Rövidre vágva # 7 – Csökkentem a várólistám

Igencsak hektikusan olvastam az elmúlt hónapokban, rám nem annyira jellemző csapongó üzemmódban, ám jelenthetem: haladok a várólistacsökkentéssel! Igazából jobban, mint eddig bármikor, még az is lehet, hogy idén kivételesen nem csúfos kudarc lesz a vége. Jócskán tettem a listára olyan könyveket, amiket blogtárs már olvasott és írt is róluk (direkt, mert a folyamatos blogolhatnék és a sok friss megjelenés közepette általában megelégszünk azzal, hogy csak egyikünk olvassa az adott könyvet, pedig…) – és mivel kimondva-kimondatlanul él a szabály (még), hogy egy könyvről nem nagyon teszünk ki több posztot, ezért ezekről nem fogok önállóan írni. [Most hogy ezt így leírtam, elgondolkodtam és fogalmam sincs, miért is alakult ki ez a szabály – lehet, átgondolom a jövőben.] Na de mivel a várólistacsökkentést meg szeretném valahol dokumentálni és perpillanat nem vagyok tagja egyetlen könyves közösségi oldalnak sem (ami így is marad), ellenben van blogom, hát miért is ne itt tenném? Következzék hát három könyvélmény csak röviden (úgyis aszondták okosok, hogy a rövid a menő…), melyekről olvashattatok már szuper cikkeket nálunk (linkeltem őket a címekbe) – ezzel egyúttal felélesztjük hamvaiból a „Rövidre vágva” rovatot is, elképzelhetőnek tartom, hogy nem csak egyszeri jelleggel.

John Scalzi: Vének háborúja

Scalzi napjaink egyik legfelkapottabb sci-fi szerzője, ráadásul Zoli is meglehetős lelkesedéssel olvassa a könyveit – naná, hogy a műfajjal való ismerkedés jegyében engem sem kerülhetett el. Pláne, mert a jelek szerint a következő években elárasztják a könyvesboltok polcait az újabbnál újabb Scalzik – az író a napokban írt alá egy combos megállapodást 13 (!) kötetre, az Agave meg töretlen lelkesedéssel hozza magyarul a könyveit (ami mindenkinek jó, a Scalzik sikere remélem a jövőben is megtámogatja a nekem igazán kedves formabontóbb regények kiadását…). De ha már formabontás… Azt hiszem, nekem ez a „klasszikus” katonai-űrcsatás-idegeneket aprítós sci-fi vonal azért kevésbé fekszik, mint a 2312 vagy a Mellékes igazság féle összetettebb darabok. Ezzel együtt elég jól elvoltam vele, az első száz oldalt kimondottan élveztem, imádtam az iróniáját, a kiszólásait, Perry humorát, az egész „trottyos vénemberek belecsöppennek valami nagyon újba, nagyon frissbe, nagyon tökösbe” helyzetet és a helyzetből fakadó komikumot – ám aztán elkezdődött a végeérhetetlen űrcsatározás és én már az első legyakott bolygó után azt éreztem hogy OK, értem én, mindenkit ki kell nyírni a picsába, különben ők nyírnak ki minket, de lesz még más is? Rohadt szórakoztató kis lazulás ez, de többet vártam. Ettől függetlenül adok még neki esélyt, a Szellemhadtest úgyis kicsit más – ha az meggyőz, örülünk és megyünk tovább, ha nem, akkor még mindig ott van a Bezárt elmék, ami első ránézésre jobban illik az én kedvenc furcsulataim sorába… Az a jó, hogy van miből válogatni ;)

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Bárki bármit mond, szerintem Neil Gaiman egy zseni, az Amerikai istenek pedig az egyik legnagyszerűbb fantasy, amit valaha írtak. Ezzel együtt nem kicsit irritáló, amit néha művel és még csak azt sem lehet rá mondani, hogy megélhetési bűnözés címen, mert nem hiszem, hogy a Sandman sikere után olyan nagy szüksége lenne a folyamatos megjelenésekre. Szerintem Gaiman egyszerűen szerelmes a saját írói vénájába és csak ír, ír, ír… és mivel bőven van akkora név (és van akkora rajongótábora) hogy még a bevásárlólistája is siker lenne, bármit ír, kiadják. Néha nem lenne okvetlenül muszáj, de mit tagadjuk: általában a kevésbé sikerült darabjai is rém élvezetesek. Ezzel együtt szerintem milliónyi olvasótársammal vártam évek óta tűkön ülve az újabb Amerikai istenek kaliberű regényt. Ami legnagyobb meglepetésemre egy fájóan vékonka, ámde óceánnyi mélységet hordozó mese köntösébe bújva érkezett el.

Az Óceán az út végén mese. Mese a gyerekkor végéről, mese felnőtté válásról, mese veszteségekről. Azokról a veszteségekről, melyeket mindannyian elszenvedünk, amikor először szembesülünk vele: a világunk határaira odaképzelt csodák csak a képzeletünkben léteznek. Nincs benne semmi forradalmi, nem mond olyat, amit más ne mondott volna el előtte, nem épít összetett fantáziavilágot, nem bonyolít sokszáz oldalra rúgó cselekményt. Nem attrakciózik, még annyira sem, mint ujjgyakorlat-szerű kisregényeiben. Helyette lenyúl a legbensőbb mélységekig, és felhozza azt, amit valamikor régen eltemettünk. A hitet, amivel elhittük: az a tavacska valóban egy óceán, és a világunk megmenthető a szörnyektől. Vajon van-e fájóbb annál, amikor a gyerek ráébred: a csodák korának vége? Talán amikor az élete derekán járó felnőtt szembenéz azzal, mennyire messzire került attól a kisgyermektől. Amikor visszanéz, és képes kimondani: soha nem is volt csoda. Azt hiszem, a Gaiman-féle mesélők pont azért vannak, hogy soha ne mondjunk ki ilyen mondatokat.

Catherynne M. Valente: A lány, akikörülhajózta Tündérföldet

Ilyen mesélő Valente is, aki egyébként egy rakat szempontból lehetne Neil kishúga – szerintem egyikük sem tiltakozna túl sokáig. A Tündérföldre átbotladozó Szeptember története gonosz Márkinőkkel, velocipédekkel, sárkánygyíkokkal, máridokkal és a saját halálával (melyet álomba lehet énekelni) szintén mese. Olyan mese, ami hozzánk szól, rólunk szól, arról, mit kellett volna megőrizzünk – és nem arról, mit vesztettünk. Árnyalatnyi a különbség, de mily gazdag árnyalat ez! A bennünk élő gyermek tudja, mindig tudja – hogy Tündérföld csak egy lépés, és ott legyőzhetünk bármit. Talán még önmagunkat is. A felnőtt már tudja, ez a legnehezebb.

„Ez a kád arra való, hogy megmossuk a kívánságaidat, Szeptember […]. Mert az ember régi életének kívánságai elhervadnak és összeasznak, akár az elöregedett levelek, hacsak nem helyettesítik őket új kívánságok, ahogy a világ változik. Márpedig a világ mindig változik. A kívánságok elnyálkásodnak, a színük kifakul, és hamarosan ugyanolyan sár lesz belőlük, mint a többi, és immár nem kívánságok, hanem megbánások. A gond az, hogy nem mindenki tudja, mikor kell kimosnia a kívánságait. Még ha valaki Tündérföldön találja is magát az otthona helyett, nem könnyű észben tartani, hogy rajta kell kapni a világot a változáson, és vele együtt megváltozni.”

Forrón remélem, hogy hamarosan olvashatjuk a Szeptember-sorozat folytatásait is (eleddig két rész jelent meg magyarul), mert ezt olvasni kell! Ha rajtam múlna, minden gyereknek a kezébe adnám. Nem megérteni-elemezni-cincálni. Átélni.

(Azt már csak egész halkan jegyzem meg, hogy remélem, Valente felnőtteknek írt regényei is találnak maguknak új - méltó - magyar kiadót…)

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

„Ez a ház valójában anyám életregénye, vagyis nem más, mint az a történet, amit el akar mondani magáról.”

Már az első oldalak helyre tesznek. Ahogy megérkezünk a legkisebb fiúval a szülői házba, melyet anyja halála után az ő feladata értékesíteni; ahogy látjuk magunk előtt, amint mániásan begyűjti a falakat-polcokat-bútorokat dekoráló családi fotókat, még az ingatlanosok érkezése előtt; ahogy követjük vele az évtizedek óta szinte (szinte?) anyai szeretettel építgetett-szépítgetett ház változásait. Ismerjük ezt a házat. Ismerjük ezt az anyát. Ismerjük ezt az „amerikai módra diszfunkcionális” családot.

Franzen bátor – nem hagy sok dekódolni valót olvasónak-kritikusnak, az első oldalakon világossá teszi, mennyi van a Javítások Lambert családjában az ő családjából. Minden. Ugyanakkor - ami sokkal fontosabb - van annyira jó író (ott, a regényben és itt, az önéletírásaiban is) hogy ez egy idő után teljesen lényegtelen legyen. Saját esszéivel tesz pontot a folyvást „önéletrajzi ihletettséget” firtató kérdések végére – a tőle megszokott cinizmussal. Ihletettség van, hogyne lenne, hisz minden író elsősorban a saját tapasztalataiból merít – de azért nem kell ezt olyan nagyon túldimenzionálni.

Az első meglepetés épp ez: hogy nincs is mit túldimenzionálni. Franzen regényei, különösen a Javítások és a Szabadság, felérnek egy-egy élveboncolással. Döbbenetes erővel szembesítenek saját önáltatásainkkal, kisebb-nagyobb élethazugságainkkal, elszúrt családi kapcsolatainkkal, megfelelési kényszereinkkel és azok hiábavalóságával – ami után hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szerző saját traumái legalábbis kiégetik a lapokat. Ehhez képest meglepetés, hogy a Diszkomfortzóna traumái amolyan „semmi különösek”. Nincs itt kérem semmi látnivaló – csak egy átlagosan neurotikus, hétköznapi közép-nyugati család, önáltatásban világbajnok anyukával, örömtelen, az életbe belefáradt apukával, lassan széteső középosztálybeli bizonyosságokkal. Franzen ijesztő éleslátással tekint saját magára, családjára, tágabb környezetére, amikor elénk tárja, micsoda profizmussal képesek csendben megkeseríteni egymás életét az emberek akkor is, ha úgy egyébként mindenük meglenne a boldogsághoz.

A kötet hat esszéje nagyjából a korai kamaszévektől a „híres íróvá válásig” követi a szerző útját – afféle felnövés-történet, kiragadott epizódokkal, meghatározó kulturális hatásokkal illusztrálva. Franzen mindannyiunk krónikásaként emel ki szituációkat – naná, hogy a legfájdalmasabbakat. Amikor szüleink halála után felszámoljuk egy élet tárgyi emlékeit. Amikor rajongva szeretett bátyánk faképnél hagyja szüleinket, mi pedig semmit sem értő tízévesként kuksolunk a paplan alatt. Amikor szembesülünk azzal: anyánk és a kedvesünk már sosem fog közelebb kerülni egymáshoz. Amikor ráébredünk: az öröknek hitt szerelem nem örök. Amikor a körülöttünk lévő világ addig gondosan a látóhatárunk szélén tartott problémái kínosan összecsengenek saját lelkiismeret-furdalásunkkal. Amikor rájövünk, hogy milyen felnőtté váltunk és mennyire távolodtunk a háztól, melyben felnőttünk… „Semmi olyasmit nem akartam, amit ők. És semmit sem becsültem, amit ők.”

Franzen felnőtté válása a mi felnőtté válásunk. Önelemzésében, önbecsmérlésében, önáltatásai felfedésében épp annyira őszinte és ironikus, mint a regényeiben – ép ezzel tud igazán közel kerülni. Ugyanakkor profi. Nem pózol, nem csinál attrakciót az önvetkőztetésből. Egyszerűen mesél. Olykor kifejezetten szórakoztatóan – iskolai csínytevéseiről, a Charlie Brown és Snoopy iránti rajongásáról, a német nyelvvel való első félresikerült ismerkedésről és a későbbi szerelemről a német irodalom iránt, a keleti part vonzásáról, madármegfigyelésről, vallásról, írásról. Máskor szomorúan vagy épp dühösen – politikáról, környezetvédelemről, középosztálybeli bűntudatról, házasságról, gyerekvállalásról. Persze bármiről mesél, saját személyéhez kanyarodik vissza, és nem is csinál titkot belőle - ugyan miért is tenné? - hogy élvezi…

„Miért van ez az ember zavarban? Nincs zavarban, és szereti, ha nézik. Mégis azért van zavarban, mert a figyelem középpontjában van, és mert el se hiszi, hogy mások ilyen csendesen részesévé tudnak válni az önkitárulkozásának. Jóindulatú lenézés van a mosolyában.”

Kiadó: Európa

Fordító: Bart István

Kurt Vonnegut: Mesterlövész

Enyhe vicc, illene hozzá – hogy nem a saját tőle imádott szentháromságom (Macskabölcső, Börleszk, Börtöntöltelék) egyik darabja, nem is a kánonban - ahogy olvasom - legtöbbre értékelt könyvek (Ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije, Éj anyánk) közül egy követelődzik a tollamra, először Kurt Vonnegut Jr. őrült (mellé)beszédei közül; hanem a Mesterlövész. A könyv, amelynek (anti)hőse egy ifjúkorában elkövetett, életeket követelő hiba révén érdemli ki a kétes ragadványnevet, amit a Közép-Nyugaton jobbára a híres-hírhedt lesipuskásoknak adományoztak. Rudi Waltz az élethelyzetem okán kéretőzik előre, annyi kedves hősöm elé – és mert a napokban értettem meg végre, azt hiszem, mit is akart Vonnegut vele. Azon túl, hogy (minden, csak nem átlagos) családja által bemutassa az amerikai közgondolkodás sajátos, általa oly sokszor ábrázolt bakugrásait; az amerikai németség hasadt tudatú viszonyát saját magához; a fejlődéseszmét és álmot a saját görbe tükrén át, pucér, vagy, teljesen oda nem illő (huszáregyenruhás, operett-) valójában; az igazságszolgáltatás működésétől az építőipari korrupcióig. Mindezt (a szokásos vonneguti kizökkentés/távolítás jegyében) ezúttal ételreceptekkel tarkítva.

A kiskamasz Rudi Waltz fegyvertisztítás közben (melyet az apja mintegy a felnőtté avatása részeként kezel) kidurrant csak úgy az ablakon, a semmibe. A golyó viszont (amit feldobnak, ugye…) nem a semmit találja – kilométerekkel odébb „leérkezve” egyszerre két életet is kiolt. Rudi Waltz Mesterlövész lesz, mert vasárnapi festő voltába szédült, nulla valóságérzékkel áldott apja nem állja meg, hogy ne éltesse át vele a „valóságos drámát”: saját maga jelentkezik, mint felelős. Amerika álomország-pátoszának hallatlan humorral ábrázolt, saját „kvázi-védettségében” tenyésző, úgy egyébként nácizmussal kokettáló „lenyomata” végre alámerül a jenki hétköznap sarába – azaz általa és helyette Midland City legveszélytelenebb kinézetű, nyurga kamasza, Rudi...

Nem hiszem, hogy apám tökéletesen tehetségtelen lett volna a művészetek terén. Akárcsak Hitler barátjának, neki is volt érzéke a romantikus építészethez. Például ezt hívom mellébeszélésnek Vonnegut-módra. A valóságos (mindig meglehetősen valóságos…) tartalmak mintegy mellékes körülménybe csomagolását… az éppen csak jelzett, fél mondatban mintegy mellesleg odavetett tartalmaknak elképesztő erőt ad a velük egy mondatban szereplő, hangsúlyozott banalitás. Néha azt gondolom, egészen másfajta lelkem volna, ha amolyan mindennapi kis amerikai házban növök fel – ha a mi házunk nem lett volna irdatlan. A szerző hőseivel-azonosulása a legtöbbször jelzett és teljesnek tűnő, a mesélő mintha a szerző fejéből mesélne – mégis, markánsan különbözik szinte minden hőse; egy közös van bennük (gyanítom ez Vonnegut valódi részvétele): a sokszor, sok szereplőt cselekvésképtelenségig, tehetetlenségig kötöző részvét. A mesélő tudja, hogy meséltetik. Kiszól nekünk, szinte minden meséből. Apám Otto Waltz volt, az ő kukucskálónyílása 1892-ben nyílt ki, s vele többek között azt közölték, hogy ő az örököse egy elsősorban a „Szent Elmo panaceája” néven ismert csodagyógyszer révén szerzett vagyonnak…

Rudi aztán (hogy a rend boldog és faragatlan őrei majmot csináltak belőle, közszemlére állított majmot, és a kártérítési perben mindenüket - főleg az apjuk becsületét - elveszítik), megismeri a haiti vudut, okleveles gyógyszerész lesz, sőt, színdarabíró (igaz, bukott). De elsősorban semlegesnemű ember. Olyan ember, akit nem érdekel a szex. Se. Olyan ember, aki képes egy róla szóló veszekedést zeneműként végighallgatni. Ezt értettem meg a minap. Amikor egyszer számot kellett vetnem magammal. Egy veszteség számoltatott el – hogy miért nem érzem, miért nem vagyok hajlandó érezni. Lehetőleg semmit. Hogy egyik érzés mentén se lopózhasson be az érzés, amit nem akarok érezni. Mert mi van akkor, ha valaki tényleg nem akar érezni semmit, így menekül egy életen át az érzés elől, amit éreznie kéne? Ha ettől lesz semlegesnemű – mondjuk így: mesterségesen érzéketlen, hidegen empatikus szemlélő, valahol távol, az eseményhorizonton, csak szükségleteket elismerve, de nem fogadva el a vágyakat? Hiszen a vágyak ajtók: érzések jönnek be rajtuk…

Ezt adják össze.

A történetei összeérnek. Egy városban, amivel (talán) kísérleti neutronbomba-robbantás végzett, nem egy baleset – de mit számít? Midland City lakosai senkinek nem hiányoznak. A kisvárosi Amerika kiürül. Ahogy Vonnegut minden szava – ez a túlzása is prófétai a maga módján. A mellé-beszéd igazi célpontja most is találva érezheti magát. Olvassátok el. Direkt nem lőttem le az összes poént.

Kiadó: Európa (1986)

Fordító: Borbás Mária

Kitekintő - nyakunkon a Könyvhét!

Alig egy hónapja még fesztiváloztunk, most meg mindjárt itt a Könyvhét – ami, mintha nem lenne amúgy is eléggé egymás nyakán a két nagy könyves esemény, most még egy héttel korábban van a szokottnál. Ki érti ezt? Én nem, és mintha a kiadók is megrekedtek volna picit az amúgy igencsak erős Könyvfesztivál után – a korábbi években megszokottnál jóval kevesebb az igazán érdekes megjelenés, kisebb a pörgés is, mintha egy fokkal csendesebb őrületre kapcsoltunk volna. Persze ettől még nyilván lesz tömeg (meg eső), lesz sok finomság a Könyvek Éjszakáján, lesznek a téren keresztbe-kasul kígyózó dedikálásra váró sorok… Természetesen mi is megyünk, szívjuk magunkba a hangulatot és jó eséllyel telirakott hátizsákkal térünk haza. Mert ugyan a kínálat közel sem olyan lehengerlő, mint lehetne, azért így is elég szép kis kupacot tudunk összerakni pikk-pakk – a következők például jó eséllyel bekerülnek a puttonyunkba. Ugye nem árulok el nagy titkot azzal, hogy jó eséllyel a közeljövőben cikket is olvashattuk róluk? (Persze a közeljövőben elvileg olvashattok cikkeket a fesztiválos könyvek sokaságáról is, melyekkel még sehol sem tartunk. Innen szép nyerni :)

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

„Elsa majdnem nyolcéves, és különleges. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez: jobbára házbéli szomszédaikhoz, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.”

Ove egyszerűen szerelem lett, természetszerű hát, hogy Backman bármit ír, vevők vagyunk rá. A zakkant nagymama halála után a nevében bocsánatot kérő kislány története épp annyira tűnik őrültnek elsőre, mint a Saab-rajongó mufurc vénember és a mihaszna három- és hétévesek barátságáé. Remélem, pont olyan sírva nevetős / mosolyogva sírós lesz.

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

„A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén.

A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik.”

Alice Hoffman magyar kiadása mondhatni igazi sikertörténet (neeem…), örülök, hogy a Maxim legalább a második kötetig eljutott az írónő életművében, csak szurkolni tudok, hogy itt most legyen folytatás. A kötet majdnem megjelent a fesztiválra, aztán mégsem – nem baj, jobb későn, mint soha. Egy próbát mindenképp megér.

Caroline Knapp: Pia - Egy lovesztori

„Minden mozdulat mélyebbre húz, úgyhogy egy idő után feladod, és átengeded magad a tehetetlenségi erőnek. A művelt, gazdag családból származó, elegáns újságírónő alkoholista.
Memoárja hullámvasút: tűzijátékként elsülő bulik sorozatától, kemény, inspiráló munkával töltött évektől visz a kietlen, reménytelen, üres állapotig. Idegesítő, járulékos időrablókká válnak a teendők és az emberek, csak megnehezítik a következő pohár vagy üveg, vagy bárpult felé vezető utat. Az iszákosok nem feltétlenül tántorgó csikkszedők, kéregető szerencsétlenek. Szakmájukban kiválóan teljesítő felső középosztálybeliek is gyakran arra a sorsra jutnak, hogy piával muszáj elnyomniuk valami fájdalmat vagy hiányérzetet. Az önámítás története mindenkinek ismerős lehet; a tragikusan korán elhunyt Caroline Knapp őszinte helyzetértékelései azonban valószínűtlen éleslátással ragadják meg, hogy egyik pillanatban (majdnem) minden rendben, aztán a következőben derült égből óriási gáz lesz, amivel végső próbatétel megküzdeni. A Pia egyedülálló önismereti kört jár be – segít elkerülni, hogy saját kárunkon szerezzük be a legrészletesebb tapasztalatokat.”

Nem kicsit tartok ettől a könyvtől, de vonz magához, mint egy mágnes. Itt, a „másfél millió alkoholista országában” nem meglepő, ha azt mondom, vannak fájdalmasan közeli tapasztalataim a jelenségről – ami automatikusan vonja maga után az állandó félelmet attól, hogy „mi van ha én is”, a tagadást, a dafke kacérkodást a démonokkal. Kíváncsi vagyok, mennyiben elrettentő, mennyiben tud újat mondani és mennyiben valóban önismereti kör ez a regény.

Brian Staveley: A császár pengéi - A Csiszolatlan Trón krónikája I.

„A császárt meggyilkolták, és az Annur Birodalom rendje felborult. A halott uralkodó három gyermekének azonban a gyász mellett egy mélyre hatoló összeesküvéssel is meg kell birkóznia.
A császár lánya, Adare a fővárosban hajszolja apja gyilkosát, akit azonban a császári család istennője látszik pártolni, és Adare hamarosan magára marad az udvar intrikái közt. Öccsét, Valynt, aki a birodalom legveszélyesebb alakulatánál hadapród, egy óceán választja el a palotától, azonban több gyanús baleset után ráeszmél, hogy az ő élete is veszélyben van – akárcsak Kadené, a trónörökösé, aki egy messzi kolostorban tanulmányozza az Üres Isten szerzeteseinek ősi tudását. Ám mielőtt Valyn Kaden segítségére siethetne, még ki kell állnia az elit hadsereg titokzatos és halálos próbáját.

Brian Staveley regénye egy vibrálóan izgalmas és feszült játszmákkal teli trilógia első kötete, amelyet máris Brandon Sanderson, George R. R. Martin és Patrick Rothfuss műveihez hasonlítanak.”

Ha valakit George R. R. Martinhoz és Patrick Rothfuss-hoz hasonlítanak, az ugyanakkora eséllyel jelenthet nagyon jót nekünk, olvasóknak, mint évekig tartó hiábavaló várakozást és rétestésztaszerűen elnyújtott cselekményt – hogy Staveley melyik kategóriába tartozik, sejtelmem sincs, mindenesetre mivel a legutóbbi „visszatérésemet” a klasszikus fantasy zsáneréhez nagyon élveztem, lehet, teszek vele egy próbát.

Daryl Gregory: Afterparty

„Az okosdrog-forradalom utáni években bármelyik drognyomtatóval és internetkapcsolattal rendelkező középiskolás képes drogokat letölteni és kinyomtatni, vagy akár újabbakat kitalálni. A piacon megjelenő dizájner drogok legalattomosabb típusát, a fogyasztó hitét is átprogramozni képes Jelenlétet szentségként adja egy új egyház, amely az elesettek között vadászik prédákra. Amikor egy hajléktalan kamaszlány a Jelenléten keresztül rátalál Istenre, és függősége miatt elzárják, az elvonási tünetek hatására végez magával.
Lyda Rose, ugyanannak a pszichiátriai intézetnek egy másik problémás betege sötét titkot hordoz: ő volt az egyik tudós, aki kifejlesztette, majd eltussolta a Jelenlétet. Egy paranoiás kormányzati ügynök és egy képzeletbeli orvos segítségével nekilát felkutatni a drog készítőit, hogy életeket mentsen és helyrehozza a hibáját – ezzel őrült utazás veszi kezdetét egy olyan Amerikában, ahol a valóság a kábítószeres lázálmoknál is riasztóbb.”

Hűha… A fogyasztó hitét átprogramozó okosdrogok – ez az egy mondat megvett kilóra :) Gregory írásait nagyon dicsérik, a zombi-tematikától való eredendő ódzkodásom miatt első magyarul megjelent könyve, a Stony Mayhall második élete kimaradt, nagyon úgy tűnik, most végre megismerkedünk…

Helen Wecker: A gólem és a dzsinn

„Chavát egy kabbalista mágiát űző rabbi keltette életre a tizenkilencedik század végén egy férfi kívánságára, aki feleségre vágyott – ebbe az agyaggólembe azonban szokatlan módon emberi kíváncsiságot plántáltak. Miután Chava gazdája meghal a tengeren, a gólem egyedül érkezik meg New Yorkba, ahol útmutatás nélkül, önmagának kell boldogulnia.
Ahmad dzsinn, a tűz teremtménye, aki az ősi szír sivatagban született. Évszázados rabságából egy manhattani bádogos szabadítja ki, Ahmadot azonban egy törhetetlen vaspánt továbbra is ehhez a világhoz láncolja. A gólem és a dzsinn a helyüket keresik az Újvilágba özönlő emigránsok között. Hiába ellentétes a természetük, egy véletlen találkozást követően barátságot kötnek. Hamarosan ráeszmélnek, hogy egy óvilági hatalom a nyomukba eredt – és ez a létüket fenyegető sötétség fontos döntés elé állítja őket.”

Izgalmas, humoros, kicsit egzotikus és nagyon mágikus történetre számítok – remélem, nem tévedek. Azt hiszem, ez azért eléggé ifjúsági kategória, de olykor ilyen is kell, nem komolykodhatunk mindig (mondjuk eme lista alapján nem is fogunk, de hát jön a nyár, kellenek a könnyed strandolvasmányok). El tudom képzelni, amint nyaralás alatt egy gólemről és egy dzsinnről olvasok ;)

Moskát Anita: Horgonyhely

„Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét.
A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja. Moskát Anita merész témát feszegető, lenyűgöző regénye felülbírálja az előítéleteket, és egy sötét és kíméletlen történeten belül keresi a választ a kérdésre, hogy mi a szabadság és a mások feletti uralom ára.”

Még barátkozom kicsit a témával – borzasztó érdekes, de nekem egyelőre túl furcsa és nagyon kétélűnek tűnik. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Anita a kortárs magyar fantasztikus szerzők egyik legeredetibb hangja, és a Bábel fiai ha nem is hibátlan, de ígéretes kezdés volt. Érdemes ezzel is egy próbát tenni. A csodálatos borítónak pedig én így májusban megszavazom, hogy az év legjobbjai közt a helye!

Lev Grossman: A varázslók

„A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol: barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat. A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit: vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.”

Mágia és felnőtté válás – egyértelműen kihagyhatatlan! Ráadásul borzongatóan fincsi előzetessel rendelkező sorozat is készül belőle, szóval még aktuális is. Olvassátok-olvassátok, szerintem ez bitang jó lesz!

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

„Új novelláskötetében Neil Gaiman a maszkjainkat lerántva próbálja feltárni sebezhető, igazi énünket. Finom humora és borzongató képzelőereje olyan novellákat eredményez, melyeket újra meg újra el akarunk olvasni. A Fekete kutya című, eddig sehol máshol nem olvasható történet az Amerikai istenek világában játszódik, és Árnyék kalandjait szövi tovább. A gyűjtemény többi része is hasonlóan varázslatos: Gaiman számos stílust és műfajt: horror- és kísértettörténet, science-fiction és tündérmese, tanmese és vers felvonultatva deríti fel az emberi érzések, élmények és tapasztalatok birodalmát. Egy novella az Óceán az út végén mellé, egy öregkori Sherlock Holmes-rejtély, egy közösségi média inspirálta kisprózafüzér és további húsz írás található a kötetben, mely méltó párja a Tükör és füstnek és a Törékeny holmiknak…”

Pláne kihagyhatatlan. Gaiman mindig az – de azért örülünk, ha nem valami ötven oldalas sebtiben lefirkált alibi-mesével érkezik, hanem újabb potenciális remekművekkel (addig is, amíg készül a következő „nagy”regény…).

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

„Corvinus élete olyan, mint a neve: kölcsönzött. A túlélésre játszik, és mint a többi shiftelő, dolgokat ad-vesz, radar alatt, a város alatt. Egy olyan Pesten él, amely a régi belvárost elhagyva egyre kijjebb és feljebb szorul, egy olyan Budával átellenben, amelyet egy szinte faji alapon működő egyház ural. Corvinust ebben a kettéhasadt városban utoléri a saját múltja, és lehetősége adódik helyrehozni a dolgokat. Vagy, ha azt nem is, akkor legalább bosszút állni. Kimozdul a mindennapi életéből és teréből, hogy visszatérjen egy olyan világba, amely egyszer már kivetette magából. Ebben a történetben a jövő itt van, és egyfolytában vége. Pék Zoltán disztópiája egy felismerhetetlenségig eltorzult Budapest mélyére invitálja az olvasót, és vezeti keresztül egy cselekménnyel teli, izgalmas történeten, melyben csak menekülés van, de menekvés nincs.”

Számos kedvencünk állandó fordítója saját regénnyel jelentkezik. Már csak az eddigi munkássága miatt sem hagynánk ki – szinte ráadás, hogy a sztori is meglehetősen izgalmasnak és egyedinek tűnik. A borító pedig itt is zseniális!

William Gibson: Virtuálfény

„Chevette futárként rója biciklijén a jövő San Franciscójának utcáit, ez az élete. Egy nap mégis nagyot kockáztat: ellopja egy seggfej napszemüvegét. Csak akkor jön rá, hogy tettének milyen következményei vannak, amikor ezek már jócskán átívelnek felette, és alapjaiban veszélyeztetik az egész város jövőjét. A napszemüveg visszaszerzésével egy Rydell nevű fickót bíznak meg, aki nem túl lelkes a munkáért: nem elég, hogy kisvártatva a helyi rendőrség gyilkossági csoportja is bekapcsolódik az ügybe, de egyre többször hall egy hídról és a mögötte elterülő szürke zónáról, amit különös emberek népesítenek be. William Gibson 1993-as regénye a Híd-trilógia első része, és egyben egy új korszak kezdete: a cyberpunk teremtője a Sprawl-trilógiát követően a tömegmédia és celebkultuszok megjelenésének előrevetítésével alkotott ismét tűéles képet a közeljövőről.”

A tavalyi év egyik legjobb híre volt, hogy Gibson munkáit elkezdi kiadogatni az Agave – az külön öröm, hogy a friss megjelenés(ek) mellett a klasszikusok újrakiadására is számíthatunk. Ideje lenne megismerkednem a cyberpunkkal, és mi más lehetne alkalmasabb erre, mint a műfaj megteremtőjének regénye?

…és a végére egy igazi giga-meglepetés…

Susanna Clarke: A hollókirály

„1806-ot írunk. Anglia minden erejét lefoglalja a Napóleonnal vívott háború, a gyakorlati mágia pedig már évszázadok óta feledésbe merült a szigetországban. De az egykoron oly nagyszerű varázslás történelmét kutató tudósok egy napon hirtelen felfedezik, hogy mégis van egy varázsló, aki a gyakorlatban igenis használja a mágiát: a Hurtfew apátságban, a világtól elvonultan élő Mr. Norrell. Amikor felkérik, hogy mutassa be tudását, Mr. Norrell varázslatot bocsát a Yorki katedrálisra, mire a szobrok beszélni és énekelni kezdenek.
A hír villámgyorsan eljut Anglia utolsó szegletébe is. A mágus pletykáktól övezve Londonba utazik, ahol feltámaszt egy gyönyörű, halott fiatalasszonyt, majd a kormány kérésére beavatkozik a háborúba: szellemhajói halálra rémítik a franciákat.
Norrell azonban nem sokáig lesz egyeduralkodó mágus, mert felbukkan a briliáns, fiatal varázsló, Jonathan Strange. A jóképű és vakmerő Strange tökéletes ellentéte az óvatos és körülményes Norrellnek, aki ennek ellenére tanítványául fogadja őt. Strange is bekapcsolódik a franciák ellen vívott háborúba: Wellington Portugáliában harcoló csapatait segíti természetfeletti erejével. Strange-nek azonban nemcsak a hatalma, hanem az ambíciója is megnő. Mániákusan foglalkozni kezd az angol mágia megteremtőjével, a tizenkettedik század ködébe veszett Hollókirállyal. Strange a király keresése közben egyre veszélyesebb és vakmerőbb varázslatokba kezd, és így nemcsak Norrell-lel való barátságát sodorja veszélybe, hanem mindent, ami fontos számára.”

Susanna Clarke A hollókirálya tíz éve az Amerikai istenek mellett az első találkozásom volt a komoly-komor kortárs fantasy nagyregényekkel. Imádtam minden sorát :) Elég régóta hozzáférhetetlen, épp ideje volt egy újrakiadásnak – hab a tortán hogy csodaszép kinézetet kapott ez is, komolyan, kedvem lenne csupán a borító miatt lecserélni a régit, de azt azért mégse… A napokban mutatta be a BBC a könyvből készült sorozat első részét, szóval ez is aktuális. Olvassátok, igazi klasszikus, a műfaj legjobbjai közt a helye! Érik nálam is egy újraolvasás, csak ahhoz előbb az újdonságok… Áh, reménytelen.

És ti mit szemeltetek ki a könyvheti kínálatból?

„Selymeim” - Çiğdem Aslan és Palya Bea, Művészetek Palotája, 2015. május 13.

„Az Énekesnők a nagyvilágból sorozat Palya Bea ötlete alapján, az ő 2014-es, Nő című albumát továbbgondolva indul el. Közös koncertre híva azokat a „dalos-tündéreket, zenész-amazonokat”, akiknek Bea „az életét köszönheti”, akik „simogatták, elringatták, vagy felébresztették rossz álmaiból”. És akiket feltétlenül meg kell ismertetnie velünk. Egy-egy estén így két produkciót hallhat a közönség: az egyiket tőle, a másikat pedig selymes, ám ellenállhatatlan erejű hangon éneklő vendégétől, akivel - hogy selymeik igazán összefonódjanak - egy közös dallal is készül.” Olvasom a MÜPA tájékoztató anyagát a koncertről – s csak annyit mondhatok: ha a többi vendég is ennyire friss és inspiráló élményt nyújt majd, akkor évekig lesz mivel táplálni a fülem.

Bátor és nagyon hasznos gesztus megismertetni a magyar közönséggel olyan csodálatos kultúrájú énekeseket, mint Çiğdem Aslan. Úgy tűnik, amikor Bea vendégeket hív, az inspirátorait hívja hozzánk – pontosabban azokat az előadókat, akik az őt leginkább inspiráló zenék legbátrabb kísérletezői jelenleg. Hiszen ő maga is kísérletező alkat, elég csak arra gondolni, hogy hallott bele az alkotótársaival hindi-popot, szefárdot, tangót a hatvanas évek slágereibe, magyar népzenét angol slágerekbe – nem igazán átértelmezve, hanem inkább „kinyitva” ezeket a dalokat, egészen a rejtett (vagy belehallható) forrásvidékükig. Rokon hozzáállású, kísérletező kedvű alkotó a kurd származású Çiğdem Aslan is – túl azon, hogy számos nyelven énekel, a török népzene, a rebetiko, a szefárd mellett a balkáni népek, a klezmer világában is otthon van - a zenei otthona mintha nem ismerne határokat -, a Tahir Duóval a tradíció dalkincsének bátor „másba fürdetését” ő is műveli.

Ilyen vendégeket hívni egyszerre bátor és nagyon hasznos gesztus. Bátor, hisz amikor autentikus előadó által eljönnek hozzánk a szefárd, arab, balkáni népzenék a maguk tájegységi gazdagságával, mintegy megismerjük az inspirálódó Beát. Szinte leleplezi nekünk a forrásait, amelyek (valóban selymes) kifinomultságához képest benne mindig is ott lakik majd valami elemi vadság, hogy ne mondjam: fésületlenség – másfelől viszont az érzékeny fülekben megágyaz magának is a vendégeivel, ezekkel a vendégzenékkel. Mintegy ezzel is közelebb hozva a maga zenei otthonát a hazai fülekhez, hiszen ez a zene-otthon már rég túlnyúlt a Kárpát-medence, sőt, Európa határain is; bátran kalandozik...

A hangulatot Bea alapozza Szokolay Dongó Balázzsal és ifj. Tóth Istvánnal. Három dalt kapunk, három fűtött, erősen női dalt, mindhárom Çiğdem Aslan tágabb értelemben vett „otthonvidékéről” merít… aztán felsétálnak a színpadra a zenészek – a She’Koyokh („Nagy-Britannia legjobb klezmer és balkáni zenéket játszó zenekara”) és holdudvarának „tagjai”, s az első, ráhangoló dal után megérkezik a színre maga Çiğdem Aslan. Nagyon szelíden hangszerelt, egymásnak viszonylag sok helyet hagyó zene szól, főleg a basszus-ritmuskíséret szerény, a különböző kézidobok, és az egy szál bőgő. A telítettség helyett - amit felénk a kontra hangszereivel, az ellenpontozás eszközeivel érnek el - mintha hely maradna benne a hallgatósának; hogy ne elsősorban hallgatók legyünk, hanem résztvevők. Ez a zene elvárná, hogy beletapsoljunk, hogy az énekesnővel együtt énekeljünk… csak persze ismerni kéne hozzá a zenét, hogy megérezhessük: hol hallgasson el a taps, az ének. Hogy egy-egy cimbalom- vagy hegedűszóló az összes finomságával eljuthasson hozzánk, hogy a felelgetős, játszó dalok, az arab hatás hirtelen - és bonyolult futamokkal körbedalolt - ritmus és hangulatváltásai, a kontrasztok maradéktalanul érkezzenek.

A magyar közönség nem volt ennyire bátor – de talán erre a MÜPA méltóságteljes koncerttere valójában nem is feltétlenül való. Az ismerkedésre, a figyelemre, a ráhangolódásra és megérintődésre viszont maradéktalanul… Legalább a végén nagyon megtapsoltuk őket, Çiğdem Aslant és Palya Beát, a duójuk után. A közös ének érzékletesen mutatta fel, hogy mennyit ér, ha valaki ennyiféle nyelv és dalkincs bűvöletében él: lehunyt szemmel időnként nem éreztem (az egyébként markánsan különböző) két hang különbségét, hogy a selymes és a zabolátlan közül épp melyik tölti be a koncertterem tereit…

Csak remélni merem, hogy Çiğdem Aslan eljön még hozzánk… és kíváncsian várom, kit hív Bea legközelebb.

Robert Holdstock: Lavondyss

A saját történetében senki sem mellékszereplő. A saját történetében mindenki mellékszereplő – ha a történetét más meséli; a saját, koncnak vetett életével. A saját története pusztán és meztelenül senkinek sem kizárólag a sajátja. Egymásnak megélt életeket mesél az erdő felől a savanyú, erjedt szagokkal terhes szél. A réten át, amelynek titkos neve van, valódi neve, ahogy mindennek körülötted. A nevek tudása a mesék tudása, a meséké, amelyeket nem szabad megváltoztatni – hiszen történnek. Azért őrizte meg őket az emlékezet, mert vannak. S ami van, íme, változik mégis; akármennyire szeretnéd, hogy ne változzon (akármennyire ezt szeretné benned a gyerek, aki mindig ugyanúgy szeretné hallani a mesét); egyszer úgyis másképp meséled a mesét, mint ahogyan megtanultad; mint ahogyan mesélték, ahogy megsúgták a szelek, az ágak, az ágból szélbeszórt madarak összecsomósodó árnyai. Nem tudhatod, megváltoztattad-e ezzel – avagy végre úgy meséled, ahogyan a mese van. Akár a magad életével; úgy, ahogy élsz: sose tudva s nem mindig sejtve a végét – hogy mi rejlik a megcselekedett tilalom másik oldalán, az ismeretlenben. Mert ha a mesében tiltanak valamit, azt előbb vagy utóbb megcselekszi valaki. Éreztem úgy már, hogy ez a mítosz, a mese: csak azért is megcselekedni a számunkra tiltott dolgokat.

Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság… immár nem térképek, tudós sejtések és nyirkos avarba vesző, a mocsár-part bizonytalanságába fúló ösvények nyomán; sokkal inkább a mesével kerekedve, a holt jelekbe csomagolt beszéd, a legenda átélése árán rápillantva egyfajta összképre a végén – az ijesztő tudással: ez valaki más meséje volt. A bele rejtett tudás másféle emlékezet szintjén egyetemes, mint ahogy a megtanulható, választáson alapuló igaz-hamis tudomásaink szeretik. A legenda egyfelől egyetemes, másfelől csak egy variáció: a miénk is ilyen volna (szeretne lenni), mégis, akár minden apró porcikájában, összes színében, helyszínében, a mese-fája anyagában más és más. A Ryhope vadonjában Ercsi, Fercsi, Kata Klára, valahány név a naptárba’ más mesét kapna - egymáséhoz képest is, és ahhoz képest is, amit vár. Rokon szerkezetűt, de más kifutásút. Az erdő bennünk van, a mi mitológiai genezisünk szintjén azonos és különböző – azonos, mert mese; s különböző, mert mindegyik a más meséje. Mindenkiben benne lakik az erdő. Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság, és még mindig nem tudom, a saját ösvényeimen merre mennék. Azt viszont megtanultam – s ez se kevés – hogy minden megtett lépés a mások ajándékozta ösvényeken történik. Minden lépésem a más meséjében történik. S hogy szív szaggatása, undor, fájdalmat élesztő, csak maszkok szemrésén át elviselhető képek ellenére – a következetesség mestere: Robert Holdstock meséjének erdejében akkor is szívesen vándorlok, ha értem a lépteim irányát, és akkor is, ha nem.

A rejtély jó- vagy rosszindulata iránt való óvatos oldalazásra, ami belengte az előző könyvet, itt semmi szükség. A Lavondyss nevét megtaláló kislány nem az a hidegfejű erőszakos behatoló, mint George Huxley volt, nem az a hideg szívű erőszakos behatoló, aki az idősebb fia, Christian, s nem is a szinte vakon mások nyomán tévelygő erőszakos behatoló: Stephen. A legkisebb fiú barátja és útitársa, Harry Keaton kishúga, Tallis ugyanis látó. Azaz: eszelős, a mi szemünkben akár képzelgő, akár másféle többletekkel sújtott értelmi fogyatékos, pszichiátriai eset is lehetne. De ahonnan látjuk, amennyire belülről, onnan rendszer és értelmi háló látszik – csak másféle fonatból, a mítosz párkáinak fonalából szőtt háló, amit a világra terít. Ezt érzi meg Williams, az öreg zeneszerző: ez a világot alkotó ráébredés-sorozat, Tallis útja valóban vezethet valahova. A rejtély itt hallatlan finom, egymásba időkön és tereken át, több síkon fonódó, indázó kelta minta – amely összképpel ajándékoz a végén.

Varázslatos ez a könyv! Nem mesélhetem az utazást, mert minden szavammal elvennék az ajándékaiból. Ami az első kötetben sejtés volt és bizonytalanság, az itt rendszer lesz és (növényi, térben és időben indázó) épület – s mégse fonnyad ettől a leleplező, szinte mítoszt lényegétől fosztó gesztustól, a homály oszlatásától mégsem satnyul a valóságosság tágas horizont-érzete. Amit mindig a nem tudható árnyékvilága rajzol a megismerhető napos rétjei köré. Mert hiába ismered meg általa, hogyan működhet a mítosz, a szabadságfokát is felismerheted. Hogy minden jóslat, sors, téveszme ellenére a választásnak itt is jelentősége van. Akárcsak a neveknek, amelyekkel a választásaid elnevezed. Ha az ösvények készen várnak is – te döntöd el, hogy melyik irányba tévedsz el rajtuk.

Gonosz is ez a könyv. Hiszen ha mito-genetikus lények döntéseit nyögöd, ha a képzeleted kiengedett mélyét – akkor fel kell ismerd: legbelül (az Ősi Tiltott Helyen, Avalonban, Tündeföldön – hívjuk bárhogy) a bűntudat lakik. A lélek ismeretének ébresztője maga a lelkiismeret-furdalás. Egyszer már hosszan fejtegettem, hogy születik a mítoszi gonosz, és a neki vetett áldozat. Azt a gondolatmenetet most ezzel egészíteném: a képzeleted nem steril; másoknak is képzelsz, s mások is képzelnek neked… Nem véletlen, hogy a szóba ömlő legalapvetőbb felháborodásunk így hangzik: Hogy képzeled?

Ebben a könyvben a gyermek felnő. S felnő a látásmódja is vele – a szemünk láttára öregszik. És megismerjük az egyik mese végét. Amely egy sokat tudó kislányt kézen fogó apa megkönnyebbüléséből árad. Egy másik mese végét: amely a maszkból kiabáló szellem forró ígéretéről mesél, hogy az örökös tél honába is eljön egyszer a nyár. A harmadik meséét, a fivérről, akinek végre szárnyra kaphat a lelke. Mégis: valójában mindenki meséje tovább tart, mint a rege szavai róluk. Akárcsak az elménk erdejének talaja, ahonnan ered, a lombok is az ismeretlenbe indáznak – így is. Ez Lavondyss hitele. Ezért megyek vissza Tallis és fivére történetébe. És azért, mert akárhogy mesélik, nem elég egyszer hallani a mesét. Ezt minden kisgyermek tudja.

Ezek után kifejtenék ezt azt… nyomatékosan kérlek, csak akkor olvasd tovább, ha már ismered a történetet!

Rongyosra olvasott kedvencek

Nagyon úgy fest, hogy mi, könyvmolyok két dologról tudunk a végtelenségig beszélni: az épp aktuális várólistánkon lévő könyvekről és az örök kedvencekről. Előbbi nem annyira meglepő, hisz mindig több könyv van, mint amennyit az olvasásra fordítható idő egészségesen kibírna, utóbbin azonban én speciel eléggé elcsodálkoztam. Azt gondoltam ugyanis, ez már lerágott csont. Minden blogger írt már róla, minden második beszélgetésben előjön, ráadásul a „Top 5 legidegesítőbb kérdés, melyet feltehetsz egy könyvmolynak” listán is tuti befutó az „És neked mi a kedvenc könyveeed?” – mégis… Nemrég egy kötetlen beszélgetés során (könyvmolyok könyvmolyokkal) kiderült, hogy gyakorlatilag úgy kell lelőni minket, ha elkezdünk a kedvencekről csacsogni.

Adta hát magát, hogy előbb-utóbb előkerül a téma a TÉMÁZUNK rovatban is. Méghozzá most :)

Szóval rongyosra olvasott kedvencek… (Zárójeles megjegyzés: mindenki tudja, hogy én vigyázok a könyveimre. Nincs „rongyosra olvasott” könyvem. Ezt azért szögezzük le. Köszönöm.)

Ugye senki nem gondolta, hogy innen
kimaradhat?

Picit mindig zavarba ejt a „kedvenc könyv” kérdés, mert hát változunk. Változik a személyiségünk (óh, persze 18 évesen mind azt hisszük, hogy már nem, mert mi már készek vagyunk, és csak az öregek felnőttek gondolják úgy, hogy még nem…), változnak a körülményeink, változik az ízlésünk (hogy azt ne mondjam, a komfortzónáink). Lehet, ami tíz évvel ezelőtt kedvenc volt, arra ma már csak csúnyán nézünk (eeezt szerettem?); lehet, amiért ma megveszünk, arra újabb tíz év múlva már nem is emlékszünk. Ez benne van a pakliban, nincs rajta mit szégyellni, gondoljunk csak arra, milyen zenéket hallgattunk tíz éve, ad absurdum, milyen ruhákat hordtunk – ugye hogy még az irodalmi ízlésünkben bekövetkezett változások a legkevésbé fájdalmasak?

Azért persze vannak kedvencek, amik már kiállták az idő próbáját. Amiket ha előveszünk, otthonos melegséggel ölelnek körbe, amikbe jó belesüppedni, mégis: minden alkalommal tudnak újat mutatni, minden olvasással hozzá tudnak adni az eddigi élmény-tömeghez. Nekem ahhoz, hogy valami valóban megkapja az örök kedvenc titulust, mindkettő egyszerre kell. Ha „csupán” az otthonosság érzetét adja, ha nem hordoz semmi többletet, csak a jól ismertet olvasom újra meg újra, az maximum „guilty pleasure” lehet. Az igazi az, ami úgy vár haza, hogy minden alkalommal van valami meglepetése számomra. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ebből van a legkevesebb, ugye?

Lássuk akkor azokat a kedvenceket, három kategóriára bontva, fogalmam sincs, hány versenyzővel (műhelytitok: a bejegyzés önmagát írja, évek óta nem listáztam kedvenceket [pedig én mindent listázok] nem is értem, hogy lehet ez…).

A nagybetűs ÖRÖK KEDVENCEK, melyek az idő próbáját is kiállták, újat is tudnak mutatni, az otthonosság érzetével is megajándékoznak, satöbbi, satöbbi…

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway, A világítótorony, Saját szoba, Orlando, Flush, az esszék… Tulajdonképpen az összes művét ide sorolhatnám, de a legtöbbet évek óta nem olvastam újra, fentieket pedig igen, szóval ezekben biztos lehetek. Nincs még egy író, aki ilyen hatással lett volna rám – sem akkor, sem most. Tíz évvel az első olvasások után is ugyanolyan elementáris erővel ragad torkon, ugyanakkor semmit sem olvasok olyan szívesen, mint őt. Minden mondata aranyat ér.

Tolkien: A Gyűrűk Ura (ilyenkor szokták az olvasók nagyon magasra húzni a szemöldöküket, hogy ne mááár, Woolf és Tolkien, ez a csaj tuti vagy idióta vagy hasadt személyiség…) Hát, ez még véleményes, hogy melyik, de vállalom: az irodalmi ízlésem hordoz magában néminemű kettősséget. És nem, nem kérek érte bocsánatot :) A Gyűrűk Ura varázslat. Meghitt, barátságos otthon és minden alkalommal újat tanító nagybetűs MESE.

Alessandro Baricco: Selyem, Tengeróceán, Vértelenül… Pár éve már-már rituálé-szerűen évente újraolvastam az összes - addig - itthon lévő Bariccot – sajnálom, hogy ez menet közben elveszett, de most is ahányszor a kezembe kerül egy kötete, rácsodálkozom, hogy tudja valaki ily kevés szóval megjeleníteni a teljességet. Zseni a pasas, az egyik olyan kortárs szerző, akinek van esélye nálam Woolf trónjára kapaszkodni.

Kedvencek polca :)

AKTUÁLIS KEDVENCEK, akiket-amiket imádok, de többszöri újraolvasások híján még nem mertem odatenni őket a legkedvesebbek közé:

Jonathan Franzen természetesen :) Baricco mellett az isteni Jonathannak van a legnagyobb esélye egyszer felkerülni az első helyre, ám ehhez az kell, hogy legyen bátorságom újraolvasni a Javításokat meg a Szabadságot – erre a közeljövőben kevés esélyt látok. Nem mintha nem imádnám minden művét, de félek tőle. Soha könyv még úgy nem tépett meg, mint a Javítások. És bár rohadt nagy bravúr lenne az író részéről, ha ezt még egyszer meg tudná tenni, én nem sietek annyira újra a kése alá feküdni…

Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei – Beauvoir nagyjából akkoriban csöppent az életembe, amikor Woolf; nyilván nem véletlen, hogy kettőjük párharcából a visszafogottabb és érzékenyebb Woolf került ki győztesen. Beauvoir harcossága több szempontból túl sok volt nekem, ami nem jelenti azt, hogy ne szeretném végiggyűrni az életművét.

Murakami Haruki majdnem minden regénye. Ah, na őt például tök jó lenne újraolvasni, de sajnos-szerencsére annyi könyve van, és én még annyival vagyok adós, hogy előbb szeretném utolérni a hazai kiadást, és majd csak utána elkezdeni az újrázást. Mindenesetre ha újrázok, akkor az 1Q84 lesz az áldozat.

Ljudmila Ulickaja: Imágó, Szonyecska, Életművésznők és a novellák… Sokszor leírtam már, hogy Ulickaja nekem rövidebb műveiben az igazi, nem véletlen, hogy a legkedvesebb „nagyregénye” is olvasható novellafüzérként. Ő is megérdemelne végre egy újraolvasást, főleg a kisregényei.

Neil Gaiman: Amerikai istenek és a novellák… Azt hiszem, nekem Tolkien mellett Gaiman volt az igazi belépő a fantasy világába – az Amerikai isteneket anno csak félig értettem, de kétszeresen is imádtam. Jó ideje tervben van a feljavított kiadás újrázása, de idő-idő-idő…

Joanne Harris: Urak és játékosok, Kékszeműfiú, Rúnajelek és a novellák… Jé, harmadszor írom egy egyébként regényekben is utazó szerzőhöz, hogy „és a novellák”, lehet ez azt jelenti, hogy nekem igazából jobban bejönnek a rövidkék, mint eddig gondoltam? Harris igazi jolly joker, mindig meg tud lepni, ahogy újabb és újabb műfajokban bizonyít. Na, abban egészen biztos vagyok, hogy őt újraolvasni is hatalmas meglepetés lenne :)

Ha már novellák, akkor Alice Munro összes eddigi kötete. Munro az Munro, nincs nagyon mit cifrázni rajta.

Kim Stanley Robinson: 2312 – a NAGY rácsodálkozás a sci-fi műfajára. Azóta sem olvastam semmit, ami ennyire elragadott volna, pedig próbálkozom :) Idén ki kell derüljön, hogy Robinson egykönyves csoda lesz-e nálam, vagy tartós szerelem.

Azért némi rajongás-faktor itt is fellelhető :)

És akkor lássuk azokat a „bűnös élvezet” jellegű kedvenceket, akik különösebb újdonsággal nem szolgálnak, semmi nem indokolja időnkénti újraolvasásukat, igazából még az időt is sajnálom rájuk, mégis: olyan jó beléjük süppedni.

Harry Potter… Hmmm… Az van, hogy ahogy öregszem, egyre több hibáját látom, és egyre kevésbé értem, mi a fenéért ragadta magával a fél világot, de tény: klassz ez a világ. Jó elrepülni Roxfortba újra meg újra, és amíg elvisz magával a szöveg annyira, hogy menet közben ne érdekeljenek a balfaszkodásai gyengeségei (csak utána verjem a fejem a falba miattuk) addig jó. Addig újra fogom olvasni – mert gyereknek lenni néha jó.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet – ahogy néha jó romantikus lelkületűnek lenni. Ez aztán pláne nem a „mindig mutat valami újat” kategória, faékegyszerűségű romantikus lányregény, de a legjobban megírt fajtából. És hát Mr. Darcy az Mr. Darcy. Pont.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél – ami a közvélekedéssel (és a filmmel) ellentétben egyáltalán nem romantikus lányregény, hanem nagyon is komplex történelmi regény és az „amerikai Dél” mítoszának egyik alapja. Évekig ez volt a bejáratott strandkönyvem, minden nyaralásra jött velem. Már nem, de az emléke attól még szép, és ha a kezembe kerül, nem bírom ki beleolvasás nélkül :)

Nagyjából biztos vagyok benne, hogy ha elkezdem olvasni a többiek posztjait, azonnal beugrik néhány kimaradt kedvenc, majd ha olyan kedvem lesz, frissítem a bejegyzést. Vagy nem, elvégre ha ez így alakította magát, akkor a többiek biztos ok nélkül maradtak ki… Ha még lesz blog, teszem azt öt év múlva, lehet, visszanézek és összehasonlítom az akkori kedvencekkel. Biztos érdekes lenne.

Nektek mik a rongyosra olvasott kedvenceitek? Ér kommentelni, bejegyzést továbbvinni, felrajzolni az égre, bármi. És lessétek meg a többiek kedvenceit is:

PuPilla

Nima

Miamona
Anaria

Utóvéd:
Reea
Andi
Katacita
Bubu
Bill