Az a pár snitt az elején olyan
mélyen belém hasított, ahogy egy filmfüzér második részének felütése ritkán.
Annak ellenére, hogy ismerem a mesét, a Szürke Zarándok zuhanását követő gyászt
az első filmben összeszorult torokkal élem meg, ahányszor csak elém kerül – akkor
nem kaptam levegőt a lehetőségtől, minden gondolatot, szorongást (hogy el ne
rontsák) kisöpört a fejemből, máig csak köszönni tudom, hogy átélhetem azt a
zuhanást. A két torony felütése (máig úgy vélem) filmes magasiskola; s nem is
feltétlenül a megvalósítása, hanem az alapötlet okán – így kell belehúzni a
félbehagyott történetbe az embert, hogy elfeledje a közben eltelt időt, hogy
észre se vegye, ahogy felveszi a fonalat… Az a pár snitt az elején megvett,
mégis mindennek ellenére borzasztóan felemás érzésekkel keltem fel a végén, a
bemutatója után a mozi székéből…
Úgyhogy az évek folyamán ez a
film vándorolt bennem a három közül a legmesszebb az első találkozáskor keltett
érzésektől. Már akkor imádtam számos jelenetsorát. Gollam megszelídítését és az
utat sziklák közt és mocsáron át. Trufa és Pippin kalandjait az orkok
fogságában, a szökésüket és ahogy Aragorn olvassa azt a nyomokból. Ahogy
felvillanyozott Rohan és a vele kapcsolatos összes momentum, hogy végre
hibátlanul kerül elénk egy koherens, a saját múltját is tartalmazó kultúra – a
történet első emberek lakta királysága. Az angolszászok lovon – ahogy az egyik
extrában az egyik Tolkien-szakértő megfogalmazta. A Professzor ugyanis meg volt
győződve róla, hogy egy nemesebb kultúrát söpört el a normann betörés. Néhány jegyzetében
maga is így utal a rohírokra: belátva, hogy az elképzelt, Hastingsnál a
normannok felett diadalmaskodni tudó angolszászok mintájára alkotta meg
(mintegy elégtételül) ezt a lovas nemzetet – hiszen a szászokat ott épp a
lovasság hiánya ítélte vereségre. A könyvet és valamennyire a hátterét is
ismerve ez a nekünk rajzolt kép a lovasurakról pontosan olyan volt, mint
amilyennek én is elképzeltem – a látvány minden eleme rásimult a fantáziám
rajzolta képre, kiteljesítve azt. És ahogy a leírt történetük megvalósul, azt is
szinte pislogás nélkül néztem (hogy le ne maradjak valamiről): Théoden megszabadítását,
a Helm szurdokot, Szarumán belefűzött, tökéletesre feszített jeleneteit az
áruló Grímával s Kürtvár hihetetlen ritmussal képre vitt ostromát, ami egyből a
babazsúr-kategóriába száműzte az ugyanabban az évben elénk került A klónok
támadása nagyszabásúnak szánt csatajelenetét…
De mélyen sértve éreztem magam a
gyermekien álmosra rajzolt Entek miatt. A minden tekintetben elvesző méltóságuk
miatt, ahogy a lassú gondolatok megfontolt görgetéséből kiveszik a mélység,
ahogy a lassúságuk pusztán komikussá válik. Teljesen kiakasztott Aragorn
szikláról hullása a csatában, a szerelmi háromszöget mélyítő, de úgy különben
teljesen értelmetlen jelenetsor. Kicsit zavart az ostrom előtt a semmiből megjelenő
tünde-segédcsapat. És nagyon dühített a teljesen indokolatlan, esetlen kínlódás
Faramírral meg a Gyűrűvel. Aragorn sajátos kalandja a paci-puszival egyébként
remekül végigrajzolja, hogyan teremt többletfeszültségeket a forgatókönyv és a
rendezés. Hiszen ezt az első pillanatra felesleges feszültségteremtő kitérőt
ügyesen használták fel egy gyönyörű jelenethez, amelyben Elrond megnyitja a
lányának a sorsa mélységeit, hogy távozásra bírja. Meglepő mélységű, a Tolkien-i
mű jegyzeteiből merítő, helyén való ajándék ez a rajongóknak – aminek a végén
még egy kis feszültség (még egy kis érzelmi lembas) csomagolható előre: hiszen
Arwen el is indul, hogy elhajózzon, ahogy Elrond óhajtja. Hogy aztán megint egy
gyönyörű, saját ötletből hozzáadott jelenettel tartsák a történetben az alkotók,
majd a harmadik filmben. Jackson itt az
eredeti történet viszonylag sima mezejére épít érzelmi hullámvasutat, de
legalább a saját - némileg egyszerűsített, de filmnyelven szóló - rendszerében
koherensen.
Ami a moziváltozat tekintetében a
Faramír-szálból teljességgel hiányzik. Még csak nem is következetes. Akkor még
nem tudtam: nyertek a producerek. Jackson folyamatosan feszegette a játékidő
felső korlátját, aminek (jó tudni) a multiplexekben egy este leggazdaságosabban
lejátszható filmek száma szab határt: ha túl hosszú a film játékideje, nem
használhatók ki maximálisan a játszóhelyek. Így a sok egymásba csatlakozó,
egymást feltételező jelenetekből álló szövevényben Faramír történetszálát
nyírták értelmetlenre, hogy ne sérüljön az időlimit. Mert a bővített változat
gyönyörűen helyre teszi mindezt – megint csak Jackson-i módon, sajátosan
átértelmezve az egész szövevényt. Itt üt vissza, hogy a Gyűrű szinte önálló
szereplő, aki gyakorlatilag mindenkinél erősebb – a hobbit is csak azért
cipelheti, mert (hisz nincs benne hatalomvágy) hozzá fér a gonosz tárgy hatalma
a legkevésbé. Ahogy Philippa Boyens az egyik extrában megfogalmazza: hitelrontó
momentum lehetett volna, a teljes körülményvilág (a könyv) ismerete nélkül, ha
Gondor ifjú kapitányát ez a csábítás meg se legyinti. Inkább felépítettek neki
egy Boromírral közös jelenetet, ahol az apa, Denethor megalázza a kisebbik,
folyvást vereséget szenvedő fiát… hogy legyen miért megörüljön a lehetőségnek,
ami által Gondor kapitánya megmutathatja,
hogy milyen ember… Megint egy Jackson-i érzelmi hullámvasút, amely viszont
így, a szellemében alapjában bőven a könyv adta keretek közt marad, még úgy is,
hogy Frodóék Osgiliathig érő kerülőt tesznek miatta.
A nézői fogadtatás egyértelműen
jelezte: a producerek el vannak tájolva, az időlimit pedig a sima, egyvonalú
blockbustereknek való. Jackson aztán gátlástalanul ki is használta ezt a
harmadik filmben… mai fejjel örüljünk, hogy azt alapból nem bontották emiatt
két részre. Az évek folyamán tényleg A
két torony vándorolt bennem a legtöbbet, a bővített változat megtekintése
után az ambivalenciából a feltétel nélküli, odaadó szeretetig. Most ott
tartunk, hogy A Gyűrű Szövetsége
jóval egyenletesebb teljesítménye ellenére a három film közül egyértelműen az
alkotók által elkészítés szempontjából legnehezebbnek ítélt második film az abszolút kedvencem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése