt számítógépes játékban. Cselekményvezetés terén a Ready Player One és a második menet közt gyakorlatilag csak ennyi a különbség: ez mindössze egy újabb, sokkal nehezebb pálya. Szigorúbb feltételekkel, hiszen itt az óra ketyeg, nemcsak a virtuális boldogság, de valódi élet-milliárdok is a csapdájába kerültek. És közben méltó, ötletes folytatás: a küldetések játékmenetei megint sziporkázóan érdekes, utalások tömegével rakott, szellemes tisztelgések – ez a rajongó író megint ebben a legerősebb, hogy megszerettesse velünk mindazt, amiért rajong (és hogy úgy éljen ki a szemünk előtt egy játékfejlesztő ént, aki szintén rajongó, hogy mi is rajonghassunk érte). A főhajtás-rész megint nagyon rendben van. S közben a történet jóval kevésbé heroikus. Wade avatárja, Parsifal sokkal többször kénytelen a barátaira támaszkodni, mint amennyit szívesen bevallana, sokkal többet csetlik és botlik, mint amennyit a mintaadó világmentők szoktak. Így a végén sokkal nagyobb hitellel hozhatja meg a döntést, amit szerintem minden menekülés, minden eszképizmus szelíd (vagy erőszakos) vigasza mellé kötelezően meg kell hozni: ezt a közös álmot, a valóságot, és terepét, a Földet kellene elsősorban megmentenünk (magunktól), akkor is, ha közben a fantáziánk a csillagokig ér.

Mert persze teljes Happy End a vége. Némelyek szerint túlságosan is teljes... És ne mondja senki, hogy ezzel spoilereztem. Ez a két könyv az általam ismert legszebb tisztelgés a számítógépes játék összes korszaka előtt – abban is komolyan véve magát, hogy játék. Mi más lehetne a játék vége, mint egy túlságosan teljes Happy End? Ami persze azt is jelenti, hogy az írója, ha egyszer nekifut a Ready Player Three-nek, hát igen rendesen feladta magának a leckét...

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika