Kállay Kotász Zoltán: Társasutazás Közép-Mámor földjére

Van egy barátom, aki makacs bátorsággal építi a saját, tizenhét szótagos verskertjét, miközben végre ott lakhat egy valódiban. Az első könyvében, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből-ben felmérte azt a sajátos csődöt, ami a létünk fosztó körülményeiből következett, egy más kulturális közegben megidézve a haiku szemléletmódját. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé. A második, a Térzene így figyelt kifelé, a kertbe, a pozícióban, amiben a haiku tényleg megszülethet, évek, évszakok ritmusában. Az első kötet zaklatott szerkezete, a második szelíden organikus felépülése után a harmadik, a Félig szelídített istenek látószöge innen tárult a kultúránkra, valóban bejárható úttá görbült benne a ez a japán szemlélettől gyökeresen különböző teljesség-vágy, ahogy az európai keresné –naplózva megistenülés-vágyunk gyermeteg tévútjait. Hogy aztán ennek, a tévutak lehetőségének is a rémületes mélyére nézzen a Káosz tejszínhabbal* kötetében... Most itt tartom a kezemben a következő könyvét, a társasutazást, amire elhívott engem, az olvasóját. Közép-Mámor földjére, ahol mintegy szerzet nélküli szerzetesként vezet körbe, a maga nap mint napi szentélyében.
 
Ismerős nekem ez az attitűd, Lénard Sándor mutatta meg, az Egy nap a láthatatlan házban lapjain. Ha valaki jó helyen van, annak egy napja elmeséli az életét. Nem a kaland-faktora, bár minden észrevételednek ugyanúgy van, hanem az elmesélhető ritmus, ami tartalmaz téged is, hiszen te alakítottad ki, azaz te fontad hozzá a napod tőled függetlenül, egyébként is létező gyönyörű ritmusához. Ez a könyv, ha innen nézem, hogyan valósul meg benne ez a hozzáállás, szerkezeti etalon. A lapszámozás mechanikus gesztusa helyett az idő múlása látszik a lap alján, félóránkénti osztásban. Minden fél órához két vers, köztük a Térzenében alkalmazott évszakjelzéshez hasonló, kivilágosodó, elsötétülő gömb elválasztó csillag gyanánt – a csillag ebben a relációban egyértelműen a Nap. Mi más volna, mi más szabná a napod ritmusát, ha megszabadultál az egyéb kényszerektől? Ez itt Közép-Mámor földje, ahol megszabadultál az egyéb kényszerektől. Ráérsz figyelni, és hagyhatod, hogy a figyelem kibontsa benned a látványt.
 
Ki nevezett ki?
Akárhogy is, a kert
fűszerkesztője lettem.
 
Így a mottó. A ritka pillanatok egyike, amikor a fűszerkesztő beleláttatja magát a látványba. A ritka alkalmak egyike, amikor a figyelő is helyet követel a figyelmének – a látvánnyal való önkéntelen hatást keltő azonosulások helyett. Az éber figyelem állapota nem követeli a magadra figyelést. Az egyetlen alkalom, ahol főszövegként a költő látszik a látványban – ha eztán mégis beleszőné magát, lapszéli jegyzetben teszi. Az önreflexió jellegzetes európai haiku-téma, de ebben a kötetben csak a lapszélen van helye. Ennyiben ez a könyv tényleg a Térzenében megnyílt ösvényen jár, csak az idő egy másik, intimebb, és mégis általánosabbra nyitható ritmusában.
 
A világ vége –
ér ágvégre a hangya.
Tavaly rövidebb volt.
 
Tízórai vers. Vers-tízórai. Érdekelne, hogyan válogatta, mire figyelt Zoli, amikor napszakhoz rendelte a haikuit. Vagy egyszerűen rögzítette a megírás időpontját? Valóban akkor született a rácsodálkozásból csorduló szófűzés, abban a tartamban, amit az idő ritmusos változásának legszembetűnőbb jele szabott? Egyszerűen a Nap járásának ritmusában születő versek kerültek a helyükre? Nem tudhatom, de valójában nem is fontos. Ennek a versnek délelőtt-íze van, és nekem ennyi elég.
 
Meggy rágásába
feledkezett a darázs –
együtt hull vele.
 
Ahogy ez a vers igazi ebéd utáni pillanat – a tartalmában is. Ez a nap, ahova a szerző társasutazni hív, tele van ilyen közép-mámorokkal. A megfigyelések markáns többsége tapinthatóan valódi, de valójában a belenyíló többlethez olykor kell a szavaink több-értelme, vagy csak az a tény, hogy olykor az először valójában utoljára:
 
Fáról levél hull,
száll s átfordul – fonákja
néz fel – először.
 
Mert ez a követelés a haikuban alapvető. A megkülönböztethető látványban, ha szavakba rakod, mindig a megkülönböztethetetlen a fűszer. Szerintem a haiku igazi izgalma ez – hogy benne rezeg a világegyetem, ahogy a pillanatban, ami a verset megszülte. A klasszikus haiku természeti képből, „érdekes látványból” való, önmagán túlmutató szószirom-bomlás, amely egyszerre tartalmazza a látványt és jelentését, a kifelé figyelést és a benned rezonálást. Így, az ötödik kötetére Kállay Kotász Zoltán csaknem egészen klassszicizálódott** – még ha úgy is érzi, széljegyzeteket kell fűznie a feltáruláshoz, oda kell mormognia a maga megjegyzéseit ezen a társasutazáson.
 
Az esteledés
támaszt szelet, vagy a szél
sodor ránk estét?
 
Miközben persze, hogy játszik a kultúránkkal, a haiku hagyományával, a mások klasszikusaival. A ténnyel, hogy ritkán vagyunk tisztában vele: a szemlélődő szemlélete alapjában határozza meg, hogy a látványból mi szálazódhat a számára. Ez az esti vers nekem fülembe csalja az ismert kóan kérdését: Mester, a szél lengeti a zászlót? És a választ is: Nincs szél, nincs zászló. Csak az elmétek mozog. Miközben megértem ezt és azt, vagy csak beleérzem magam egyfajta diffúz megértés-szerűségbe, nem győzöm megköszönni Zolinak, hogy megint megmutatta: ha nincs is szél, ha nincs is zászló, milyen gyönyörűen nincs szél, nincs zászló.
 
 
 
* A Káosz tejszínhabbal kötetéről nem írtam – egyszer még szeretnék.
 
**A leggazdagabb magyar haiku-portálra, a Terebess Online felületére Zolinak felkerült jó pár haikuja, amihez itt is szívből gratulálok! Kóstolónak megteszi...