Lawrence Block: A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian; A betörő, aki Bogartnak képzelte magát

Lawrence Block Bernie-történeteit egyszerűen nem tudom megunni. Gyors egymásutánban olvastam el hét részt, és csak azt sajnálom, hogy már csak három van hátra. Ezért sem sürgetem, hogy elolvashassam a magyarul még megjelent két utolsó részt, mert aztán el kell kezdeni keresni valami Bernie-pótlékot. Az igazi truváj persze az hogy annak ellenére megunhatatlanok, hogy minden történet szigorúan ugyanazt a mintát követi, Block kötetről kötetre ismétli önmagát. Bernie minden rész elején kap egy megbízást egy tökegyszerűnek látszó betörésre, aztán mindig talál egy-két hullát itt-ott, szekrényben, ágyban, szőnyegen, időnként a saját mosdójában, és hipp-hopp gyanússá válik. Hogy tisztázza magát, fel kell göngyölítenie az ügyet, leleplezni a rosszfiúkat, és jól megszedni magát. Ez minden alkalommal sikerül is neki.

Ami mégis letehetetlenné teszi ezeket a könyveket, az Block utánozhatatlan stílusa, szarkasztikus humora, remekül megírt párbeszédei. A sorozat az ötödik kötetre már hemzseg a visszatérő, jobbnál jobb karakterektől, akik egytől egyig harsány kis színfoltjai Bernie önmagában sem unalmas, nyüzsgő New York-i betörőlétének. Legjobb barátja, Carolyn, a leszbikus kutyakozmetikus, aki néha társa a betörésekben is, de leginkább a lerészegedésekben, a város legjobb pénzért kapható zsaruja, Ray, mindig segítőkész szomszédja, Mrs. Hirsch, maratonmániás ügyvédje, Wally Hemphill, bohém festő barátja, Denise, mind önmagukban is vicces karakterek, hát még, ha összeeresztik őket. Bernie szerencséjére nagyjából senkit nem zavar, hogy ő betörő, és mind egy emberként azon vannak, hogy segítsenek neki felderíteni a mindenkori gyilkosságot. Mi meg jól szórakozunk, ahogy Carolyn és aktuális szerelme figyelemelterelésként felgyújtanak egy kukát, vagy Denise fia és osztálytársai ad hoc tüntetést szerveznek egy múzeum elé.

A betörő, aki úgy festett, mint Mondrianban épp egy múzeum az események egyik fő helyszíne, a főszereplő pedig az ott őrzött festmény, Piet Mondrian 1942-es Kompozíció színekkel című műve. Amihez történetesen nagyon hasonlót látott Bernie egy könyvgyűjtő lakásában, ahova azért érkezett, hogy felbecsüljön egy gyűjteményt. Azonban a tulajdonost még aznap megölték, a festményt ellopták, a lakás tele Bernie ujjlenyomataival, kézenfekvő hát, hogy betörőnk hirtelen egy gyilkossági nyomozás közepén találja magát. És ha ez még nem lenne elég, Bernie-nek szó szerint a karjaiba omlik egy gyönyörű nő, jelentkezik még valaki, aki az ellopott festményt akarja, Carolyn macskáját pedig elrabolják, váltságdíjként pedig mi mást kérnének, mint az ellopott Mondriant. Hihetetlen akciók után – mint a már említett múzeumi kukagyújtogatással egybekötött tüntetés, és egy macskaszöktetés – Bernie rendet vág a számtalan fel-felbukkanó Mondrian és a szintén szépszámú tulajdonosjelölt között, leleplez mindenkit és még egy szép szobadíszre is szert tesz.

Nagyon tetszik, hogy Block a sorozatban folyamatosan használ kulturális utalásokat, mindig elővesz egy-egy témát, Kipling és Spinoza után Mondrian, könyv- és érmegyűjtők után megszállott festménygyűjtők, és közben az antikvárius betörő folyton-folyvást olvas. Ja kérem, sokunk álma egy antikvárium, tele könyvvel, ahol egész nap olvashatunk, bár én, ha választhatnék, azért kicsivel több vevőt szeretnék, az se baj, ha néha félbeszakítanak. De azt hiszem, nincs még egy ilyen intellektuális betörő, mint Bernie. A hetedik kötetből az is kiderül, hogy a könyvek mellett a filmeket is szereti.

Kedvence nem más, mint az utánozhatatlan Humprey Bogart, akinek filmjeiből épp fesztivált rendeznek New Yorkban, amit Bernie természetesen végignéz. Méghozzá nem egyedül, hanem aktuális szívszerelmével, a szép Ilonával. Ritka pillanat, de Bernie szerelmes. Közben azért persze dolgoznia is kell, és hát amilyen az ő szerencséje, a rémegyszerű betörés közben megint csak szekrénybe szorul, hullába botlik, és még a dossziét sem szerzi meg, amiért ment, úgyhogy nyakig van a slamasztikában. Újfent nyomozásba kezd hát, aminek során nem csak arra jön rá, hogy Ilona nem teljesen az, akinek mondja magát, és hogy a sármos hőst bizony sokszor átveri a femme fatale, de megtud ezt-azt az USA hidegháborús politikájáról egy volt hírszerzőtől, és elmerül a második világháború utáni kelet-európai történelemben is.

Ugyan Bogart nem a kedvencem, de a számtalan filmes utalást egyszerűen imádtam! Mégsem ezért lett ez a rész a kedvencem az eddig olvasott Bernie-sztorik közül, hanem az anatruriai királyság és a felkelők története miatt. Én hülyére röhögtem magam azon, amit Block kitalált, de azt hiszem, ezt igazán csak innen, ká-európából értékeljük, hiszen itt valóban voltak olyan időszakok, amikor minden bokorban alapítottak egy magát függetlenné kikiáltó királyságot, királlyal, csinnadrattával, ami aztán tartott vagy három napig, és utána már csak a bélyeggyűjtők ritkaságai közt létezett az a bizonyos királyság. De persze Bernie nem tagadhatja meg önmagát, egy szép nő kedvéért még egy sosem létezett királyság újraélesztését is kész támogatni.

Teljesen odavagyok Bernie-ért, Stephanie Plum mellett az utóbbi hónapok legjobb teljes kikapcsolódást nyújtó könyvélményei voltak a betörős történetek. Nyilván nem váltják meg a világot, nem képviselnek hajdenagyonnagy irodalmi értéket, egyszerűen szórakoztatnak, megnevettetnek. Tökéletes lazítós könyvek két fajsúlyosabb darab között, vagy akkor, amikor tele van a hócipőnk a világgal, és nem vágyunk komolykodásra.

Kiadó: Agave