Mesélhetnék róla, milyen vicces
fiú Shane Black, hogy újraforgatta az egykori legjobb ötletét – de meg kell
mondjam, a Durr durr és csók annak
idején nem tett rám ekkora benyomást. Lehetne szólni róla (mások megtették)
milyen remek dolog, hogy Ryan Gosling végre szerethetően kiröhöghető, hogy
Russel Crowe is úgy hozza magát, hogy belefér a kiröhöghetőség, de egyik úrnak
se izzadtam végig a filmográfiáját – és szerintem annyira nem nagy ötlet, ha
végre valaki arra használja a színészt, amire való: belöki egy szituba és
hagyja belelényegülni. Mesélhetnék róla, de ennek a filmnek a nyitó képsorai
bízvást kiérdemelhetik a „legbetegebb kiskamasz-álom” díj arany fokozatát – s
már ott és akkor körülbelül készen álltam rá, hogy a film azt csináljon az
agyammal, amit csak akar. Az a felütés meggyőzött, hagyjam, engedjem el magam –
hadd jöjjenek a képek.
Szeretek így mozizni, bár jobbára
aztán megszívom. Ezért haragszom mostanában Tarantinóra. Itt nem ez történt, és
ezért nagyon hálás vagyok a készítőknek. Itt az történt, mint a Hét pszichopata és a si-cu esetében: az
utolsó filmpontig morbid, de hibátlan futású hullámvasútra ültettek;
szórakoztatni akartak, és én ezt tudtam, de mivel úgy különben azt is akartam:
szórakozni, ezért maradék nélkül jólesett a móka. Úgyhogy ha agyelhagyásra
vágysz a legjobb értelemben, kikapcsolódásra, hogy aztán másnap reggel (áldott
kikapcsolódás…) magától rendeződve kapcsolódjon újra minden az életedbe, akkor
hajrá. Ez a te filmed, hagyd abba az olvasást, vegyél jegyet és nézd! (Innentől
úgyis elspoilerezek ezt-azt…)
Az külön és nem várt ajándék,
hány pillanata jutott azóta eszembe. Az összes beteg párbeszéd a két
elbaltázott főhős, az ügyetlen, mégis sikeres magánnyomozó, Holland March és az
érzelmes-mackó verőlegény, Jackson Healy között. Az epikus WC-jelenet... (avagy hogyan kell az ilyet ízléssel). March lányának koravén
belekotyogásai (Angourie Rice egyébként az összes jelenetében lejátszik úgy kb.
bárki mást a vászonról, nagyon kíváncsi vagyok, hány filmes brand szeretne
ráépülni a közeljövőben…). A tény: ebben a filmben (nem úgy mint a Durr durr és csókban) egyetlen épkézláb
felnőtt női karakter nincs, elszállt és/vagy számító picsák vannak csak…
következésképpen Ryan Gosling van, szerelmi szál nincsen. Eszembe jut a
jelenetsor, amikor Kim Basinger eladja a nézőnek azonnal a szarkavaró ügyész
karakterét – az is tehetség, ha valaki pont annyira játszik hamisan, hogy a
popcornba fulladó legbambább néző is sejtse, simlis; és mégse legyen ripacs a
színész attól, amit művel – a játéka megüljön annak a szemében is, aki látott-értett
már olykor ilyet. Az autóban elalvós jelenet elvetemült bogaras pillanatai, és
áthallásai egy másféle félelem-és-reszketésre… avagy akár egy meztelen ebédre…
Az külön és nem várt ajándék,
ahogy a korszak, a megidézett hatvanas-hetvenes évek filmes naivitása az akkori
valóságos naivitásainkkal játszadozik. A példaszerűen korban tartásból a film
nem kacsint ki – maga a korban tartás válik egészében egy durva, méretes
kikacsintássá. A mozdulatlan hippi-lázadástól a (pornó)kísérleti filmig.
Detroittól és autóipartól a hivatali korrupcióig és bemutatásáig. Az akkori
filmes taburendszer megidézésétől az akkori akciófilmes nyelv bárgyú megoldásainak
játékos használatáig. Jó pár rétegében ez a film Black olyan korábbi nagy
durranásait idézi és parodizálja, mint Az
utolsó cserkész – anélkül, hogy kifejezetten paródia volna. Hiszen akad benne drámai pillanat, két pontosan kitervelt és profin végrehajtott akciófilm-kifacsaró
geg közt egy pillanatra elkomolyodik, de ezekben a pillanatokban sem veszít el
engem, a nézőt. Mert korban marad, viszont az akkori kor, az ifjúságom patetikus filmes
válaszai helyett e pillanatokban meri tanácstalanul széttárni a kezeit.
Azt hiszem, nagyon nagy bajban
van az államok filmes fogyasztó- befogadó-kultúrája; hogy ez a film nem lett
ott megérdemelt és hangos siker, egy nagyon komoly figyelmeztető jel. Jelzi:
félő, hogy ott egyre inkább csak az megy be az emberek fejébe, amit a szájukon
keresztül tesznek bele. Gyorskaja-filmek ízeihez szoktatott tömegeket jelent ez
a pénzügyi kudarc, akik a minimálisan réteges piték ízeit is képtelenek
megérezni. Sajnos azt jelenti, ennyi eredetiség sem fér le a torkukon (vicces,
hogy úgy különben nem is „eredeti” hiszen valójában mindent idéz…). Ez nagyon
nagy baj. Mert ezekre a mozikra eztán ennyi pénz se jut majd. Semmi bajom az
adaptációval, a folytatással, vagy a szuperhős-mozival - főleg akkor nincs, ha
annyira bátran ingerel, mint például a Deadpool
- de az elszíntelenedő paletta így előbb vagy utóbb a (csillivilli, színes,
szélesvásznú, CGI) szürke ötvennél kevesebb panel-árnyalatával rendelkezik majd – és akkor elveszítem a mozit.
Ezt legalább érdemes lesz
újranézni. Ha már ennyiszer eszembe jut.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése