Ann Leckie: Mellékes igazság

Szóval sci-fi év… Szép elhatározás volt tőlem, hogy megismerkedem a műfajjal, és saját magam is megdöbbentettem azzal, hogy az első „komolyabb” olvasott sci-fi mennyire letaglózott, ám amikor elkezdtem Ann Leckie díjakkal jócskán megdobált, szép kis „hájppal” körített Mellékes igazságát, az első gondolatom az volt: te jó ég, én ebből egy kukkot nem értek. Míg a 2312 esetében azt éreztem, a sci-fi annyira magától értetődően simul bele a szépirodalmi stílusba és a filozófiai mondanivalóba, hogy szinte „mellékes”, itt rögtön kiütközött, hogy én bizony nulla, azaz nulla sci-fi „műveltséggel” rendelkezem, és nem csupán a „technikai blabla” vált ki belőlem zavart pislogást, de konkrétan semmit nem tudok kezdeni az olyan – a műfajban, ahogy azóta hallottam, nem teljesen egyedi – húzásokkal, mint az osztott tudat. Lehet, hogy ehhez gyér a fantáziám?

Tán nem meglepő ezek után, hogy az első száz oldal olvastakor még az is megfordult a fejemben, hogy feladom és hozzávágom bloggertársamhoz, ugyan írjon már róla ő – de hát könyvet elvből nem hagyunk félbe, és egyébként is: ennyire csak nem lehetek puhány, ugye? Én akartam megismerni a sci-fit, akkor tűrjem, hogy kihívások elé állít. Tűrtem, és jól tettem. Mert egyszer csak – észrevétlenül, meg nem tudom mondani, hol, mikor és miért – beszippantott, és már nem zavart, hogy időnként vissza kell olvasnom, hogy erőltetni kell a megértést, hogy nem adja magát könnyen a könyv.

Úgy vélem, leginkább az identitással való játszadozásnak köszönhetően. Adva van egy katonai űrhajó, Toren Igazsága – a tulajdonképpeni elbeszélőnk, vagy tán elbeszélőink? Toren Igazsága ugyanis nem csupán egy mesterséges intelligencia, hanem többezer mellékes katona és a hajó összekapcsolt tudata – az egész, úgy ahogy van, zseniálisnak tűnik, ám nem kevésbé hátborzongató. Toren Igazsága a Radch birodalom terjeszkedésében kulcsfontosságú szereplő – mely terjeszkedés nagyjából egy az egyben megfeleltethető a Római Birodalom világhódításának, csak épp a végtelen űrbe helyezve. Szomszéd leigázása, asszimilációja a birodalomba, vallásuk és kultúrájuk egy részének beolvasztása a sajátba, polgárainak átnevelése, az engedetlenek megbüntetése – csak épp ezúttal nem gladiátorviadalon tálalják fel őket a vadállatoknak, hanem potenciális mellékes „alapanyagként” lefagyasztják, aztán amikor szükség van párezerre a milliókból, felolvasztják és egy hajó tudatához kapcsolják. Megfosztva saját tudattól, személyiségtől, emlékektől, érzésektől, gyakorlatilag élő halottként szolgálják tovább a zsarnokot (el lehet gondolkodni azon, ki jár jobban, akit felolvasztanak, vagy akit megsemmisítenek párszáz év raktárban aszalódás után…).

Toren Igazsága Esk Egyes Tizenkilenc is egy ilyen „mellékes” – legalábbis az volt, amíg egy váratlan esemény, egy árulás el nem szakította őt tudata többi részétől, hogy aztán kilökje a világűrbe, ahol megfosztva kapcsolt részeitől, csonkán, egy gyenge emberi testbe zárva kelljen boldogulnia. Amikor megismerjük, ő már Breq, az ismeretlen utazó, aki egy idegen bolygón keresi a fegyvert, ami közelebb viszi célja megvalósításához. S hogy mi lehet a célja Toren Igazsága egy kiszakadt mellékesének, aki nagyon úgy néz ki, öntudatra ébredt? Természetesen a bosszú. Ám hogy miért akar bosszút állni – nos, arról szól ez a regény.

Ami jóval – jóval – összetettebb annál, hogy egy mesterséges intelligencia egyszer csak öntudatra ébred. Leckie borzasztó ügyesen, okos kérdésfeltevésekkel járja körül a témát, hogy mi lesz a tudattal, ha egy része kiszakad, mi lesz, ha egy része meghasonlik önmagával, ha önmaga ellen fordul és mi lesz, ha egy részét egész egyszerűen megsemmisítik? Nem Toren Igazsága az egyetlen sokfelé osztott tudat a történetben és nem is ő (ő?) az egyetlen, aki/amely széthasad – és nem is az ő hasadása a legérdekesebb. De kétségkívül Toren Igazsága/Breq kapcsán lehet a legérdekesebben elfilozofálgatni azon, mi teszi az embert emberré, és hol húzódik a határ mesterséges intelligenciával vezérelt mellékes és ember között. És persze a létfilozófiák nagy kérdése is Breq alakján keresztül nyer létjogosultságot: vajon öntudatra ébredése valóban öntudatra ébredés, vagy csupán egy beprogramozott hiba? „Miért nem gondoltam erre korábban? Valami programhiba miatt, amit a hajótudatomba írtak, és eddig láthatatlan volt előttem, vagy ennek a kis, magányos agynak a korlátai miatt, amely megmaradt nekem?” 

Persze filozófiai kérdésfeltevések és továbbgondolnivalók ide vagy oda, Ann Leckie regénye (úgy vélem) vérbeli sci-fi – okos, tudományos, izgalmas sajátvilággal, politikai intrikával, küldetéstudattal, csatározásokkal és végtelen távlatokkal. Hogy több-e ennél, annak eldöntését inkább meghagyom a sci-fit mélyebben ismerőknek – én magam nem tudnám eldönteni. Ahogy azt sem igazán, van-e bármi teteje annak a felhajtásnak, ami a nemi szterotípiákkal szembemenő nyelvhasználat miatt övezte a regényt – ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, ad-e bármit az értelmezéshez (vagy elvesz-e bármit belőle…) az angol eredetiben alapértelmezettként használt „she”, úgy vélem, angolul kéne olvasni. Pont. Magyarul számomra semmi jelentősége nem volt annak, hogy kimaradt a nő/férfi alapvetés, a szereplőket minden további nélkül elhelyeztem a „semleges” polcon, és hogy egész őszinte legyek, nem is érdekelt, hogy nő vagy férfi az illető… (totál nem illik egy sci-fi ajánlóba, de nekem Woolf Orlandója óta a legkevésbé sem okoz nehézséget kvázi-androgünként elképzelni szereplőket, és szerintem jól van ez így).

Izgalmas kaland volt nekem ez a regény, rettenetesen élveztem, de volt munka vele bőven. Kezdőként egyfelől nem igazán javasolnám más kezdő sci-fi olvasóknak, mert tényleg nem egyszerű; másfelől viszont nagyon is ajánlanám azon kedves szépirodalom-olvasó sorstársaknak, akik hajlamosak azt gondolni, hogy a sci-fi az olyan egyszerűcske dolog űrcsatákkal meg fénykardokkal… Az biztos, hogy Leckie jól ír, és nagyon okosan tesz fel kérdéseket – hogy megválaszolja-e őket a folytatásban, az még a jövő zenéje. Szerintem én olvasni fogom. (És folytatom a műfajjal való ismerkedést, mert ez egyre izgalmasabb.)

Kiadó: Gabo

Fordító: Kleinheincz Csilla

 

John Scalzi: Bezárt elmék

Egyre jobban tetszik, ahogyan behúz. Valahogy minden attrakciót nélkülöz ez a módi, semmi különös – úgy működik, mint bármelyik zsánerben, ahol a nyomozó nyomoz, a katona öl és meghal, a tudós kutat és a pénzember megvásárolja. Olykor pofátlanul ismerős elemekkel is operál, olykor kifejezetten visszaél a jól művelt zsáner keltette várakozással, hogy aztán még jobban vakítsanak azok a részek, ahol a szokottnál intelligensebb megoldást választ. Ahol fogja a zsánert és felmutatja, pont azzal, hogy nem tartja be a szabályait. Jól játszik velünk, jól találja ki, mennyi az annyi – mitől marad olvasmányos és közben mitől lesz mégis összetéveszthetetlenül újszerű, amit csinál. Elsőre nem is sci-fi író jut az eszembe róla, hanem a kortárs krimi friss fenegyerekei: Block például, de főleg Lehane. Mintha egy vérből valók volnának, ahogy a cselekményt bonyolítják. Épp a kellően egyedi módon tisztelegve a nagyágyúk művei előtt – és soha le nem tagadva a rajongást…

Szóval egyre jobban tetszik, ahogyan behúz. Lassan le merem írni azt is, hogy nekem Scalzi lett az új Asimov. Már ha azt nézem, milyen attitűddel állt-áll e két szerző a megírt világaihoz. Annyira attrakciók nélkül invitálnak bele – hogy egyértelmű: benne laknak ezekben a világokban. Hoznak egy végtelenül hétköznapi nyelvet, amely az adott világ hétköznapi történéseit képezi le – a szereplők számára mélyen természetes fordulatokkal; s így bármilyen meghökkentő ötletet képesek ledugni a torkunkon. Hiszen a világ, amit összeraktak, bármennyire is idegen, mélyen emberi, tehát kor-független módon, kifinomultan pakolják elénk. A rendkívüli nagyon hamar renddé válik – de soha nem banálissá…

„…de még előtte megpingettek.

– Elnézést, egy pillanat – mondtam Vann-nek, aki bólintott. Kinyitottam a fejemben egy ablakot, és Mirandát pillantottam meg, a nappali ápolónőmet. Ő az előtérben állt. A háttérben én feküdtem, a szobámban.

– Szia Miranda… mi a helyzet?

- Három dolog. – válaszolta ő – Először is, kiújult a felfekvés a csípődön. Érzed már?

- Ma egész nap a szrípiómmal dolgozom, úgyhogy erre van irányítva az érzékelésem… nem igazán vettem észre semmit a testemmel kapcsolatban…”

Csak egy apró részlet. Megpingelés, fejben nyíló virtuális ablak, szrípió, az egész morbid helyzet a maga leghétköznapibb módján tálalva. Nagyon hamar válik otthonossá, hogy szinte csak az olvasás szüneteiben csodálkozz rá, olvasó: egy gyökeresen idegen világ problémáin töprengsz.

Ezt a közeljövőt egy durva agyhártya-gyulladás formálta ilyenre – a betegség túlélőit a saját agyukba zárva. A Haden-szindrómás egyén kizárólag agyba ültetett implantátumok és szoftverek segítségével képes közösségbe kapcsolódni – a kultikus tolmácsrobotra emlékeztető géptestbe, a szrípióba „közvetítve”; a saját, Hadenes közösség virtuális tereiben: az Agórán; avagy a betegséget bezáródás nélkül túlélő integrátorok testében és agyában „vendégeskedve”. Ez a közeljövő tehát egy betegség teremtette komplex szubkultúra jelenlététől terhes. Ahol a többség viszonya ehhez legalább annyiféle, mint ahány utat ez a kisebbség elképzel magának az integrációra – a teljes gyógyulástól az „állapot” teljes megélésig és kihasználásáig. Csakhogy egy frissen beiktatott törvény jelentősen visszavágná az ellátásukra fordítható támogatásokat. Nyilván mélyen érintve azt a friss iparágat is, amely a Haden-szindrómás betegek ellátására épül…

Van itt minden, gyilkossággal meggyanúsított integrátortól sztrájkoló Hadenesekig, utcai zavargásokkal, merényletekkel, politikai és gazdasági szarkavarással – Scalzi ott nyer meg végképp, hogy mindez mennyire súlyosan ismerős. Mennyire magunkra ismerek – szinte emlékeztetnem kell magam, hogy zsáner-regényi magunkra: hiszen a korrupció, gazdasági és egyéb hírszerzések, hackerek, FBI csak könyvek által kerültek eddig a látókörömbe; mondjuk hát így: „könyvi magunkra” ismerek, mert talán így a legpontosabb. Scalzi kiszolgál bennünket. Azokat a várakozásainkat lakatja jól, amiket egyéb történetek keltettek bennünk… de talán mégsem kellene ennyire szőrszálat hasogatnom – hiszen történeteket látva-hallva ismerem meg magát a világot is. És ez a lidokainszagú, fémes-idegen tapintású világ könnyen az otthonommá vált. Mert úgy működik, mint amit ismerni vélek. A szárnyaló fantázia eme szelíden, vernegyulaian elénk bámuló, közeljövőt mesélő termékére nem hiszem, hogy mondhatnék ennél nagyobb dicséretet.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Harcsa-Keszég-Márkos-Hock-Pándi: Kassák - Opus Jazz Club

„…emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek
szörnyen megülepedtek
és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé
hogy miféle partok felé azt nem tudom
ugy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim
vannak
lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal
mert ekkor már költő voltam megoperálhatatlanul
rendesen leveleztem a szeretőmmel
s tudtam csak föl kellene hasitani a szügyemet és tiszta
arany csurogna ki a szivemből…”

Meghökkentett, mikor először hallottam, hogy a zseniális Lámpafény után Harcsa Veronika Kassákot zenésítene. Nem mondom, hogy nincs nála nehezebben dallamba képzelhető szerzőnk, de az biztos, nincsenek túl sokan… Van zenéje a gondolatok szabad, őrült áramlásának; de a saját magát folyton – és szándékosan – kizökkentő költő (az avantgárd spontán kifolyását szürreális képekkel pöttyöző) szóömléseit nehezen tudtam énekbe képzelni. Úgy értem – énekbe, ami hiteles marad az alapanyagához. Veronika megmutatta az „Üzenj” zenével körítésekor, hogy mindez nem lehetetlen – de ehhez hozzá kellett nyúlnia a szöveghez is, nyomatékosító ismétlésekkel, a versáramlás egyfajta kipontozásával teremtve saját, elénekelhető olvasatot. Egy biztos, pokolian kíváncsi voltam, mi sül ki ebből – hogyan-hova változik ez a szabadságában is meglehetősen monolit költészet a hozzányúlástól.

Aztán ez a kíváncsiság határozott várakozássá izmosodott, amikor a fülembe jutott, ki mindenki csatlakozott ehhez a kalandhoz. Márkos Albert – előre borzongtam, mi lesz itt, miközben (ez is egyfajta hangolódás) a lejátszóba pakoltam felkavaró Shakespeare-jeit. Hock Ernő – a bőgős, aki egymaga képes telilakni a színpadot, miközben Dreschtől posztmodern kocsmazenekarig bárkit kísér. Pándi Balázs – hivatásos formabontó, a dobon ezerféleképp elszakadni, de nagy alázattal kiszolgálni is hajlandó játszótárs, aki kultikus amerikaiakkal való együttműködéstől a punkig kattan, ha kell. És Keszég László. Tökéletes ellenpont Veronikának – mint ahogy mindannyian azok. Egyértelmű volt: ennyi erős akarat közt az övé csak az „egyik”. Mint ahogy az is – nem a hagyományos értelemben vett megzenésített verseket fogunk az este folyamán hallani.

Szerencsére. Hiszen így valóban megízesült a versi alapanyag, attól a hallatlanul kompromisszummentes, olykor határokig merészkedő bátorságtól, amit ezek a versek valóban megérdemelnek. Nézzétek, Kassákot vagy szereti az ember, vagy a pokolba kívánja. Csak ha nem ismered, akkor hagy hidegen. Egy ponton, ott az Opus Jazz Clubban (maga a hely is megérdemelne egy külön misét, finom kaja, jó bor, igazi klubérzet…) úgy éreztem, végre maga a Kassák-jelenség áll előttem. A szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.

„Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény, hanem puha
legömbölyített szavakkal,
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan,
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj Nekem valami szépet
hogy én is mondjak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.”

Kiemelkedő pillanat volt ezt a verset újra – teljesen másképp hallani. Ott ültem egy csodálatos beszélgetésbe hallgatózva, ahol öt kivételes képességű ember beszélgetett a hatodik szavaival. Ott ültem a térben, ahol az egyik legkedvesebb kortárs énekesnőm együttesek és random tripek után a sokadik projektjével bizonyította megint, mennyire hajlandó és szeret együttműködni. És arra gondoltam, ahogy ebben a dallamban a rögzített hangra fűzte a magáét – hogy egyszer úgy lesz az övé a színpad, ahogy Laurie Andersoné. Eldobva minden támaszt és korlátot, a másik iránti alázatot és az általa nyújtott létrát a zenei egekbe – az övé lesz, Harcsa Veronikáé, aki eddig is mintha csak a színpadon nyílt volna ki teljesen… nem tudom mi lesz akkor, mi lesz az övé, mi a miénk. Az érzés elszállt a dallal, az estén, ahol a másik által nyújtott létrán mászott az egekig a másiknak adott alázat.

„A külvárosok házai között élek a
mezitelen lány és a durva károm-
kodások testvérségében
gyakran ki akarok törni korlátaim
közül
a gondolat egy késszúrás itt minden pillanat
egy szem a hétköznapok láncából
de nem a könyörgés az ami a számon van
nem a fájdalom sem a meghasonlás ke-
serü vize
érzem a kezed érintését és azt hogy egyszer
kivezet engem a kerités mögül ahol virá-
gaim hervadnak…”

A koncert végén, ahogy Márkos Albert sorolta a fellépők neveit, a mondatát így fejezte be: …és Kassák Lajos. Igen. Így kellett befejeznie, az alapos kalapos valóban megjelent az Opus színpadán velük. Szinte láttam, ahogy meg ugyan nem hajol, de a kalapját megbökve biccent.

Programajánló – 2014. november

Egy programokban már-már túlzottan is gazdag október után (jórészt a CAFe Budapest Fesztiválnak köszönhetően a hónapban hét koncerten/újcirkuszi eseményen voltunk) egy picivel tán visszafogottabb november vár ránk. Persze programok e hónapban is lesznek, de a pörgés tán csillapodik, ahogy a világ is picit lassabb fokozatra kapcsol és készül a téli álomra, no meg a decemberi ünnepekre. Mely ünnepek kinek a meghittséget és a békét, kinek a kulturális programok helyett a vásárlásra való fókuszálást jelentik – úgy hiszem, nekünk inkább az előbbit. Szóval ezt a novemberi „lassítást” nyugodtan tekinthetjük afféle ráhangolódásnak a decemberi csendesebb létezéshez.

Azért rögtön hónap elején egy abszolút kötelező darabbal nyitunk – ha egy hónapja azt írtam az Icaro beharangozójában, hogy kihagyhatatlan számomra bármi, amihez Daniele Finzi Pascának köze van, akkor most – immáron látva-megélve az Icaro csodáját – nyugodtan írhatom, hogy hat lóval sem tudnának visszatartani a Compagnia Finzi Pasca új, Művészetek Palotájában megrendezésre kerülő előadásától. Mely előadás középpontjában ezúttal Csehov és világa áll… „Lélegzetelállító előadással tér vissza a Művészetek Palotájába az újcirkusz nagymestere, Daniele Finzi Pasca, aki nemcsak a tavaly novemberi La Veritàval bizonyított már, de többek közt a Cirque du Soleil legsikeresebb darabjának, a Corteónak a rendezésével is. A Donka a Compagnia Finzi Pasca artistaművészeinek újabb érzelmes és különösen látványos produkciója. Daniele Finzi Pasca - aki nem csupán az előadás szerzője, de rendezője és koreográfia-társtervezője is - ebben a darabban nosztalgikusabb, törékenyebb arcát mutatja meg. Az előadás Anton Csehov születésének százötvenedik évfordulójára készült, az ősbemutatót az író tiszteletére rendezett Nemzetközi Színházi Fesztiválon celebrálták. „Elhatároztam, hogy felfedezem Csehovot: életének és írásainak kutatásakor lázasan kerestem az apró részeket, részleteket. Elolvastam naplóját, amelyben a legmeghatározóbb számomra az abból áradó csend volt. E feljegyzésekből próbáltam egy olyan képet összeállítani magamnak, amelyet aztán a cirkusz eszközeivel: zsonglőrök, clownok és akrobaták varázslatos világa segítségével tudok megjeleníteni a színpadon” - mondta el Daniele Finzi Pasca.” A világ számos országában hatalmas sikert aratott, számos színpadi díjjal kitüntetett Donka november 4-9 között hét alkalommal lesz látható a Müpa Fesztivál Színházában.

Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze – és mivel szeretnénk felhívni a figyelmet olyan eseményekre is, melyek nem feltétlenül tartoznak a „hagyományos” művészeti ágak közé – nem hagyhatjuk ki a Slam Poetry Magyarország szervezésében megrendezésre kerülő Radnóti Másképp című egész napos rendezvénysorozatot az Akváriumban. „2014. november 9-én, Radnóti Miklós halálának hetvenedik évfordulóján, rendhagyó eseménnyel emlékezik meg a költőről egy csapat fiatal kortárs művész, kapcsolódva a Holokauszt Emlékévhez, reflektálva a történelem ezen sötét korszakára, és felhívva a figyelmet a magyar háborúellenes líra kiemelkedő művelőjének munkásságára és minden korban érvényes aktualitására.” Kiállítás, slam poetry workshop, előadás, koncert és slam poetry verseny is lesz a programban – utóbbihoz blogunk egyik tartóoszlopának is lesz némi köze.

November 17-én igazi jazznagyágyúké lesz a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpada – a műfaj szerelemeseinek úgy vélem, már van jegyük az eseményre, a műfajjal ismerkedőknek illetve új zenei impulzusokra vágyóknak (magam leginkább ide sorolom…) pedig kár lenne kihagyni. „Amikor 1998-ban John Scofield, a jazzgitár iránymutató hőse A Go Go címmel közös lemezt adott ki a Hammond-orgona reneszánszáért jócskán „felelőssé tehető” Medeski, Martin & Wood trióval, még nem sejtették, mekkora lelkesedéssel találkoznak majd szerte a glóbuszon - és nem csak a jazzkedvelők körében. Szórakoztató, akár táncolható, groove-központú jazz-funk-blues zenéjüket azok is megelégedéssel hallgatják, akik trükkös improvizációkra és pazar együttjátékra kíváncsiak. Bár a két zenei univerzum, Scofieldé és az MMW-é, mindvégig közel maradt egymáshoz, pályáik legközelebb csak 2006-ban találkoztak az Out Louder című lemezen - melyet már egyenrangú partnerekként Medeski, Scofield, Martin & Wood néven jegyeztek -, majd két évvel később a koncertfelvételekből válogatott, In Case the World Changes Its Mind című korongon. Megérte várakozni, mert mindkét alkalommal kiemelkedőt alkottak. „Néha csak úgy leültünk szabadon játszani, aztán visszahallgattuk, amit felvettünk, és ebből kialakult egy dal. Aztán ezzel a dalötlettel a fejünkben újra nekiálltunk a szabad zenélésnek - idézi fel kollaborációjukat a hatvankét éves Scofield. - Még sosem dolgoztam így korábban. A zenénkben minden a meglepetésről szól.” A Müpa-koncert idejére már egy vadonatúj MSMW-album is megjelenik, erről szemelget majd a kvartett, de nem kizárt, hogy a legnagyobb MSMW- és Scofield-slágerek is helyet kapnak a műsorban.” 

Rég volt a blogon kiállításajánló, amit mi sajnálunk a legjobban – reményeim szerint ez hamarosan változni fog, már csak azért is, mert a Szépművészeti Múzeumban október 31-én nyílt meg a február közepéig tartó Rembrandt és a holland arany évszázad festészete című tárlat. „Az európai kultúra egyik virágkorát, a 17. századi holland művészet időszakát mutatja be a Szépművészeti Múzeum kiállítása. A tárlat a kor legnagyobb mestere, Rembrandt köré épül, akitől 20 remekművet láthat a közönség. A csaknem 100 festő több mint 170 alkotását felvonultató kiállításon a Szépművészetei Múzeum gazdag holland gyűjteményének 40 alkotása mellé több mint 130 festmény érkezik magán- és közgyűjteményekből, a legjelentősebb kölcsönző intézmények többek között az amszterdami Rijksmuseum, a stockholmi Nemzeti Múzeum, a párizsi Louvre, a londoni National Gallery, a Los Angeles-i Getty Museum, a New York-i Metropolitan, a firenzei Uffizi és a madridi Prado.  A kiállítás további szenzációja, hogy a jelentős számú Rembrandt mű - köztük a legkorábbinak ismert festménye és az utolsó önarcképe - mellett három Vermeer alkotást is láthat majd a tárlaton a nagyközönség.” Noha nem vagyok feltétlen híve a Szépművészetire jellemző „építsünk egy húzónév köré gigatáralatokat, úgy hogy magától a húzónévtől csupán tucatnyi művet hozunk” jellegű kiállítási gyakorlatnak; ez a korszak van annyira érdekes és sajnálatos módon annyira keveset láttam eddig belőle, hogy nagy valószínűséggel lenyelem a Rembrandt-békát, és megnézem.

November nem csupán a kevesebb koncertlátogatást illetően különbözik majd az októbertől, hanem abban is, hogy remélhetőleg visszatalálunk a moziba – mostanában fájóan kevés alkalmunk volt nagyvásznon filmet nézni, pedig mindketten elég szenvedélyes mozifanatikusok vagyunk, de hát egyrészt a rengeteg egyéb program, másrészt a programok mellett azért csak-csak létező privát élet működtetése miatt ez háttérbe szorult. Most azonban annyi friss és izgalmas mozibemutató vár ránk, hogy egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindent kihagyjunk :) Sajnos, annak elég csekély az esélye, hogy mindent megnézzünk, ami érdekel, de abban nagyjából biztos vagyok, hogy az Interstellar (Christopher Nolan, Matthew McGonaughey, Jessica Chastain – bármelyikük egyedül becsábítana a moziba, nem hogy együtt…), a Sírok között (Scudder a moziban!), a Piszkos pénz (Dennis Lehane mint forgatókönyvíró – hát hogy hagyhatnánk ki?), a Két nap, egy éjszaka (a csodálatos [majdnem azt írtam, Piaf] Marion Cotillard!) és persze az Az éhezők viadala – A kiválasztott első része (túl azon, hogy szeretem a sorozatot, a zseniális Philip Seymour Hoffman miatt is kihagyhatatlan) sorra kerül.

És ez még egy laza hónapnak tűnik… Nos, ki milyen programot tervez novemberre?

Égenjárók

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha unnád. Ha nekiszaladva a filmnek (minden előzetes szaglálódás nélkül, de azzal a várakozással, amit egy anime általában kelt) egyszer csak nem bírnád tovább nézni. Ha tudod, kicsoda Oshii Mamoru, akkor lehet, dühös leszel rá, amiért lerombolta benned a Ghost in the Shell keltette mítoszt. A mítoszt a japánról, akinek a szigetországinál messze univerzálisabb – s ezzel egy ritmusban sokkal összefogottabb filmes agya van. Az a kegyetlenül eseménytelen, nyomott hangulat, ami csorog belőle, nem teszi közönségbaráttá. De ha végigülöd, észreveszed majd, mennyi képe maradt veled. Nem okoz katarzist - vagy nem úgy, ahogy a rendező legsikeresebb filmje -, de erős, nehezen múló nyugtalanító érzés marad utána. Velem ez az érzés újranézette a filmet: a gyerekkatonákról, akik helyettünk háborúznak. Egyszer így foglaltam össze Oshii Mamoru pályarajzát: csatázó-mechás (óriásrobotos) rajzfilmek direktoraként kezdte, s attitűdje fokozatosan mélyült egy szinte cselekménytelen, filozofikus - ám olykor nehezen követhető, sokak szerint szinte nézhetetlen - irányba. Ez a film itt maga a sokak szerint nézhetetlen irány.

Pedig csak megkísérli a csaknem lehetetlent – filmmé akarja fűzni a tehetetlenség csendjeit. A néma sikolyt. Mint amikor egy szelep, amit arra használnak, hogy kiengedjék rajta a gőzt, emberi hangon, a hosszú percek némaságaiba szavakat formálva sikolt. Lassított felvételen – hogy értsük a szavakat. Itt is - mint az animék java részében - iszonyatosan takarékos a filmes receptúra. Képzeljük el: a légi háború egy mesterségesen szabályozott üzlet, nagyvállalatok közt zajló médiaesemény – mint egy társadalmi szelep, a jelenlétével pontozva ellen az „örök békét”. Véget nem érő háborúüzlet versenyszabályokkal és fékekkel – hogy ne győzhessen senki (üzleti nyelven: ne alakulhasson ki a monopólium). A háborút kildrenek, mesterségesen létrehozott, soha fel nem növő, örök-kamasz gyerekek vívják, egymást-gyilkolásuk egyszerre ad súlyt a levegőben történteknek és súlytalanít el – a „gyerekkatonák” tehetetlen csendjeinek világát a körülvevő felnőtt-világ lelkiismeret furdalással terhes csendje övezi. Ha a háború így üzlet – akkor soha nem lehet vége. Soha nem hirdetnek győztest – így akik a harcot vívják, soha nem szabadulnak tőle. Steril, gondolat-laboratóriumi, kísérleti mi-lenne-ha világ ez – de ha elfogadod a szemed előtt fokozatosan feltáruló szabályait, akkor a film szűkre vont világa önmagánál sokkal többről kezd mesélni.

Azok a túlméretezett, őrületesen kopár terek! Oshii Mamoru és csapata megidézi a legromantikusabb képzetekkel körülnyalt modern légi összecsapás: az angliai légi csata hangulatát, filmes képi világát. Az időn kívüliség sajátos érzetével. Hiszen a gépek a légcsavaros korszak végét idézik, a kort, amikor utoljára voltak az égi harcnak Ászai, testközeli, „gép a gép ellen” párbajok az égen – de lássuk be: a sugárhajtás és a technikával láthatáron kívülről, rakétával megvívott küzdelem vizuálisan tényleg kevés izgalmat rejt (ezért csaltak annyit pl. a Top Gun, vagy akármelyik modern légi mese készítői is). Viszont a második világháború nyüzsgő filmes légibázisainak sűrű légköre helyett ezek kísérteteit kapjuk csak az anime képein. Az első pillanattól kezdve a keserű dramaturgiai pillanatokat, melyeket a filmesek rendszerint a nagy veszteséggel járó légi csaták utánra tartogattak. Amikor a néhány túlélő lézeng a sokkal több emberre, gépre, technikára kitalált reptéri terekben. Az Égenjárók légibázisai folyamatosan a „veszteség utáni” állapotban vannak. Alapállapotuk a katasztrófa utáni, bénult csend.

Elképesztő képeken. Megint a kettősség, amiben a Production IG a legjobb: a hagyományos animáció és a szinte tökéletes „valósághű” CGI által kiemelt, egekbe repítő technika józanító kontrasztja – és elképesztő „kamerahasználat-illúzió” földön és égen, a gyors fordulókban pörgő gépekről az élő felvétel hitelességét álmodó, lemaradozó és újra rátaláló kamerától a tükör-pozíció nézővel szembenéző, kétdimenziós kivágatába behajoló statiszta bizarr megjelenéséig. Ízig-vérig film megint, egyszerűen rajzban megvalósítva azt, amit mások optikák és fények választásával, a kamera elhelyezésével, a kép kivágásával, színészekkel – úgymond a valósággal érnek el. Mindez a rendszeres alkotótárs: Kenji Kawaii érzékenyen formált zenéivel. Ennek a filmnek nem erénye a gyártás technikájának kifinomultsága, amivel készült – ez a rendező látásmódjának egyszerűen követelménye és alapfeltétele. Azt hiszem, Oshii Mamoru ha akarna, se tudna technikailag igénytelenebb filmet csinálni…

Kamaszok a nem rájuk méretezett terekben – s az égen, harc közben. A harc áldozatokkal jár – ilyen a természete. De mi van akkor, ha többet ér az „áldozat” repülési tapasztalata, mint a kegyelet – ha újra és újra visszatérnek a szereplők, mintegy bizarr, gyorsított reinkarnációban; csak a reflexek, a személyiség rejtett mintázatai mentén emlékezve? Mi van akkor, ha a „Tanárt”, a legyőzhetetlenség mítoszával övezett párducfestésű gép pilótáját, aki a legenda szerint felnőtt, és nem kildren (s talán több is annál, mint nem kildren) csak sok halál után, a számtalan elkövetett hiba, rossz döntés, rosszkor vállalt loop, legyező forduló, bukóforduló, háton dugóhúzó után lehet legyőzni? De mi lesz akkor, valójában mi, ha valaki (mondjuk Cairn, ifjú főhősünk például) egyszer legyőzi? Nem tudjuk meg. A vég keserű, mert eljön – és nem jön el. Annyit mondok: érdemes megvárni a stáblista végét. Ahogy egy másik popkultúra-ikonom, Neil Gaiman mondja egy helyütt Sandmannal: amikor minden erő elfogy, akkor is él a remény. A remény – akár a pokolban.

Oshii Mamoru most is a teremtővel hadakozik. Ami a legmélyebben megérintett munkáiból - a „kagylóba” zárt szelleme által is - ez. Most is azt a gondolatmenetet fűzi, állít szolgálatába a kedvéért idegen alapanyagot (ezúttal Mori Hirosi történetét). Nagyon japán módon, a siettetett halállal játszva, a kamasz-türelmetlenség és kétségbeesett bátorság cseresznyevirág-hullásával megint. De szerintem ez a film (ellentétben azzal, mit számos helyen olvastam) nem folytatása a Ghost in the Shell gondolatmenetének, s nem is önismétlés, múltból élés. Inkább ellenpontja annak a mesének. Nem a változékony kagylóba zárt egy-szellem meséje, hanem a folyvást új szellemet cipelő kagylóé. És a választásé, amit a közös sors, halálra ítéltségünk minden „szellem” elé odaállít. Isten a kocsmalépcsőn ülve búsul azon, mit kezdünk a szabad választás ajándékával? Hiszen annyiszor szeretnénk intézményesítve megszelídíteni a démont – ahelyett, hogy elfordulnánk tőle…