Kiki - A boszorkányfutár

Rádiózás a fűben, az enyhe kora-nyári nyugalomban, amikor kitárul a világ; vonatút az éjszakai esőben; egy pékség eltéveszthetetlen friss-illata (mennyivel cukrosabb-geilebb a metróban szertefújt péksütemény-illatspray…); délelőtti lejtők a bicikli kereke alatt; a macska földön koppanó tálkája – hétköznapi apróságok finom rajzai. Ez jut először eszembe Kiki kalandjairól, pedig elemeli a repülés, seprűvel, vagy propellerrel; elemeli a jámbor boszorkányság megint – pont annyira, hogy a megfelelő szögből látsszon az élet: a fiatal élet, amikor változik. Coming of age - bár lenne teljesebb hatású fordításom rá, mint a felnőtté válás… - történet ez, a végére megtalált, megélhető jövővel.

Mijazaki Hajao mindig szívesen dolgozott alapanyagból – ha talált egy magragadó történetet, a maga módján nekiadta magát. Kadono Eiko regénye – mégis - elég nehézkesen került vászonra. A frissen alakított Ghibli stúdió anyagi nehézségei okán vállalkoztak a megfilmesítésre – mintegy előre menekülve. De Mijazaki ekkor még a Totoro, Takahata pedig A szentjánosbogarak sírja munkálataival volt elfoglalva. Két ifjú titánt (Isshiki Nobuyukit és Katabuchi Sunae-t) ültettek a forgatókönyv-írói székbe, s ez nem bizonyult jó döntésnek. A legendásan jó munkalégkörű stúdió talán legnagyobb veszekedése lett a vége – s a végén Mijazaki mégiscsak maga ült neki, viszont az általa fontolgatott változtatások Kadono Eikot hozták ki a sodrából… természetesen a filmen ebből egy szemernyi sem látszik, de főleg az előkészítés szakaszában eleinte nem a forgatókönyv gyarapodott, csak a viták…

Kiki, a tizenhárom éves kis boszorkány élete legfontosabb lépése előtt áll, hiszen a hagyományokat követve el kell szakadnia otthonról, hogy egy idegen városba utazva maga boldoguljon. Megkezdődnek úgymond a tanoncévei – pont fordítva, mint amit a szó sugallna: épp hogy minden felelősséggel egyedül. Mintha létünk mesterei tényleg mi magunk volnánk: önmagunk tanoncai; s az elhárítandó akadályok is legfőképp belőlünk fakadnának… s a legfontosabb feladatunk az önismeret megszerzése lenne. Úgy érzem, ez igazi kamasz-álom: bele fejjel az ismeretlenbe, a felnőtt kihívások idegen terepére, támasz nélkül az idegenbe: ahogy a kamasz a felnőtt-létet látja – kicsit kívülről és nagyon kritikusan.

A szertelen kislány úgy indul az útjára, ahogy él: impulzívan. Az a hirtelen döntés, kapkodás, ügyetlenkedés, utolsó kis hiszti… szinte nem is kell közölni: a bájitalfőző boszimama lánykája aligha ért bármihez is – a repüléshez egyedül, de ezt a képességét sem uralja biztosan. Kedves filmi ötlet, ahogy a nyitódal – visszahalkulva a seprűre kötött rádió „zajosságába” zavarja az égen felfedezett másik, felkészültebb boszorkánylányt; jelzi: az álmok szintjén tervező Kiki még az input, a befogadás idejét éli – nem válogat, nem rendszerez, s főképp: nem választ. Hiszen lakhelyet is a szerencse választ helyette – így csöppen a jellegében félig észak tengerpartjára, félig a mediterrán hangulatokra hangolt város idegenségébe. Éji szálláshoz viszont már egy (az első) döntés juttatja: segít Oszonónak, a pék feleségének, elrepíti a cumit annak a babakocsit toló kismamának, aki azt a boltban felejtette. Egy jó döntés, egy jutalom… persze szerencsére nem mindig ebben az egyszerű szerkezetben mesél a film a választásainkról.

Kiki csak a repüléshez ért – hát boszi-futárszolgálatot alakít. Kicsit belekóstoltam magam is – igaz nem seprűn – ebbe a szerepkörbe; elmondhatom, a legtöbb kaland jellegzetes „futárkaland” a mese nyelvére átfordítva. A futár emberekkel találkozik – és belevonódhat a kellően nyitott életekbe. Kikit három ilyen erős impulzus-tartalmú élet-látvány formálja – miközben óvatosan köröz a negyedik: a Tombo képében körülötte ólálkodó „élet” körül, amit egy szóval így jellemezhetnék: a „fiúk”. Oszono, a szállásadó pékné (imádom; igazi Mijazaki-karakter: a bárdolatlanságig őszinte, de aranyszívű, érett asszony), a „nagymama” a kék tetős házban, és Ursula, a varjak őrizte erdei kunyhóban lakó festőlány. Oszono a bázis; durván: a trambulin, ahonnan elrugaszkodhatnak az álmok és vágyak. A „nagymama” és az általa képviselt életrend (főleg az unokája flegma nemtörődömségének tükrében) a kijózanító trauma. S Ursula a gyógyítás: a megszülető önismeret.

Hiszen ő mutatja meg: ha eltávolodsz önmagadtól (s egy helyzetben, amikor „elkerülsz otthonról”, ez alap), jobban láthatod, hogyan látszol a saját elképzeléseid szerint, és hogyan, milyennek látnak mások. Az önismeret ennyi – s ennyi kell annak, aki elbizonytalanodott; olyannyira el, hogy nem tud, immár nem képes repülni. A képességet tudatosítania kell, szinte újra kell tanulnia – mégpedig sürgősen, hiszen Tombo bajba kerül, egy szál kötélen függ a levegőben. Tombo személyében Mijazaki szinte kamasz-önmagát teszi elénk, azt a repülés-mániás fiút, aki lehetett, avagy aki szeretett volna lenni: a repülés romantikus, hősi „kamaszkorában” élő bátor vágyat. Aki Kikiért először a repülés-képessége okán rajong, s csak később önmagáért (s mintegy tanácsként közli az összes kamaszfiúval: a lányokhoz türelem, kellő makacsság kell, és bátorság, hogy ne vegye komolyan a felhúzott orrú, sértődött elutasítást az ember fia…).

Imádom Mijazaki fantáziadús pontosságát. Kiki addig érti fanyar humorú macskája: Jiji szavát, amíg szárnyal. Amíg a gyerek repül benne: a fantázia. Amikor a valóság falán koppan a repülés, elhallgat a macskaszó. Vagy talán azért hallgat el, mert Jiji előbb vállalja a szerelmet: a maga „felnőtt-valóságát” imádott hosszúszőrű fehér cica-barátnője oldalán? Imádom Mijazaki pontosságát, hiszen mind a két megállapítás a maga módján igaz. Néhány elemből összetettség: s máris a valóság-ízbe repül a tanmese. Imádom a jelenetet, amikor Kiki megpillantja az erdei kunyhóban az Ursula festette képet. Chagall hangulataira emlékeztető, gyönyörű képet a repülés álmáról. Önmagáról – amilyennek őt Ursula látja. Amilyen ő. Azaz: amilyen lehet. Hiszen ilyennek látszik az éles, figyelő festőszem előtt, ekkora lehetőségnek: olyannak, akivel együtt repülhet az élet.

Szeretem ezt a filmet, holott nem vagyok célcsoport. Talán mert nem kizárólag célcsoportnak készült. S talán mert én is szeretnék repülni a magam „szárnyain” – ahogyan arról a múlt homályba vesző hajnalain egykor én is álmodoztam.

Imre Viktória Anna: Az Őrült Hold alatt

Nioba városa maga az állandósult káosz: a tengerparti települést, mely akár turistacsalogató délvidéki üdülőhely is lehetne, állandó rettegésben tartja az éjszakánként rá telepedő fekete massza – hogy mi az, árnyék, boszorkányság, a tenger sötét hullámai, senki sem tudja, de tény, napszálltakor megjelenik, elborítja a várost és reggelre mindent és mindenkit megváltoztat. Az épületek átrendeződnek, a térképek használhatatlanná válnak, az emberek külseje átalakul – reggelre kelve senki sem tudja, hol dolgozott előző nap, hova járt iskolába, mit csinált. Jaj annak, aki napnyugta előtt nem ér haza és kénytelen idegen helyen tölteni az éjszakát – ki tudja, valaha hazatalál-e. De még mindig jobban jár, mint aki az utcán reked – őt egyszerűen elnyeli a tomboló feketeség.

Ebben a káoszban éli a tinédzserek szokványosnak aligha mondható életét Mia Robinson – egészen addig, amíg egy éjjel nyitva nem hagyja az ablakát, és meg nem látja a fekete hullámok hátán lovagló fehér ruhás herceget (na jó, valójában a massza tetején ugrándozó bolondos tudóst). Másnap aztán újfent keresztezi útja a tudósét, ami önmagában csoda: hisz Niobában senki sem maradhat ugyanaz, mint előző nap volt, pláne senki nem élhet túl egy éjszakát „odakint”. Kicsoda hát ez a fura szerzet, aki úgy viselkedik, mint egy karót nyelt arisztokrata, olyan tudálékos, mint egy fél egyetemi tantestület együttvéve és láthatóan semmire sem vágyik kevésbé, mint hogy egy minden lében kanál tizenhét éves fruska ráakaszkodjon?

Mia nyilvánvalóan nem nyugodhat, amíg választ nem kap kérdéseire – így aztán leküzdve a tudós ellenállását, mellé szegődik, mint az „asszisztense” (más nézőpontból mint a „kísérleti patkánya”). Gregory Lancaster pedig megtanítja mindenre, amit valaha tudni akart Niobáról – s néhány olyan dologra is, amit nem. Például, hogy nem elég, hogy a város ki van szolgáltatva három hold szeszélyének – ezért a napi átalakulás – ráadásképp utcáit számos démon és angyal rója, köszönhetően az Egyetem itt székelő Démonológiai Tanszékének. S akkor még egyes, a démonoknál is rosszabb emberi gonoszokról nem is beszéltünk. Mia persze kotnyeles tizenéveshez méltón élvezettel veti bele magát az ismeretlen tanulmányozásába – pláne hogy a munka Lance láthatóan kiapadhatatlan pénztárcájával és szívdöglesztő otrombaságával társul – és nem is sejti, hogy milyen megdöbbentő titkokat rejteget a tudós.

Ami persze nekünk, olvasóknak annyira nem megdöbbentő. Nem mondom, hogy minden fordulatot jó előre kitaláltam, de azt sem, hogy valami haj’ de eredetit olvastam. Szerencsére a műfajra jellemző klisékért és az olykor bántóan kiszámítható fordulatokért bőven kárpótol Nioba a maga furcsaságaival – az alapötlet a folyton változó várossal önmagában nagyon érdekes, az még inkább, hogyan alkalmazkodnak az emberek ezekhez a változásokhoz. Az igazi főszereplő itt a város, nem is csoda, hogy némiképp elnyomja a valódi szereplőket. Akik között azért akad olyan, aki, még ha klisés is, remek jellemrajzot kapott – nem csodálkoznék, ha Lance vagy Elliot képzeletbeli poszterei a valóságos tinilányok hálószobáiba is beköltöznének, de tán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a szexi fiatal fiúknál sokkal érdekesebbnek találtam a történet leggonoszabb szereplőjét. Persze nem mehetünk el szó nélkül az igazi főhős, Mia mellett sem, aki talpraesettségével, színes egyéniségével, állandó csicsergésével ideális young adult hősnő, ám engem valószínűleg fél perc alatt az őrületbe kergetne. Ez persze legyen az én bajom.

Ami ennél jóval bosszantóbb, hogy a regény célcsoportja némiképp behatárolhatatlan – Mia gyerekes és olykor ostobácska viselkedése miatt maga is sokkal fiatalabbnak tűnik „valós” koránál, és a könyvet is a tizenhárom-tizennégy évesek kezébe pozicionálja; ugyanakkor egynémely túlfűtött jelenet és főleg néhány, a főszereplők múltjából előbukkanó trauma miatt inkább az idősebb tiniknek vagy ifjúsági irodalmat (is) kedvelő felnőtteknek ajánlható. Ők viszont jó eséllyel épp az idegesítő főhősnő és a néhol gyermetegen kiszámítható cselekmény miatt lehet, hogy „kevésnek” érzik majd. Ki tudja… Én remekül szórakoztam rajta, de nem mondhatnám, hogy maradandó élményt nyújtott. Egy próbát mindenképp megér – már csak azért is, mert friss, mai, magyar író műve és bőven van olyan jó, mint egyes agyonreklámozott külföldi sikerszériák.

Kiadó: Ulpius-ház

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Olvasom a neten A Pál utcai fiúkról, hogy a hazaszeretet legszebb ifjúsági regénye. Bajom van ezzel a mondattal. Bár máig ezt fűti bennem is minden gyönyörűen épített hatás, ezt fűti bennem, az egykori olvasóban – elég, ha néhány torokszorító részletet idézek Nemecsek lázas szavaiból: 

- Pedig - mondta Nemecsek, és felült a párnájára -, pedig én úgy harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé úgyis soha nem látom a grundot. 

Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az „édes grundot” ne kellett volna itt hagynia…

- A grund - kiáltotta - az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok, mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért! …

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott, és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most már hörögve beszélt, és a tekintete valahol a semmiben révedezett.

- Jelentem alássan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért, kérem az előléptetést! Úgy nézzetek rám, hogy én most már kapitány vagyok! Én harcoltam a hazáért, és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará! Fújjad, Kolnay! 

Így beszél Nemecsek Ernő, az egyszerű hős, aki ha kell képes meghalni is a grundért – a Hazáért. Így beszél Molnár Ferenc, az író, annyi szellemes társasági darab ünnepelt szerzője; éles szemű és rafinált tollú ember, korának sikeres – de máig a helyén ritkán kezelt írója. Kis gyerekhőse szájával – látszólag – így tesz hitet. Valami mellett, ami az életünknél nagyobb, annyival nagyobb, hogy el is kérheti azt. Hallgassuk például Vámos Miklóst: A kérdés mindig az, hogy az ember nemecsek legyen, kis kezdőbetűvel, és haljon meg az igaz ügyért, vagy kövesse el az élet szokásos árulásait, s élhessen tovább, igaz, behúzott vállal és lesunyt tekintettel. Határozottan csak az nyilatkozzék, akit már hozott ilyen döntési helyzetbe az élet. Érzékeny fülű író így aposztrofálja az érzékeny tollú elődöt. Nem vitatkozni akarok vele. De Molnár Ferenc nemcsak így beszél. Könyve utolsó mondatait is érdemes a kis kapitány lázas lelkesedése mellé tenni: 

Bokával fordult egyet a világ. Most már előtörtek a szeméből a könnyek. Sietett, aztán rohanvást futott a kapu felé. Menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre.

A kapuból még visszanézett egyszer. Mint aki a hazáját hagyja el örökre. És abban a nagy fájdalomban, mely erre a gondolatra a szívét összeszorította, csak egy csöppecske, csak egy nagyon kicsi vigasztalás vegyült. Ha már szegény Nemecsek nem érte meg azt, hogy a gittegylet bocsánatkérő küldöttségét fogadhassa, legalább nem érte meg azt sem, hogy elveszik tőle a hazáját, amiért meghalt.

És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk. 

Nem akarok én vitatkozni senkivel – csak elszomorodtam. Csak elétek tárom ezt az olvasatot, amely sajnos ismét aktuális. A korban, amelyben élek, ahol eszméink cinikusan és gátlás nélkül használja összekoszolt takarónak az ilyen-olyan-amolyan érdek. S amikor nem egy hangot hallani, miszerint e könyv a mai gyerkőc számára túl távoli, majdnemhogy aktualitását veszítette. Elavult. Nos, ezzel vitatkoznék.

Molnár Ferenc a legkönnyedebb darabjaiban is sokrétű világokat alkotott. A Pál utcai fiúk sem kivétel – hallatlanul réteges olvasmány ez. Nemcsak jól elkapott gyerekkor-tükör. Kortükör is. Hallatlanul vicces felfedezni az áthallásokat benne. A Vörösingesek és 1919, már maga az einstand, a gyerekmódra leképezett felnőtt szerepek… a Gittegylet „egyleti élete” és a korabeli hatalom viszonya a budapesti egyleti élettel (minden központosító hatalom reakciója az autonómiára). A gyerekszereplők viszonyai egymással, ahogyan más életstratégia illusztrációja Kolnai, Barabás, Csele és Leszik – a korabeli polgáriság kis paródiái -, de ide sorolhatnám Áts Feri és a Pásztorok másféle, proli „mozgalmiságát”; miközben az éles írószemmel élővé formált gyerekek kalandjait olvassuk, kapunk egy könnyen emészthető történelmi áttekintést is. Erről köteteket írtak nálam okosabb emberek – ha érdekel valakit, tessék utána nézni.

És persze Nemecsek. A gyerek, aki komolyan veszi a hazaszeretetet: mint egy kis negyvennyolcas honvéd. Minden reakciója tiszta. És időszerűtlen. A maga korában szinte anakronisztikusan az – hiszen folyvást bajba sodorja, hogy erkölcsi parancsokat, hiteket követ. A látszat mindig ellene szól – a látszat íratja a nevét csupa kis betűvel. Nem tudom elhallgatni a gyanút, hogy Molnár számára ő jelenti a leszámolást negyvennyolc szellemi örökségével. Valóban: olyan tisztának kellene lennünk, annyira hinnünk kellene valami nálunk nagyobb dologban, ahogy ő teszi – ahogy ő lakott a meghozott áldozatok természetességében élete hamari végéig. De nézzünk erre (hogy mást ne mondjak) az apja szemével…

Az én szememben nem akkor a legnagyobb, amikor megfürdetik, főleg nem akkor, mikor földhöz teremti Áts Ferit. Hanem amikor önmagát megtagadva nem árulja el Gerébet, az árulót az apjának. Amikor ismét inkább magára veszi a gyalázatot, semhogy gyalázatba taszítson valakit – aki egyébként ezt megérdemelné. Nemecsek így követ erkölcsi parancsot. Ez nem hazaszeretet – hanem emberség. Amely kódokat keresve a világ megértéséhez egész szívvel szerelmes a hazába, a Grundba (legyen most nagybetűvel); Petőfi és kortársai példáját éli, mert abban találja meg a tisztaságot. Pedig bonyolultabb, keserűbb, kilátástalanabb világban él – s abban élnek pajtásai, a többiek; ha ellentmondásainak kiszolgáltatottan, mint a Gittegylet tagjai, avagy érettebben, azokat jobban átlátva, ahogyan Boka János, a „vezér”: mindenképpen életre valóbban, mint a kis közlegény. Molnár szerintem felméri: bármilyen eszmének adod az életed – akár ha hittel – a végén felzabál. Ezért Nemecsek akkor az én hősöm, amikor lehajtott fejjel, Geréb apja előtt állva megtagadja önmagát. Szerintem a maga útján akkor jut el a legmesszebbre.

Néhány szót az időszerűségről. A kor gyerekhangja valóban távoli – de erről mélységesen felgyorsult, információt előszeretettel zömítő környezetünk tehet. Molnár idején az apák játékait játszották a fiúk, s a nagyapák történetei maradéktalan élményi kapaszkodókra mászatták az unokákat a mese mászókáján. Az életritmusok közt nem volt sem ekkora nyelvi, sem ekkora életmódi szakadék, mint ma, amikor nagyapámnak a hang rögzítése, s a rádió, apámnak a kép rögzítése és a televízió, nekem mindez azonnalisága, fiamnak a belefürdő gátlástalan részvétel, s unokámnak a „ki tudja mi” lesz a mesét reveláló hatás. Igen, lábjegyzetelni kell a mai ifjaknak Molnár történetét. Rá kell őket venni, hogy kíváncsiak legyenek az egykori gyerekkorra, az egykori korra – s mindarra, amit nekik is hordoz annak megfogalmazása. Rá kell őket venni, hogy a pillanatnyi helyett az egyetemest keressék – de mit is beszélek… lassan arra kell rávenni őket, pusztán arra, hogy olvassanak.

Igen, ez a könyv ebből a szempontból feladat, ahol a gyerek irányjelzők hiányában elveszítheti az érdeklődését. S az pedagógus és szülő feladata, hogy feltáruljon előtte ez a kincs, irodalmunk mélységesen sokrétű „ifjúsági regénye”. Lehet, hogy csak később kéne a gyerekek kezébe adni. Nem a szereplők kortársainak, hanem pár évre rá. Lehet, hogy az érettség, s a kettős visszanézés az egykori és a saját gyerekkorba megkönnyíthetné a befogadást. De elfelejteni nem volna szabad ezt a könyvet. Pont egy olyan korban nem, amikor az eszmék szívünket követelő puffogtatói – szerintem – bármelyik oldalon pragmatikus, szavakkal dekázó, hatást leső hideg szívű hazugok. Egy olyan korban, amikor szinte nem szabad lelkesedni – mert tévútra visz. De amikor még inkább meg kellene tartani legnagyobb ajándékunk: az emberséget.

Oscar? Oscar!

Nagyjából tíz éves korom óta szent és sérthetetlen nálam, hogy az Oscar-díj átadót azt bizony nézni kell. Ilyenkor tuti a vasárnap éjszakai virrasztás, popcorn- és kólahegyekkel a kézügyben, másnap ellógott iskolával, egyetemi előadással, később szabinappal. Persze mint minden magára valamit adó filmrajongó, én is tisztában vagyok vele, hogy az Oscar elsősorban egy giga-show, önfényezés, marketing és sok-sok pénz – maga a díj művészi értéke minimum megkérdőjelezhető. Emlékszem, nekem tizenöt éves koromban jött el a „megvilágosodás” amikor a tündibündi, de színészileg nagyjából nulla Gwyneth Paltrow-t díjazták a csodás Cate Blanchett helyett – azóta egészséges távolságtartással figyelem, ki nyer és ki nem.

Annál érdekesebb, milyen lesz a show, ki lesz a műsorvezető, milyen „attrakciókat” találnak ki a forgatókönyvírók, ki sírja szét a köszönőbeszédét és kit kevernek le idő előtt. S persze, hogy ki esik hasra a vörös szőnyegen – apropó, vörös szőnyeg! Valljuk be, a díjazottak listájánál is érdekesebbek a díjátadó utáni napokban a netet ellepő galériák a legszebb estélyikről, a legszebb színésznőkről, a legfantáziadúsabb szmokingokról (meddig lehet egy szmokingot variálni?), a legidétlenebb pózokról. Gyakran éri az a vád a díjkiosztót, hogy unalmas, önismétlő, túlságosan konzervatív – amiben van is némi igazság. Az olyan állandóan ismétlődő körök, mint a legjobb betétdal kategória jelöltjeinek meghallgatása, a legjobb filmzenékből készült montázs, a legjobb film kategória jelöltjeinek (most már ugye öt helyett ráadásul akár tíz) bemutatása, tisztelgő klipek az azévi évfordulós (idén például az Óz, a csodák csodája megjelenésének hetvenedik évfordulójáról volt muszáj megemlékezni) illetve kiemelt téma előtt (idén a „filmhősök” – hogy ennek mi értelme volt, arra nem sikerült rájönnöm a három lagymatag videóösszeállítás után), mind lassítják az amúgy sem rövid eseményt, és pláne Európából nézve, a hajnali órákban könnyen elálmosítják az embert. És akkor még nem is beszéltünk az átlag három díjanként beiktatott reklámszünetről (ami nem is lett volna olyan szörnyű, ha az HBO nem pontosan ugyanazt a néhány reklámot adta volna le minden szünetben). Ha kihagynák a tiszteletköröket és a rengeteg reklámot, egy feszes, poénos kétórás show lehetne – így három és fél óra, ami csak részben izgi.

Szerencsére idén legalább az érdemi részek szórakoztatóak voltak – köszönhetően Ellen DeGeneres-nek, aki 2007 után másodszor vezette a díjátadót. DeGeneres az USA egyik legnépszerűbb női komikusa, emellett az egyik legismertebb leszbikus ikon odaát – e tekintetben a konzervatív Akadémia részéről akár meglepő is lehetne a választás. Mégsem az, hisz DeGeneres közismerten az intelligens és sosem bántó humorú komikusok közé tartozik – a díjátadót is e szellemben vezette. Kevesebb harsány, térdcsapkodós poén, kevesebb sztáralázás, sokkal több lazaság és csibészes humor jellemezte az estét. Noha én legszívesebben a Ricky Gervais-féle odamondogatós stílust látnám az Oscar színpadán (imádtam azokat a Golden Globe-átadókat, amiket ő vezetett), nagyon jól szórakoztam DeGeneres könnyedségén.

Aki túl azon, hogy mindenkivel cimbizett egy sort aki kapható volt rá – „védjegye” hogy sokat jár le a közönség soraiba – nem hagyta ki hogy poénkodjon Jennifer Lawrence esésein (a tavalyi lépcsős fiaskó után idén a vörös szőnyegen esett hasra), Jonah Hill faroklóbálásán A Wall Street farkasából (elsütve a saját melegségére utaló „kötelező” poént), és napjaink irritáló selfie-divatján. Le is fagyasztotta a twittert amikor összetrombitált egy halom színészt hogy megdöntsék a „legtöbb retweet” rekordját. Aztán megéhezett és pizzát rendelt, amire úgy kalapozta össze a pénzt a sztároktól – kis fricska a feleslegesen hosszúra nyújtott show-nak?

Mely show egyébként érdemi meglepetést nem nagyon tartogatott. Bár az elmúlt hónapokban mindenki arról cikkezett, mennyire jó, hogy ilyen izgalmas az Oscar-verseny, a végén mégis pontosan azok nyertek, akiket előre meg lehetett jósolni. Tény, a különböző filmes céhek és a Golden Globe valamint BAFTA díjak szétszóródása okán nem lehetett annyira biztosra menni, és az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy a fődíjat a 12 év rabszolgaság, az Amerikai botrány vagy a Gravitáció viszi-e el, de azért nagyon senki nem lepődött meg, amikor a „leginkább Akadémia-barát” film lett a végső befutó. Mert hát ahogy biztosra vehető, hogy Meryl Streep tök mindegy, miben játszik, jelölik, úgy az is borítékolható, hogy ha egy filmben előkerül a rabszolgaság (vagy a holokauszt) témája, az jó eséllyel indul a fődíjért. A megelőző napokban a netet látszólag lázban tartó kérdésekre (Nyer-e végre Leo? Kaphat-e Jennifer Lawrence ilyen fiatalon két egymás utáni évben díjat? Lesz-e végre latino vagy afroamerikai díjazott rendező?) is nagyjából biztosan lehetett tudni a választ (Nem. Nem. Igen.). Az egyetlen igazi meglepetést (hogy kellemes vagy kellemetlen, döntse el mindenki maga) az Amerikai botrány teljes mellőzése okozta – azt hiszem, függetlenül attól, hogy kaptak-e szobrot, vagy sem, az alkotók pont olyan jól érezték magukat itt is, mint a forgatáson. (Egyébként meg nagyjából biztosra vehető, hogy amelyiküket még nem díjazták, azt előbb-utóbb fogják.)

DeGeneres lazasága mintha a többiekre is átterjedt volna – a sztárok élvezettel hülyéskedtek szinte egész este. „Best name ever” Benedict Cumberbatch minden útjába kerülő fotóba belepofátlankodott, Brad Pitt bohóckodott a vörös szőnyegen, Jamie Foxx elviccelte a felkonfot (jól tette), Pharrell Williams pedig kicsit megtáncoltatta az első sorban ülő hölgyeket a „Happy” közben (mely számtól sikítófrászt kapok, annyit játsszák a rádiók, de az előadás kétségkívül vicces volt). Lehetett szörnyülködni a ki tudja, honnan előásott díjátadókon – évről évre törekvés, hogy fiatalítsanak, és ne csak a „bejáratott” sztárok adjanak át, ez most is megvolt, néhány fiatal sztárocska is helyet kapott a színpadon, de hogy hogy került elő az ijesztőre plasztikázott Kim Novak, az rejtély maradt, miképp az is, kinek és miért jutott eszébe, hogy épp Will Smith adja át a fődíjat…

Azt hiszem, az Oscar egy olyan dolog, amit lehet imádni, lehet utálni, lehet szórakozni vagy szánakozni rajta, egy dolgot nem szabad: túl komolyan venni. Ez egy show, Hollywood gátlástalan önfényezése – s ha épp sírni támad kedvünk, mert nem nyert a kedvencünk, és igazságtalannak érezzük a világot, keressünk rá, kik nem nyertek soha Oscart. Vagy nézzük meg, hol van most néhány évekkel ezelőtti agyonsztárolt nyertes. Meg fogunk lepődni – és jó eséllyel rájövünk, hogy ez csak egy szobor, nem garancia semmire.

Persze ettől még jövőre is fennmaradok február utolsó (március első) vasárnapján és ugyanolyan kíváncsian nézem majd a show-t, mint az elmúlt húsz évben bármikor. Addig meg nézzünk jó filmeket – végül is ez a legfontosabb.

Bónusz:

- a díjazottak listája például ITT

- vörös szőnyeges képek

- a „Popkult, csajok, satöbbi” podcast Ellen DeGeneres-nek szentelt adása