Alain-Fournier: Az ismeretlen birtok

Simone de Beauvoir olyan elragadtatással ír erről a könyvről az Egy jóházból való úrilány emlékeiben, hogy én is rögtön lekaptam a polcról, és elkezdtem olvasni. Aztán elég hamar félretettem, mert halálosan untam. Nem tudott lekötni, nem értettem, nem szólt semmiről. Aztán egy betegen ágyban töltött hétvégén újra elővettem, egyhuzamban elolvastam, és én is el voltam ragadtatva tőle. Nem az a fajta könyv, amit rohanva, útközben a metrón, tízoldalas adagokban el lehet olvasni. Elmélyülve kell olvasni, lelassulva az írás tempójához, minden érzékszervünkkel a regényre figyelve. Úgy elvarázsol.

Az ismeretlen birtok a keresésről szól. Az elveszett gyermekkor, az álmok, a tökéletesség kereséséről. Hőse, Augustin Meulnes egy éjjel eltéved az erdőben, és egy ismeretlen birtokon találja magát, ahol valami különös ünnepség zajlik éppen. Az elvarázsolt kastélyban bolyongva, furcsa szerzetek közt, egy gyönyörű lány zongorajátékát hallgatva Meulnes maga sem tudja, álom-e amit lát, vagy valóság. A könyvnek ez a része határozottan a tündérmesékre emlékeztet, a klasszikus, romantikus tündérmesékre. Én sem tudtam sokáig eldönteni, a képzelet játéka-e csupán az ünnepség és a birtok.

Miután elhagyja a kastélyt, s hazatér, Meulnes egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse a birtokot és a titokzatos lányt. Egyetlen segítője akad, aki mindvégig kitart mellette, a történetet elmesélő Seurel. Az ő kutatásaik története a regény. Körülöttük telik az idő, kortársaik felnőnek, az elveszett birtok feledésbe merül, csak Meulnes nem szabadul annak az ünnepségnek az emlékétől. Épp ezért képtelen felnőni, képtelen elszakadni gyermeki ábrándjaitól, mert akkor el kéne vágnia magától a reményt, hogy még egyszer átélheti a csodát.

Mikor immár felnőttként Seurel rátalál a lányra, azt hiszi, Meulnes végre megnyugodhat, és boldoggá teszi barátját. Ám a gyerekkori álom megvalósulása csak zavart, dacot, kegyetlenséget vált ki belőle. Nem tudja megélni a megvalósult álmot, mert az már nem a gyermekkori álom, hanem a felnőttek világának álma. Nem az elvarázsolt birtokot találja meg újra, hanem egy romos birtokot vesz a nyakába, s egy feleséget. Menekülése lázadás a felnőttek világának konvenciói elől, és az álom tovább kergetése. Azt a tökéletességet kergeti, amit kamaszként vélt megtalálni, és nem látja, hogy az nem létezik, hogy soha nem is létezett, csak a képzeletében.

Varázslatosan szép, nagyon költői és érzékeny könyv ez, a valóság és a képzelet határán lebegő gyermekkori álmokról, melyekre szükségünk van, hogy elmenekítsenek a fojtogató valóság elől, hogy hitet és reményt adjanak. És arról, hogy meg kell tanulnunk elengedni ezeket az álmokat, hogy aztán felnőttként egy másik síkon megtaláljuk a boldogságot. 

Korábbi kommentek:

Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei

Simone de Beauvoir egyszer régen már jól belémgyalogolt, olyan húsz éves lehettem, amikor lelkes szociológushallgatóként rávetettem magam A második nemre, amitől aztán évekig nem tudtam szabadulni. Hatása alá kerültem, így visszatekintve nem túlzás azt állítani, hogy teljesen átformálta a nemiségről, férfiasságról, nőiességről, testről való elképzeléseimet, bizonyos tekintetben jó, bizonyos tekintetben tán rossz irányba. A könyv a feminizmus egyik legfontosabb alapműve, megjelenésekor jelentősen átformálta a közgondolkodást is, de nekem szerintem túl korán jött. Azt hiszem, kell hozzá bizonyos fokú érettség, hogy az ember távolságtartással tudja kezelni. Engem akkoriban megrémített.

Azóta óvatos távolságtartással kerülgettem Beauvoir-t. Olvastam két könyvét, a Képek, káprázatok című kisregényt és A megtört asszony című kötetet, de egyik sem hagyott annyira mély nyomokat bennem. Tudtam, hogy egyszer még visszatérek a „nagy” műveihez, de nem tudtam, mikor. Hát most elérkezett az idő, hogy levegyem a polcról az Egy jóházból való úrilány emlékeit. Mondhatom, ez is legalább akkora hatással volt rám, mint annak idején A második nem.

A könyv Simone de Beauvoir önéletrajzának első kötete, gyermekkoráról és fiatalságáról szól. 1958-ban jelent meg, a szerző ötvenéves korában, amikor már jócskán világhírű íróként, zsebében a Goncourt-díjjal, elismert feminista filozófusként szabadon tekinthetett vissza egykori önmagára. Ami elsőre mellbe vág a könyvben, az a kendőzetlen stílus, az egyszerűség, az őszinteség. Beauvoir nem szépíti sem a múltját, sem saját személyiségét, a hibáit, eltévelyedéseit, útkeresését megdöbbentő őszinteséggel, természetességgel tárja az olvasók elé. Megtehette, hisz elismertsége megkérdőjelezhetetlen volt, de manapság, a píáréletrajzok korában furcsa, hogy egy ilyen jelentőségű személyiség ilyen őszintén, kendőzetlenül ír önmagáról.

Az Egy jóházból való úrilány emlékei, túl azon, hogy regényes formában megírt életrajz, elsősorban egy fiatal lány útkereséséről, öntudatra ébredéséről, intellektuális szabadságvágyáról szól. Beauvoir 1908-ban született, egy gazdag párizsi polgárcsalád elsőszülött lányaként. Bigottan katolikus, soviniszta, öntelt, franciaságukra büszke, minden idegent megvető, a társadalmi egyenlőtlenségeket természetesnek tartó környezet vette körül. Simone egészen fiatalon lázadozni kezd az otthonról tanult minták, az erkölcsi korlátoltság, a vallás, a társadalmi elnyomás ellen. Korán megmutatkozik kivételes intelligenciája, ennek köszönhetően a felnőtt társadalom nem tud mit kezdeni vele. A könyv végigköveti legmeghatározóbb gyermekkori barátságát Zazával, egészen annak korai haláláig, ami valahol felszabadító hatással van Simone-ra. Zazával együtt lázadnak a konvenciók, a társadalom, saját családjuk ellen, s míg Zaza végül behódol családjának, feladja lázadását, Simone-t épp az ő halála sarkallja végképp arra, hogy adja fel addigi életét, és vállalja fel lázadását.

Ami a legnagyobb nyomot hagyta bennem, az a fiatal lány magánya, meg nem értettsége, kívülállása. Környezete nem érti a tizenéves Simone intellektualitását, lázadását, útkeresését, ezért ellenségesen reagál rá, ahelyett, hogy segítenék, mindenünnen csak kirekesztést, elutasítást kap, s erre maga is elutasítással reagál. Gyűlöli a világot, mert csak gyűlöletet kap tőle. Nincs igazi szellemi társa, szülei, rokonai értetlenül állnak az intellektusba vetett hite előtt. Minden ellen lázad, ami osztályában természetes, már itt megjelenik feminizmusa, vallásellenessége, egzisztencializmusa, kialakulóban lévő baloldalisága. Magányából a Sorbonne filozófia szakán kötött életre szóló ismeretségek zökkentik ki. Húsz éves, mikor először találkozik Jean-Paul Sartre-ral. „Életemben először fordult elő, hogy valaki intellektuálisan fölém került.” – írja megismerkedésükről. Ez, a szellemi társ megtalálása, a környezet, melyben végre elismerik és megértik, állítja rá végleg arra a pályára, melyen aztán a huszadik század egyik legjelentősebb francia író-filozófusa válik belőle.

Bár a két könyv ég és föld, én mégis párhuzamba állítom magamban A második nemmel. Míg az a nőiség szabadságáról, a társadalmilag ránk kényszerített nemi szerepek levetkőzéséről szól, az Egy jóházból való úrilány emlékei az önéletrajz keretein túl mindenekelőtt az intellektuális szabadságról, az emberi szellembe vetett hitről. Beauvior-nál az intellektus, a gondolkodásra való képesség mindennél előbbre való, minden más, a nem, az osztályhovatartozás, a vallás csak a társadalom által ránk kényszerített teher, amit elhagyva szabadul fel az ember.

Nagyon érdekes és tanulságos olvasmány, főleg azért, mert úgy érzem, manapság, majd’ egy évszázaddal Beauvoir születése után ugyanazt a harcot kell vívnia minden gondolkodó embernek, mint neki. Ma az intellektus ugyanúgy alárendelődik a közgondolkodásban, elsősorban a pénznek, a társadalmi státusnak, a hírnévnek. Ilyen értelemben nagyon aktuális. Mint életrajz is nagyon érdekes, egy páratlanul eszes és igazán jelentős gondolkodó szellemi érését követhetjük nyomon benne, de ami a legnagyobb hatást tette rám, és amiért a leginkább ajánlanám mindenkinek, az a fiatal, környezetében kívülállónak számító lány útkeresése és öntudatra ébredése. Azt hiszem, sokan tanulhatnánk tőle! 

Korábbi kommentek:

Esti mesék

Még alig hevertem ki a legutóbbi „hogyan kínozzuk Timit egy dögunalom sci-fivel” élményt, amikor is sikerült ezúttal nekem jól beválasztani. Nem olvastam kellőképpen utána ennek a filmnek, úgy érzem. A legfőbb indok, amiért meg akartam nézni, az volt, hogy tetszett a plakátja. Meg jópofa volt az alapötlet, hogy az este kitalált mesék másnap valóra válnak, és, noha igen-igen kevéssé (najó, egyáltalán nem) kedvelem Adam Sandlert, úgy gondoltam, pofás kis mesés-családi-fantasys szórakozás lesz.

Hmmm… Végülis családi film, vagy mifene, karácsonykor jött ki, amikor a kis családok sűrűn viszik a gyerkőcöket moziba, lehet, hogy nekik tetszett, mert édes-kedves-ártalmatlan kis marhaság, de nálam az unalom és a kínos röhögés váltakozott a teljes játékidő alatt.

Filmünk hőse, Skeeter egy hétre megkapja nővére két gyermekét, akiket évek óta nem látott, és fogalma sincs, mit kezdjen velük. Mivel napközben a mama barátnője, egy helyes tanítónő vigyáz rájuk, neki csak az esti lefektetést kell abszolválnia, de Skeeter mentális képességeit tekintetbe véve még ez is túl nagy falat. Végül maradandó károsodás nélkül sikerül eljuttatni a gyerkőcöket az ágyig, a nagybácsi pedig belefog egy saját esti mesébe, ami természetesen az ő kis elfuserált életéről szól. A gyerekek persze elégedetlenek a fordulatokkal, meg a béna mesehőssel, ezért beleszövik a saját verziójukat. Másnap, csodák csodájára, a mese valóra válik. Skeeter viszonylag hamar rájön (már korlátozott mentális képességeihez viszonyítva), hogy a gyerekek szövik a történet fonalát, és estéről estére úgy mesél, hogy másnap minél jobban jöjjön ki belőle. Aztán persze nem mindig úgy jön be, ahogy szeretné.

Az alapsztori még jó is lenne, de a megvalósítás átlagon aluli lett. Kezdve azon, hogy Sandler a történetet alárendeli a saját magát reklámozó béna poénkodásnak, folytatva a béna kerettörténettel a nagy csúnya szállodaláncról, amelyik le akarja rombolni a srácok iskoláját, a végletesen kikarikírozott negatív figurákig, akiktől szerintem egy négyéves is röhögőgörcsöt kapna. Van néhány jól eltalált karakter, az egészségmániás anya (Monica a Jóbarátokból) a búzacsíratortáival meg a környezettudatos meséivel például vicces volt, a Skeeter barátját játszó Russel Brand pedig most is annyira idióta, hogy az már jó, jó kis párt alkottak a buta szőke cicababa örökösnővel, de néhány jó mellékszereplő azért kevés az üdvösséghez. A végén persze van hatalmas (ál)konfliktus, összeveszés, kibékülés, a hős elnyeri a hősnő szívét, az iskola megmenekül, a gonoszok pedig elnyerik méltó büntetésüket. Sablonos, ötlettelen, minden eredetiséget nélkülöző buta vígjáték a végeredmény. Kár érte.

Amikor megállt a Föld

Annyira rég voltam moziban, és őszintén szólva, annyira hiányzott az élmény, hogy hagytam magam befűzni egy világmegmentős sci-fire. Pedig nem szeretem a tudományos-fantasztikus műfajt, de úgy voltam vele, hogy ha más nem, legalább látványos, izgalmas, színes-szagos multiplex élmény lesz, és ez kell nekem. Hát, jól mellényúltam, mert ilyen unalmas sci-fit még nem láttam.

Pedig az eleje elég izgalmasan indul. Hősnőnk (a nagyszerű Jennifer Connelly – csak tudnám, mit keres ilyen gagyi filmekben?) egy zseniális mikrobiológus, akinek magánélete kellőképpen problémás, ahogy az egy akciófilm hősnőjéhez illik. Férje halála után egyedül neveli mostohafiát, aki kellőképpen idegesítő ahhoz, hogy utáljuk, de persze sajnáljuk, mert meghalt a papája. A tudósnőt egy este váratlanul felkeresi a titkosszolgálat és felszólítják, hogy azonnal menjen velük egy szupertitkos helyre, ahol szupertitkos munkát kell végeznie egy csomó másik nagyon okos tudóssal, konkrétan megállítani egy Föld felé száguldó objektumot uszkve másfél óra alatt, vagy ha nem megy, becsapódás után menteni, ami menthető. Az objektum aztán becsapódás helyett békésen leszáll a Central Parkban és kilép belőle Keanu Reeves. Meg kell mondjam, ha valami, hát a szereposztás remek ebben a filmben, Keanu Reeves a tökéletes földönkívüli, ugyanazzal az egy arckifejezéssel játssza végig a filmet, rettentő ijesztő.

Persze a biológusnő az egyetlen, aki meglát valamit a furcsa idegenben, hogy mit, az nem derül ki, de ő az egyetlen, aki segít neki, hogy kijusson a nemzetbiztonságiak fogságából, akik nyilvánvaló módon megölnék. Na most, az egyik legviccesebb kérdés a filmben, hogy mi a jó fenéért segít neki? Azért az ember, ha találkozik egy földönkívülivel, nem biztos, hogy életét, családját, mindent kockára téve szembeszáll a kormánnyal meg a hadsereggel, és segít neki megszökni. Még akkor sem, ha úgy néz ki, mint Keanu Reeves. Persze kiderül, hogy jól teszi, mert az idegen, Klaatu, azért jött, hogy megmentse a Földet a végső pusztulástól, amibe az emberi faj sodorta. Eltelik úgy egy óra, mire hősnőnk számára világossá válik, hogy megmenteni a Földet ez esetben azt jelenti, elpusztítani az embert, aki tönkretette.

És akkor hősnőnk és kisfia némi menekülés, üldözés, megint menekülés, megint üldözés közben hatalmas bociszemekkel könyörögni kezd Klaatunak, hogy ugyan, ne már. De nem vicc! Könnyes szemmel könyörögnek egy földönkívülinek, hogy ne pusztítsa el az egész emberi fajt, megváltozunk, megígérjük, csak hadd kapjunk még egy esélyt. És lássunk csodát, beválik! A Föld megmenekül, mindenki boldog, mindenki megígéri, hogy eztán jó lesz, minden jó, ha vége jó.

A hatalmas tanulság, amit ezerrel próbálnak a szánkba rágni, hogy nem szabad elpusztítani a Földet, álljunk le a környezetszennyezéssel, a természeti erőforrások kiaknázásával, persze szép és nemes cél, de tán nem egy ilyen vérciki filmben kellett volna ezt elénk tárni. Arról nem is beszélve, hogy ez a téma, meg a világegyetem (vagy mi) által ideküldött hírnök, aki begyűjti a fajok egy-egy példányát, hogy aztán az embertől megtisztított Földet újra benépesítse velük, még jó és elgondolkodtató sci-fi alapanyag is lehetne. Készült is már film belőle, még az ötvenes években, ami állítólag klasszisokkal jobb, mint a remake-je. Ebből azonban leszűrhetünk egy igen fontos tanulságot, miszerint ha földönkívülivel találkozunk, aki el akar pusztítani minket, nézzünk rá könnyes szemmel, bánjuk meg összes bűnünket, ígérjük meg, hogy megváltozunk, és tuti elenged.

Kozák Ákos: Kincskeresők - Pillanatfelvétel a magyar fogyasztóról

Úgy gondolom, nem kell ahhoz szociológia szakos egyetemistának, vagy közgazdásznak lenni, vagy kereskedelmi területen dolgozni, hogy az ember tudja, a fogyasztás virágkorát éljük. Napjaink legmeghatározóbb és legrégebben ható trendje a fogyasztás világméretű növekedése, a „vásárolok, tehát vagyok” élmény beépülése a mindennapjainkba. Magyarországon ez a trend az utóbbi tizenöt-húsz évben harapódzott el. A rendszerváltás után, ahogy a könyv írja, ha más nem is, a fogyasztás demokratizálódása megtörtént. A hiánygazdaság után az ország lakossága elképesztő méretű árubőséggel, hatalmas választékkal, új márkák tömkelegével szembesült. Ez a nyitás egy újfajta fogyasztói kultúra kialakulását is magával hozta. Kozák Ákos könyve ezzel az új fogyasztói magatartással, és az újfajta fogyasztókkal foglalkozik.

A szerző évtizedek óta a piackutatás terén dolgozó közgazdász-szociológus, írása tehát szakmailag megalapozott, valós kutatásokon alapul. A könyv maga azonban abszolút közérthető, egyáltalán nem tudományos formában mesél rólunk, fogyasztókról. A hétköznapokból kiragadott példákkal, az átlagfogyasztót és az átlag magyar családot reprezentáló „szereplőkkel” demonstrálja a szerző mindennapi költekezéseinket. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy napról napra bemutatja egy kitalált család vásárlásait, kezdve az anya mindennapos „beugrom egy liter tejért meg egy müzliért” típusú vásárlásaival, melynek végén rendszerint egy egész szatyornyi termékkel megy haza, egészen a hétvégi „élményvásárlásig” a gyerekekkel valamelyik hipermarketben. Elsőre elszörnyed az olvasó, hogy milyen meggondolatlanul pakolják a szereplők kosarukba a felesleges árukat, aztán elgondolkozunk, hogy mi vajon hogyan működünk bevásárlásaink során? Nagyon divatos manapság „tudatos vásárlóként” tekinteni önmagunkra, de ha most leülnék, és végiggondolnám, hogy miket vásároltam az elmúlt egy hétben, vagy egy hónapban, és ezekre valóban szükségem volt-e, elszörnyednék. Érdemes kipróbálni!

A könyv a vásárlási szokásokon kívül érint olyan területeket, mint a márkahűség illetve az új márkák iránti nyitottság, a különböző marketingeszközök, és technikák, melyekkel a gyártók és kereskedők akarnak megnyerni, és mit tagadjuk, legtöbb esetben becsapni minket, vagy a napi pénzügyeink kezelésében bekövetkezett változások. Érdekes látni, kutatásokkal alátámasztva, hogy melyik üzlettípust mely fogyasztói csoportok látogatják szívesebben, és hogy ezek kiket akarnak megnyerni. De nem csak fogyasztási szokásainkról esik szó, jelentős szerepet kapnak a könyvben szórakozási szokásaink, valamint a szolgáltatóipar előretörése is.

Az egyik legérdekesebb felvetése a szerzőnek az idősödő társadalom okozta lehetséges változások a fogyasztás világában. Hiszen a fogyasztás, a kereskedelem világa manapság elsősorban a fiatalokra épít, bizonyos szegmensei a családokra, de az elkövetkező évtizedekben a magyar társadalomnak is szembe kell néznie az elöregedéssel, és a kereskedelmi szektornak ki kell találnia új, az időseket megcélzó termékeket, reklámokat. Természetesen erre (is) van már nyugati példa.

Szerintem nagyon érdekes, tanulságos könyv, és még egyszer hangsúlyozom, nem csak annak, aki kereskedelmi területen dolgozik, vagy piackutatással foglalkozik, hanem minden hétköznapi, „laikus” vásárlónak is bátran ajánlom. Egyetlen gyenge pontja van, a rengeteg táblázat ill. grafikon némelyike nincs kellőképp megmagyarázva, sokszor hiányzik a módszeres leírás, hogy mit is nézzünk, és hogyan, de a könyv enélkül is megáll a lábán.

J. R. R. Tolkien: Húrin gyermekei

Noha J. R. R. Tolkiennek életében csak két regénye jelent meg, A Hobbit és A Gyűrűk Ura, 1973-ban bekövetkezett halálakor több tízezer oldalnyi kéziratot, jegyzetanyagot, vázlatokat hagyott maga után. Ez a felfoghatatlan mennyiségű anyag újabb és újabb történeteket rejt magában, melyek zöme A Gyűrűk Ura előtti régmúltba, Középfölde Első és Másodkorába vezeti az olvasót. Halála után Tolkien harmadik fia, Christopher Tolkien vette kézbe édesapja irodalmi örökségének gondozását. Az elmúlt három évtizedben tán nem túlzás azt állítani, hogy felbecsülhetetlen értékű munkát végzett azért, hogy ez a hatalmas életmű minél nagyobb részben az olvasók elé kerülhessen.

Christopher Tolkien szerkesztői közreműködésével még a ’70-es években megjelent A Szilmarilok, majd A Gyűrű keresése (Unfinished Tales), valamint kiadásra került a 12 kötetes History of Middle Earth sorozat, mely tartalmazza mindazokat a szövegváltozatokat, vázlatokat, melyeket szerzőjük az első világháborútól kezdve haláláig újra és újra átírt, míg elnyerték végső formájukat. Mivel Tolkien nem tudta befejezni legtöbb történetét, melyek sokszor több, egymással egyenértékű változatban is fennmaradtak, szükségképpen kellett némi szerkesztői önkény ahhoz, hogy ezek az írások összefüggő történetekként kerülhessenek kiadásra.

Ennek a szerkesztői munkának újabb állomása a Húrin gyermekei című regény megjelenése. Az Első kor történetei közül az egyik legjobban kidolgozott történet (Beren és Lúthien regéje után, mely maga is megérne egy külön kötetet) Húrin gyermekeinek története. Egy már rég letűnt világban játszódik, hatezer évvel A Gyűrűk Ura cselekménye előtt, Középföldének egy már nem létező vidékén, Szürkerévtől nyugatra, melyet az Első kor nagy csatája után elöntött a tenger. Hősei emberek, de nem a későbbi korok hanyatló emberi fajának képviselői, hanem az Óidők büszke harcosai, akik a tündék oldalán egyenrangúként harcolnak a Sauronnál is gonoszabb és hatalmasabb sötét úr, Morgoth ellen.

A cselekmény mozgatórugója Morgothnak Húrinra és leszármazottjaira bocsátott átka. Mert Húrin volt az egyetlen, aki nem tört meg a sötét úr fenyegetése előtt, nem árulta el a tündék királyságát. A történet Húrin fiának, Túrin Turambarnak az életét követi nyomon, aki, mint egy görög sorstragédia elátkozott hőse, hiába menekül évről évre, vidékről vidékre, a végzete elől nem menekülhet, az utoléri őt, a húgával, Nienor Níniellel együtt elkárhozik, beteljesítve ezzel a sötét úr átkát. Igazi hősi ének ez, melyben egy büszke, bátor, harcos férfi részben a saját konokságának és hibáinak köszönhetően elbukik, s magával rántja azt, akit legjobban szeretett. Nagyon komor mese, feloldás nélkül, ám van benne hősiesség, emelkedettség, bátorság, kitartás is. És Tolkien kevés szerelmi történetének legtragikusabbja, mert Túrin és Nienor szerelméről mi, olvasók kezdettől fogva tudjuk, hogy nem teljesedhet be, hőseink azonban túl későn szembesülnek az igazsággal, mikor már nincs visszaút, mindkettőjüknek veszniük kell.

Noha szerzője halála után több mint három évtizeddel jelent meg, a Húrin gyermekein cseppet sem érezni, hogy nem Tolkien öltötte végső formába, hanem egy szerkesztő közreműködésével született, kéziratdarabokból. Azt hiszem, ez eddig a Tolkien-hagyaték legjobban sikerült darabja.

Szabó Magda: Az őz

Hosszú évekig meg voltam róla győződve, hogy Szabó Magda nem nekem való, sőt, egyenesen utálom. Ennek az egyetlen oka az volt, hogy gyerekkoromban tényleg utáltam az Abigélből készült tévésorozatot, a világból ki lehetett kergetni vele. Olyan sikeresen elriasztott, hogy az Abigélt azóta sem olvastam, és ahhoz is hosszas rábeszélés kellett több oldalról, hogy egyáltalán bármi Szabó Magdát a kezembe vegyek.

Az őz című regényét egyik barátnőm nyomta a kezembe évekkel ezelőtt. Nem emlékszem már, miért került szóba, vagy miért pont ezt ajánlotta, de én meg voltam róla győződve, hogy ez is afféle pöttyös-csíkos lányregény lesz, mint az Abigél. Sikerült a lehető legrosszabb pillanatban belevágnom, amikor egyébként is eléggé a mélyponton voltam, így hát mondhatni övön aluli ütésként ért a könyv. Minden szempontból. Egyrészt, mert ilyen depresszív könyvet rég olvastam (pedig volt egypár…), másrészt, mert nem tudtam letenni, annyira magával ragadott.

Az őz főszereplője Encsy Eszter, az ő életét követhetjük végig gyerekkorától kezdve addig a pillanatig, amikor, mintha valami átkot teljesítene be, a legbrutálisabban eltaszítja magától a boldogságot, és ezzel véget vet a saját életének is. Szabó Magda írja a könyv ajánlójában: „Az őz gyilkosok és áldozatok regénye.” Valójában azoknak a regénye, akik gyilkosok és áldozatok egyszerre. Encsy Eszter egész életét meghatározza pokoli gyermekkora, az állandó szegénység, nyomor, amelyet mi, elkényelmesedett huszonegyedik századi városlakók fel sem foghatunk, a háború, a széthulló család a szép lassan haldokló, mégis szeretett apával és a csak férjének élő, lányát csak másodikként szerető anyával, az örökös megalázottság, szégyen. És Angéla. Angéla, akinek mindene megvan, aki tökéletes családból származik, gazdag, kedves, okos, szép, mindenki szereti. És aki elhatározza, hogy Eszter barátnője lesz. A legalapvetőbb emberi reakció, hogy a minket ért szerencsétlenségekért mást hibáztatunk, mert így könnyebb feldolgozni, könnyebb nevet adni a dolognak, van kire haragudni, ha már a világra nem lehet. Eszter, akit addigra már megtört a világ, a rengeteg nehézség, engesztelhetetlenül gyűlöli Angélát, mindenért, amije van, mindazért, ami neki nem lehet meg, és legfőképp tán azért, mert nem lehet olyan, mint ő. Angéla élete végéig egy körülrajongott, babusgatott gyermek marad, míg Eszter sosem volt igazán gyermek, túl korán és túl brutálisan kellett felnőnie.

Mikor a gyermekkori elszakadás után újra találkoznak, Eszter már ünnepelt színésznő, elismerik, körülrajongják, gazdag, híres, ám a siker, a gazdagság mind kevés ahhoz, hogy elfeledtesse vele a gyermekkort. Eszterben már rég meghalt valami, képtelen bárminek is örülni, képtelen szeretni, csak bántást kapott mindig a világtól, s már nem tudja elhinni, hogy az adhat mást. Az egyetlen, ami még megválthatná, a szerelem, de az is későn érkezik, s a legrosszabb helyről, Angéla férjétől. Kettejük szerelme pusztító, mindent felperzselő szenvedély, ám Eszterben a megváltás helyett csak felszakítja a régi sebeket, az Angéla iránti gyűlöletet, s amikor úgy tűnne, esélyt kap a boldogságra, egyúttal győzedelmeskedhet az őt örökké kísértő gyerekkori árnyékon, nem tud élni vele, ehelyett pusztít, elpusztítja a szerelmet, akárcsak a gyermekkori őzet. Diadala Angéla fölött végül mindenki számára csak poklot hoz.

Az őz számomra arról szól, hogy van egy pont, amikor valakit már annyit bántott a világ, annyiszor rúgtak belé, annyit alázták meg, hogy többé már nem tud bízni senkiben, nem tud szeretetet elfogadni senkitől, hiába elismerés, gazdagság, szerelem, hiába minden, vannak sebek, amik nem gyógyulnak be. És ez legtöbbször nem a külsőségekben nyilvánul meg. Nem kell ahhoz betegség, vagy irgalmatlan szegénység, hogy lelkileg tönkremenjen egy ember. Elég a közöny, a szeretetlenség, a megalázás, a gyűlölet. A lélek legmélyebb és legsötétebb bugyraiba vezet le ez a regény, de ha végigjárjuk ezt az utat, nagyon sokat kapunk tőle. Figyelmeztetést, mindenekelőtt. Mert Szabó Magda nem kertel, nem ír feloldást, nem kendőzi el az emberi gonoszságot sem, azt hogy hova juthat el egy megtört lélek. Ilyen értelemben figyelmeztetés, hogy vigyázzunk magunkra, s a körülöttünk lévőkre.

Egy gondom van a regénnyel, illetve az írónő stílusával. Nekem Szabó Magda mindig, hosszabb-rövidebb írásaiban, regényében, nyilatkozataiban is valahogy túlságosan kimódoltnak tűnt, megfontoltnak, mint aki minden természetes reakciót, indulatot, érzelmet jól megszerkesztett mondatok mögé bújtat. Ebben a könyvben az iszonyú belső feszültség és a stílus szigorú lefojtottsága, szikársága közötti ellentétet nagyon érezni. Az író oldaláról ez valahol bravúr, én viszont folyamatosan azt éreztem, hogy csak hagyná már szabadon áramlani azokat az érzéseket, indulatokat, ezt a pusztító, gyűlöletes szerelmet, hadd égesse ki a papírt.

Szabó Magda írta a regényről: „Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle.” Ebben az egy mondatban minden benne van. Ha lehetne, én mindenkinek kötelező olvasmánnyá tenném.

The Tales of Beedle the Bard - Collector's Edition

Az imént tárgyalt könyvecske, a Bogar bárd meséi kapcsán szolgálok nektek némi kis néznivalóval is. A mesék születésének körülményei önmagukban is elég érdekesek. Az öt mesét Rowling a Harry Potter és a Halál Ereklyéi befejezése után írta meg, és készített belőle hét kézzel írt példányt, amiből hatot odaajándékozott azoknak az embereknek, akiknek a legtöbbet köszönhette a Harry Potter sorozat megjelenése során, a hetediket pedig elárverezték 2007 végén, majd’ kétmillió fontért. Az eredeti hét példány mindegyike valóságos mestermű. A kézírással és a szerző saját rajzaival teli merített papír lapok egy, a mesékhez illő ezüstveretekkel díszített barna bőrkötésbe kerültek bele.

Sok-sok kép az elárverezett példányról ITT található.

Az árverésen a könyvet megvásárló amazon.com persze nem tétlenkedett, hamarosan bejelentették, hogy limitált példányszámban (100000 darab) megjelentetik a Bogar Bárd meséi gyűjtői kiadását, mely nem más, mint a Rowling által készíttetett kötet hasonmás kiadása.

Azóta eltelt néhány hónap, a kiadvány megjelent, hosszú és rögös úton eljutott Angliából Budapestre, és immáron itt díszeleg a karácsonyfám alatt. Amióta először kézbe vettem, nem férek a bőrömbe, annyira szép! Ezúton szeretném kikiáltani a világba hogy köszönet Zolinak ezért a gyönyörű karácsonyi ajándékért!!!

A gyűjtői kiadás néhány plusz extrával is fel van szerelve. A kis könyvecske egy nagy barna bőrbe kötött fadobozban lakik, ami úgy néz ki, mint egy régi kódex, a gerince mintha már kicsit megviselt lenne, az elején és a hátlapján gyönyörű dombornyomásos minta. Kinyitva fekete bársonyborítású belsőt láthatunk, benne egyik oldalon egy boríték, amely tíz darab, külön ehhez a kiadáshoz készült grafikát tartalmaz, másik oldalon egy Rowling aláírásával hímzett vörös bársonyszütyőben pedig ott lapul maga a könyv. Bevallom, a megrendelés és a kézhezkaparintás között eltelt majd’ négy hónapban végig azon paráztam, hogy nem lesz ugyanolyan szép, mint az eredeti darab, de nem kellett volna! A könyv külseje ugyanolyan igényes, szép barna bőrbe van kötve, a fémveretek ugyanolyan szépen ki vannak dolgozva, a világoskék kőberakások is ugyanazok. Minden a helyén van. A beltartalom egy kicsit más, nem igazi hasonmás kiadással van dolgunk, csak az előszó lett a kézzel írt változatból befotózva, a mesék maguk már nyomtatott formában kerültek bele, ám nagyon szép, igényes kivitelben, iniciálékkal, gyönyörű keretekkel. Megdöbbentően szép kiadvány, azt kell mondjam, minden várakozásomat felülmúlta. Többet nem is mondok, beszéljenek a képek…