András László: Világos indul

Elfogult vagyok. Az ezredforduló környékének egyik legboldogabb olvasását kaptam András Lászlótól, amikor kinyitottam az Egy medvekutató feljegyzéseit - ha nem ismeritek, a kortárs regényvilág egyik legszebb tört királytükrét hanyagoltátok eddig… vallom, hogy egyáltalán nem túlzás, amit Kemény István a fülszövegben állít, az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényét tette le azzal a könyvvel az asztalra a szerzője. Azóta is olvasom vagy hallgatom, ha tehetem – a Napi Ellenség rovatot, vagy a Medvészetet a Műúton – ha nem is folyamatosan, de rajta tartottam a szemem. Annyi remek, szuverén világ alakul körülöttünk! Mégis, valahogy az enyémhez az övé áll a legközelebb – miközben irigylem is a józanságát, azt, ahogyan belát a tükrök mögé; és azt a dörmögő, bölcsességbe hajló, szelídségében is erős macihangot, ami még a focit (és jelenségvilágát) is képes volt a minap kedvesen letuszkolni a torkomon. Szeretem, ahogy ír. Mondom, elfogult vagyok…

Úgyhogy nem is próbálkoztam azzal, hogy eltávolítsam magamtól, mintegy ítészi eltartással a Világos indul kötetét. Világos indul, és lépésről lépésre sötétebb lesz. Így szól a kötet címét adó vers, a Sakkfeladvány. A kötet egyetlen ennyire rövid verse. Valójában haiku; az elnevezéssel Fodor Ákos nyomdokain eltekintek a kötött szótagszám követelésétől, mert a hatásmechanizmusa, az asszociációs réteges pite körülötte maradéktalanul úgy működik, ahogy a legjobb haikuk követelik: a pár szóban egész világ, az életek pályafutása lakik, a ránk váró egyetemes alkonyatig. A maga nemében tökéletes, és az egész kötetre nézve kötelez, ahogy így (úgymond) kötetcímmé indukálódik. Önmagában kijelent egy ívet, ami mentén a verseknek eztán rendeződnie illik.

Ez bennem úgy különben vitákat ingerlő téma, alkalomadtán szeretnék is majd vitatkozni a kötet szerkesztőjével, Babiczky Tiborral erről – hogy kell-e egy a hangja határait folyamatosan kerülgető első kötetes költő verseskötetébe lírai történet-ív, összefüggés-háló. A versek nem egyszer egyébként csiklandóan izgalmas egymással beszélgetései azt mondatnák: mindenképpen (ahogyan a Csak úgy ironizál oda-vissza a szemközti oldalra szerkesztett A magyarázattal, vagy ahogy a Könnyű ágyaz az Amennyire lehet iróniájának, az azért parádés). Mégis, úgy érzem túl sok veszteséggel járt az ív megtartása – néhány általam ismert vers-prózahatáron billegő (alkalom adtán akár slamként elő is adott) szöveg hiányzik nekem e kötetből, hiányzik a prózaíró és a költő András Laci közötti (szerintem valójában így nem is létező) „átmeneti sáv” összes produktuma. Főleg azért, mert a vers- és prózahang között alapvetően így sem érzek jelentős tonális különbséget - akkor sem, ha maguk a versek is elég széles spektrumban énekelnek, a jégbe hűtött értelem hangjától egyfajta gyermeki játékosságig; mert valójában folyamatosan András László máshonnan, a prózákból ismerős hangján szólalnak így is.

Folyók és álmok vannak a versekben, van amelyikben mind a kettő – ironizált magán a szerző a könyvbemutatón. Tény, az álombeszéd és a vízközelség két folyamatosan visszatérő horgony ebben a kötetté szabályozott versfolyásban. De folyamatos a kilépés, a megváltoztatás, a máshová helyeződés kényszere is, így álom és folyó – avagy álom, külön és folyó, külön – képeket képző kötődésében sokszor fontosabbak az igék, a cselekvés (avagy a lehetősége, árnyéka, ábrándja), fontosabb a lefolyás, mint a „hol folyik le” – folyón, álomban, ébren. Tény, az ív egyetemes. Percről percre sötétebb lesz – és nem akkor sötétül el teljesen, amikor a költőember a saját végső sötétedése lehetőségét méri, hanem amikor a gyermekei létét látja a tiszavirágzásba. A legvégére elfogy a játékosság, a jégbe hűtött értelem. A legvégére elfogy a távolságtartás.

Én ide a végére mégis azt a verset másolom, ami nincs a kötetben, amit a szerző saját kezűleg írt bele, az üdvözlő sorokon túl, a kedvesnek és nekem. Megosztom veletek, mit kaptunk tőle – remélem nem bánja, hiszen vers, mindenkivel megosztásra szánt:

Kettesben

Azt álmodtam, hogy

kifutottunk az időből.

Kézen fogtalak és

semmiről semmire

léptünk a végtelen

térben. Fél óra múlva

ébredtünk kézen fogva,

és még percekig újra
ártatlanok voltunk.