Doris Lessing: A fű dalol

Doris Lessing első könyve, A fű dalol egyszerű történetnek ígérkezik. Egy rejtélyesnek éppen nem mondható gyilkossággal kezdődik a regény, egy fehér nőt, Mary Turnert egy reggelen holtan találják a verandáján, a tettes minden kétséget kizáróan fekete szolgája, Moses. Mindez az 1940-es évek Rhodesiájában. Az okok és a reakciók is egyértelműek, nincs nyomozás, különösebben senkit sem érdekel sem a nő, sem a szolga sorsa. A fajgyűlölet tombolásának idején járunk, a feketéket emberszámba sem veszik, a Turnerékhez hasonló elszegényedett telepeseket pedig sajnálják ugyan, de megvetik. A gyilkosság nem zavar több vizet, mintha egy megbokrosodott ló taposta volna agyon gazdáját.

Azonban Lessing nem egyszerű történetet ír. Miután már a könyv elején megtudjuk, mi történt, elénk tárja mindazt, ami idáig vezetett, és a látszólag egyszerű történetből egy tökéletesen megírt, felkavaró pszichológiai dráma lesz.

Megismerjük Mary Turnert, aki egy tanyán töltötte gyerekkorát alkoholista apja és szenvedő, halott gyermekeit gyászoló anyja mellett, megalázó szegénységben, majd miután felnőve a nagyvárosba költözött, kétségbeesetten próbált magának új életet teremteni. Új életet, új személyiséget, új minőséget. Egy olyan Mary-t, aki sosem tér vissza a tanyákra, aki sosem érzi többé a minden életet elrohasztó, őrjítő afrikai forróságot, aki soha nem megy férjhez, mert irtózik a testiségtől, irtózik attól az élettől, amibe saját anyja belerokkant. Újjáteremti magát, és korlátolt boldogságban élhetne, ha nem érnék utól a társadalom elvárásai. A negyvenes években járunk, egy nőnek férjhez kell mennie, egy harmincas már vénlány, Mary-t pedig szárnyára kapja a városi pletyka. Elkeseredésében hozzámegy az első szembejövőhöz, Dick Turnerhez.

Turner szegény, idealista, életképtelen telepes. Kicsi, lerobbant, bádogtetős háza van egy tanya közepén, termel mindenfélét, de bármibe kezd, nem hoz hasznot. Semmi érzéke az üzlethez, semmi érzéke a természethez, csak él napról napra. Mary egy rossz döntésnek köszönhetően pontosan ott találja magát, amitől a leginkább szabadulni akart. Egy isten háta mögötti tanyán, nyomorban, egy teszetosza gazda feleségeként. Hirtelen házasságuk mindkettőjük részéről egy illúzióba való kapaszkodás csupán. Első találkozásukkor Dick valamiféle földöntúli angyalként látja az amúgy jelentéktelen Mary-t, aki majd fényt visz az ő sekélyes kis életébe, Mary pedig azzal áltatja magát, hogy Dick más, mint az apja volt, hogy ők ketten felül tudnak emelkedni a sorsukon. Mikor ráébrednek, hogy a másik mennyire különbözik az illúzióiktól, már késő változtatni.

Mary eleinte próbál élhető körülményeket teremteni magának és férjének, kicsinosítja a házat, próbál otthont teremteni a semmi közepén, és reménykedik, hogy Dick kicserélteti a tetőt, hogy megnagyobbítják a házat, hogy valamelyik termény végre hasznot hoz. Aztán belefásul, és ahogy évről évre fogy a remény, hogy megtalálja Dicket a szerencse, úgy épül le szép lassan Mary, és őrül bele a tehetetlenségbe, a forróságba, saját kudarcába. Annyira nyugtalanítóan tárja elénk Lessing a nő fokozatos megőrülését, amilyet utoljára Woolfnál olvastam. Ahogy olvastam, szinte éreztem, hogy átragad rám a feszültség, éreztem a forróságot, amitől szinte felforr az emberek agya, éreztem Mary kétségbeesett dühét.

Dühét, mely egy napon odáig vezet, hogy megüt egy fekete szolgát. Nem nagy dolog, a fehérek úgy kezelik a feketéket, mint az állatokat, senki sem törődne vele, hogy egyszer-kétszer odacsap egy munkásnak, Mary-ben mégis elpattan valami. Mikor a megütött szolga, Moses a házába kerül, az amúgy is az őrület határán álló Mary valami megmagyarázhatatlan módon kötődni kezd hozzá. Lelkifurdalása van, mert megütötte, ugyanakkor szégyelli a lelkifurdalását, hisz Moses alig több, mint egy állat számára, közben pedig szép lassan elkezd a szolgára támaszkodni. Arra a szolgára, aki már puszta létével is szálka a fehérek szemében, hisz missziós iskolába járt, tud írni-olvasni, van esze, és ezzel teret követel magának az emberek közt, amit a fehér telepesek legtöbbje nem tud elfogadni.

Ahogy Mary alól kezd kicsúszni a talaj, Moses veszi át az irányítást a házban, gondoskodik gazdáiról, ha kell eteti, öltözteti a nőt, ápolja a beteg férjet, akik így kénytelenek emberszámba venni őt, ezzel viszont olyan mélyen gyökerező tabukat törnek meg, amiket egyikük sem tud felfogni. Amikor végül külső nyomásra elbocsátják Mosest, és készülnek elutazni, elkerülhetetlenné válik a tragédia. Mary tisztában van saját sorsával, szinte önként megy a halála elébe. Azzal, hogy kötődés alakult ki közte és Moses közt, hogy függött tőle, hogy egy fekete kezébe adta magát, ő már meghalt a társadalom és saját maga számára. Amúgy is szétcsúszó elméje akkor bomlik meg végleg, amikor szembe kell néznie azzal, hogy nincs visszaút, már nem tud állatként tekinteni Mosesra. Saját élete kudarca után megkérdőjeleződik a legalapvetőbb tudás, amit beléneveltek.

Lessing életének alapvető élménye lehetett a fajgyűlölettel való szembesülés, hiszen Rhodesiában nőtt fel, ahonnan aztán az apartheid elleni tiltakozása miatt utasították ki. Érezni minden során, hogy nem a levegőbe beszél, hogy saját tapasztalatból ír, és ettől csak még émelyítőbb lesz, hogy emberek úgy bántak embertársaikkal, mint az állatokkal. A telepesek megvetik Mary-t, amiért emberszámba vette fekete szolgáját, és mikor meggyilkolják, egyöntetű véleményük, hogy azt kapta, amit megérdemelt.

Valóban nem volt más kiút. Mary képtelen volt elfogadni saját sorsát, amit részben saját rossz döntéseinek köszönhetett, ahhoz viszont gyenge volt, hogy szembemenjen vele. Nem erős, cselekvőképes hős ő, aki szembenéz a társadalom igazságtalanságával, és kiáll a feketékért, vagy akár kiáll saját jogáért az önálló, neki tetsző élethez. Gyenge, tragikus hős, akinek nem is juthatott más, mint a lassú megőrülés és a halál. Lessing tűpontos képet fest elénk, története nyugtalanító, felkavaró, sokáig nem engedi el az embert. A legjobb regények közt van, amiket valaha olvastam.

Kiadó: Ulpius