Émile Ajar: Salamon király szorong

„– (…) És ha boldog az ember, de nemcsak úgy tessék-lássék, hanem igazából, akkor még jobban megijed és fél, mert nincs hozzászokva. Szerintem aki igazán fifikás, annak úgy kéne intéznie, hogy baromi szerencsétlen legyen, olyan, mint egy rakás érzéketlen kő, akkor nem félne a haláltól. Én aludni se bírok. Ilyen a lámpaláz. Na jó, boldogok vagyunk, de ez még nem ok, hogy elhagyjuk egymást, ugye?

– Kérsz egy nyugtatót?

– Nem fogok nyugtatót bevenni boldogság ellen, a kurva életbe. Gyere!

– Ne félj, nem fog megbüntetni az élet, csak mert boldog vagy.

– Nem tudom. Az élet egy jó nagy kukkoló. Kifigyeli, ha boldog valaki.” 

Bevallom, máig felemás élményként él bennem a tavaly olvasott A virradat ígérete – egyfelől elbűvölt a szépség és banalitás e furcsa keveréke, másfelől iszonytatóan (de tényleg iszonytatóan) idegesített a történet, középpontban az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összegyűrt anyai szeretettel... Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut Romain Gary anyafigurája – épp ezért nem sok híja volt, hogy becsukott szemmel és füllel menjek el a Salamon király szorong megjelenése mellett. Aztán egy szép napon megláttam a fenti idézetet Amadeánál és elvesztem. Mert ez pontos. Kurvára fájóan pontos. Ez vagyok én, ezek vagyunk mi – kortünet persze ez is, kár tagadni. Ám ettől még fáj. Aki zokogott már a legboldogabb napjain a konyhakövön gubbasztva mert félt attól, hogy elveszti a nehezen szerzett kis boldogságmorzsát, annak kötelező könyv ez – olyan őszintén és mélyre hatolóan beszél mindennapi szorongásainkról, ahogy kevés regény; és teszi ezt olyan iróniával és mesterkélten analizáló távolságtartással - mert kilóg ám a lóláb - hogy olykor szájbatekerném az írót amiért ilyen nyíltan kiröhög. Aztán meg csapkodom a térdem és én is kiröhögöm magam. Mert valljuk be, gyakran - nagyon gyakran - marhára röhejesek vagyunk mi, ipari szorongók…

És ez esetben szinte mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül szorongunk-e, hogy saját elszalasztott lehetőségeink, jóvátehetetlen hibáink, fel nem dolgozott traumáink állnak-e a háttérben, vagy „általános, emberbaráti szeretetből” váltanánk meg a világot és betegszünk bele az aggodalomba a bébifókákért meg a tengerbe ömlött olajban vergődő sirályokért – a szorongás kívülről általában ostobán fest. Mint Jeannot, a párizsi taxisofőr, aki miközben rosszfiús fizimiskájával inkább egészséges távolságtartást, mintsem bizalmat vált ki a legtöbb emberből, belül kis híján halálra emészti magát a világ bajai miatt. Legszívesebben megmentene mindenkit – a francia partoknál haldokló halakat és madarakat éppúgy, mint a kambodzsai mészárlások áldozatait vagy az öregkorukra magukra maradt csöveseket.

Ez a nemtörődöm lazaságba burkolt világfájdalom kelti fel Salomon Rubinstein úr - a nadrágkirály - érdeklődését, aki a konfekcióiparból visszavonulván afféle jótékony huszadik századi Salamon királyként borítja be gondoskodásával Párizs rászorulóit: magányos időseknek küld gáláns ajándékcsomagokat, rászorulókat segít alapvető kényelemhez, telefonos lelkisegély-szolgálata az éjközepi szorongók utolsó mentsvára. Salomon úr csak ad, mindenkinek csak ad, válogatás nélkül, cserealap nélkül, „hitelképesség” nélkül – és nem csak javakat, hanem figyelmet, személyességet, törődést. Magából ad – mintha valóban az lenne a célja, hogy szégyent ébresszen Istenben, aki erre nem képes (vagy csak szarik ránk, ahogy a filozofikus hajlamú Chuck véli). Dacos, sértődött, nagyszívű adakozás az övé – minden momentumából süt, hogy leplez. Leplez csodálatos - tán meg nem érdemeltnek vélt - megmenekülést a népirtás elől, leplez szerelmi csalódást és fájó magányt, leplez halálfélelmet és a kiszolgáltatottság ellen vívott harcot. Amíg azt játszom, hogy Isten vagyok, nem érinthet földi halandókat érintő félelem, fájdalom, baj, bánat, halál.

Ki tudja, lehet hogy a nagyvilág bajai felett érzett szorongás felismerése mellett a leplezés azonos gesztusa is Jean felé sodorta Salomon urat – hisz leplez Jeannot is. Jeannot, aki iskolázatlanságát értelmező szótárak órák hosszat való tanulmányozásával kívánja orvosolni, észrevétlen redukálva szótári definíciókra minden érzést és burkolva áltudományos magyarázatokba saját félelmeit; aki „nem személyes, hanem általános, emberbaráti szeretetből” ágyba viszi az öregedését észre sem vevő egykori sanzonénekesnőt; aki csakazértis lehugyozza a ház falát, csak hogy az idegbeteg házmester kiengedhesse a gőzt és ordibálhasson egy jót, mielőtt gutaütést kap. Leplez, de keres – és ez bizony nagy különbség! Ő az, aki bárdolatlansága ellenére (vagy tán épp azért) tisztában van vele, hogy milyen egyszerű és képmutató lények is vagyunk, hiszen „amikor a veszélyeztetett fajokra gondol az ember, akkor kevésbé törődik a maga személyes boldogtalanságával”. És ő az, aki felismeri - nem a mindentudó Salamon király - hogy a személyes boldogság lehet éppoly fontos és általánosan érvényes jócselekedet, mint a féktelen jótékonykodás. Mert ha nem mérgezem magam évtizedekig egykori sérelmek árnyával dacolva, ha nem kapargatom le készakarva a varasodó sebet újra meg újra, ha nem fektetem tagadásba az energiám, akkor már tettem valamit azért, hogy kevesebb keserűség legyen a világban.

Persze Romain Gary nem annyira naiv - és nem is nézi annyira hülyének az olvasóit - hogy el is higgye, képesek vagyunk így működni. „Chuck állítja, hogy a Sorbonne-on egyetlenegy szakdolgozat sincs az Emberi Faszságról, íme egy újabb magyarázat a Nyugat hanyatlására.” Nincs ezen mit szépíteni, ez a könyv egyfajta vitairat az Emberi Faszság ellen – amellyel módszeresen tesszük tönkre magunkat, a körülöttünk élőket és az egész világot. És ez esetben tök mindegy, hogy privát kis balfaszságokról van szó, hogy nem tanulunk tovább, hogy elszúrjuk a lehetőségeink, hogy nem állunk szóba a rokonainkkal, aztán amikor már késő, vinnyogunk a fájdalomtól, hogy sértődésből hagyjuk elmenni magunk mellett a szerelmet, vagy tankhajókat vezetünk zátonyoknak és bombákat robbantunk fel, vagy módszeresen hizlaljuk az ózonlyukat. Mindannyian elszúrjuk, mert emberek vagyunk, hülyék, gyarlók, gyengék, egyszerűen erre vagyunk kalibrálva. És ha néha - nagynéha - sikerül valamit jól csinálnunk, megragadni valamit a boldogságból, megajándékozni valamivel a körülöttünk élőket, akkor legyünk baromira hálásak és élvezzük ki amíg lehet, ahelyett hogy az elvesztésén nyavalygunk – előre.

Nem kicsit keserű könyv ez egy nagyon jó emberismerő tollából – érdemes lenne elgondolkodni rajta.

Kiadó: Park

Fordító: Bognár Róbert

 

Alessandro Baricco: Selyem

Ez egy történet – mondja a szerzője. Egy történet, nem regény, nem elbeszélés. Egy fehér történet. A hőse Hervé Joncour. Aki a kedvünkért vonatra száll, és elzakatol az Elhivatottság meséjének végéig, eléri a Vágyat, amit a helybeliek Feneketlennek tekintenek, aztán egy holland csempészhajó elviszi a Szerelem partjára. Mellékutakon, gyalog jár Hervé Joncour története. Kevés szóval, lassan mesél róla, hogyan érte – és hogyan nem érte – végül el a világ túlsó partján a Beteljesülést. Kevés szóval, lassan, mintha versben. Úgy is kell olvasni. Úgy kell: hangosan. Mintha valakinek elmesélnéd.

Nem tudom, ez a könyv-e a világon az egyetlen, amit tényleg jobb úgy megélni, hogy hallgatod. Úgy megélni, hogy neked mesélik. Ez is egyfajta rang, ha szóról szóra mesélhető a könyv. Az a távolságtartó, mindent tudó és mindent jókor mondó narrátor nem ad jelleget a mesélésnek. Az ad neki jelleget amilyen szavakkal mesél. Az útról, a lovon megtett kétezer kilométerről az Elhivatottságig; s hogy azt maga mögött hagyva az utazó eléri a Vágyat, amit a helybeliek Gyilkosnak neveznek. A mellékutakon, gyalog megtett útról, aminek a végén már nem lakik a Szerelem. Avagy mégis, csak nem ott, nem úgy, ahogy az utazó képzeli. A Beteljesülést, ami már az övé. Ami nem elég. Mégsem elég. Amíg végleg el nem röppennek a madarak, amíg nem borzolja úgy a szél a tó feszülő tükrét.

Első pillantásra ennyi szóban nehezen férne el a sokrétűség, amit a lassú, könnyen felolvasható szöveg lassan és befogadhatóan hagy kibomlani. Ez a mesterjegye. Már akkor figyelemre méltó alkotás volna, ha csak az a csattanóra kihegyezett szerelmi történet volna, az a gyöngéd alapréteg a Vágyról, amit a helybeliek Betölthetetlennek hívnak. De ennél jóval több. Elmeséli, hogy Hervé Joncour például abból élt, hogy egyebütt selyemhernyópetét vásárolt és szállított Európába. Ebből élt a múlt Európájában, háborúk és kiábrándulások előtt, amikor a ráció (talán egyetlen pillanatig tényleg) elhitte, hogy képes olvasni a világot.

Elhivatott ember – egy bizonyos Baldabiou „hívta el” és bízta meg ezzel. Ő írta Hervé Joncour sorsát, szép, rendes sorokban. Lavilledieu megbecsült polgára rábízta magát Baldabiou-ra - és jól tette. Különös, kalandos vállalkozó volt az „elhívó”, a bátrak vállvonó maga-bízásával könnyen kereső, tanulni és tanítani sem szégyellő, ránézvést hóbortos alak, aki szórakozásképp esténként a Verdun-kávézóban egyedül billiárdozott: „az ép a nyomorék ellen” – előbb rendesen, aztán fél kézzel. A környék legsikeresebb vállalkozója volt – de talán pont azért, mert nem hitt a rációban úgy, ahogy honfitársai. Baldabiou a felvilágosult kor élő, lélegző paródiája. Aki pontosan tudja, létezik a kaland és a csoda – ezért áldoz Szent Ágnesnek – és csak a csoda fényében létezik a megelégedés. Hogy a ráció a könnyebbik út – mert nem az jutalmazta az európait akkoriban. Hanem az örök éh: mi van túl? És azon túl? S közben ez az ember egyfajta Cipolla is. Sorsokkal kísérletező figura. Jól nézzétek meg ezeket az összetevőket: mert ezekből áll össze az európai, akit majd büntetnek a háborúk, az összeomlások, s ki azóta is egyre nagyobb sebességgel lohol – önmaga elől.

Ez egy történet – a hőse Hervé Joncour felesége: Héléne. A szerelem, aminek nincsen története.  Ami mégis, az nem az ő szerelmének története. Olyan szíven ütő az áldozat, amit meghoz! Pedig nem ő utazik az Elhivatottsággal, keresztül kontinenseken, egészen a Vágyig, amit a helybeliek Megfoghatatlannak hívnak. Nem ő találja meg a Szerelmet a seholban, a világ végén – s mégis ő kerül legközelebb a Beteljesüléshez. Ez a történet az ő szerelméről szól. És Madame Blanché, a japán származású kurtizán viszonyáról ehhez a szerelemhez. Sorolom itt a nőket, de nem kell megrémülni ettől. A leglényegesebb nevet nem mondhatom el – azt sose tudjuk. És ez a könyv nem egy szerelmi háromszögre szokásosan felfűzött férfi-, avagy nőtörténet. Ennek a történetnek nincs neme.

Ez volt az első könyv, amit Alessandro Bariccotól olvastam. Nem értettem - nem tudom, az eszemmel értem-e akár ma, annyi év után -, de borzongtam bele, ahogyan olvastam. Annyira sok húrt pengetett bennem, a másra ácsingózás, az ismeretlenbe vetett fejes az ismert boldog trambulinjáról, a megalázottság és a megbocsátás; borzongtam bele, és nem tudtam, igazán mitől. Hiszen mesterkélt ez az egyszerűség, tanmesei, hogy ne mondjam Művi, amit a helybeliek Puszta Attrakciónak neveznek – de ha megülsz mellette, egyszer csak az egyetlen nézetévé válik mindannak, amit elveszítettünk. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent veszítettünk el, végképp és visszavonhatatlanul, és ezt a veszteséget hogyan kéne emelt fejjel, mégis elviselni. Hogy olyan, mintha a semmit tartanánk a kezünkben. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva

China Miéville: Patkánykirály

„Könnyedén furakodok be az épületek közé, olyan szűk réseken nyomakodok át, amelyeket szabad szemmel nem is látsz. Ha úgy tartja kedvem, annyira közel húzódok hozzád, hogy a leheletemtől libabőrös lesz a tarkód, pedig a lépteimből aztán semmit sem hallottál. Én viszont még azt is érzékelem, miként feszülnek meg az izmok a szemedben, amikor a rémülettől hirtelen kitágul a pupillád. Kihajigált maradékaidból rendezek magamnak lakomát, a házadban élek és az ágyad alatt szunyókálok, te pedig mindebből semmit sem veszel észre, legfeljebb akkor, ha úgy akarom.” 

A tavalyi év egyik legjobb „komfortzónából kirántó” élménye volt Miéville Krakenje, meg is fogadtam jól, hogy elolvasom a szerző többi művét is – persze úgy jártam ezzel is, mint a fogadalmakkal általában: ugyan az eltelt egy év során beszereztem a hiányzó darabokat, ám az újabb Miéville-körre a legújabb megjelenésig várni kellett. Ami nem is feltétlenül baj, a frissen a boltokba került Patkánykirály ugyanis a szerző első műve, ilyesformán jó „bemelegítés” az elborultabb(nak mondott) Armadához és Perdido pályaudvarhoz (hogy a Konzulvárost be merem-e vállalni valaha, az még kérdéses – a Mellékes igazság rávilágított, hogy azért vannak korlátaim sci-fi téren).

Szóval Patkánykirály…

Ami megint csak urban fantasy, ám a Krakenhez képest jóval mocskosabb, nyersebb, zsigeribb élmény – a szó konkrét és átvitt értelmében is. Szétfeszíti a szöveget az energia, a düh, a tombolás vágya, a lázadás, az utcai élet és a társadalommal szembeni kritika éppúgy, mint a nagyon is expliciten ábrázolt mocsok. Meglep, elsőre elriaszt, könnyedén felfordul tőle az ember gyomra – főleg ha kényeskedő bölcsészlány a szentem (mint én); mégis: egy idő után magával ragad ez a féktelen tobzódás, és a rothadó szemétdombokon lakomát ülő patkánykirály képe vagy az emberfeletti erővel szétszaggatott holttestek már nem béfilmes rémálomként jelennek meg előttünk, hanem Hieronymus Bosch lázálmainak huszadik század végi londoni megelevenedéseként. Igen, a Patkánykirály Londonja pokolba illő látomás – szennyes, vad, lüktető gyönyör és borzalom.

Ahol a lüktetést a drum and bass tört ritmusai adják – újabb kihívás elé állítva a zenéről (pláne az elektronikus zenéről) mit sem tudó könyvmolyokat. Bevallom, szerző iránti rajongás ide vagy oda, az első többoldalas fejtegetést a jungle ritmusokról (mi a fene az a jungle?) én halálra untam – aztán, ahogy a gyomorforgás, ez is elmúlt, és ha nem is szerettem meg pikk-pakk az elektronikus zenét (bocs), ellenállhatatlanul húzott befelé engem is a „sötétség szívébe”. Ahol már várt rám a Patkányfogó…

Mert persze a mocskos csatornákon és a lüktető zenén túl van történés is – középpontban az átlagosan jelentéktelen és átlagosan lázadó Saul Garamonddal, aki egy nap arra ébred, hogy ajtaját rendőrök készülnek szétrúgni, apja pedig az ablakon kizuhanva lelte halálát; hogy aztán a fogdában szembesüljön vele: itt bizony őt gyilkossággal gyanúsítják. Persze nem lenne ő (sem) urban fantasy-hős, ha nem jelenne meg rögvest a cellájában egy titokzatos alak, aki magát Patkánykirálynak nevezi, csatornaszagtól bűzlik és emberi szemnek láthatatlanul mozog az árnyékban. Saulról pedig hamarost kiderül, hogy nem is annyira átlagosan jelentéktelen fickó ő, mint elsőre gondoltuk, sokkal inkább átlagosan elcseszett fantasy-főhős – kár is lenne tagadni, hogy a könyv nyomokban bizony kliséket tartalmaz, amit első kötetes szerző esetében még hajlamosak vagyunk megbocsátani, ha meg az illető ilyen stílussal és lendülettel ír, mint Miéville, nyugodtan rámondhatjuk, hogy kit érdekel…

A Patkánykirály kétségkívül rendelkezik egyfajta jellegzetes elsőkönyves bájjal – nem is elsősorban a kevésbé kiforrott szereplőkre vagy az egyszerűbb vonalú cselekményre gondolok (ami, leszámítva a zenei szálat, annyira egyszerű, hogy a legkisebb utalás rá is spoileres lenne), hanem arra az „írjunk bele mindent, de mindent ami foglalkoztat minket, leginkább persze saját magunkat” attitűdre, ami az elsőkönyveseket általában jellemzi. Így kerülhet egy nagyonlondoni urban fantasy-be Lenin, így szónokolhat egy ifjú patkányherceg szabadságról, egyenlőségről és patkánytestvériségről, és így elevenedhet meg a lapokon a kilencvenes évek Londonjának zenei szubkultúrája és partiélete olyan szuggesztíven, hogy legszívesebben elkezdenék zenei szaklapok online kiadásai után túrni, hogy vajon tényleg ilyen lehetett-e egy gigaparti az Elephant and Castle környékén… Nem teszem, hiszek Miéville-nek.

Nem egy Kraken – ezzel együtt a legnagyobb kritikám mégiscsak az, hogy a könyv túl rövid. Komolyan úgy vélem, ez a pasi a telefonkönyvből is tudna olyan horrorsztorit rittyenteni, hogy benne akarjak maradni még jó ideig...

Kiadó: Agave

Fordító: Juhász Viktor

A hét pszichopata és a si-cu - film

Martin McDonagh urat másodszor tekinthetné a saját halottjának a bénán elcseszett magyar címadás – nem tudom, ki felel az Erőszakik minden tekintetben filmhez méltatlan összetételéért; lehet, hogy ugyanaz, aki a Hét pszichopata mögé biggyesztette a si-cut. Gondoltam szólok: többé nem kéne filmcím közelébe engedni… még jó, hogy a drámaíróból rendezővé avanzsált McDonagh meséjét Hatvanhárom értelmetlen mesterlövész-pisztolylövés, és a si-cu-nak is nyugodtan fordíthatták volna; legalább ugyanennyien beültek volna rá, legalább ugyanennyien letöltötték volna, s ugyanígy nem kerülhette volna el a kult-státuszt. Ez a film betegen jó, minden porcikája a helyén van: mélye és magasa nyílik az egyébként meglehetősen sekélylátszatú, béfilmklisékkel sokat játszadozó mesének, kiszól a popkultúrának képpel és beszólással, és még a stáblista végére is teljes értékű fricska kerül. Egyszerűen utálom néha az életem, hogy ezeket nem a megjelenés ritmusában, hanem a magam ideje szerint kapom – pedig örülhetnék, hogy egyáltalán kapom…

Marty forgatókönyve nem halad. Pedig van jó címe hozzá, papírja, tolla, gépe, diktafonja, ideje, whisky-je - abból több is, mint kéne, de hát ír a lelkem, és Colin Farrell játssza, tehát… - csak ötlete nincs. Hogy mit kezdjen a címnek remek hét pszichopatával. Még jó, hogy a legjobb haverja, Billy (Sam Rockwell, abszolút a helyén) megszánja. Bár ki tudja, jó-e ha megszán egy fazon, aki előre megfontolt kutyatolvajlásból és „megtalálói” jutalomból él, nem kevésbé kattant idős haverjával, a jellegzetesen polák nevű Hans-szal (Christopher Walken lubickol eben a szerepben)… ki tudja, jó-e, ha megszán a haverod, aki – mint utólag kiderül: puszta szívjóságból – elrabolja Charlie (Woody Harrelson), a maffiózó imádott si-cuját. Aki szívesen megírja veled a forgatókönyvet a hét pszichopatáról, sőt, hajlandó kicsit felpörgetni az anyaggyűjtést is – mivel leginkább az a gondod, hogy ehhez a remek címhez nem ismersz egyetlen pszichopatát sem…

Szóval ritkán látni ilyet. Hogy Tarantino pofátlan párbeszédkezelése adjon randevút ugyanazon a képkockán Charlie Kaufmann alkotásfelelősségtől másnapos mondatainak, hogy egymás után álljanak elénk a bevett klisék Dextertől a hallgatag bárányokig – csak éppen mintha az egészet a kamera mellől, forgatás közben néznénk, látva a világítókat, a hangtechnikusokat, a kamerát, a képen nem látszó rengeteg embert. Nem látjuk, de mintha… Önreflexió ez a javából: kedves kitalálóember, mi van akkor, ha egyszer csak papírízű karaktereid a maguk hús-vér valójában körülvesznek és belevonnak a maguk pszichopata életébe? Mit tennél akkor, ha a legbetegebb fantáziáid, részeg beszólásaid vinnének el vakációzni a saját múltjuk, jelenük és permanens jövőtlenségük sivatagába? Marty, csak te gondoltad, hogy a pszichopaták szórakoztatóak. Pedig egy idő után elég fárasztóak tudnak lenni… mondja Hans a forgatókönyvírónknak a sivatagban. Egy idő után tényleg fárasztóak a poénok – és ezzel együtt mégis működnek. Mert ez a fárasztás is bekalkulált rendezői-forgatókönyvírói gesztus.

Tarantinot emlegetni kétélű dolog – hiszen McDonagh másképp veszi komolyan a saját fricskáit a filmcsinálásról, a gerjesztett befogadói várakozásról – s miközben odaköszön az időzavaros filmes fintorok kétségtelen atyamesterének, talán az eddig legteljesebb filmes kritikáját is adja ennek az attitűdnek, minden kiemelés nélkül, elegánsan, mondhatni, két mondat között. Hiszen azokkal ellentétben nem röhögi ki a nézőt. Tarantino minden filmje záró jelenetében rajtunk röhög – amiért nem tudjuk (valamilyen szintjén sosem tudjuk) nem komolyan venni a bohócálarcot, amit Hollywoodra húz. McDonagh ezzel szemben önmagát röhögi ki, amiért (akárcsak ponyvaregény-mániás lelki bohóctársa) az utolsó kockáig komolyan veszi önmagát. A mozi valósága nem a valóság, a sok millió leforgatott képkocka felépítette sajátos párhuzamos – de a valóságra határozottan emlékeztető törvényszerűségekkel; és felelősséggel az ezer alkalommal becsapott-megvezetett, szirszarral etetett „valódi” néző felé. Kaufmannt emlegetni is kétélű dolog, de valahogy fel kell készülni rá, mit mondj, ha egyszer tényleg megkeresnek a gátlástalanul történetekbe delirált hőseid.

- …fel a kezekkel! - mondja Paulo és Hansra emeli a puskát

- Nem – szól vissza Hans, inkább rezignáltan, semmint daccal

- De hát nálam van a puska!

- Leszarom! – mondja Hans. És tényleg leszarja… lehet, hogy a pszichopata ebben a filmben csak annak az embernek a neve, akinek már tényleg nincs vesztenivalója? Aki a másikért, és/vagy azért hogy benne legyen végre egy filmben (s egy helyért, ami ideális a leszámolásra) hajlandó elengedni a maradék picike önmagát?

Graeme Simsion: A Rosie projekt

Vajon melyikünk nem gondolkodott még el azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha az ismerőseinket, barátainkat, leendő kedvesünket egy gondosan pontokba szedett kérdőív alapján „tesztelhetnénk”, mielőtt közel engedjük őket magunkhoz? Simán ki lehetne szűrni egy csomó mindent – nehogy már utólag derüljön ki, hogy az illető nem szereti a romantikus filmeket, utálja a kedvenc írónk (na adj’ isten, utál olvasni), bor helyett sörpárti, vagy lusta mindennap borotválkozni… Persze nem tesszük, mert általában érzelemvezérelt emberek vagyunk, és ha valakivel egyszer összemelegedtünk akár romantikus akár nem-romantikus értelemben, hajlamosak vagyunk elnézni eme bosszantó apróságokat. Meg még sok mindent, hisz erről szólnának az emberi kapcsolatok, meg az a híres-hírhedt kompromisszum.

Nos, Don Tillman nem így gondolja. A zseniális genetika professzor, akinek az emberi kapcsolatokról alkotott képe kimerül a genetika tankönyvek ábráiban, valószínűleg a világból kimenekülne, ha meghallaná azt a szót, hogy „kompromisszum”. Az csak időpocsékolás – márpedig ő azt nem engedheti meg magának. Ahhoz túlságosan rendezett és rendszerezett életet él, szigorú időbeosztással, hatékonysággal, tervekkel – a rendszeresen látogatott boltban előre tudják, a hét melyik napján mi lesz a menü, és ennek megfelelően előre összekészítik a bevásárlást; a baráti csevejek (azzal a kettő darab barátjával) szigorúan beszorítva két előadás közé, percre pontosan kiszámítva, lehetőleg összekötve egy ebéddel vagy kocogással, hogy ne okozzanak időveszteséget; az utazás közbeni szórakozást szigorúan tudományos podcastok jelentik.

Hogy ebből kizökkenthetné bármi, el sem tudja képzelni. Az olvasó sem nagyon, mert ilyen kedvesen antiszociális főszereplővel azért ritkán találkozni – ráadásul hogy egészen őszinte legyek, jó darabig nem is akarjuk, hogy kizökkentse bármi. Olyan jól elvan magában, minek ezt erőltetni? Ámde sajnos-szerencsére haldokló ismerőse, Daphne felhívja a figyelmét rá, hogy mégiscsak az lenne az élet értelme, hogy az ember megtalálja azt, aki neki rendeltetett. Don pedig rögvest utána is néz, és arra a következtetésre jut, hogy (szigorúan tudományos eredmények alapján!) a házasemberek boldogabbak és produktívabbak, mint a nem házasok – nincs mese, kell egy feleség.

Igen ám, de hogy randizik egy kimondva-kimondatlanul Asperger-szindrómás professzor, akiből teljes egészében hiányzik a spontaneitás, az érzelmekre való fogékonyság, a társas viselkedésben való jártasság? Nyilvánvalóan tudományos alapon. Kezdetnek elkészít egy kérdőívet, mely mintegy harminc kérdés segítségével hivatott kiszűrni a potenciális jelöltek közül azokat, akikkel felesleges is próbát tenni; majd internetes társkereső oldalakon, vakrandikon, rapidrandikon és hasonló kétségbeesett helyzetekben veti be kérdéseit. Képzelhetitek, milyen sikerrel. Aztán egyszer csak belibben az életébe Rosie, aki cseppet sem romantikus szándékkal érkezett – neki Don genetikai tudására van szüksége, hogy megtalálja biológiai apját. Új projekt veszi hát kezdetét, az apa-projekt, melynek során hogy-hogy nem, a mindig élére vasalt genetikus professzor még mintalopásra, besurranásra, hazugságra is vetemedik – s mindezt ugyan miért, ha Rosie az első perctől egyértelműen bukná a feleség-kérdőívet?

Graeme Simsion könyve romantikus regényként aposztrofált szórakoztató irodalom, a legártalmatlanabb fajtából – nem véletlen a rengeteg filmes utalás a történet során, a regény maga is leginkább egy Nora Ephron-filmhez hasonlítható. Semmi rózsaszín nyáltenger, semmi ma divatos erotika, semmi erőltetett poénkodás – „csupán” egy remek karakterekkel tarkított, a helyzetkomikumot ügyesen kihasználó, valódi, hús-vér szereplőket és valódi, átélhető érzelmeket felvonultató minőségi szórakozás. Ahol senkinek nem okoz meglepetést a végkifejlet, nem rágjuk le a körmünket az izgalomtól hogy vajon egymásra talál-e fiú és lány, és nem is kell mondvacsinált konfliktusok seregét kerülgetni, hogy végre egymás nyakába ugorjanak; mert ami közben zajlik, van annyira vicces és érdekes, hogy simán elviszi a hátán a sztorit. Annyira jól szórakozunk Don és Rosie csetlés-botlásán az apa-projekt kapcsán, hogy különösebben nem is izgat, összejönnek-e vagy sem. S nem mellesleg, annyira megkedveljük főszereplőnket és az ő rigolyáit, hogy szeretnénk is meg nem is, ha megváltozna.

Úgy vélem, a sikernek valahol ez a kulcsa, ám ez a legnagyobb buktató is: ha az olvasó nem kedveli meg Dont már az első oldalakon, jó eséllyel félrehajítja a könyvet. Ám ha közel kerül hozzá, ha már a harmadik oldalon a hasát fogja a röhögéstől, pláne ha magára ismer Don egynémely vonásában, akkor remekül fog szórakozni ezen a szellősen szedett háromszáz oldalon. Mert Don, noha egyfelől erősen sarkított megjelenítése egy tünetegyüttesnek, másfelől nagyon is hétköznapi figura: tele van elviselhetetlennek tűnő rigolyákkal, utálja, ha kizökkentik a napi rutinból, utálja, ha feleslegesen rabolják az idejét, pláne, ha holmi elkerülhető nyavalygással. És mindenekelőtt utálja, ha az emberek ráerőltetik a rá cseppet sem tartozó érzelmeiket. Most őszintén, melyikünk ne érezne így néhanap? Hogy irritáló? Igen. Olykor képen törölnénk a tuskósága miatt? Mi az hogy! Mégis szerethető… Mert valójában pont olyan, mint bármelyikünk, amikor rossz passzban kel. És mert, ahogy Don, mi is akkor lehetünk a leghálásabbak, ha találunk egy hasonlóan tökéletlen figurát, aki elviseli a rigolyáinkat.

Kiadó: Libri

Fordító: Sziklai István

Compagnia Finzi Pasca: Donka – Levél Csehovnak, Művészetek Palotája, 2014. november 6.

„Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik.” 

Mi írhatná le jobban Daniele Finzi Pasca munkásságát, mint eme Csehov Sirályából kölcsönzött – s az orosz szerző előtt tisztelgő Donka című előadásba is beépített – idézet? Finzi Pasca az életet ábrázolja – hol szürreális álomképekben, hol repülésfantáziákba mártva, hol költői, repedezett jégfüggönyön keresztül. Az életet, annak minden álomszerű túlzásával, őrültségével, örömével, bánatával. Porba sújtó melankólia és felhevült örömtánc adják egymásnak a stafétát, az elmúlás és az újjászületés folyamatos körforgásában csak egy biztos: ha van értelme ennek az egész álomszerű, gyönyörűséges és borzalmas létezésnek, akkor az a lélek. Az emberi lélek, melyet keresünk, kutatunk, évszázadokon át, kutatjuk a testben, kutatjuk a művészetben, kutatjuk az álmokban – de nem találjuk.

Mert a lélek: csend.

Gyönyörű, egyszerre fájdalmas és felemelő csend telepszik a Fesztivál Színház nézőterére – csend, amely a lélekig hatol. Csend, amely maga a lélek. Ott volt Dalí groteszk vászna mögött, a szürreálisabbnál szürreálisabb színpadképek közepette, az értetlenség, a szájtátiság csendjében is; ott volt Ikarusz megidézésének döbbent csendjében, amikor önmaguk börtönébe zárt hőseink kivetették magukat a képzelt kórházi szoba ablakán; és ott van Csehov melankolikus, elmúlásszagú, széttört emlékképek és vércseppekként hulló cseresznyevirágok által tarkított jeleneteinek nosztalgikus csendjében is.

Törékeny ez a szépség, és törjük is – mi magunk, éppúgy, mint a színészek a színpadon: mert nem tudunk mit kezdeni vele, ezzel a törékeny kis világgal, amit ránk bíztak. Elvágyódunk, mindig valami másba, valaki máshoz, valahova máshova – nem látjuk a minket körülvevő tökéletességet, a szépséget, nem látjuk a másik álmát, mely oly hasonlatos a miénkhez. Nem halljuk egymás csendjét – ezért törjük össze folyton-folyvást zajos csörömpöléssel. Tán félünk tőle? Ahogy félünk az elmúlástól, a feledéstől, az egymást követő napok megállíthatatlan áradatától – csak egy percre, egy percre állíthatnánk meg, merevíthetnénk ki a pillanatot, tanulmányozhatnánk, nagyíthatnánk ki minden részletét, élhetnénk meg a csendjeit, a mozdulatait, a varázsát… Akkor talán elcsíphetnénk. Mielőtt végleg elmúlik. 

Levél Csehovnak – mondja az előadás alcíme; és valóban, mintha az egész darab egy furcsa, hol kötözködő, hol szemberöhögő, hol alélt ámulattal tisztelgő üzenet lenne Csehovnak: nézd, értjük-érezzük, amit te, amit hőseid, és még mindig nem tudjuk, hogyan csináljuk… Remekül idézi az orosz mestert az előadás, azzal együtt, hogy – néhány nagyon is könnyen egyértelműsíthető képtől eltekintve – nem képezi le egy az egyben Csehov szereplőit, jeleneteit. Ha a La Verità kapcsán azt írtam: megragadta a szürrealizmus leglényegét; a Donka kapcsán leírhatom: megragadott valamit abból a nagyon orosz, nagyon nagyszabású, nagyon nagylelkű nosztalgiából, amit – valljuk be – kevés nem-orosz művésznek sikerült az évek során.

Bátor előadás.

Bátor, mert mer lassú lenni, mer hosszan kitartani jeleneteket, mer bőven túlmenni azon a határon, amikor a nézőnek „leesik” a jelentés – mert azt mondja, nem az a lényeg, hogy megértsd, mit akarok kifejezni, hanem hogy átérezd, amit én. Hogy belemerülj. Hogy a színpadot beterítő törött jégszilánkok ne csupán az értelmed felszínét karcolják, hanem igenis, addig törjenek és hulljanak és fájjon neked is, ahogy a táncosok mezítláb pörögnek-forognak az elmúlás szilánkjai közepette, amíg bele nem veszel. Amíg össze nem szorítja a mellkasod az érzés, hogy ne hagyjuk, hogy elmúljon a pillanat, fogjuk meg, amíg lehet… Még mielőtt az egész szilánkosra törik, és nem marad más, csak a hiábavaló nosztalgia.

Bátor, mert mer „nem-cirkusz” lenni. Színházibb élmény, mint bármi, amit eddig újcirkusz címen elénk pakoltak, színházibb a La Veritànál is – mintha a cirkusz, az „attrakció” csak ráaggatott függöny lenne, amit ha elhúzunk, mögötte ott egy filozófus bohóc, aki a látomását álmodná színpadra újra meg újra, de a világ csak az „attrakciójára” kíváncsi. Nem baj, mondja, ha attrakció kell, kaptok attrakciót, olyat, hogy a szátok is tátva marad. De mögötte akkor is ott vagyok én, a bohóc, aki színészetről álmodik.

Bátor, mert mer káoszba fulladni. A komponálatlanság érzetét keltő tűélesre komponáltság mesteriskolája: amikor a néző csak mereszti a szemét, zavarban van, nem ért – míg be nem szippantja a jelenet, és megérzi, miért futkos össze-vissza a színpadon egy kórházi ágy, miért kaszál el mindenkit, aki az útjába kerül, miért kelnek és fekszenek alá újra meg újra a szereplők, és miért szorítja el a torkunkat a tudat, hogy egyszer minket is utolér.

És bátor, mert mindennek ellenére mer derűs lenni. Mintha azt mondaná, oly mindegy, saját cinikus korunkban élünk, vagy Csehov elmúlásszagú, saját valaha volt nagyságának romjain dorbézoló világában, a lényeg változatlan. Derű kell és szeretet és egy kis meghitt csend. És akkor tán rátalálunk arra az elveszettnek hitt lélekre is.