Monstress 1-3. - Képregény

Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át. Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú) Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot rejt a félkarú teste.
 

Van valami bájos (és meglehetősen véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt, őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken, ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
 

Igazi World manga, Global manga – volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény, hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk. Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.

Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.

Még két kötete jön – az egész összesen harminc fejezet. A fordító Kleinheincz Csillával beszélgettem róla (akinek itt is megköszönném a munkáját), hogy nagyon sok mindent majd a negyedik gyűjteményes kötetben tárnak fel az alkotók a történtek hátteréről és következményvilágából. Félek kicsit tőle, hogy szűkebb lesz a kikerekülés által, mint amit a fantáziám varázsolt köré – de remélem, hogy tévedek. Izgat, milyen szelek hova terelik benne a képzelet tág levegőjét, milyen viharok kelnek és hogyan csitulnak el. És köszönöm a Fumax csapatának, hogy továbbra sem engednek a megszokott igényességből, hogy kézbe vehettem ezt a műfajából ezer csáppal kinyúlkáló, az életünkre is sajátos ízekkel reflektáló mesét.

Kiadó: Fumax

Fordította: Kleinheincz Csilla