2019. augusztus 12., hétfő

Karin Tidbeck: Rénszarvas-hegy és más történetek a peremlétről


„Rengeteg időt töltünk alkonyati időben, ami egyfajta köztes állapot, a senki földje.”

Karin Tidbeck vékonyka novelláskötete igazi csábítás – legszívesebben egyszerre befalnánk, letudnánk, hisz könnyen olvasható, látszólag súlytalan-mesés kis írások vannak benne, jól lehet pörgetni vele az olvasmánylistát, pipa egy új megjelenés, térjünk is át valami vaskosabbra… Ennél nagyobbat nem is hibázhatnánk. Amilyen vékonyka ez a kötet, annyira súlyos, ha hagyunk időt történeteinek az ülepedésre. Zsáneridegen, de Alessandro Baricco jutott róla eszembe: ő tud ennyire szűkszavúan, ennyire kevés sallanggal ilyen mélyen hatni. Aztán - újabb zsáner-ugrás - Shirley Jackson nyugtalanító novellái a Sóbálvány kötetből: Tidbeck nem egyszer idézi a horror nagyasszonyának stílusát; a „Brita üdülőfaluja” vérfagyasztó elhagyatott nyaralóhelye egy az egyben „A nyaralók” szabályokat szegő (az üdülőszezonon túl is maradni kívánó) idős párjának megpróbáltatásait elevenítette fel; a „Rebecka” után pedig sokáig nem hagyott nyugodni (már megint) a novellairodalom egyik legerősebbje, a „Sorsolás”.

Tidbeck alkonyati időről mesél – nála mintha az egész élet egy folyamatos átmenet lenne. A képzelet határa, az emberi megismerés korlátai, a mesék és az általunk valóságosnak ismert világ közti vékony mezsgye – mindaz, ami elválasztja az álmot az ébrenléttől, a józanságot a delíriumtól, a felnőttséget a gyermeki fantáziáktól. A teremtést a haláltól. Feltűnően sok a groteszk teremtéstörténet – ahogy feltűnően sok a furcsa eltávozástörténet is. Direkt nem írok elmúlást, hisz Tidbecknél a távozás nem mindig egyenlő a halállal. Hősei közt akad aki a vittrák, e skandináv tündérek körébe távozik, akad, aki botcsinálta Ikaroszként a Napba száguld, akad, aki egyszerűen feloldódik, mintha sosem létezett volna.

Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre? És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni. Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk egyik szürrealitásból a másikba.

Vékonyka kötet, rövidke novellákkal – a színvonal sem egységes, akad, amit kihagytam volna belőle, ahogy olyan is, amit a végtelenségig olvastam volna tovább, akár regénnyé bővítve. Érdekes (bár tán annyira mégsem…) hogy az értékelések többsége a kötet végén található írásokat emeli ki – nekem épp az Alice Csodaországban áthallást hordozó „Augusta Prima” és párja, a „Matrónák” maradt teljesen idegen. Mintha ilyen lenne, amikor Karin Tidbeck meghajtja saját fantáziáját a popularitás oltára előtt. Annál nagyobbat markolt belém a kötetcímadó „Rénszarvas-hegy” – nyilván mert erős hatással voltak rám egykoron a Tidbeck vittráira igencsak hajazó ír tündérekről szóló legendák; no meg mert a két kamaszlány találkozása családjuk ősi titkaival, elfelejtett hagyományaival, a „tündérnagymama” menyasszonyi ruhája felöltésének rítusa olyan toposz, amit egyfelől nem lehet elégszer elmesélni, másfelől igencsak nehéz vele újat mutatni. Tidbecknek sikerült.

A már említett „Rebecka” és a „Brita üdülőfaluja” úgy tökéletes, ahogy van; a „Pyret” áltanulmányán egy képzeletbeli lényről remekül szórakoztam és gondolatban szorosan összekötöztem Tidbecket Miéville-el, amíg meg nem alkotnak egy közös világot („Amikor egy lény úgy dönt, hogy tőle idegen faj emléktárgyai között hal meg, és nyelvi utánzatot hagy maga után, akkor vajon ösztönből vagy értelmesen cselekszik?”); de az abszolút kedvencem a kötetből a „Kicsoda Arvid Pekon?”. Túl azon az alapvető civilizációs tényen, hogy a pokol jó eséllyel egy közszolgáltató telefonközpontja, Tidbeck igen frappáns és szórakoztató választ ad arra a kérdésre, vajon mit tennénk, ha egyszer csak felhívna minket Sycorax, aki a halott anyját keresi – és elvezet az úgynevezett modern, elszemélytelenedett világunkban való teljes feloldódás rémképéhez. Az arctalan, névtelen, alaktalan hivatalnok – nem ismeretlen az irodalomban, de a weird mesék eszköztárával életre (életre?) keltve rémisztőbb kép, mint valaha. Ezek vagyunk mi. Akkor már inkább a rémmesék.


Kiadó: Agave
Fordító: Ballai MáriaBenkő FerencBosnyák EditFarkas VeronikaJuhász ViktorMolnár Berta Eleonóra

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...