Török Sándor: Egy kis kertet szerettem volna

Részemről az ismeretség a Hahó, Öcsivel kezdődött – imádtam a szeretettel szíven szúrás gondolatát, meg azt a közelien ismerős hangot, amit csak Janikovszky Évától hallottam addig. Akár fel is figyelhettem volna az íróra már akkor – nem így alakult. Furcsa véletlen, hogy a két pöttöm (és képzeletbeli) barát, Kököjszi és Bobolysza mesekötete akkor akadt a kezembe, amikor már nem jártam könyvtárba, hanem épp dolgoztam benne. Ha nincs csoportja, akit vár, a gyermekkönyvtár méla őre délelőtt ráér – rendet rakhat, adminisztrálhat, és amikor már minden munkából kifogyott (és a reménybeli látogatók még az iskolapadot koptatják) olvas. Gyermekkönyvtárban gyerekkönyvet. Ritkán jutott eszembe, hogy a tizenezer kötet közé vigyek is valamit magammal…

Jóval később ezt a könyvet miattuk vettem meg. Kökölyszi és Bobolysza miatt – hogy aztán ne miattuk rakjam a legellentmondásosabb olvasmányélményeim közé. Török Sándor maga írja egy helyütt: sokszor mondott, vagy tett olyat ösztönösen, amiért aztán évekig vezekelhetett, ilyen vagy olyan formában. Lehet, hogy értem, mire gondol – ahogy lapozgatom, a legelső gondolatom ez: annyi feloldhatatlan ellentmondást szeretett volna valamiféle békévé simogatni, egymást kizáró hitek igazát… Nem lehet az ösztönre hallgatni egy korban, amely rutinosan (és egyszerre) élte és hazudta magának a megosztott világot – és ahol nagyon sokan szerették volna úgy érezni: a hazugságnak legalább egy része igaz. Többek közt az író is. Minden korai tapasztalata, csalódása, hányattatása ellenére.

Mert nehéz egyszerre hűséggel szolgálni Weimar: Goethe szellemének magaslatait, ha lentről nézi az ember. Rudolf Steiner Dornachjának színes igenlését, egy korból, amely mételynek érezte őt és eszméit. Megőrizni a keresztényt Chartres: a szerzetes Gerbert testvér – a későbbi II. Szilveszter – példáját és tanítását követve; persze finoman becsomagolva az örökségét némi alkalmazott materializmusba. És hinni, hogy a történések jóra visznek, ha akadnak is elhajlások; a szocialista eszme: a mindenki egyenlősége kárpótol. Török Sándor egyike szerintem a legélesebb szemű megfigyelőknek – de minden meglátását átszűrte ezen a jószándék-szűrőn, sokszor csalva aprókat a békéért… Egymással kibékíthetetlen elemek tömegét hurcolhatta magában – és írta a könyvébe anélkül, hogy feltárhatta volna e békíthetetlenséget. Vagy… nem is tudom. Olykor gondolom én is úgy, hogy ezek a dolgok nem szorulnak békítésre. Hogy pont ezek nem, amíg minden más igen.

Úgyhogy ennek a könyvnek nincs igaza. Bárki meggyőződésest kiboríthat, bármelyik oldalról. Szent Pállal szólva: a görögöknek (az értelem embereinek) botorság, a farizeusoknak (akármilyen „oldal” vagy „hit” fanatikusainak) botrány. Igaza nincs – de lelke van. Amivel megérinthet, ha végre túlnézel rajta: hány helyen érvelnél máshogy, látnál az eléd tárt látványból mást, mint az író. Mert ahogy lát, arra nincs jobb szavam: áldott.

S hogy mit láttat? Figyeljük, ahogy belekezd: Egy kis kertet szerettem volna. S lám, hajlamos lennék e könyv első mondata után három pontot tenni érzelmesen. Holott már megtanulhattam, hogy nem az ösztönösen feltörő érzések az értékesebbek, hanem azok, amiket az ember értelmes munkával kiharcol magának. Igen, a gondolkodással kezdődik a dolog. S elfogulatlannak is kellene lennem, szabadnak. De nem vagyok ennyire fegyelmezett, s így elfogult is vagyok, rab. Egy kis kert… az jó lett volna. Így indul-gördül komótos iróniával a szó a kert helyett ablakpárkányra gyűjtött kövekről, fordul a helyekre, ahonnan a kövek származnak, s jut el rendre az emberekig, akik e helyeket az írónak jelentik. Egy kis kertet szerettem volna. Nem lett meg. S a poént az olvasó nyilván tudja – végül is embereket gyűjtöttem helyette, barátokat. 

És itt, e ponton (pontosan a 29. oldalon) dől el, hogy a könyvespolcomon Lénard Sándor könyve mellett ül majd Török Sándoré. Mert mesél. Az emberekről, akikkel az élete folyamán találkozott. A példaadó, hallgatag favágóról, két ifjúkori, Ósinka fölötti munkás nyár mesteréről: Georghe Feneşről például, aki szavak nélkül is ismerte a sziklák törpéit, a források, patakok, széljárások, tüzek tündéreit. Pető professzorról, aki magában hordozta a „módszert”, mint egy képességet (a tanítványai bogozták ki a cetlijeiből, hogy tanítani lehessen). Két kiemelés tőlem, a számtalanból – rövidke portrék és hosszabb bemutatások boldog serege ez a könyv, ahol a mesélő a másik ember életéből mesél epizódokat, jellemző, olykor karcos rajzokat vetve az olvasó elé – úgy, hogy a magáét nagyon szerényen engedi csak kirajzolódni. Annyira másképp csinálja ez a Sanyi, mint az a Sanyi – mégis, az attitűd rokon, ahogy az élet szeretete és a csodái iránt érzett alázat is.

Persze azért Török Sándor többet dicsekszik. Természetesen szóba kerülnek a gyerekfilmek, a rádiós műsorok, az Ünnepi posta például, ahol illusztris levelezőpartnerekkel (Einsteintől Elanor Rooseweltig) aktuális emberiség-kérdésekről „cseveghetett” a szerző. De például fantasztikus, ahogy a gyerekekről anekdotázik! A gyerekszáj-gyűjteménye, a magvas-mókás elszólások is itt vannak e kötetben, ahogy például egy kisfiú fogalmazta meg kizsákmányoltságát sírva: Anyu! Én mindig mindenkinek mindent, és nekem soha senki semmit! Nagyon lehet szeretni a szavak felidézőjét is, amikor a szemünk láttára a gyerekekre figyel…

Ezt a könyvet mélyen átszínezi a kora, amikor született: 1979-ben adták ki. Valahol a kor illusztrációja is. Akik benne éltek, tudják, miről beszélek. A többiek higgyék el: egy a jelen illúzióinál jóval kisebb ellenálláson túl mindenkit bekoszolt az a kor. És ez a könyv jól mutatja meg, hogyan. Én sokszor lapozom – nem minden bosszankodás nélkül, de örömmel. Mert van egy olvasata, amely kedves a szívemnek. A figyelő tekintet, ami megragadja a látványt és úgy tárja eléd, hogy téged is megragadjon. Török Sándor nagyon sokakra volt hatással – sok jó barátja volt, s ahogy én tudom, jó barát volt maga is. Megajándékoz egy érzéssel, ha a könyvét olvasod (s közben vele örülsz vagy vitatkozol) hogy nem magadért, de mindannyiunkért lapozol. Lehet, hogy illúzió, de nem kellene végképp lemondani róla. Hogy ilyet is lehet.

Alice Munro: Szeret, nem szeret…

Az év legjobb híre volt, hogy megkapta a Nobel-díjat – nyilatkozta Alice Munroról a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja, a Munroért köztudottan rajongó Jonathan Franzen. És hát ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Na ugye… Egyébiránt nem csak Franzen rajong érte, a nemzetközi kritika és az írótársak gyakorlatilag egyöntetűen korunk legnagyobb novellistájaként tartják számon – nem is igazán emlékszem rá, mikor fordult elő utoljára, hogy a Svéd Akadémia döntését ily egyöntetű elismerés övezze.

Alice Munro 1930-ben született a kanadai Ontario tartományban lévő Winghamben, és szinte egész életében a tartomány határain belül élt – ami esetében fontos, hisz írásaiban szinte kivétel nélkül nagy hangsúly kerül a kanadai tájra, a kanadai életmódra, a kanadai kisvárosok életstílusára, kapcsolati dinamikáira (azzal együtt is, hogy témái jórészt univerzálisak – a „helyi” tényező mégsem hagyható figyelmen kívül). Tizenéves korától írt, és noha élete többször vitte kerülőutakra, mindig tudta: író szeretne lenni. Az is lett – első novelláskötete (Dance of the Happy Shades – magyar kiadása még várat magára) 1968-ban jelent meg, melyet hamarosan követett első és egyetlen regénye, az Asszonyok, lányok élete. Első irodalmi díjának elnyerésekor azt írták róla hazájában: „egy háziasszony, aki mellékesen novellákat ír” – ami ma, a Nobel fényében akár viccesnek is tűnhet, mégsem az. Ő ugyanis valóban egy háziasszony – hétköznapi feleség, anya, dolgozó nő – aki napi teendői végeztével leül és leírja történeteit, melyek sokszor épp saját – háziasszonyi, anyai, női – tapasztalataiból építkeznek. Mélységesen emberiek, hétköznapiak a témái és a témáihoz való hozzáállása is.

Nincs ez másképp a magyarul elsőként megjelent kötet, a Szeret, nem szeret… kilenc novellájában sem. A történetek főszereplői a női lét ilyen-olyan fordulópontjához érő fiatal lányok és asszonyok, akikkel tulajdonképpen nem történik semmi különös, nincsenek nagy drámák, nem kísérik útjukat földcsuszamlásszerű tragédiák – csak élnek. Felnőnek, szerelmesek lesznek, férjhez mennek, gyerekeket szülnek, megcsalnak és megcsalatnak, ellentmondásos viszonyokba gabalyodnak, betegség környékezi őket vagy szeretteiket, eltemetik férjeiket. E tekintetben egészen más ez a kötet, mint például az Egy jóravaló nő szerelme vagy a Mennyi boldogság! – míg előbbi novelláiban sokkal egyértelműbb volt, hogy a főszereplők számára sorsfordító jellegű eseményről olvasunk, és az írások jóval direktebben járták körül a női szerepek és szereplehetőségek elfogadását vagy épp el nem fogadását; utóbbi történeteiben már nem az útkeresés, hanem a múlt feldolgozása, az elkövetett vétkekkel és tévedésekkel való szembenézés állt a középpontban, a szokásosnál több extrém élethelyzetet, viselkedési formát felvonultatva. E két kötet fényében a Szeret, nem szeret… novellái szinte „semmilyennek” tűnhetnek.

Szerencsére csak tűnhetnek. Mert Munro épp a tekintetben igazán nagymester, hogy írjon bármilyen hétköznapi történésekről, olyan érzékenyen, árnyaltan, annyi rálátással, türelemmel, szeretettel, ugyanakkor olyan analitikus távolságtartással és szelíd „mindentudással” teszi, hogy mintegy önmagát emeli el a téma hétköznapiságától. Mintha egy, a valóságban sosem létezett, mesébe illően okos, türelmes, kedves, ugyanakkor jó értelemben éleslátó, iszonyú kritikus és „már mindent átélt” nagymama beszélné el a család összes nőtagjának történetét – úgy, hogy elbeszéléseiből észrevétlen tanulhatunk meg mindent, amit a női életutakról tudni érdemes. (Tegyük hozzá, képzeletbeli idealizált nagymamánk csak kora okán „nagymama”, szerencsére még emlékszik saját fiatalkori útkeresésére és lázadásaira, és azokat nem fél feltárni hallgatósága előtt.)

Munro díjazása kapcsán többen feltették a kérdést: vajon egy novellista elismerése visszaszerzi-e a novella „elveszett becsületét”? Kétségkívül érdekes kérdés, azonban számomra még érdekesebb az, hogy vajon jelez-e bármiféle trendváltást a kortárs szépirodalomban az, hogy mintha egyre inkább előtérbe kerülnének a „hagyományos” elbeszélők – amilyen például a bevezetőben is említett Franzen, és amilyen Munro. Mert az övé például olyasfajta próza, amitől az utóbbi években „mindent vivő” posztmodern irodalom rajongói manapság falnak mennek: egyszerű, kristálytiszta nyelvezetű, szerkezetű, minden felesleges sallangtól és trükköktől mentes, hagyományos elbeszélések, szenvedéllyel, olykor humorral, tapasztalattal, életbölcsességgel. E szempontból nem „divatos” irodalom, ám annál időtállóbb lehet. Ehhez a díj egy fontos állomás – de csak egy állomás. A többi rajtunk, olvasókon múlik. Olvassuk!

Kiadó: Park

Fordító: Borbás Mária

A Wall Street farkasa - film

Az idejét sem tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy nem tudtam megnézni a kiszemelt filmet – mert teltház volt. Az utóbbi években még A hobbit kaliberű kiemelt bemutatók esetében is ritka volt, hogy az utolsó székig megteljen egy vetítés. A Wall Street farkasával mégis így jártunk, ami csak fokozta az addig is igencsak magas várakozásaim (mert hát… Scorsese, meg DiCaprio, meg tőzsde, meg vicces, meg az a rengeteg dicsérő kritika…). Mire eljutottam odáig, hogy na most akkor tényleg, foglalás élesítve, gyerünk a moziba, ezek a várakozások az egekben voltak – no, ilyenre sem nagyon emlékszem az utóbbi évekből, hogy tűkön ülve vártam, hogy végre vége legyen a munkaidőnek és mehessek már filmet nézni. Az csak hab a tortán, hogy ez a sikertörténet nem nagyon akar véget érni – még mindig iszonyú magas nézőszámokat produkál a film, ami annak fényében, hogy évek óta temetjük a mozit, minimum érdekes. Na de leszámítva ezt a hatalmas hájpot, mit is kapunk a pénzünkért?

Egyesek szerint az év egyik legjobb filmjét, mások szerint egy gigantikus blöfföt. Az igazság valószínűleg a kettő között félúton van – én mondjuk az előbbihez húzok. Scorsese legújabb mesterművében három teljes órán át nyomja a képünkbe a totálisan szétdrogozott agyú Leonardo DiCaprio tolmácsolásában, hogy az egyetlen érték a pénz – mindezt olyan intenzitással és lendülettel, hogy csoda, hogy ki nem esünk a székünkből. Egy gigantikus, csillogó, színes-szagos, ordenáré klip az egész: a vásznat szó szerint beteríti a kokó, a fékevesztett szexjelenetek miatt simán indokolt lehet a pornó besorolás, a poénok nagyon nagy többsége borzasztóan obszcén, és ha hinni lehet azon elvetemülteknek, akik megszámolták, 506 alkalommal hangzik el a szövegben a „fuck” szó (én, bevallom, nem figyeltem…). S ha véletlenül épp senki nem szexel, drogozik vagy káromkodik, akkor meg olyan vibráló, ízléstelen, gátlástalan gazdagságparádét kapunk, amitől jóérzésű embernek pont ugyanannyira fordul ki a gyomra,  mint a segglyukból felszippantott kokó láttán. Ez egy ilyen film – mi tagadás, próbára teszi a nézőt, de érdemes végigülni.

Jordan Belfort a legtöbb feltörekvő amerikai csórógyerekhez hasonlóan igencsak egyszerűen és plasztikusan fogalmazza meg életcélját: gazdag akar lenni. Más gyakorlatilag nem számít. A nyolcvanas évek Amerikájában a meggazdagodás legkézenfekvőbb módja egy „alulról jövő” srác számra a tőzsde volt – Belfort utolsó kis lótifutiként kezdte a Wall Streeten, hogy aztán a brókervizsga letétele után viszonylag hamar ott találja magát a nagymenők között – ám beütött a ’87-es tőzsdekrach. Szegény Belfort egy nap után az utcán találta magát, és nem gazdagodott mással, mint néhány jó tanáccsal a zseniális Matthew McConaughey-tól (kell-e az ügyfeleknek is keresni az üzleten [nem] és hány maszturbálásra van szüksége egy brókernek naponta [sokra] témakörökben). Persze nem készült volna film az életéből, ha nem állt volna hamar talpra a világgazdaságot szolidan megrengető fekete hétfő után – Belfort előbb egy lepukkant garázscég alkalmazottjaként, majd saját brókercége fejeként nyergelt át a „centes részvényekre” és szedett magára milliókat teljesen illegális tőzsdén kívüli kereskedésből. Pestiesen szólva: gátlástalanul átvert és megkopasztott minden szerencsétlen hülyét, aki hagyta magát.

És ezzel sokat, nagyon sokat keresett. Mocskosul sokat. Amit aztán nagyrészt drogra és kurvákra költött – persze csak miután kipipálta a kötelező milliomos-kellékeket: tengerparti villa, luxusjacht, Ferrari, szép szőke fehérnemű-modell feleség (az unalmas barna helyett, akinek még voltak erkölcsi aggályai). És aztán nincs megállás, csak a féktelen, ocsmány dekadencia… Belfort és tettestárs-alkalmazottai hétről hétre múlják alul önmagukat, ha munkahelyi bulizásról van szó: van itt minden, orgiák luxus- és kevésbé luxus-prostikkal, meztelen fúvószenekar az irodában, törpékkel való célbadobálás, FBI-idézések nyilvános körbehugyozása, faroklóbálás a nappaliban a parti közepén, hegyekben álló kokain és egy gyógyszertárnyi „kísérleti drog”. Egy idő után a nézőnek könnyen az az érzése támadhat, hogy a film nem halad sehova, ugyanazokat az ismétlődő köröket futjuk – pia, drog, dugás, parti, pia, drog, dugás, parti – ami ez esetben tökéletesen szolgálja a dramaturgiát: hisz egy idő után ezek a saját dekadenciájukba belefulladó idióták sem haladnak sehova, csak futják ugyanazokat a köröket, hajszolják ugyanazokat az élvezeteket, melyek immáron kielégülést sem hoznak – örömöt meg pláne nem.

Épp ez a legérdekesebb A Wall Street farkasában – hogy egy gigantikus lufi az egész, ami igazából nem nagyon szól semmiről (legalábbis semmi újról). Mert hogy a tőzsde rossz, és a legtöbb bróker érzelemmentes gyökér, aki minden gátlás nélkül játszadozik a nála szerencsétlenebbek pénzével, azt eddig is tudtuk (ha máshonnan nem, a Tőzsdecápákból), mint ahogy azt is, hogy a féktelen bulizás és a megszámolhatatlan mennyiségű pénz hajlamos elvenni az ember eszét vagy hogy nagyon magasról lehet igazán nagyot koppanni. Hogy mégis működik – na, ehhez kellett egy Scorsese kaliberű rendező. Mert ha kipukkasztjuk ezt a lufit, akkor konfettiként záporozik ránk a társadalomkritika. Amit aztán vagy észreveszünk (és értékelünk) vagy nem. A rendező ugyanis (amerikai filmtől felettébb szokatlanul) felnőttnek nézi a közönségét, és nem rág a szánkba semmilyen „tanulságot” – megmutat egy világot, elénk tart egy iszonyú görbe tükröt, hogy mit veszünk le belőle, rajtunk áll.

És az a tükör bizony görbe… Ha azt hisszük, mindez túlzás, sarkítás, botránykeresés, akkor csak menekülünk a valóság elől. Simán el tudom hinni, hogy mindez megtörtént – mert ezt látom piciben magam körül. Abban, ahogy látszólag értelmes emberek hajlamosak totálisan elhagyni az agyukat megfelelő mennyiségű pia hatására (keményebb se kell); abban, hogy nagyítóval kell keresni olyan fiatalt, akinek nem a pénz az elsődleges érték; abban, hogy az olyan dolgok, mint szeretet, család, tisztesség, egyre inkább röhejes baromságoknak számítanak. Értékvesztett, elkorcsosult időket élünk, és sajnos jóval többen vannak, akik úgy gondolják, Jordan Belfort útja a menő, mint akik nem. Vajon ők a filmet látva elgondolkodnak? Szeretném remélni, hogy igen, de szkeptikus vagyok.

Számos kritika érte a rendezőt, hogy „idealizálja” ezt az életmódot – ezt olvasva felmerül bennem, hogy a kritikus elaludt a film közben. Szó sincs itt idealizálásról, de ahogy írtam, „direkt” elítélésről sem. Az viszont tény, hogy iszonyú manipulatívan van megírva a film – a briliáns forgatókönyvnek és a főszereplő zseniális játékának köszönhetően Belfort egynémely, a beosztottakat buzdító szónoklatával képes úgy magával ragadni, hogy még ha tarisznyás bölcsészként ültünk is be a filmre, eljutunk odáig, hogy eladnánk az anyánkat egy jachtért. Scorsese e tekintetben rettentő gonoszan játszik velünk. Persze ehhez szüksége volt egy olyan főszereplőre, aki képes ezt a vidám vasárnap hangulatot úgy előadni, hogy röhögőgörcs helyett magával rántson. Ez itt egyértelműen DiCaprio one-man-show-ja. Nem csak elképesztő energiával pörgi végig, de olyan arcait mutatja, amiket eddig nem nagyon láthattunk.  Simán feledtet minden eddigi szerepet, legyenek bármily bravúrosak – ami már csak azért is nagy szó, mert alig fél éve láthattuk tőle ugyanezt a karaktert pepitában A nagy Gatsby-ben. A mellékszereplők sem hibáznak, a kívül tökéletes, belül üres kirakatfeleségtől az erőltetetten vicces, tenyérbemászó üzlettárson át a tankönyvbe illően semmilyen FBI-ügynökig a helyükön vannak, de úgyszólván statiszták DiCaprio mellett.

Grandiózus, kaotikus őrület ez a film – ha leküzdjük a kezdeti tartózkodásunkat, veszélyesen könnyű beleveszni. Elképesztő az az energia, ami árad felénk a vászonról, csúcsra vagyunk pörgetve mi is, nem csak a szereplők. Azok a fiatalok, akik az utóbbi években készült filmjei láttán (A tégla, A leleményes Hugo, New York bandái, Aviátor) nem értik, miért is számít élő legendának Martin Scorsese, e film láttán kapnak egy kis ízelítőt a Nagymenők és a Taxisofőr rendezőjéből. Aki egyébként – elnézve a film lenyűgöző stílusát, a borzalmas nyolcvanas-kilencvenes évek-beli díszletekkel és jelmezekkel, a már-már szürreális zeneválasztásokkal és a túlszínezett transzferrel – valószínűleg Tarantino mellett még mindig az egyik legmenőbb arc lehet Hollywoodban.

Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen

Alexia Tarabotti visszatért, méghozzá nem is akárhogyan! A Napernyő Protektorátus előző része, a Changeless végén igencsak méretes pácban hagytuk magára immáron Lady Maccon néven ismert lélektelenünket. Miután fény derült terhességére – mely minden, természeten túliakról ismert tény szerint egyszerűen lehetetlenség – férjura, a nem épp átgondolt viselkedéséről híres farkasember kidobta otthonukból, megszégyenítve a londoni társaság előtt, s ami tán még borzalmasabb: arra kényszerítve Alexiát, hogy visszaköltözzön rémes családjához. A Blameless első oldalain épp egy meghittnek cseppet sem mondható családi reggeli közepébe csöppenünk, melynek során nem csupán az derül ki, hogy Alexia féltestvérei még annál is jóval ostobábbak, mint ahogy hittük, illetve hogy az új inasok felettébb bosszantóak; de az is, hogy Loontwill méltóságos úr sem a gerincesség bajnoka, amikor is a családi béke megőrzése érdekében konkrétan az utcára teszi nevelt leányát.

Amit ő olyan nagyon azért nem bán – azt már sokkal inkább, hogy egyetlen valamire való barátja és szövetségese, Lord Akeldama épp akkor tűnik el nyomtalanul, amikor az ő londoni palotájába bútorozna. Az ősöreg vámpírúr és egész pereputtya eltűnése valamivel még annál is nyugtalanítóbb, hogy hősnőnket lépten-nyomon meg akarják ölni – ezúttal megbuherált gépkaticákat eresztenek a nyomába. És nincs hova mennie. Mit tehet ilyenkor egy lélektelen, aki maga sem tudja, pontosan kiféle-miféle, azt még kevésbé, kiféle-miféle lény lapul a pocakjában, s nem csak saját férje, de még a királynő is kiutasította, amikor kirakta őt az árnyékkormányból s megfosztotta lélekőri pozíciójától? Természetesen nekivág a nagyvilágnak, hogy válaszokat kapjon kérdéseire. Lévén a rejtélyek fő okozója a titokzatos papa, Alessandro Tarabotti, s az ő lélektelensége, adja magát, hogy Alexia visszatérjen ősei földjére, Itáliába s megkeresse azokat, akik tán tudnak valami magyarázattal szolgálni az állapotára: a Templomosokat.

Namármost, nem elég, hogy az utazás számtalan veszélyt rejt – hisz a Templomosok indítékai és módszerei finoman szólva megkérdőjelezhetőek, az oda vezető út során pedig lépten-nyomon újabb merénylők bukkannak fel –, ráadásképp mindenféle botrányos kulturális különbségekkel is meg kell küzdenie ízig-vérig brit hölgyeményünknek. Melyek közül a legbosszantóbb kétségkívül az olaszok hozzáállása (vagy inkább hozzá nem állása) a teázás nemes brit szokásához… 

„Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam – nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam… ó, még kimondani is rémes… azt hallottam, hogy Itáliában… – elhallgatott – …kávét isznak! – Kecsesen megborzongott. – Oly rémes a gyomornak!” 

Azért persze eme kis kellemetlenséggel sikerül megbirkóznia Alexiának és kis csapatának. Melyből nem hiányozhat a bolondos francia feltaláló, Madame Lefoux és Alexia inasa, az egyre titokzatosabbnak tűnő Floote (komolyan kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit rejteget még…). Az út során összefutnak két még bolondosabb feltalálóval, Párizsban ornitopterrel szállnak fel háztetőkről – a lehető legkényelmetlenebb közlekedési eszköz –, égivasúttal kelnek át az Alpokon, életveszélyes kiskutyákkal hadakoznak, és kiiktatnak számtalan bárgyilkost. Hogy aztán a Templomosok vendégszeretetét élvezve várják a felmentő sereget.

S hogy mit csinál mindeközben Lord Maccon? Amikor épp nem formaldehiddel próbál lerészegedni és felejteni, hűtlennek vélt felesége után sír és közben akkora kalamajkába keveri falkáját és nagyjából az egész természetfeletti társadalmat, amekkorát még nem látott Britannia – még szerencse, hogy azért teljesen nem vesztette el a józan eszét, és legalább egy vérfarkast Alexia után küldött. Persze a nagy kérdés – vajon kiféle-miféle kis lénnyel várandós Lady Maccon – is megválaszolásra kerül előbb-utóbb, de a rengeteg kalamajka, üldözés, napernyővel verekedés, gépkatica és menekülés közepette ez tulajdonképpen lényegtelennek tűnik.

A Blameless nagy erénye épp az, ami végső soron a leggyengébb is lesz benne: hogy nem ül az első két rész babérjain. Carriger féktelenül pörgeti a cselekményt, újabb meg újabb kalandokba sodorva hősnőjét, mi meg lélegzetvisszafojtva figyeljük, már megint mi az ördögbe keveredik ez a nőszemély – ellenben egy téren elvérzik: ezek pedig a „csatajelenetek”. Amik azért nem is igazi csaták, inkább csak kiscsoportos verekedések – de annak is túl összevisszák, olykor átgondolatlanok. A társasági szócséplés, a vicces-romantikus évődések és a politikai intrikák nemes egyszerűséggel jobban mennek a hölgynek, mint az akció – az egyik részem azt mondaná, maradt volna a kaptafánál, a másik viszont örül, mert a jelek szerint a sorozat minden kötete rejt újdonságot.

Szerencsére előbbiekből is van bőven: bár javíthatatlanul romantikus énem naná, hogy örült, amikor Alexia és Lord Maccon egymás karjaiba zuhant a Soulless végén, bevallom, a Changeless egyik legbosszantóbb vonása számomra pont a házastársi cívódásuk volt – most mit tagadjam, szívesebben olvasok egymás után epekedő szerelmesek romantikus kalandjairól, mint házaspárok huzakodásáról. E részben a két főhős kapcsolata inkább az első részre emlékeztetett: ugyan szinte végig földrésznyi távolságra egymástól, de mindketten felváltva bosszankodtak a másik kiállhatatlanságán és epekedtek utána. Ez pedig felettébb szórakoztató nekünk, olvasóknak. A végkifejlet pedig egy még érdekesebb, újabb megválaszolatlan kérdéseket rejtegető folytatás ígéretét rejti. Hmmm… Alig várom!

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória