Hatalmas kis hazugságok – 2. évad

Nem akartam folytatást. Annyira kompakt volt az első évad, annyira jólesett az a félig-meddig nyitva hagyott vég – hisz tudjuk, ki ölt és kit, de hogy megússza-e, megússzák-e, az rejtve maradt. Persze Hollywood diktál, Hollywood pedig nem szereti a nem egyértelmű befejezéseket. Vagyis hát, ki tudja… lehet hogy szeretné ő, de tény: amíg van mit megmagyarázni, amíg van pár elvarratlan szál, amíg kérdés lehet a kérdés, hogy hőseink meg tudnak-e birkózni tettük súlyával vagy sem, addig mindig lesz folytatás. De erre még visszatérünk…

Szóval nem akartam ezt a folytatást. Még úgy sem, hogy az amúgy sem kispályás szereplőgárda (ízlelgessük, hisz van mit: Nicole Kidman, Reese Witherspoon, Laura Dern, Shailene Woodley, Zoe Kravitz) mellé leigazolták Meryl Streepet. Pláne úgy nem, mert szentségtörés vagy sem, én Streepet igazán jól játszani egy évtizede nem láttam – minden szerepében jó, természetesen, de minden szerepére rányomja bélyegét az ő merylstreepsége. A kései Brando vagy Nicholson-effektus, amikor a sztár már akkora sztár, hogy sztársága elhomályosítja a vásznon a színészt. Szóval még Streepnek sem tudtam örülni. Aztán az első kritikák (általam igencsak kedvelt kritikusok tollából is) egyaránt azt írták, hogy lassú, unalmas, önismétlő. Jajjj…

De persze megnéztem. És marhára nem bánom. Lassú? Igen. Unalmas? Cseppet sem. Önismétlő? Csak annyiban, amennyiben mindnyájan hajlamosak vagyunk nehéz helyzetben százszor egymás után lejátszani magunkban ugyanazokat a mocskos kis játszmákat. Cseppet sem divatos folytatás. Őszinte. Nem oldozza fel hőseit pikk-pakk és nem pakol rájuk mondvacsinált drámákat sem. Nagyon nem arra megy, amerre számítanánk. És ez jó. Jó, mert életszagú, mer mélyre hatolni, meri megmutatni az ember személyiségének és kapcsolatainak összetettségét. Meri azt mondani, hogy nem mindig (legtöbbször nem) tudjuk, hogyan viszonyuljunk önmagunkhoz, a gyászunkhoz, a barátainkhoz, a férjünkhöz. Fel meri tenni a kérdést, hogy hogyan tovább, ha az addig minket egyetlen célként ható bosszú célját veszti. Hogy hogyan gyászoljunk el egy férjet, akit sorozatos bántalmazásai ellenére is szerettünk – egyáltalán gyászolhatjuk-e ha épp el akartuk hagyni, ha titkon örültünk a halálának, ha részben bűnösök voltunk magunk is? Hogy mi történik, ha megfosztanak minket attól, ami addig elsődleges meghatározónk volt és új alapokra kell helyezni önmagunkat, önértékelésünket, kapcsolatainkat? Ha szembesítenek önsorsrontásunkkal? Ha nem tudunk megbékélni a saját tettünkkel?

Innentől óhatatlanul spoilerek következnek az első évadra nézve, aki még nem látta, irány az HBO GO!

Perry Wright halott. Leesett a lépcsőn azon a balul sikerült adománygyűjtő esten, öt tanú előtt, akik gyanúsan ugyanazt a mesét szajkózzák a rendőrségen és akikre látatlanban az egész városka gyanakszik. Ők a „Monterey-i ötök”, az első évad civakodó anyukái: a frissen megözvegyült Celeste, a mindenlébenkanál Madeline, a bántalmazott Jane, aki épp a haláleset előtt percekkel ébredt rá, hogy egykori bántalmazója Perry, a város legsikeresebb és leggazdagabb üzletasszonya, a mindenkit kórosan uralni akaró Renata. No és persze Bonnie, aki a végzetes lökést adta. A bohém Bonnie, akinek látszólag a legkevesebb oka volt rá. Egyikük meg fog törni. A Monterey-i ötök véd- és dacszövetsége nem tarthat örökké. Hisz mindegyiküknek megvan a maga különbejáratú drámája. Mindegyikük élete az összeomlás szélén táncol. És megérkezik a városba Perry anyja, kinek feltett szándéka, hogy mind az öt potenciális gyilkosnak megadja a végső lökést, ami a szakadékba taszítja őket.

Marie Louise Wright zseniális karakter – Meryl Streep pedig zseniális a szerepben. Amit oly régóta hiányolok, most megkaptam: ahogy átlényegül a gyászába beleőrült szenteskedő anyává, az néha komolyan félelmetes. Minden apró megjegyzésében, ocsmány kis szurkálódásaiban, gúnyos félrenézéseiben ott van a sértettség, a düh, az elnyomott keserűség, amiért megfosztották istenített fiától. Az első perctől sejtjük: ha szembesítik vele, hogy Perry nem az volt, akinek hitte, képes felégetni az egész várost – mégis meglepetésként ér az a hideg, számító rosszindulat, amivel képes felhasználni unokáit valami mondvacsinált bosszúért. Streep és Kidman összecsapása a bíróságon és a családi titkok leleplezése vérfagyasztó – és vérfagyasztóan bátor.

A gyászoló anya és a bántalmazó férj halálát ezer okból feldolgozni képtelen, önpusztításba, alkoholba, felelőtlen kalandokba menekülő Celeste harca adja az évad fő csapását, de a többiek is megkapják a magukét. Itt van mindjárt Jane, aki elmúlt kilenc évét megerőszakolt nőként, egy erőszakból született fiú egyedülálló anyjaként, bosszúszomjas sértettként élte – aki alól hirtelen kihúzták a talajt. Megkönnyebbülést kéne éreznie, hisz bántalmazója halott. Ehelyett csak el van veszve, hisz újra kell definiálnia önmagát, immáron nem egy trauma mentén, hanem új alapokon. Egy új családdal, hisz Celeste is tudja, fiaik testvérek. Netán egy új kapcsolattal. De mégis, hogyan definiálhatjuk újra önmagunkat, ha sosem tudtuk, kik vagyunk valójában, ha egész felnőtt életünket egy trauma határozta meg? Hasonló, bár egész más előjelű kihívással néz szembe Renata, a sikeres nő mintapéldánya, aki alól egy, a férjét érintő nyomozás húzza ki a talajt – a város leggazdagabb, legirigyeltebb és ennek megfelelően legutáltabb párja hirtelen elszegényedik, a férjet börtönnel fenyegeti az FBI, a feleség szembe kell nézzen saját légvárai összeomlásával. És megint csak: hogyan definiálod újra önmagad, ha egész életedet egy cél (soha többé ne legyek szegény…) határozta meg, ha mindent (gyereket, házasságot, barátságokat) feláldoztál e cél érdekében és egyik napról a másikra szertefoszlik? Ki lesz Renata Klein, ha megfosztják mindentől, ami Renata Kleinné tette? Ki van a maszk alatt? Van ott egyáltalán még valaki?

Ez az, amit nem tud Madeline sem – ki is ő valójában? Ki az a nő, aki módszeresen tesz tönkre mindent, ami értékes az életében, félelemből, hogy lemarad valamiről. A lánya utálja, a házassága romokban, félrelépése a fél város előtt lepleződik le – a mindenki más életét irányítani akaró Madeline végre szembesül saját élete kudarcaival. Neki még tán van visszaút. De vajon Bonnie-nak van-e? Együtt lehet-e élni azzal a végzetes lökéssel? Fel lehet-e dolgozni egyedül egy ilyen tettet? Képes-e magába zárni, örökre? Képes lesz-e rá úgy, hogy megjelenik az anyja, felszínre hozva egy rakás sérelmet a gyermekkorból, egy rakás vádaskodást és egy jó adag bűntudatot? Ki tudja-e mondani valaha, hogy valójában kit akart lelökni azon a lépcsőn?

Az első évadhoz sokat adott a fragmentált szerkezet, a játék az idősíkokkal, az első részben belengetett gyilkosság, melynek áldozatát csak a végén ismertük meg – ezúttal nincsenek ilyesféle formai trükkök. Van helyette feszültség – főleg a különböző anyaszerepek és anyakonfliktusok mentén. Ez az évad leginkább az anyákról szól: gyászoló, gyilkos, bűnbánó, elnyomó anyákról. Anyákról, akik nem voltak ott, akik nem ismerik a gyereküket, akik a gyerekük helyett akarják élni annak életét, akik nem találják a saját anyaszerepükhöz a kulcsot. Anyákról, akik le akarják bontani a hazugságok falát – ahogy Madeline mondja a klímaváltozástól rettegő gyerekek ügyében összehívott iskolai gyűlésen (ó, a hanyatló Nyugat problémái!): le kéne szoknunk arról, hogy hazudunk a gyerekeinknek. Ha az első évad a titkok felépítéséről szólt, a második a titkok lebontásáról. Előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk tetteinkkel, elfojtásainkkal, hazugságainkkal, elbaszott kapcsolatainkkal. Ki kell mondanunk: hibáztam. Mindegy, megbántam-e vagy sem, mindegy, elgyászoltam-e vagy sem, mindegy, felépítettem-e magam újra vagy sem. Az első lépés ez: hibáztam. Innen lehet előre menni.

És megint egy nyitott vég… Lesz folytatás. Naná, hogy lesz. Naná, hogy megnézem.