Watchmen - Az Őrzők

Stílusosabb lehetett volna e bejegyzés, ha a Timi által jegyzett Frost/Nixon után kerül a blogra. Hiszen Moore alternatív Amerikájának egészét ez a játékosan gonosz gondolat alapozza meg: mi van akkor, ha a Watergate-botrány nem robban ki, ha a két tényfeltáró holttestét egy garázsban találja meg a rendőrség, ha a kemény vonal minden szégyen nélkül irányít tovább abban a szembenállásban, ami a világunkat (így, a mi valóságunkban is) hosszú évtizedekre meghatározta. Tehát kicsit megkésve, kalandra fel: Watchmen!

I.

Tudtam a képregényről, de soha nem volt a kezemben, amíg nem jelent meg magyarul (nem úgy, mint a V for Vendetta - amit angolul is meg kellett kaparintanom, annak ellenére, hogy nem ismerem a nyelvet). Alan Moore nevét nemigen kerülheti el senki, aki hajlandó komolyan venni a műfajt - az „angol vonal” fenegyereke, aki pályája első pillanatától nemigen hajlott kiadó követelte kompromisszumokra. Látomásai vannak, amiket a lehetőség szerint egészében végiggondol. Ez az alternatív „közelmúlt” is (a megjelenése idején inkább párhuzamos jelen) sok szempontból nyitott, továbbgondolható világ, annak ellenére, hogy mint alternatíva, következetesen végiggondolt és kitalált. Nemcsak komplett szubkultúrák, mint a kontyosoké (egy kvázi-punk „életforma”), nemcsak a reklám-léghajók az égen, vagy a Gunga-Diner gyorséttermi lánc, a kalózos képregények kultusza a szuperhősősök helyett jelzik nekünk a „párhuzamos valóság” miénktől való elemelődését, de apró képi különbségek is, amiket leginkább a képkockákba helyezett hétköznapi eszközök segítségével teremtenek meg a szerzők. Ilyen képi különbség például a dohányzás módja, a gömbfejű pipák, vagy az elektromos benzinkutak jelenléte a manhattani utcán – mintegy folyamatosan képezik-jelzik a párhuzamos idősík „valóságát”. Miközben – mint minden igazán jó párhuzamban - az a világ voltaképp ez a világ, a következetesen végigvitt eltérések ellenére is, az emberi cselekvések mozgatói, kisszerűségeink és nagyszerűségeink ugyanazok.

Persze van egy igen markáns különbség: a maszkos igazságosztók a képregény Amerikájában lemásztak a képregények lapjairól. A történet kezdetén már túl vannak a zeniten, egyfelől a rendőrsztrájk, amelyet széles tömegek támogattak, másfelől Dr. Manhattan, a valódi „szuperképességekkel” bíró „nemzeti hős” megjelenése – ami zárójelbe helyezte az önjelölt „jelmezes hősök” ténykedését –, tétlenségre kárhoztatja őket. A hol elfogadott, hol teljesen elutasított jelenlétük e társadalomban remek apropó, hogy a szerző elemezhesse Amerika viszonyát önmagához. 

Az eredeti megjelenés után ennyivel nincs értelme a kertelésnek, s a könyvek igazi zamatát úgysem a mese, sokkal inkább annak szövése teszi figyelemre méltóvá. A történet Edward Blake halálával kezdődik. Az egykori Komédiás halála a nyitánya annak a bonyolult, több szálon futó, flasbackekkel terhes cselekménysornak, amely során a jelmezes igazságosztók, Rorschach, Éji Bagoly, s a többiek, de még Dr. Manhattan is csak asszisztálni képesek egy bonyolult összeesküvésben, Ozmandyas sajátos világmegmentő tervében, aminek városnyi, előre kalkulált áldozata majd elhozza a szembenállás korának végét. De túlságosan előreszaladtam, mielőtt a történetre térnénk, lássuk előbb a hőseit.

Ahogy azt többen kifejtették már, Alan Moore „hősei” egyszerre paródiái és megvalósulásai a legfontosabb amerikai szuperhős-toposzoknak. Olvastam a jó Batman-rossz Batman illetve a jó Superman-rossz Superman párhuzamot... Nos, a hősök eredettörténetéből a denevéremberi párhuzam: Éji Bagoly és Rorschach között a legmarkánsabb különbség, hogy amíg Éji Bagoly nem képes levetni teljesen az „alteregót” azaz énjének egy részét talonban tartva sodródik át az életén, a Walter Kovacs nevű „személy” már nem is létezik, teljes egészében Rorschachá lett. Számára Kovacsnak nincs valósága, ezt érzi meg a pszichiáter, amikor ő is Rorschach-ként kezd gondolni rá. Daniel Dreibergnek hiányzik az „éjibagolyság” az életéből, ez a hiány űrt képez benne, és nosztalgiát, Rorschachban az egykori, megtagadott Kovacs-mivolt képez hiányt. Inkább komplementerei tehát egymásnak... Amíg Daniel nem akarja észrevenni, hogy a „szereppel” lényének egy részéről is lemondott, addig Rorschach az egykori Walter Kovacsot nem akarja, már egyáltalán nem akarja észrevenni önmagán - Daniel számára tehát a szerep újbóli felvétele, Rorschach számára a gyermek „Walter Kovaccsal” (az egykori önmagát megidéző, társadalom által újrateremtett helyzetet szeme láttára megélő kisfiúval) való szembesülés lesz a reveláció...

Legalább ennyire összetett a két „Superman” személyisége is, és legalább ennyire valaminek a hiányán át közelíthetők meg a legkönnyebben. Dr. Manhattan a „leghiányosabb” hőseink közül, szinte minden emberi hiányzik belőle, talán az egyetlen kényszeren kívül, hogy szeressen és szeressék. Az érzelmeiben maradhatott csak ember. Kockázat nélküli vállalás minden cselekedete, hiszen elpusztíthatatlan. A halál nem érdekli, hiszen nincs vele dolga. Még a jövő bizonytalansága sem ad súlyt a tetteinek, hiszen látja azt, és végigjátssza, mint egy szerepet. Ahogy fokozatosan ráébred veszteségére, úgy távolodik minden emberitől, a globálisan emberi problémáktól csakúgy, mint egykor volt önmagától. Mivel pusztán „sors”, megkérdőjelezi a „szabad választást”. Marsi építménye, a gigantikus óraszerkezet a saját céltalan létének tükre, hiszen a választásaink adnak létünknek célt, és neki nincs választása. Mivel tömény determináció, a valószínűtlenséget, az esetlegességet keresi, s végül Laurie ezzel ajándékozza meg, amikor a lány a marsi beszélgetés alatt megvilágosodik, és rádöbben, ki is volt az apja. Az esetlegesség (avagy másfelől: a benne rejlő esély) már elég ok a számára, hogy megpróbálja megóvni az emberi létezést. Más kérdés, hogy Weidtnek köszönhetően (mint a többiek is...) késve érkezik.

Milyen zseniális: Ozmandyas, Adrian Weidt az igazi bábos, saját magát ábrázoló játékbabáival az asztalán, az, aki az esetlegesnek a legkisebb szerepet szánná az emberek életében. Ő a rend embere, az érzelem és részvét nélküli, a szeretet nélküli logika embere. Az ember, aki a közjó érdekében nem személyekkel, hanem felhasználandó-kiiktatandó-elpusztítandó tömegekkel számol. Nem ismerős? Minden társadalomjobbító kísérletre igaz volt eddig, hogy túl sokba kerültek: az elpusztult milliók szenvedése, a túlélők – ha végrehajtók, ha tanúk - érzéketlenné válása ugyanazon veszteség két arca. Menet közben elveszik az ember, elveszik a cél, amiért jobbítanánk. Weidt nem meghódítani akarja a világot (bár tesz rá kísérletet, hogy megvásárolja), hanem a saját érdekében becsapni. A világmegmentő hazugságot keresi, s találja meg az alieninvázió rémképében. Milyen furcsa, nem? A világ körbezárult, kicsi lett és ismert, sehonnan nem fenyegetnek barbár hordák, amelyek ellen összefoghatna a „kulturált világ” – legyen hát a fenyegetés külső, végletes, felfoghatatlanul „más”, legyen eleven rémálom, hogy elfelejthesse az emberiség a saját kulturális különbségeiből fakadó gyűlöleteit egymás – e nézőpontból saját maga – iránt. 

Ozmandyas példaképe Sándor, a legenda szerint a kibogozhatatlan gordiuszi csomót szétvágta a kardjával. Az átláthatatlanul bonyolult problémákra megszülető egyszerű válasz, az erőszak válasza, a háború fenyegetése határozza meg ennek az alternatív világnak a mindennapjait. De ilyen „egyszerű válasz” Adrian Weidt-é is, és a maga módján legalább ennyire kíméletlen. A hazugság akkor működik, ha eltűnnek a manipuláció nyomai. Érdemes felidézni az ellene végrehajtott (saját maga ellen megrendelt) merénylet képsorait. Titkárnőjével a halálról beszélget, egy a háborús hisztéria okán elkövetett családirtás apropóján; de valójában a lányt a rá váró „szellemi utazásra” készítené fel. A merénylő először a titkárnőt lövi le, aki nyilván minden részletet ismert a rejtélyes szigeten tevékenykedő művész- és tudóscsapat munkájáról, a projektről, ami létrehozza a Manhattanba teleportálandó ál-idegent. Ennyire elemien kegyetlen és embertelen Weidt hozzáállása az emberekhez, mindazokhoz, akiket felhasznál. Ő a bábjátékos, a többi báb - ő a felsőbbrendű, mindenki más eszköz, avagy akadály. Lakása a sarkvidéken kívülállásának szimbóluma. Gőg és hiúság sajátos keveréke, ahogy személyesen végez a Komédiással, hiszen így revansot vehet az első találkozás során elszenvedett vereségért. Ennyiben ki is merül az ő „superman-sége”, és ennyire rímel sorsa is a „képregény-a képregényben” szörnyeteggé váló hajósával.

II.

Mert Moore nem elégszik meg azzal, hogy időrendjét tekintve a lehető legbonyolultabban elmeséljen egy történetet, folyamatosan és többszörösen narrálja is. Rögtön ott van Rorschach naplója, ugye, amely szinte a mű elejétől hangsúlyozottan más nézőpontból „meséli” ugyanazt a sztorit. A szövegbuborékok tartalmát egyébként is gyakran ellenpontozza korábban már felhasznált képkocka, az épp folyó beszélgetések illusztrációjaként. Jelentőséggel bírhat a hanyagul az asztalra hajított újság szalagcíme, ugyanúgy, ahogy bármelyik falfirka. S mintha mindez nem lenne elég: komplett szöveges betéteket kapunk Hollis, az első Éji Bagoly könyvéből, a maszkos igazságtevők „hőskorából” nyerve információt. Betekinthetünk Walter Kovacs pszichiátriai kórlapjaiba. Időről időre újságcikkek és nyomdai levonatok által mintegy dokumentálódik is a történet. Bonyolult és sokrétegű szövet ez, tipikus narratív eszközök válnak a mesélés főeszközévé, és komplett kockák időnként oldalak válnak narrációvá – például Dr. Manhattan komplex „eredettörténetében”.

Később e narráció közvetlenebbé válik, egyfelől az újságárus egyszerű népi bölcsességein át, másfelől az újságosbódénál ingyen képregényt olvasó fiú kalóztörténetén keresztül. Érdemes figyelni, milyen frappánsan vált a szerző a végletekig beteg kalózos képregény, a Számkivetve rajzolt kockáira a történet bizonyos pontjain, hogyan kommentálja a rajz a rajzot, a történet a történetet. A kalóztörténet képeit kezdetben az erősebb tushasználat elkülöníti, később a betét-történet képileg teljesen a fő történet stílusába olvad, párhuzamosan azzal, ahogy a szövegbuborékokba egyre inkább „behallatszik” az újságárus beszélgetése vásárlóival, ahogy a képregényt olvasó fiú figyelmébe betolakszik a (számunkra szintén képregényi) külvilág. 

Az az érzésem, Alan Moore mindig is teljes uralmat gyakorolt az általa megírt képregények képi világa felett, gondoljunk például a V for Vendetta ötvenes évekre hajazó „koszos” képi világára, amely a történetben ábrázolt diktatúra-klónt a „történelmi képregény” stílusával, képi világával teszi mintegy valóságosabbá (bár a friss magyar kiadás utószavában az alkotó a David Lloyddal való közös munkára ennél sokkal árnyaltabban emlékszik, mint amire itt utalok...). A Watchmen majdnem teljes egészében a szuperhős-képregények időnként sterilitásig tiszta képi világát hozza, a legszínesebb és „legizomcentrikusabb” rajzi stílust, amely csak néha színeződik felül némi fény-árnyékjátékkal, főleg a flashbackekben. A beállítások, a nézőpontválasztás is hasonlóan inkább visszafogott, a rajzban semmi szürreális nincs, az alapvetően szürreális téma ellenére. Dave Gibbons ennél határozottan betegebbet is tudott rajzolni. Nőalakjaiban azt azért megmutatja, hogy nem kell a kötelező képregényi trend szépségideáljához ragaszkodni, „szuperhősnői” hasonlítanak a legkevésbé a műfaj domináihoz – persze más is a szerepük…

Iszonyú munka lehetett képről képre megkomponálni ezt a történetet. Viszont tisztán látszik rajta, miért több egy képregény megírása a szövegbuborékok puszta kitöltésénél. Újra meg újra meglep, hogy egy ennyire összetett, sokszólamú történet hogyan lehet mégis könnyen olvasható, gördülékeny. Merthogy újra meg újra kézbe veszem, és mindig felfedezek valamit, amin korábban átsiklott a figyelmem. Sokat segít ebben az alapos, igényes magyar kiadás, amelyet a Cartaphilus-nak köszönhetünk, s amely nem mellesleg szebbre sikerült, mint az egykötetes DC-s változat (nagyon kíváncsi vagyok, e téren mit mutat az eddig hibátlan renoméjú Fumax...).

III.

Sokat vártam a filmtől, és nem keveset kaptam. Ennek ellenére ki kell mondani: a Watchmen, mint film nem sikerült. Szerintem rendben volt a színészválasztás, és a képi világ. Az viszont látszott, hogy Zack Snyder csak egy kis filmes iparos. Ahol storyboardként követte a képregény képeit, ott hozta a hangulatot, de képtelen volt a történetet egybefogni - az egész szétfolyt. A történet fő szála fért bele csak a filmbe, s mint már írtam, a képregény igazi erénye nem a mese, azt azért rutinos moziba járók hamar kisakkozhatták, ki itt a hunyó - hiszen azóta nemzedékek nőttek fel e klisé ilyen-olyan filmes klónjain. Valahol pont az az erős forgatókönyvírói és rendezői invenció nem volt sehol, ami például Jacksonnál megvolt, s ami a jelenlegi mozis közegben – rajongói szemmel persze olykor így is bántóan egyszerűsítő módon – a regény ismerete nélkül is nézhetővé tette A Gyűrűk Urát, mint filmet. Itt a mozit menet közben többen otthagyták a nézők, őszintén szólva nem csoda. Ha nem ismerem a képregényt, én se biztos, hogy a teremben maradtam volna.

És a történet fő vonala sem maradhatott (az egyéb információk, mellékszálak nélkül) érintetlen. A Watchmen, a képregény mélyén ott a felismerés, hogy minden társadalmi közmegegyezés szükségképpen hazugságokra épül, és hogy ezek a hazugságok minden esetben nyilvánvalóvá válnak mindenki számára, igen hamar. Ozmandyas világmegváltása egy iszonyú, tömeggyilkos blöff, és a képregénynek pont ez a rétege veszik el a filmen teljesen, azzal, hogy Dr. Manhattan nyakába varródik a bűn, hogy megmaradunk a „megtorló atomcsapás” hazugság-szintjén. Nem csak arról van szó, hogy végzetesen elkésett a film a képregényhez képest, és a befogadói közeg azóta gyökeresen áthangolódott (ahogy egy kritikában olvastam) – egyszerűen a képregény nem erről szól. 

Pontosan elmondja, milyen jelentés-többlet férhet a képregény egyetlen kockájába, ha megnézzük az utolsó kép- és filmkockát. A film lezárása nyitott, utolsó képként látjuk a New Frontiersman szerkesztőségében a küldemények rekeszébe hullani Rorschach naplóját. A kérdés a levegőben marad: kinyitják-e, rádöbbennek-e, mit tartanak a kezükben. A képregény két kockával megy tovább. Az órát látjuk, John Cale egyik dalának részletével: „Egy erősebb világ lesz, egy erősebb, szerető világ, hol meghalunk”. S az utolsó egész-oldalason a „vérző órát”, amint elüti az éjfélt.

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Joanne Harris rövid időn belül másodszor okoz komoly meglepetést nekem. Az Urak és játékosok kapcsán már írtam, hogy mennyire megrökönyödtem azon, hogy a Csokoládé írónője miket tud írni, most, a novelláskötetet olvasva csak tovább fokozódott ez az érzés. Elképesztően színes kép tárul elénk, Harris témaválasztása a legszélesebb skálán mozog, nekem Neil Gaimant juttatta eszembe, van itt minden, fantasy, sci-fi, társadalomkritika, némi fanyar romantika, de az is messze áll az idilli gasztroregények világától.

Harris a bevezetőben ír arról, hogy íróként nehezebbnek tartja egy jó novella megírását egy jó regénynél, mert kis terjedelemben kell ugyanolyan emlékezeteset, maradandót alkotni, ugyanolyan hatást kiváltani az olvasóból. Ezzel maximálisan egyet tudok érteni, és azt kell mondjam, Harrisnek ez maradéktalanul sikerült. Jó néhány hete olvastam a kötetet, de most, hogy megnéztem a novellák címeit, kivétel nélkül mindet fel tudom idézni, egytől egyig megmaradtak bennem, nincs köztük talán egy se, amire azt mondanám, hogy gyenge volt, vagy felejthető. Valószínűleg hosszú alkotómunka és gondos szerkesztés eredménye a kötet, mert ritka az ilyen novellaválogatás, ami ennyire egyenletesen magas színvonalat tud hozni.

A tematikai sokszínűség ellenére a stílus mindvégig ugyanaz, irónia, fanyar humor, életszeretet, bölcsesség, a tradicionális értékekbe vetett hit jellemzi. Lehet, hogy ez kicsit didaktikusan hangzik, de egy percre sem az. Harris szerintem valahol irtózik a modern világ fogyasztói trendjeitől, a divat- és reklámvezérelt, sikert és pénzt hajszoló emberektől. Értetlenül áll az emberi butaság, az örökös megfelelni akarás, az elkorcsosult, mesterségesen gerjesztett vágyak előtt, és kifigurázza azokat. Ugyanakkor képes empátiával és bölcsességgel fordulni olyan problémák felé, mint a városi emberek elidegenedése, vagy egy házasságába belekényelmesedett nő öntudatra ébredése.

Sok nagyon jó novella van a kötetben, mindegyikről lehetne írni. A legfelkavaróbbak a Hely a nap alatt és a Bárki lehet Nyalókalány!, szerintem ezek mellett senki sem tud elmenni szó nélkül, hiszen egy sajnos nagyon is valóságos problémára hívják fel a figyelmet, az egész világot eluraló szépség- és fiatalságkultuszra, ami egyre elborzasztóbb tüneteket produkál a legfiatalabbak közt is. A Család kicsi kincse című film gyerekszépségversenyen felvonultatott mini Barbie-babái jutottak eszembe róluk, hihetetlen belegondolni, hogy ilyenek tényleg vannak.

A Harrisre jellemző iróniával vegyes líraiság jelenik meg a Faith és Hope vásárolni indulnak, az Uzsonna, madarakkal és az Álom Tesco-kivitelben történeteiben. A csúnya nővér már egy egészen más írót vetít elénk, a Hamupipőke mese másik szemszögből való elmesélése megint csak Gaimant juttatta eszembe. A Gastronomicon és a Hal egyaránt az ételek ijesztő hatalmáról szólnak, érdekes ezt a Csokoládé írójától olvasni, mintha azt bizonyítaná, hogy mint minden boszorkányság, az ételek mágiája is lehet jó és ijesztő egyaránt.

Két kedvencem van a könyvből, az egyik Az utolsó vonat kutyafalvára címet viseli, egy magától elszállt, sikeres íróról szól, aki minden eszközzel igyekszik levetkőzni, megtagadni múltját, gyökereit, ifjúkori szárnypróbálgatásait, és próbál az általa kreált mesterséges személy bőrében élni, mígnem egy kamaszkori félbehagyott regényének szereplői foglyul ejtik és befejezést követelnek tőle. Lehet ártalmatlan kis fantasztikus novella, de lehet komoly eszmefuttatás is az alkotás mibenlétéről, a szerző felelősségéről az általa papírra vetett szereplők, sorsok, helyek iránt. Amiket nem lehet csak úgy otthagyni, mert utolérnek.

Másik kedvencem szintén a valóság és a képzelet határainak összemosását érinti. A Gandalfra várva hősei középkorú szerepjátékosok, akik a való világ helyett inkább szerepeikben érzik jól magukat, néhányan képtelenek megválni a jelmezüktől, és „normális” életet élni, nem érzékelik a határt játék és valóság között. Ijesztő képet fest elénk, ami valóságosabb, mint első olvasásra hinnénk, hiszen ezrével élnek köztünk a különböző szerepjátékok, internetes játékok fanatikus rajongói, akiknek a mindennapi életét, munkáját, párkapcsolatait alapvetően meghatározza a játéktól való függésük.

Amióta elolvastam az Urak és játékosokat és ezt a kötetet, teljesen átértékeltem a Joanne Harrisről bennem kialakult képet. Novelláinak témaválasztása teljesen lenyűgözött, nem csak okos, szellemes, jól megírt történetek, de nagyon jól ráérzett egy csomó nagyon is aktuális problémára. Szeretnék még tőle sok ilyen érdekes, intelligens, élményszámba menő novellát olvasni. Remélem, a regényírás mellett fordít még rá időt.

Kiadó: Ulpius

Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

Nick Hornby könyvét legszívesebben kötelezővé tenném mindenkinek, aki szeret olvasni, pláne azoknak, akik olvasónaplót, blogot, kritikát, bármi hasonlót írnak, függetlenül attól, hogy szeretik-e magát Hornby-t vagy sem. Nekem vegyes élményeim voltak vele, olvastam tőle földhözvágósan jó könyvet (Egy fiúról; Pop, csajok, satöbbi) és olyat is, amitől, őszintén szólva, sikítófrászt kaptam (Hogy legyünk jók?). A Vájtfülűek brancsa – Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplója ha nem is volt „földhözvágós” élmény, de veszettül jól szórakoztam rajta.

Hornby majd’ három éven át írt egy rovatot az amerikai Believer magazinba, arról, amit épp olvasott. Nem szokványos kritikákat, inkább olvasónaplót, elsősorban könyvekről, de mellékesen úgy kb. minden másról, ami csak eszébe jutott. A rovatot az különböztette meg a „többi könyves rovattól” hogy Hornby nem megrendelésre írt kritikákat, nem voltak kötelező körök, azt olvasott, amihez épp kedve volt, és nagyjából arról írt, amiről akart, egy megkötéssel, nem húzhatott le senkit. Így került a válogatásba néhány „megnevezetlen szerző” irodalmi avagy nem irodalmi műve, amik annyira rosszak voltak, hogy semmi jót nem tudott írni róluk. Őszintén szólva szétvet a kíváncsiság, mik lehettek ezek.

Hornby válogatásában nincs semmiféle rendszerező elv, legtöbbször frissen vásárolt, kortárs műveket olvas, de néha becsúszik egy-egy klasszikus, sok könyvet ajánlanak neki ismerősök, kap tiszteletpéldányokat kiadóktól, amiket illik elolvasni (nekem miért nem küldenek, miért???), egyszer még egy olvasói levélben ajánlott könyvet is elővesz. A szépirodalmi művek mellett sok-sok tényirodalom is teret kap a válogatásban, írói, sportolói és politikusi életrajzok, levelezés-gyűjtemények, dokumentumregények, versek, és egy képregény. Minden cikk elején felsorolja, hogy az előző hónapban miket vett meg és miket olvasott el, ezek a legtöbb esetben messze nem fedik egymást, ami némi kis megnyugtatással szolgál a hozzám hasonló mániákus könyvgyűjtőknek, akiknek egyre nő az „elolvasandó” kupac az ágyuk mellett, de mégis mindig valami újat, mást, még nem meglévőt akarnak olvasni. Hát igen, a profik is így csinálják. Hornby is többször megfogadja, hogy nem vásárol többet, hogy elolvassa az otthon gyűlő kupacokat, aztán mindig elcsábul, a legkülönbözőbb ürügyekkel.

Szerencsés esetben a könyvek egymáshoz vezetnek, egymást ajánlják, ilyenkor van Hornby elemében, egy-egy könyv kapcsán számtalan másikról ír, összefüggéseket fed fel a különböző könyvek közt, és ami nekem különösen tetszett, nem csak a könyvek és írók közt, hanem a saját életét, és úgy globálisan a világ működését is mintha az olvasmányai alapján magyarázná meg, írná le. Szeretem ezt az írói-kritikusi attitűdöt, ahol nem az a lényeg, hogy egy könyv formailag milyen, nem szigorúan lefektetett szempontrendszer szerint kell elemezni valamit, nem önmagában való entitásként kell kezelni egy könyvet, hanem az a lényeg, hogy az olvasóiból, belőlünk mit vált ki, milyen érzéseket, élményeket hoz felszínre, mi jut eszünkbe róla.

Hornby oda is mondogat rendesen az úgymond „professzionális” kritikusoknak, az irodalmi kánonnak, a „magas” és népszerű irodalom elkülönítését szorgalmazóknak. Persze mondhatják, hogy ez érthető, hisz valljuk be, őt sem az irodalmi értékei, a nyelvi leleményei vagy a filozófiai magasságai miatt szeretjük, hanem mert szórakoztatóak a regényei, de szerintem hiba volna Hornby-t hazabeszéléssel vádolni. Nem népszerűsíti a szórakoztató irodalmat a klasszikus vagy „értékes” irodalom ellenében, hanem épp e kettő elkülönítését kérdőjelezi meg újra meg újra. Ezért tenném kötelezővé, mert épp azt mondja, hogy nincsenek abszolút értékek, nincs olyan, hogy valamit „illik”, vagy „muszáj” elolvasni, mindenki olvasson, amit akar, a lényeg, hogy élvezze, és ha valaki nem ért egy szépirodalmi művet, nem kell erőltetnie, olvasson valami szórakoztató krimit, vagy romantikus regényt, vagy akármit, de arra sem kell csodabogárként tekinteni, aki éppenséggel Proustot találja a legjobb szórakozásnak, mert hát ízlések és pofonok… Persze valószínűleg Hornby koppintana először az orromra, ha látná, hogy azt írtam, kötelezővé tenném a könyvét, mert hát épp ő írta, hogy semmi sem kötelező.

Viszonylag kevés szerzőt ismertem egyébként az általa olvasottak közül, mentségemre legyen mondva, a kötetben szereplő könyvek elenyésző része jelent meg itthon. Az azért örömmel töltött el, hogy van egy közös kedvencünk, Dennis Lehane Titokzatos folyójától ő is épp annyira el volt ájulva, mint én. Nagyon sok könyv van, amit szívesen elolvasnék az általa ajánlottak közül, de nem tudom, mennyi esély van a magyar kiadásukra, újfent rá kellett jönnöm, hogy jobban kéne tudni angolul.

Ami nekem még nagyon tetszett a könyvben, az a kétségtelen belterjessége, és Hornby hozzáállása ehhez. Mert hát valljuk be, azért icipicit irritáló olyasvalaki kritikáit olvasni, akinek a legtöbb barátja, rokona, ismerőse író, az ő könyveiket ajánlja, folyamatosan hírességek közt mozog, ott van a kulturális élet központjában. Hornby viszont abszolút félvállról veszi ezt az egészet, annyira természetes iróniával kezeli, hogy nem lehet nem szeretni. Nagyon szórakoztató könyv volt, minden egyes sorát élveztem, szóval, ha kötelezővé nem is tehetem, mindenkinek ajánlom, aki szeret az olvasásról olvasni.

Kiadó: Európa

 

Ha...

 

Az elmúlt hét végén tévét néztünk, ami velünk nemigen fordul elő – általában. Ez esetben azonban csökkentettük a „filmek, amiket Zoli szeret, de Timi nem látta” kontingenst, amikoris leültünk a királyi tévé kettese elé, megnézni az If… című 1968-as mozit. Engem ugyanúgy beszippantott, sokadjára is, mint anno, és bíz Timinek is igen tetszett. Időről időre előveszik, és lejátsszák, tehát érdemes vadászni rá, mivel kétségtelen tanmese-jellege ellenére is teljesen magával ragadó, inteligens, időnként torkon markoló mozi.

 

Egy angol College hétköznapjai és egy lázadás, egy mini „forradalom” kialakulás-története bomlik ki a szemünk előtt. Mick Travis és barátai apró szabályszegéseken és dacreakciókon át jutnak el a terrorig – az iskola „hétköznapi”, intézményes, ámde korántsem személytelen terrorjára válaszolva. Látjuk, hogyan illeszti be magába a rendszer a frissen érkezett kisdiákot, hogyan választódnak ki az alsóbb évfolyamokból a „pekások”, a felsőbb évesek „tisztiszolgái”,  képet kapunk arról az oktatási rendszerről, amely az első években tudatosan kiszolgáltatja diákjait az előjogokat birtokló felsőbb éveseknek, finoman és kendőzetlenül kerülnek elő akár olyan kényesebb témák is, mint a zárt fiúközösségekben szükségszerűen előbukkanó homoszexualitás. Látjuk a tanári kart, a bohém történelemtanártól a kőkonzervatív káplánig, élükön az ál-liberális, frázispuffogtató igazgatóig. Valahol fura látni ennyire szolidan analizálva, az ábrázolt „hétköznapokat” egymásutánba fűzve azt a világot, amely a Harry Potter könyvek egyik alapanyaga is, hiszen annak legfőbb színtere egy angol rendszerű College, még ha a koedukált korszakból is, és hozzápuhítva egyfajta ideál-képhez, aminek itt, ebben a filmben nyoma sincs. Itt más ideálok hatnak.

 

Travis és baráti köre felsőbb évfolyamos. Sok mindent szabadságukban áll tenni, alapvetően már nem „szolgák”, de még nem „kiszolgáltak”. A környezetre való reakciójuk vezérelve a dac. „Izzasztójuk” (tanulószobájuk) falán a szexualitás mellett az erőszak képei, és a fő helyen Lenin, meg a "forradalmárok" képei. A forradalmi ideológia választása természetes, kamasz-lázadás keveredik itt a túlszabályozott környezetre adott reakcióval. Amelyben a szabályok mellett persze az önkény is ott lakik, ettől nem maradéktalanul személytelen az intézményes terror. Ahogy Denson testi fenyíti Travist, a szokásos négy pálcaütést megfejelve még néhánnyal (a film egyik legerősebb jelenete), abban benne van a „bármit megtehetek veled, mert a kezembe adattál” állapota – mint ahogy az igazgató „puhább” büntetése, a plusz munka is csak a diktátor „kénye-kegye”. A lomtalanítás közben meglelt „elfelejtett fegyverraktár” pecsételi meg aztán a fiúk sorsát. A történet tehát végpontig feszül – innen a tanmesei jelleg, ha Ottlikot (Iskola a határon), ha akár Vargas-Llosát (A város és a kutyák) nézem, hozzájuk képest itt művi és didaktikus a film, még ha kétségtelenül hatásos is a befejezés.

   

A forradalmak így szoktak véget érni – még ha a folyamat, amíg kitörnek koszosabb is, vagy máshonnan nézve soha nem ennyire vegytiszta. Számomra mégsem ez a film igazi nekem szóló tartalma. Mert nekem nem elsősorban az elit gyermekeinek forradalmárrá válásáról, nem elsősorban a terror lázadásra ingerlő hatásmechanizmusáról szól a film, hanem épp arról a hétköznapian természetes „életrendről”, ami durván szólva kineveli a „rabszolgatartót”, arról a folyamatról, hogyan lesz az érzékeny, befolyásolható kamaszemberből a bárki másra vezetése tárgyaként tekintő, erős küldetéstudattal és kiválasztottság-érzettel terhelt, de voltaképp érzéketlen és részvétlen valaki. Aki képes „vezetni” – akár háborúban, tisztként, a közkatonát, hiszen a srácok alapkiképzést kaptak, és alkalomadtán valóban tisztnek hívták be őket Britannia háborúiban. Képes „vezetni” céltudatos érzéketlenséggel, számokkal és nem lelkekkel dolgozva, szilárd erkölcs és elvek látszata által hitelesített módon, mély kiválasztottság-tudattal átitatva, mintegy „kiemelve magát” e feladatra. Ahogy általában az elit - saját elképesztően illegitim elitünk is – működik. Számomra a film ezen rétege a legfontosabb, mert segít megérteni azt az intézményesített önkényt, amit jelenleg éppen szabadságnak hívnak.

Korábbi kommentek:

A felolvasó

Noha általában jobban szeretem előbb olvasni a könyvet, és utána megnézni a filmváltozatot, mégsem bánom, hogy A felolvasó esetében fordítva történt. Megnéztük a filmet, nagyon tetszett, megrázott, elgondolkodtatott, és rögtön utána belevágtam a könyvbe. Túl a történetet és a mellékszereplőket illető változtatásokon, a könyv és a film közti legfőbb különbség számomra az volt, hogy teljesen más érzéseimre hatottak, máshová kerültek hangsúlyok, és épp az a szál, ami a filmben leginkább megérintett, a könyvben kevésbé volt hangsúlyos. Épp ezért nem tudom azt mondani, hogy a könyv vagy a film jobb, mint a másik.

A befogadás sorrendjében kezdjük tehát a filmmel. Az ötvenes évek végi Németországban a kamasz Michael Berg megismerkedik a nála húsz évvel idősebb Hannával, akivel szenvedélyes viszonyba bonyolódik. A nő szó szerint szerelmi leckéket ad a fiúnak, aki annak rendje és módja szerint teljesen belehabarodik a gyönyörű, titokzatos, szenvedélyes, olykor kegyetlen, zárkózott, elérhetetlen nőbe. Elérhetetlen, mert miközben testét maradéktalanul odaadja, önmagát végig elrejti a fiú elől. Míg a fiúról szinte mindent megtudunk, a nőről semmit, miképp szeretője sem. Nincs múltja, nincs családja, nincsenek vágyai, nincsenek érzései, csak teste van. Száz százalékig az érzékeinek él. A szeretkezések előtt, alatt, után a nő felolvastat a fiúval. A felolvasások és szeretkezések precíz rendben követik egymást, az irodalom és az érzékiség együtt pedig miképp elbűvöli a fiút, ugyanúgy képes elbűvölni a nézőt is. Aztán Hanna egy nap minden magyarázat nélkül eltűnik, kisétál a fiú életéből.

Nyolc év múlva az immár joghallgató Michael egy náci háborús bűnösök ellen folyó per tárgyalásán látja viszont Hannát. A vádlottak közt. Ahogy a fiú előtt feltárul a nő múltja, ahogy egyre többet tudunk meg a nőről, úgy válik egyre bizonyosabbá, hogy Michael képtelen volt elfelejteni azt a kamaszkori nyarat. Ahogy egyre többet tudunk meg a nő által elkövetett szörnyűségekről, úgy tudunk meg egyre többet Michael életéről, későbbi szerelmeiről, a különböző idősíkok közti ugrálás így válik eszközzé a filmkészítők kezében. Mire véget ér a tárgyalás, és a fiú és a néző előtt is világossá válik Hanna féltve őrzött titka, amit annyira szégyell, hogy inkább vállalja a magasabb börtönbüntetést, minthogy lelepleződjön, addigra a néző már pontosan tudja, hogy Michael egész életében nem tudja elfeledni a nőt, aki egykor megmutatta neki a szenvedély mélységeit, de nem tanította meg érezni, aki miatt képtelenné vált arra, hogy bárkinek megnyíljon, hogy bárkit bizalmába fogadjon, hogy szeretetet adjon és elfogadjon.

Michael az egyetlen, aki tud Hanna titkáról, aki felfedhetné azt a bíróság előtt, és enyhíthetne büntetésén, ám megakadályozza ebben a szégyen, amit a nővel való kapcsolata miatt érez, és a nő által elkövetett háborús bűnökkel való szembenézés alóli kibújás. Mert kibújik alóla. A filmben a jogász hallgatók szemináriumain elhangzó beszélgetések érintik ugyan a múlttal való szembenézést, a bűnösök felelősségre vonását, a háborús generáció kollektív felelősségét, de ez bennem kevesebb nyomot hagyott, mint az érzelmi szál. Mert a hangsúly nem ezen van, nem Hannán, aki egy utolsó kis ostoba felügyelőnő volt egy táborban, akinek szerepe valóban annyi volt a háborúban, hogy buta, gondolkodásra képtelen, ám a parancsokat precízen teljesítő őr legyen, és aki így később tökéletes alanyává válik egy kirakatpernek, hanem Michaelen, aki élete végéig nem tud megbirkózni azzal, hogy egy szörnyeteget szeretett.

Ebben rejlik a film igazi nagysága, hogy pontosan és szívbemarkolóan megmutatja, mennyire nem képes egy ember kibékülni a saját múltjával, mennyire nem tudja megbocsátani, nem Hannának, azt amit tett, hanem magának azt, hogy nem ismerte fel a „szörnyeteget”, hogy szerette, hogy élete végéig valahol szereti azt a Hannát, akit tán csak ő ismert. A legfontosabb kérdés, ami a film kapcsán motoszkál bennem, hogy megsemmisíti-e a múltat, képes-e eltörölni azt, ami szép volt benne az, ami később kiderült a nőről. Michael tragédiája az, hogy nem tudja megbocsátani magának, hogy még azután is gyönyörrel, vágyakozással, nosztalgiával tekint a közösen eltöltött nyárra, hogy megismeri Hanna múltját.

A könyvben teljesen máshol vannak a hangsúlyok. Az érzelmek helyett itt nagyobb szerepet kap a múlttal való szembenézés, sokkal inkább a háború utáni generáció életérzéséről, az apák bűneivel való elszámolásról szól. Más a forma is, míg a filmben a három idősík párhuzamosan futott egymással, és valós időben láttuk a történéseket, a könyv egy az egyben visszaemlékezésként íródott. A múltbeli történéseket szinte idézőjelbe teszi az emlékezés. Hannának a könyvben kevesebb szerep jut, végig a felnőtt Michael vizsgálatának tárgyaként szerepel.

Az elmúlt tíz évben A felolvasó az egyik legsikeresebb német regény volt, ami nem csoda, hiszen olyan kérdéseket feszeget, amikre az elmúlt hatvan évben sem született megnyugtató válasz. Hogyan történhettek meg a második világháború alatti szörnyűségek? Hogyan nézhette tétlenül több millió német az országban zajló tömeggyilkosságokat? Meddig terjed az egyén felelőssége, mondhatjuk-e, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma”, elítélve ezzel egy egész népet? Bernhard Schlink, miként főhőse, Michael, annak a negyvenes években született generációnak a tagja, akik saját bőrükön érezték, hogy milyen szembenézni a szüleik, tanáraik, az őket körülvevő „felnőttek” háború alatti szerepével. A könyvben nem csak Hanna bűnössége és Michael ezzel való elszámolása jelenik meg, hanem a szülők generációjával szembeni lázadás, értetlenség, harag, az elszámoltatás meddő vágya is.

„Hanna bűnét egyszerre akartam megérteni és elítélni. Ehhez azonban túlságosan is borzasztó volt az ő vétke. Ha megpróbáltam megérteni, az volt az érzésem, nem ítélhető el olyan mértékben, amennyire voltaképpen el kellene ítélnem. Ha úgy ítéltem el, ahogy megérdemli, nem maradt tere a megértésnek.” – Schlink világosan leírja azt a dilemmát, ami azóta is megbénítja és ellehetetleníti a háborús bűnökről, a kollektív felelősségről, a szerepvállalásról szóló párbeszédet. Hajt minket a vágy, a kíváncsiság, hogy megértsük, miképp történhettek meg ezek a szörnyűségek, közben meg mindannyiunkban ott emelkedik egy erkölcsi gát, amely kizárja a megértés folyamatát, hogy teret adjon a totális elítélésnek.

Egyetlen szál van, amit sajnálok, hogy nem került be a filmbe, ez pedig Michael beszélgetése filozófus apjával arról, hogy vajon kell-e, joga van-e segíteni a tárgyalás alatt azon a nőn, aki önként vállalja a súlyosabb büntetést, csak hogy ne fedje fel féltve őrzött titkát. Michael segítene, de visszafogja szégyene, és a félelem, hogy a kiszabaduló Hannával szembesülnie kell. Az apa fejtegetése arról, hogy nem segíthetünk valakin akarata ellenére, nem enyhíthetjük a büntetését, még ha ok nélkül vállalja is magára, egy plusz réteggel ruházza fel a történetet. Nem adhatunk másnak megváltást, feloldozást a saját bűne, szégyene, múltja alól, azt mindenkinek magának kell megtalálnia.

Könyv és film együtt és egymástól függetlenül is csodálatos élmény volt. Nem mondanám, hogy akár a film, akár a könyv jobb, mint a másik. Egy történet, két különböző megközelítés. Amiért a film picit közelebb áll a szívemhez, az az emberi kapcsolatok mélységeibe tett utazása. Ehhez tökéletes színészeket választott Stephen Daldry rendező. Ralph Fiennes-nál jobban senki nem tudja eljátszani a jéghideg, érzelmeit kimutatni képtelen, egy régi kapcsolat emlékének fogságában vergődő megtört embert, Kate Winslet pedig tökéletes a szenvedélyes, titokzatos, zárkózott, pillanatok alatt kegyetlenné váló Hanna szerepében. A fiatal Michaelt alakító David Kross méltó párja Winsletnek, a világra és a nőkre rácsodálkozó kamaszként és a náci háborús bűnökkel testközelből szembesülő egyetemistaként egyaránt emlékezetes pillanatai vannak.

Biztos vagyok benne, hogy még jó néhányszor előveszem a könyvet is és a filmet is, mindkettő igazi elgondolkodtató, kérdésfeltevésre ingerlő alkotás. Olvassátok, nézzétek minél többen!

Korábbi kommentek:

Szerelmesek éjszakája - Mai francia elbeszélők

Ez a hatvanas évekbeli novellagyűjtemény évek óta ott hevert a polcunkon, anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna rá, és valószínűleg még évekig hevert volna ugyanúgy, ha tavaly nem J. M. G. Le Clezio kapja az irodalmi Nobel-díjat. A novemberi bejelentés óta szerettem volna olvasni valamit tőle, de sajna eddig még nem volt lehetőségem megvenni a könyveit. Aztán egészen véletlenül rábukkantam a neten az információra, hogy eme kis kötetben megjelent tőle egy novella. Lekaptam a polcról, legalább egy novelláját olvassam jelszóval, aztán persze elolvastam az egészet mert hát könyvet részletekben nem fogyasztunk.

Az első sokk akkor ért, amikor megláttam a tartalomjegyzéket. A kötet tizenöt szerzője közül - íme a névsor: Marcel Arland, Hervé Bazin, Marc Blancpain, Pierre Boulle, Roland Cailleux, Georges-Emmanuel Clancier, Pierre Courtade, Marie Forestier, Romain Gary, Eugéne Ionesco, J. M. G. Le Clezio, Francoise Mallet-Joris, Héléne Parmelin, Henri Troyat, Vercors - mindössze négyet ismertem, és csak egy, azaz egy írótól olvastam korábban. Nem tudom, hogy ez az én alulműveltségemet jelzi-e, vagy a magyar könyvkiadást minősíti (ahogy néztem, az utóbbi egy-két évtizedben nem nagyon jelentek meg ezek a szerzők nálunk), vagy ekkorát változott az irodalmi ízlés az eltelt negyven év alatt.

Mint minden novellaválogatás, ez is léggé vegyes képet mutat. Furcsa módon épp a Clezio-novella, a Gyalogember nem tudott egyáltalán közel férkőzni hozzám. Kétszer is elolvastam, mindkétszer kis híján belealudtam, és nem azért, mert unalmas lett volna, egyszerűen nem sikerült átvennem azt a feszültségtől terhes, mégis monoton stílust, amiben ír. A történet egy zaklatott ember útját kíséri végig, akit lakásából kiüldöz a csöpögő csap ütemes zaja, majd ahogy halad előre, és csak megy és megy, a világ szép lassan már másból sem áll, csak hangokból, ritmusokból, ütemekből, lüktetésekből. Ahogy átveszi a világ ritmusát, elkezd arra az ütemre létezni, amit a külvilág diktál, úgy válik eggyé a tömeggel, és távolodik el önmagától. Sok mindent bele lehetne magyarázni, de tán felesleges. Annak ellenére, hogy nem igazán fogott meg, a stílusa egészen elképesztő volt, van a szövegnek is egy lüktetése, üteme, ami magával sodor, és beszippant.

Néhány kiemekedően jó novella is helyet kapott a válogatásban, nekem nagyon tetszett Henri Troyat A zöld notesz című írása, melyben egy az utcán talált nagyobb pénzösszeg teljesen felkavarja egy kishivatalnok életét, szétzúzza családját, majd megszállottá teszi. A legjobban Pierre Boulle Szerelem és nehézkedés című novelláján szórakoztam, melynek két hőse, egy házaspár, egy épülő űrállomáson szeretné elhálni a nászéjszakáját, de a nehézkedési erő (vagy mi…) hiánya miatt hiába tesznek meg mindent, nem jön össze. Csak úgy süt belőle az akkor új tudományos vívmányok iránti kíváncsiság és az azoktól való rejtett félelem. Szintén kortünet lehetett akkoriban a nukleáris fenyegetéstől való mániákus félelem. Két novella is foglalkozik a témával, az egyik, Marc Blancpain A gringa című írása különösen szemléletesen ábrázolja a jólszituált amerikai középosztály rettegését az atombombától, a bunkervásárlási lázat, és azt a sértettséget, amit nem is igazán az életük, hanem a megszokott kényelmük elleni támadással szemben éreznek. Mindezt kicsit kifacsarva, egy Amerikában élő francia kertvárosi feleség szemüvegén keresztül.

Bár összességében nem hagyott bennem mély nyomokat a könyv, érdemes volt elolvasni. Jó néhány színvonalas, szórakoztató kis történetet olvastam benne, és legalább színesítettem az irodalmi látókörömet…

Feldmár András: Szabadság, szerelem

Sokat hallottam már Feldmár Andrásról, a módszereiről, a könyveiről, az előadásairól, de eddig még nem olvastam tőle semmit. A Szabadság, szerelem című könyvbe is a lehető legidiótább ok miatt vágtam bele: tetszett a borítója. Először csak bele-belelapozgattam, aztán egyre kíváncsibb lettem, végül egészen megtetszett maga a könyv is.  

 

Említettem már, hogy néha elcsábulok egy-egy pszichológiai, párkapcsolati, önismereti könyv felé. Amikbe eddig belefutottam, azok mind „megmondókönyvek” voltak, amik kész válaszokat, recepteket adtak arra, hogy hogy legyünk boldogok, sikeresek, hogy szerezzük meg a kiszemelt pasit, hogy éljük az életünket, etc. Feldmárban épp az tetszett, hogy nem ilyen volt. Nem adott kész válaszokat, nem tanított meg arra, hogy kell szeretni, inkább olyan volt, mintha leültem volna valakivel egyet beszélgetni. Sok (szerintem) hülyeséget is mondott, de a java eléggé elgondolkodtató volt. Mindenesetre nem nyílt ki tőle a bicska a zsebemben, mint anno a Szendi-könyvtől.

 

A kötet három előadás szerkesztett változata, melyek központi témája a szabadság és a szerelem volt. Hogy létezhetnek-e együtt, vagy a szerelem tényleg önkéntes rabság? Sok kérdést érint, amelyek fontosak, és amelyeket az élet egy bizonyos pontján szerintem mindannyiunknak végig kell gondolni. Hogy lehetek-e maximálisan szabad egy párkapcsolatban? Hogy meddig mehetek el az önfeladásban, hogy alá kell-e vetnem magam valaki más akaratának csak azért, hogy ne legyek egyedül? Hogy mennyit figyelünk egymásra, hogy valóban együtt élünk-e valakivel vagy csak egymás mellett? A válaszokat mindenkinek magának kell megszülnie, Feldmár csak terelget, ad néhány kapaszkodót, de nem mondja meg a tutit. És ez így van jól.

  
Gondolatébresztő kis könyv, egy szuszra elolvasható, de nem győzött meg arról, hogy nekem innentől kezdve elvetemült Feldmár-hívőnek kéne lennem. Ez is csak egy pszichologizáló párkapcsolati útmutató volt, de legalább néhány fokkal intelligensebb az átlagnál.


Korábbi kommentek: