Catherynne M. Valente: Űropera

Szóval ennek a bonyolult tollú leányzónak ehhez is van bátorsága! Ha nagyon gonoszul nézem, fél szemmel, ahogy családi körben a bekapcsolva felejtett tévén az Eurovíziós Dalfesztiválról az élő közvetítést, ez a könyv valójában egy rajongói fanfic. Az alkotója Douglas Adams Galaxis-útikalauzáért van oda, kellemes gátlástalansággal göngyöli az irodalmi gátlástalanság leggyakrabban emlegetett, öt és fél kötetes trilógiájának stílusába-hangulatába az olvasóját. Közben persze kikacsint - időnként a kísértetiesen-idézés közben parodizál is: ennek a mesének kilátszik a csontja, ahogy némelyik benne szereplő aliené. Kineveti Douglas Adams stílusát, kineveti a magáét, a belecsomagolt rajongást, a rajongást általában, a divatot, amelynek öt perces hullámain annyi felkapott és leejtett sztár, sztárocska, flitteres és fekete cuccos, kikent és tépett hajzatú, debil látványelemekkel turbózott és natúr, egy szál gitárral pendülő kedvenc lovagolt, hogy felsorolni sincs értelme.

Képzeljünk el egy alien-inváziót, ami az eddig elképzelt inváziókra egy tollpuha, rózsaszín pillanatig sem emlékeztet. Ahol az idegen univerzumok követe mély empátiával közli: lehet, hogy értelmes lények vagyunk - ez akkor derül ki, ha a legidiótább múzsa pengette húrokon babrálva megütjük a mércét. Ha a "művészetünk" elhiteti a tisztelt univerzummal: nem feltétlenül kell nulláról esélyt adni a bolygónak, hogy kifejlődjön rajta az egysejtűtől indulva az újabb értelmes élet. Nincs esélyünk háborúzni - annál az univerzum sokkal fejlettebb. Olyannyira túlfejlett, hogy a tervezett fajpusztításokat immár rábízták a szórakoztatóiparra. Az Űropera alapötlete annyira beteg, hogy önmagában megérne pár ezer elemző szót - pedig egy ártatlan rácsodálkozás és pár óra tévézés szerelemgyereke. Catherynne M. Valente az utószóban így ír: Hadd mondjak először is köszönetet Marcel Bezenconnak, aki 1956-ban kitalálta az Eurovíziós Dalfesztivált... A gondolat, hogy a történelem legborzalmasabb háborúja után egy kontinenst dallal, tánccal és flitterekkel egyesítsünk, annyira nevetséges és reménytelen, hogy az már nagyszerű... Szóval ennek az őrült kötetnek ez az őrült gondolat a magva.

Tény, ijesztően messzire mászott a komfortzónájából az író ezért a bornírt, de betegen szórakoztató könyvért - ha a Marija Morevna és a Halhatatlan összetett, szerzője által mythpunknak nevezett világát, ha a kifinomult határon járást nézem Tündérfölde körül, gyerekcipőben; szinte mintha nem is ugyanaz az író írta volna az Űroperát. Meglepően tudatos eszközhasználóval van hát dolgunk, aki szerintem ezt az elengedett, őrült, de közben ezerfelé tisztelgő könyvet komoly önkontrollal és nem kevés körömrágás árán rakta össze. Nem vagyok igazán komoly ismerője a dalfesztiválnak, mivel a világból ki lehet kergetni némi flitterrel (egy diszkógömbbel a világból is). De még így is sikerült megéreznem, hogy a látszólag puszta fantáziából csorgatott idegen lények (például daloló cserepes növények, egy Ursula nevű értelmes gázgömb, s a voorpret faj, amely egyéb fajok testét zombi-üzemmódban "életben tartó" vírustörzs) zeneművészeti előadásai konkrét, e földi, dalfesztiváli fellépők kíméletlen, ironikus paródiái (is). Valente a valóság hozott anyagából dolgozik, mint ahogy a mintaadó: Douglas Adams is a mi kis bosszantó, abszurd hétköznapjainkból gyűjtögette a delíriuma patronjait.

Decibel Jones és az Abszolút Nullák bőven túl vannak a zeniten, amikor Jones (az egykori Danesh Jalo) lepukkant lakában (is) megjelenik a földön kívüliek követe. Nem beszélve róla, hogy a trió némileg hiányos - utolsó, teljes kudarcba fulladt fellépésük után Csodacsillag Mira (dobos, billentyűs-sorozatgyilkos, oldalborcsa) kiautózta magát nemcsak az együttesből, de az életből is... Az űrlények sajátságosan felületes előtanulmányai következtében mégis ez a banda fogja beénekelni a Földet az értelmes lények diszkógömb-családjába - vagy mind meghalunk. Úgyhogy a (napszemüveges farkakra emlékeztető) kormányzati szervek legnagyobb megrökönyödésére Jones, és zenésztársa, Oort Szt. Ultraviola (török bevándorlóból avanzsált mániákus Angolman) utazik, gyalogkakukkra emlékeztető mentorukkal világot menteni (meg Capo, a cica. A történet egyik sava-borsa...). Mennek elődöntőzni, és döntőzni, ha túlélik az elődöntőt. A mesében ennél több a ráció, csak ki kell hámozni a flitter alól. Imádtam a popkultúrára tett összes utalást, a mesékre utalásokat, a Kengyelfutó Gyalogkakukk prérifarkasát, aki kifut a levegőbe, konstatálja, hogy a semmin tapos, és még utoljára a kamerába néz... Körülbelül tényleg így néznénk ki, ha egy nálunk ezerszer fejlettebb faj egyszer tényleg kihúzná a lábunk alól a talajt. Egy pont Naninak...

Szóval valójában miközben felelőtlen szórakozás, ez a könyv is réteges pite: nyitna bennünk mindenféle kapukat, tanítana toleranciára, üvölteni (ha az kell) sírni (ha az kell), feledkezni tanítana, bele a világegyetembe - hogy kigyógyuljunk a katonai-papos-hótkomoly fantáziaképekből, cafatokra robbanó ufókról, akik megszállnának, de mi bezzeg. Hogy kigyógyuljunk magunkból, legalább annyira, hogy ne haljunk bele a világba. Jól meglenne nélkülünk. Jönne egy új génmixelt variáció az értelemre. Szóval miközben nagyon jól szórakoztam, el is meditáltam rajta - talán tényleg az a pár pillanat a lényeg, amikor egy koncert teljes közönsége a zenészekkel együtt lüktet - vagy ahogy Eco fogalmaz A Foucault-ingában: amikor egy kisfiú tényleg úgy fúj a trombitán, hogy megáll tőle a pillanat. Ha lefejtjük erről a meséről a flittert, meg a diszkógömb verte fényeket, nem sok minden marad - de annak legalább minden porcikája lényeges.

És persze megint a csaj szögezi vissza benne a kellő pillanatban a pasi farkát. Köszi, Cat! Még egy pont Naninak!

Kiadó: Gabo

Fordította: Kleinheincz Csilla