Simone de Beauvoir: Egy jóházból való úrilány emlékei

Simone de Beauvoir egyszer régen már jól belémgyalogolt, olyan húsz éves lehettem, amikor lelkes szociológushallgatóként rávetettem magam A második nemre, amitől aztán évekig nem tudtam szabadulni. Hatása alá kerültem, így visszatekintve nem túlzás azt állítani, hogy teljesen átformálta a nemiségről, férfiasságról, nőiességről, testről való elképzeléseimet, bizonyos tekintetben jó, bizonyos tekintetben tán rossz irányba. A könyv a feminizmus egyik legfontosabb alapműve, megjelenésekor jelentősen átformálta a közgondolkodást is, de nekem szerintem túl korán jött. Azt hiszem, kell hozzá bizonyos fokú érettség, hogy az ember távolságtartással tudja kezelni. Engem akkoriban megrémített.

Azóta óvatos távolságtartással kerülgettem Beauvoir-t. Olvastam két könyvét, a Képek, káprázatok című kisregényt és A megtört asszony című kötetet, de egyik sem hagyott annyira mély nyomokat bennem. Tudtam, hogy egyszer még visszatérek a „nagy” műveihez, de nem tudtam, mikor. Hát most elérkezett az idő, hogy levegyem a polcról az Egy jóházból való úrilány emlékeit. Mondhatom, ez is legalább akkora hatással volt rám, mint annak idején A második nem.

A könyv Simone de Beauvoir önéletrajzának első kötete, gyermekkoráról és fiatalságáról szól. 1958-ban jelent meg, a szerző ötvenéves korában, amikor már jócskán világhírű íróként, zsebében a Goncourt-díjjal, elismert feminista filozófusként szabadon tekinthetett vissza egykori önmagára. Ami elsőre mellbe vág a könyvben, az a kendőzetlen stílus, az egyszerűség, az őszinteség. Beauvoir nem szépíti sem a múltját, sem saját személyiségét, a hibáit, eltévelyedéseit, útkeresését megdöbbentő őszinteséggel, természetességgel tárja az olvasók elé. Megtehette, hisz elismertsége megkérdőjelezhetetlen volt, de manapság, a píáréletrajzok korában furcsa, hogy egy ilyen jelentőségű személyiség ilyen őszintén, kendőzetlenül ír önmagáról.

Az Egy jóházból való úrilány emlékei, túl azon, hogy regényes formában megírt életrajz, elsősorban egy fiatal lány útkereséséről, öntudatra ébredéséről, intellektuális szabadságvágyáról szól. Beauvoir 1908-ban született, egy gazdag párizsi polgárcsalád elsőszülött lányaként. Bigottan katolikus, soviniszta, öntelt, franciaságukra büszke, minden idegent megvető, a társadalmi egyenlőtlenségeket természetesnek tartó környezet vette körül. Simone egészen fiatalon lázadozni kezd az otthonról tanult minták, az erkölcsi korlátoltság, a vallás, a társadalmi elnyomás ellen. Korán megmutatkozik kivételes intelligenciája, ennek köszönhetően a felnőtt társadalom nem tud mit kezdeni vele. A könyv végigköveti legmeghatározóbb gyermekkori barátságát Zazával, egészen annak korai haláláig, ami valahol felszabadító hatással van Simone-ra. Zazával együtt lázadnak a konvenciók, a társadalom, saját családjuk ellen, s míg Zaza végül behódol családjának, feladja lázadását, Simone-t épp az ő halála sarkallja végképp arra, hogy adja fel addigi életét, és vállalja fel lázadását.

Ami a legnagyobb nyomot hagyta bennem, az a fiatal lány magánya, meg nem értettsége, kívülállása. Környezete nem érti a tizenéves Simone intellektualitását, lázadását, útkeresését, ezért ellenségesen reagál rá, ahelyett, hogy segítenék, mindenünnen csak kirekesztést, elutasítást kap, s erre maga is elutasítással reagál. Gyűlöli a világot, mert csak gyűlöletet kap tőle. Nincs igazi szellemi társa, szülei, rokonai értetlenül állnak az intellektusba vetett hite előtt. Minden ellen lázad, ami osztályában természetes, már itt megjelenik feminizmusa, vallásellenessége, egzisztencializmusa, kialakulóban lévő baloldalisága. Magányából a Sorbonne filozófia szakán kötött életre szóló ismeretségek zökkentik ki. Húsz éves, mikor először találkozik Jean-Paul Sartre-ral. „Életemben először fordult elő, hogy valaki intellektuálisan fölém került.” – írja megismerkedésükről. Ez, a szellemi társ megtalálása, a környezet, melyben végre elismerik és megértik, állítja rá végleg arra a pályára, melyen aztán a huszadik század egyik legjelentősebb francia író-filozófusa válik belőle.

Bár a két könyv ég és föld, én mégis párhuzamba állítom magamban A második nemmel. Míg az a nőiség szabadságáról, a társadalmilag ránk kényszerített nemi szerepek levetkőzéséről szól, az Egy jóházból való úrilány emlékei az önéletrajz keretein túl mindenekelőtt az intellektuális szabadságról, az emberi szellembe vetett hitről. Beauvior-nál az intellektus, a gondolkodásra való képesség mindennél előbbre való, minden más, a nem, az osztályhovatartozás, a vallás csak a társadalom által ránk kényszerített teher, amit elhagyva szabadul fel az ember.

Nagyon érdekes és tanulságos olvasmány, főleg azért, mert úgy érzem, manapság, majd’ egy évszázaddal Beauvoir születése után ugyanazt a harcot kell vívnia minden gondolkodó embernek, mint neki. Ma az intellektus ugyanúgy alárendelődik a közgondolkodásban, elsősorban a pénznek, a társadalmi státusnak, a hírnévnek. Ilyen értelemben nagyon aktuális. Mint életrajz is nagyon érdekes, egy páratlanul eszes és igazán jelentős gondolkodó szellemi érését követhetjük nyomon benne, de ami a legnagyobb hatást tette rám, és amiért a leginkább ajánlanám mindenkinek, az a fiatal, környezetében kívülállónak számító lány útkeresése és öntudatra ébredése. Azt hiszem, sokan tanulhatnánk tőle! 

Korábbi kommentek:

Esti mesék

Még alig hevertem ki a legutóbbi „hogyan kínozzuk Timit egy dögunalom sci-fivel” élményt, amikor is sikerült ezúttal nekem jól beválasztani. Nem olvastam kellőképpen utána ennek a filmnek, úgy érzem. A legfőbb indok, amiért meg akartam nézni, az volt, hogy tetszett a plakátja. Meg jópofa volt az alapötlet, hogy az este kitalált mesék másnap valóra válnak, és, noha igen-igen kevéssé (najó, egyáltalán nem) kedvelem Adam Sandlert, úgy gondoltam, pofás kis mesés-családi-fantasys szórakozás lesz.

Hmmm… Végülis családi film, vagy mifene, karácsonykor jött ki, amikor a kis családok sűrűn viszik a gyerkőcöket moziba, lehet, hogy nekik tetszett, mert édes-kedves-ártalmatlan kis marhaság, de nálam az unalom és a kínos röhögés váltakozott a teljes játékidő alatt.

Filmünk hőse, Skeeter egy hétre megkapja nővére két gyermekét, akiket évek óta nem látott, és fogalma sincs, mit kezdjen velük. Mivel napközben a mama barátnője, egy helyes tanítónő vigyáz rájuk, neki csak az esti lefektetést kell abszolválnia, de Skeeter mentális képességeit tekintetbe véve még ez is túl nagy falat. Végül maradandó károsodás nélkül sikerül eljuttatni a gyerkőcöket az ágyig, a nagybácsi pedig belefog egy saját esti mesébe, ami természetesen az ő kis elfuserált életéről szól. A gyerekek persze elégedetlenek a fordulatokkal, meg a béna mesehőssel, ezért beleszövik a saját verziójukat. Másnap, csodák csodájára, a mese valóra válik. Skeeter viszonylag hamar rájön (már korlátozott mentális képességeihez viszonyítva), hogy a gyerekek szövik a történet fonalát, és estéről estére úgy mesél, hogy másnap minél jobban jöjjön ki belőle. Aztán persze nem mindig úgy jön be, ahogy szeretné.

Az alapsztori még jó is lenne, de a megvalósítás átlagon aluli lett. Kezdve azon, hogy Sandler a történetet alárendeli a saját magát reklámozó béna poénkodásnak, folytatva a béna kerettörténettel a nagy csúnya szállodaláncról, amelyik le akarja rombolni a srácok iskoláját, a végletesen kikarikírozott negatív figurákig, akiktől szerintem egy négyéves is röhögőgörcsöt kapna. Van néhány jól eltalált karakter, az egészségmániás anya (Monica a Jóbarátokból) a búzacsíratortáival meg a környezettudatos meséivel például vicces volt, a Skeeter barátját játszó Russel Brand pedig most is annyira idióta, hogy az már jó, jó kis párt alkottak a buta szőke cicababa örökösnővel, de néhány jó mellékszereplő azért kevés az üdvösséghez. A végén persze van hatalmas (ál)konfliktus, összeveszés, kibékülés, a hős elnyeri a hősnő szívét, az iskola megmenekül, a gonoszok pedig elnyerik méltó büntetésüket. Sablonos, ötlettelen, minden eredetiséget nélkülöző buta vígjáték a végeredmény. Kár érte.

Amikor megállt a Föld

Annyira rég voltam moziban, és őszintén szólva, annyira hiányzott az élmény, hogy hagytam magam befűzni egy világmegmentős sci-fire. Pedig nem szeretem a tudományos-fantasztikus műfajt, de úgy voltam vele, hogy ha más nem, legalább látványos, izgalmas, színes-szagos multiplex élmény lesz, és ez kell nekem. Hát, jól mellényúltam, mert ilyen unalmas sci-fit még nem láttam.

Pedig az eleje elég izgalmasan indul. Hősnőnk (a nagyszerű Jennifer Connelly – csak tudnám, mit keres ilyen gagyi filmekben?) egy zseniális mikrobiológus, akinek magánélete kellőképpen problémás, ahogy az egy akciófilm hősnőjéhez illik. Férje halála után egyedül neveli mostohafiát, aki kellőképpen idegesítő ahhoz, hogy utáljuk, de persze sajnáljuk, mert meghalt a papája. A tudósnőt egy este váratlanul felkeresi a titkosszolgálat és felszólítják, hogy azonnal menjen velük egy szupertitkos helyre, ahol szupertitkos munkát kell végeznie egy csomó másik nagyon okos tudóssal, konkrétan megállítani egy Föld felé száguldó objektumot uszkve másfél óra alatt, vagy ha nem megy, becsapódás után menteni, ami menthető. Az objektum aztán becsapódás helyett békésen leszáll a Central Parkban és kilép belőle Keanu Reeves. Meg kell mondjam, ha valami, hát a szereposztás remek ebben a filmben, Keanu Reeves a tökéletes földönkívüli, ugyanazzal az egy arckifejezéssel játssza végig a filmet, rettentő ijesztő.

Persze a biológusnő az egyetlen, aki meglát valamit a furcsa idegenben, hogy mit, az nem derül ki, de ő az egyetlen, aki segít neki, hogy kijusson a nemzetbiztonságiak fogságából, akik nyilvánvaló módon megölnék. Na most, az egyik legviccesebb kérdés a filmben, hogy mi a jó fenéért segít neki? Azért az ember, ha találkozik egy földönkívülivel, nem biztos, hogy életét, családját, mindent kockára téve szembeszáll a kormánnyal meg a hadsereggel, és segít neki megszökni. Még akkor sem, ha úgy néz ki, mint Keanu Reeves. Persze kiderül, hogy jól teszi, mert az idegen, Klaatu, azért jött, hogy megmentse a Földet a végső pusztulástól, amibe az emberi faj sodorta. Eltelik úgy egy óra, mire hősnőnk számára világossá válik, hogy megmenteni a Földet ez esetben azt jelenti, elpusztítani az embert, aki tönkretette.

És akkor hősnőnk és kisfia némi menekülés, üldözés, megint menekülés, megint üldözés közben hatalmas bociszemekkel könyörögni kezd Klaatunak, hogy ugyan, ne már. De nem vicc! Könnyes szemmel könyörögnek egy földönkívülinek, hogy ne pusztítsa el az egész emberi fajt, megváltozunk, megígérjük, csak hadd kapjunk még egy esélyt. És lássunk csodát, beválik! A Föld megmenekül, mindenki boldog, mindenki megígéri, hogy eztán jó lesz, minden jó, ha vége jó.

A hatalmas tanulság, amit ezerrel próbálnak a szánkba rágni, hogy nem szabad elpusztítani a Földet, álljunk le a környezetszennyezéssel, a természeti erőforrások kiaknázásával, persze szép és nemes cél, de tán nem egy ilyen vérciki filmben kellett volna ezt elénk tárni. Arról nem is beszélve, hogy ez a téma, meg a világegyetem (vagy mi) által ideküldött hírnök, aki begyűjti a fajok egy-egy példányát, hogy aztán az embertől megtisztított Földet újra benépesítse velük, még jó és elgondolkodtató sci-fi alapanyag is lehetne. Készült is már film belőle, még az ötvenes években, ami állítólag klasszisokkal jobb, mint a remake-je. Ebből azonban leszűrhetünk egy igen fontos tanulságot, miszerint ha földönkívülivel találkozunk, aki el akar pusztítani minket, nézzünk rá könnyes szemmel, bánjuk meg összes bűnünket, ígérjük meg, hogy megváltozunk, és tuti elenged.

Kozák Ákos: Kincskeresők - Pillanatfelvétel a magyar fogyasztóról

Úgy gondolom, nem kell ahhoz szociológia szakos egyetemistának, vagy közgazdásznak lenni, vagy kereskedelmi területen dolgozni, hogy az ember tudja, a fogyasztás virágkorát éljük. Napjaink legmeghatározóbb és legrégebben ható trendje a fogyasztás világméretű növekedése, a „vásárolok, tehát vagyok” élmény beépülése a mindennapjainkba. Magyarországon ez a trend az utóbbi tizenöt-húsz évben harapódzott el. A rendszerváltás után, ahogy a könyv írja, ha más nem is, a fogyasztás demokratizálódása megtörtént. A hiánygazdaság után az ország lakossága elképesztő méretű árubőséggel, hatalmas választékkal, új márkák tömkelegével szembesült. Ez a nyitás egy újfajta fogyasztói kultúra kialakulását is magával hozta. Kozák Ákos könyve ezzel az új fogyasztói magatartással, és az újfajta fogyasztókkal foglalkozik.

A szerző évtizedek óta a piackutatás terén dolgozó közgazdász-szociológus, írása tehát szakmailag megalapozott, valós kutatásokon alapul. A könyv maga azonban abszolút közérthető, egyáltalán nem tudományos formában mesél rólunk, fogyasztókról. A hétköznapokból kiragadott példákkal, az átlagfogyasztót és az átlag magyar családot reprezentáló „szereplőkkel” demonstrálja a szerző mindennapi költekezéseinket. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy napról napra bemutatja egy kitalált család vásárlásait, kezdve az anya mindennapos „beugrom egy liter tejért meg egy müzliért” típusú vásárlásaival, melynek végén rendszerint egy egész szatyornyi termékkel megy haza, egészen a hétvégi „élményvásárlásig” a gyerekekkel valamelyik hipermarketben. Elsőre elszörnyed az olvasó, hogy milyen meggondolatlanul pakolják a szereplők kosarukba a felesleges árukat, aztán elgondolkozunk, hogy mi vajon hogyan működünk bevásárlásaink során? Nagyon divatos manapság „tudatos vásárlóként” tekinteni önmagunkra, de ha most leülnék, és végiggondolnám, hogy miket vásároltam az elmúlt egy hétben, vagy egy hónapban, és ezekre valóban szükségem volt-e, elszörnyednék. Érdemes kipróbálni!

A könyv a vásárlási szokásokon kívül érint olyan területeket, mint a márkahűség illetve az új márkák iránti nyitottság, a különböző marketingeszközök, és technikák, melyekkel a gyártók és kereskedők akarnak megnyerni, és mit tagadjuk, legtöbb esetben becsapni minket, vagy a napi pénzügyeink kezelésében bekövetkezett változások. Érdekes látni, kutatásokkal alátámasztva, hogy melyik üzlettípust mely fogyasztói csoportok látogatják szívesebben, és hogy ezek kiket akarnak megnyerni. De nem csak fogyasztási szokásainkról esik szó, jelentős szerepet kapnak a könyvben szórakozási szokásaink, valamint a szolgáltatóipar előretörése is.

Az egyik legérdekesebb felvetése a szerzőnek az idősödő társadalom okozta lehetséges változások a fogyasztás világában. Hiszen a fogyasztás, a kereskedelem világa manapság elsősorban a fiatalokra épít, bizonyos szegmensei a családokra, de az elkövetkező évtizedekben a magyar társadalomnak is szembe kell néznie az elöregedéssel, és a kereskedelmi szektornak ki kell találnia új, az időseket megcélzó termékeket, reklámokat. Természetesen erre (is) van már nyugati példa.

Szerintem nagyon érdekes, tanulságos könyv, és még egyszer hangsúlyozom, nem csak annak, aki kereskedelmi területen dolgozik, vagy piackutatással foglalkozik, hanem minden hétköznapi, „laikus” vásárlónak is bátran ajánlom. Egyetlen gyenge pontja van, a rengeteg táblázat ill. grafikon némelyike nincs kellőképp megmagyarázva, sokszor hiányzik a módszeres leírás, hogy mit is nézzünk, és hogyan, de a könyv enélkül is megáll a lábán.

J. R. R. Tolkien: Húrin gyermekei

Noha J. R. R. Tolkiennek életében csak két regénye jelent meg, A Hobbit és A Gyűrűk Ura, 1973-ban bekövetkezett halálakor több tízezer oldalnyi kéziratot, jegyzetanyagot, vázlatokat hagyott maga után. Ez a felfoghatatlan mennyiségű anyag újabb és újabb történeteket rejt magában, melyek zöme A Gyűrűk Ura előtti régmúltba, Középfölde Első és Másodkorába vezeti az olvasót. Halála után Tolkien harmadik fia, Christopher Tolkien vette kézbe édesapja irodalmi örökségének gondozását. Az elmúlt három évtizedben tán nem túlzás azt állítani, hogy felbecsülhetetlen értékű munkát végzett azért, hogy ez a hatalmas életmű minél nagyobb részben az olvasók elé kerülhessen.

Christopher Tolkien szerkesztői közreműködésével még a ’70-es években megjelent A Szilmarilok, majd A Gyűrű keresése (Unfinished Tales), valamint kiadásra került a 12 kötetes History of Middle Earth sorozat, mely tartalmazza mindazokat a szövegváltozatokat, vázlatokat, melyeket szerzőjük az első világháborútól kezdve haláláig újra és újra átírt, míg elnyerték végső formájukat. Mivel Tolkien nem tudta befejezni legtöbb történetét, melyek sokszor több, egymással egyenértékű változatban is fennmaradtak, szükségképpen kellett némi szerkesztői önkény ahhoz, hogy ezek az írások összefüggő történetekként kerülhessenek kiadásra.

Ennek a szerkesztői munkának újabb állomása a Húrin gyermekei című regény megjelenése. Az Első kor történetei közül az egyik legjobban kidolgozott történet (Beren és Lúthien regéje után, mely maga is megérne egy külön kötetet) Húrin gyermekeinek története. Egy már rég letűnt világban játszódik, hatezer évvel A Gyűrűk Ura cselekménye előtt, Középföldének egy már nem létező vidékén, Szürkerévtől nyugatra, melyet az Első kor nagy csatája után elöntött a tenger. Hősei emberek, de nem a későbbi korok hanyatló emberi fajának képviselői, hanem az Óidők büszke harcosai, akik a tündék oldalán egyenrangúként harcolnak a Sauronnál is gonoszabb és hatalmasabb sötét úr, Morgoth ellen.

A cselekmény mozgatórugója Morgothnak Húrinra és leszármazottjaira bocsátott átka. Mert Húrin volt az egyetlen, aki nem tört meg a sötét úr fenyegetése előtt, nem árulta el a tündék királyságát. A történet Húrin fiának, Túrin Turambarnak az életét követi nyomon, aki, mint egy görög sorstragédia elátkozott hőse, hiába menekül évről évre, vidékről vidékre, a végzete elől nem menekülhet, az utoléri őt, a húgával, Nienor Níniellel együtt elkárhozik, beteljesítve ezzel a sötét úr átkát. Igazi hősi ének ez, melyben egy büszke, bátor, harcos férfi részben a saját konokságának és hibáinak köszönhetően elbukik, s magával rántja azt, akit legjobban szeretett. Nagyon komor mese, feloldás nélkül, ám van benne hősiesség, emelkedettség, bátorság, kitartás is. És Tolkien kevés szerelmi történetének legtragikusabbja, mert Túrin és Nienor szerelméről mi, olvasók kezdettől fogva tudjuk, hogy nem teljesedhet be, hőseink azonban túl későn szembesülnek az igazsággal, mikor már nincs visszaút, mindkettőjüknek veszniük kell.

Noha szerzője halála után több mint három évtizeddel jelent meg, a Húrin gyermekein cseppet sem érezni, hogy nem Tolkien öltötte végső formába, hanem egy szerkesztő közreműködésével született, kéziratdarabokból. Azt hiszem, ez eddig a Tolkien-hagyaték legjobban sikerült darabja.

Szabó Magda: Az őz

Hosszú évekig meg voltam róla győződve, hogy Szabó Magda nem nekem való, sőt, egyenesen utálom. Ennek az egyetlen oka az volt, hogy gyerekkoromban tényleg utáltam az Abigélből készült tévésorozatot, a világból ki lehetett kergetni vele. Olyan sikeresen elriasztott, hogy az Abigélt azóta sem olvastam, és ahhoz is hosszas rábeszélés kellett több oldalról, hogy egyáltalán bármi Szabó Magdát a kezembe vegyek.

Az őz című regényét egyik barátnőm nyomta a kezembe évekkel ezelőtt. Nem emlékszem már, miért került szóba, vagy miért pont ezt ajánlotta, de én meg voltam róla győződve, hogy ez is afféle pöttyös-csíkos lányregény lesz, mint az Abigél. Sikerült a lehető legrosszabb pillanatban belevágnom, amikor egyébként is eléggé a mélyponton voltam, így hát mondhatni övön aluli ütésként ért a könyv. Minden szempontból. Egyrészt, mert ilyen depresszív könyvet rég olvastam (pedig volt egypár…), másrészt, mert nem tudtam letenni, annyira magával ragadott.

Az őz főszereplője Encsy Eszter, az ő életét követhetjük végig gyerekkorától kezdve addig a pillanatig, amikor, mintha valami átkot teljesítene be, a legbrutálisabban eltaszítja magától a boldogságot, és ezzel véget vet a saját életének is. Szabó Magda írja a könyv ajánlójában: „Az őz gyilkosok és áldozatok regénye.” Valójában azoknak a regénye, akik gyilkosok és áldozatok egyszerre. Encsy Eszter egész életét meghatározza pokoli gyermekkora, az állandó szegénység, nyomor, amelyet mi, elkényelmesedett huszonegyedik századi városlakók fel sem foghatunk, a háború, a széthulló család a szép lassan haldokló, mégis szeretett apával és a csak férjének élő, lányát csak másodikként szerető anyával, az örökös megalázottság, szégyen. És Angéla. Angéla, akinek mindene megvan, aki tökéletes családból származik, gazdag, kedves, okos, szép, mindenki szereti. És aki elhatározza, hogy Eszter barátnője lesz. A legalapvetőbb emberi reakció, hogy a minket ért szerencsétlenségekért mást hibáztatunk, mert így könnyebb feldolgozni, könnyebb nevet adni a dolognak, van kire haragudni, ha már a világra nem lehet. Eszter, akit addigra már megtört a világ, a rengeteg nehézség, engesztelhetetlenül gyűlöli Angélát, mindenért, amije van, mindazért, ami neki nem lehet meg, és legfőképp tán azért, mert nem lehet olyan, mint ő. Angéla élete végéig egy körülrajongott, babusgatott gyermek marad, míg Eszter sosem volt igazán gyermek, túl korán és túl brutálisan kellett felnőnie.

Mikor a gyermekkori elszakadás után újra találkoznak, Eszter már ünnepelt színésznő, elismerik, körülrajongják, gazdag, híres, ám a siker, a gazdagság mind kevés ahhoz, hogy elfeledtesse vele a gyermekkort. Eszterben már rég meghalt valami, képtelen bárminek is örülni, képtelen szeretni, csak bántást kapott mindig a világtól, s már nem tudja elhinni, hogy az adhat mást. Az egyetlen, ami még megválthatná, a szerelem, de az is későn érkezik, s a legrosszabb helyről, Angéla férjétől. Kettejük szerelme pusztító, mindent felperzselő szenvedély, ám Eszterben a megváltás helyett csak felszakítja a régi sebeket, az Angéla iránti gyűlöletet, s amikor úgy tűnne, esélyt kap a boldogságra, egyúttal győzedelmeskedhet az őt örökké kísértő gyerekkori árnyékon, nem tud élni vele, ehelyett pusztít, elpusztítja a szerelmet, akárcsak a gyermekkori őzet. Diadala Angéla fölött végül mindenki számára csak poklot hoz.

Az őz számomra arról szól, hogy van egy pont, amikor valakit már annyit bántott a világ, annyiszor rúgtak belé, annyit alázták meg, hogy többé már nem tud bízni senkiben, nem tud szeretetet elfogadni senkitől, hiába elismerés, gazdagság, szerelem, hiába minden, vannak sebek, amik nem gyógyulnak be. És ez legtöbbször nem a külsőségekben nyilvánul meg. Nem kell ahhoz betegség, vagy irgalmatlan szegénység, hogy lelkileg tönkremenjen egy ember. Elég a közöny, a szeretetlenség, a megalázás, a gyűlölet. A lélek legmélyebb és legsötétebb bugyraiba vezet le ez a regény, de ha végigjárjuk ezt az utat, nagyon sokat kapunk tőle. Figyelmeztetést, mindenekelőtt. Mert Szabó Magda nem kertel, nem ír feloldást, nem kendőzi el az emberi gonoszságot sem, azt hogy hova juthat el egy megtört lélek. Ilyen értelemben figyelmeztetés, hogy vigyázzunk magunkra, s a körülöttünk lévőkre.

Egy gondom van a regénnyel, illetve az írónő stílusával. Nekem Szabó Magda mindig, hosszabb-rövidebb írásaiban, regényében, nyilatkozataiban is valahogy túlságosan kimódoltnak tűnt, megfontoltnak, mint aki minden természetes reakciót, indulatot, érzelmet jól megszerkesztett mondatok mögé bújtat. Ebben a könyvben az iszonyú belső feszültség és a stílus szigorú lefojtottsága, szikársága közötti ellentétet nagyon érezni. Az író oldaláról ez valahol bravúr, én viszont folyamatosan azt éreztem, hogy csak hagyná már szabadon áramlani azokat az érzéseket, indulatokat, ezt a pusztító, gyűlöletes szerelmet, hadd égesse ki a papírt.

Szabó Magda írta a regényről: „Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle.” Ebben az egy mondatban minden benne van. Ha lehetne, én mindenkinek kötelező olvasmánnyá tenném.

The Tales of Beedle the Bard - Collector's Edition

Az imént tárgyalt könyvecske, a Bogar bárd meséi kapcsán szolgálok nektek némi kis néznivalóval is. A mesék születésének körülményei önmagukban is elég érdekesek. Az öt mesét Rowling a Harry Potter és a Halál Ereklyéi befejezése után írta meg, és készített belőle hét kézzel írt példányt, amiből hatot odaajándékozott azoknak az embereknek, akiknek a legtöbbet köszönhette a Harry Potter sorozat megjelenése során, a hetediket pedig elárverezték 2007 végén, majd’ kétmillió fontért. Az eredeti hét példány mindegyike valóságos mestermű. A kézírással és a szerző saját rajzaival teli merített papír lapok egy, a mesékhez illő ezüstveretekkel díszített barna bőrkötésbe kerültek bele.

Sok-sok kép az elárverezett példányról ITT található.

Az árverésen a könyvet megvásárló amazon.com persze nem tétlenkedett, hamarosan bejelentették, hogy limitált példányszámban (100000 darab) megjelentetik a Bogar Bárd meséi gyűjtői kiadását, mely nem más, mint a Rowling által készíttetett kötet hasonmás kiadása.

Azóta eltelt néhány hónap, a kiadvány megjelent, hosszú és rögös úton eljutott Angliából Budapestre, és immáron itt díszeleg a karácsonyfám alatt. Amióta először kézbe vettem, nem férek a bőrömbe, annyira szép! Ezúton szeretném kikiáltani a világba hogy köszönet Zolinak ezért a gyönyörű karácsonyi ajándékért!!!

A gyűjtői kiadás néhány plusz extrával is fel van szerelve. A kis könyvecske egy nagy barna bőrbe kötött fadobozban lakik, ami úgy néz ki, mint egy régi kódex, a gerince mintha már kicsit megviselt lenne, az elején és a hátlapján gyönyörű dombornyomásos minta. Kinyitva fekete bársonyborítású belsőt láthatunk, benne egyik oldalon egy boríték, amely tíz darab, külön ehhez a kiadáshoz készült grafikát tartalmaz, másik oldalon egy Rowling aláírásával hímzett vörös bársonyszütyőben pedig ott lapul maga a könyv. Bevallom, a megrendelés és a kézhezkaparintás között eltelt majd’ négy hónapban végig azon paráztam, hogy nem lesz ugyanolyan szép, mint az eredeti darab, de nem kellett volna! A könyv külseje ugyanolyan igényes, szép barna bőrbe van kötve, a fémveretek ugyanolyan szépen ki vannak dolgozva, a világoskék kőberakások is ugyanazok. Minden a helyén van. A beltartalom egy kicsit más, nem igazi hasonmás kiadással van dolgunk, csak az előszó lett a kézzel írt változatból befotózva, a mesék maguk már nyomtatott formában kerültek bele, ám nagyon szép, igényes kivitelben, iniciálékkal, gyönyörű keretekkel. Megdöbbentően szép kiadvány, azt kell mondjam, minden várakozásomat felülmúlta. Többet nem is mondok, beszéljenek a képek…

 

J. K. Rowling: Bogar Bárd meséi

Alig másfél évvel a Harry Potter sorozat utolsó kötetének megjelenése után itt egy újabb könyvecske J. K. Rowling tollából. Aki olvasta a Harry Potter és a Halál Ereklyéit, annak ismerősek lehetnek Bogar Bárd meséi. A történet szerint a hatodik rész végén csúnyán elhalálozott Albus Dumbledore Hermione Grangerre hagyja a varázslók híres mesekönyvének, a Bogar Bárd meséinek egy eredeti tizenötödik századi, rúnákkal írt példányát, ami aztán fontos szerepet kap a történetben. A halál ereklyéinek felkutatásában Harryéknek nem kis segítséggel szolgál az egyik mese, A három testvér meséje.

Most, hála Hermione Granger legújabb fordításának, és J. K. Rowling szerkesztői közreműködésének, a mugli közönség is olvashatja Bogar Bárd mind az öt meséjét, méghozzá Dumbledore professzor kommentárjaival kiegészítve. Ahogy Rowling bevezetőjében olvashatjuk, ezek a mesék minden valamirevaló varázslógyermek szobájában megtalálhatók, ugyanúgy részei a varázslóműveltségnek, mint nálunk a Hófehérke vagy a Csipkerózsika. Ennek ellenére sokban különböznek a mi meséinktől, főleg az olykor fanyar, korántsem mindig egyértelműen boldog végkifejletet illetően, valamint abban, hogy ellentétben a mugli mesék passzív hősnőivel, akik csak várnak és várnak hogy a herceg kiszabadítsa őket és megtörje a rájuk bocsátott átkot, a mesék boszorkányai aktívak, talpraesettek és nem félnek irányítani saját sorsukat. (Éljen a boszorkány-feminizmus!)

Az öt mese mindegyike szolgál valami építő tanulsággal a fiatal varázslók számára, úgy mint a varázslók és muglik harmonikus együttélésének fontossága (A varázsló és a pattogó fazék), a mágia határainak felismerése (A három testvér meséje, Nyiszi Nyuszi és a locsifecsi fatönk), a bátorság, a problémákkal való bátor szembenézés és önmagunk értékeinek felfedezése (A szerencse színes szökőkútja) és persze a szeretet, mint a legfontosabb és legrejtélyesebb emberi tulajdonság tisztelete (A mágus szőrös szíve).

A kiadvány érdekessége, hogy minden meséhez kapcsolódik egy kommentár, melyben Dumbledore professzor a tőle megszokott kedélyes stílusban fűzi hozzá sajátos gondolatait a mesékhez. Olykor a mesék korabeli és azt követő fogadtatásáról ír, máskor roxforti anekdotákat mesél, például A szerencse színes szökőkútja színpadra állítására tett félresikerült kísérletről.

Önmagában az öt varázslómese sem terjedelmi, sem minőségi szempontból nem érne meg egy külön kiadványt, ám Dumbledore sokszor a meséken túlmutató kiszólásokkal tarkított kommentárjai, valamint Rowling illusztrációi dobnak rajta annyit, hogy megérje megvenni. Számomra meglepő volt, hogy milyen szépre sikerültek ezek a rajzok, nem feltételeztem volna az írónőről, hogy így tud rajzolni. A magyar kiadás minden tekintetben felér az eredetivel, a rajzok elég szép minőségben kerültek a könyvbe, és minden oldalon a címlapon láthatóhoz hasonló rózsás keret öleli körbe a szöveget.

A könyv teljes bevételét az írónő jótékony célra, a Children’s High Level Group számára ajánlotta fel, akárcsak az előző két kiegészítő könyvecske, a Legendás állatok és megfigyelésük, valamint A kviddics évszázadai esetében. A könyv végén egy háromoldalas kis ismertetőt olvashatunk a CHLG tevékenységéről a szervezet társelnöke (Rowling mellett), Emma Nicholson bárónő tollából. Ha valamit, akkor ezt szerintem tök felesleges volt beletenni, mert az ember vagy elhiszi, hogy jótékony célra fordítják a bevételt, vagy nem, de az egyébként nagyon jól összedobott kis kötetben kissé illúzióromboló ez a szöveg. De ez legyen a legnagyobb gondom. Mindenképpen érdemes beszerezni és olvasgatni a meséket, kedves, üdítő kikapcsolódás, sokat nem tesz hozzá a HP-világhoz, de tán nem is ezért készült.

Korábbi kommentek:

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Margaret Atwood valamiért Magyarországon nem túl ismert, pedig világszerte nagyon népszerű és elismert írónak számít, jócskán megpakolták mindenféle díjakkal, az egyik legjelentősebb élő feminista írónak tartják (ez leginkább The Edible Woman – Az ehető nő című regényének köszönhető, aminek híre-hamva sincs kis hazánkban). Egyik leghíresebb regénye A szolgálólány meséje, amelyből film is készült, állítólag egész jó lett, de a regény annyira szuggesztív volt, hogy én most esélyt sem adnék az adaptációnak.

A szolgálólány meséje egy elképzelt jövőben játszódó disztópia, hőse, Fredé egyike azon kevés nőnek, akinek még működőképes a méhe, képes gyereket szülni, ezért kiszakítva saját családjából, megfosztva életétől arra kényszerítik, hogy gazdag és befolyásos férfiak „szolgálója” legyen, akinek egyetlen funkciója a gyerekszülés. Hogy pontosan hol ás mikor járunk, az nincs leírva, de valahol Észak-Amerikában, a jövőbeli Gileád Köztársaságban. A polgárháborúk után kialakuló vallási fanatikus állam az élet minden területére kiterjeszti a tökéletes diktatúrát, a magánélet megszűnik, a nőket megfosztják vagyonuktól, önállóságuktól, csak mint egy férfi háztartásának tagjai létezhetnek, a gyermekeket elszakítják vér szerinti szüleiktől, és arra alkalmas pártbeli nevelőszülőkhöz helyezik őket. Az ország folyamatosan háborúban áll szomszédaival, ez folyamatos katonai jelenlétet és üldözéseket indokol.

A regény 1985-ben íródott, az írónő egyáltalán nem titkolja, nem rejti a sorok közé a társadalomkritikus mondanivalót, egyenesen a képünkbe tolja. Nem nehéz párhuzamot találni a vallási fanatikus diktatúra és a ’80-as évek Amerikájának erősen konzervatív jobboldali kormányzása között, de megjelennek a regényben a nők kizsákmányolása elleni feminista tüntetések és pornólap-égetések is. Hogy pontosan mi vezetett a fanatikus Gileád Köztársaság kialakulásához, azt Atwood nem részletezi, a regényben csak azt látjuk, amint szinte egyik napról a másikra a demokrácia intézményei megszűnnek, és megalakul az új, rendpárti kormányzat. Mindezzel párhuzamosan a környezeti ártalmak, a sugárszennyezés, a nukleáris balesetek hatására a nők nagy része terméketlenné vált. Innen egyenes út vezet odáig, hogy azt a néhány „szerencsést”, aki még képes gyereket szülni, átnevelőtáborokba gyűjtik, és onnantól kezdve csak egy értelme van a létezésüknek, hogy a kiváltságos osztály házaiban élve, a terméketlen feleségek helyett gyereket szüljenek.

A történetet végig Fredé szemszögéből látjuk, épp ezért a női nézőpont az uralkodó. A mű egyik rétege a csak szaporodási céllal „tartott” nő léte. Direkt nem írom, hogy élete, mert nem gondolom, hogy élet lenne, amit velük végigcsináltatnak. Saját életüktől, családjuktól, nevüktől megfosztva egy idegen családhoz kerülnek, ahol, mint egy börtönben, szinte sosem lehetnek egyedül, szobájukból száműznek minden olyan felesleges berendezési tárgyat, amivel kárt tehetnének magukban. Előírásos vörös csuhát kell viselniük, kinézetükre nem adhatnak, hiszen nem számít, kik ők, mik ők, hogy néznek ki, csak egy dolog számít, a méhük. Simone de Beauvoir klasszikusában, A második nemben szociológiai módszerességgel járja körül a női test „használatának” témakörét, a női test és a női személyiség, a női létezés anakronizmusát, én ennek irodalmi megjelenését látom Atwoodnál. Hihetetlenül erős és húsbamarkoló élmény, végiggondolni, hogy ez akár meg is történhet. Kevés könyv van, amitől napokig-hetekig nem tudtam szabadulni, ez ilyen volt.

Ami igazán briliáns Atwoodnál, az, hogy mennyire egyszerűen, látszólag magától értetődően tudja kiforgatni, mi a jó, és mi a rossz, mi erény és mi bűn. A szolgálólányok és gazdáik ritualizált együttléte például az egyik legnyomasztóbb és leggyomorforgatóbb része a könyvnek. Mert nem egyszerű szeretők, vagy szajhák ők, hanem a bibliai szolgálólány megfelelői. Szabályozott, a feleség részvételével és kontrollálásával történő, minden intimitást nélkülöző megtermékenyítési procedúráik az elidegenítés mesterfokát jelentik. És felvetődik a kérdés, vajon megéri-e? Az egyik legnagyobb morális dilemma a könyvben, és nőként azt hiszem, nem lehet úgy olvasni, hogy az ember ne gondolja végig, hasonló helyzetben mit választana? A biztos halált, a száműzetést a sugárfertőzött telepekre, vagy a látszatbiztonságot, megfosztva a nőiség minden maradékától, pusztán gépként használva?

A regény másik olvasata a diktatúra kialakulása. A káoszban, betegségekben, természeti és technikai katasztrófákban vergődő nemzet (Amerika?) belenyugvással és mondhatni, megkönnyebbüléssel fogadja a rendpárti kormányzást, az emberek a biztonság és a rend kis morzsáiért önként mondanak le szabadságuk egy részéről egészen addig, amíg a folyamat már nem fordítható vissza. Ismerős? Atwood nagyon jól ragadja meg a hétköznapi emberek agymosását, az átnevelő táborokat megjárt nők betagozódását, a nehezen kivívott szabadságjogok megtagadását. Nagyon jól eltalált kritika a régi rendszerben abortuszt végző orvosok nyilvános kivégzése. Hisz tény, a világméretű meddőségért részben a születésszabályozás nehezen kivívott teljes liberalizációja tehető felelőssé. Újabb és újabb morális dilemmákkal találjuk szembe magunkat, hisz évtizedekig küzdöttünk a születésszabályozásért, s most kiderül, hogy ennek is köszönhető, ha nem születik több gyerek? Akkor hogy választjuk szét a bűnt a szabadságjogtól?

Az időben ide-oda ugráló cselekményben párhuzamosan látjuk Fredé normális életét, még a diktatúra előtti időkből, a hatalomátvétel napjait, még korábbról ifjúságát, és a jelenbeli mindennapjait. Az időben való ugrálás újra meg újra ráébreszt arra, mit vesztett az ember. Mint ahogy Fredé is kénytelen újra meg újra emlékeztetni magát, felidézni kislánya képét, mert egyébként túl hamar megszokná. Mert az ember ilyen. Beletörődik, betagozódik a diktatúrába, biztonságáért cserébe lemond emberi méltóságáról.

Van persze ellenpont, Fredé kollégiumi barátnője, Moira, a mindig, minden ellen lázadó anarchista prototípusa. Ő az, aki soha nem tagozódik be, minden ellen lázad, demokráciában éppúgy, mint a diktatúrában, ezért is nem tudják megtörni. Ő megtalálja azt az utat, amelyen ugyan folyamatos életveszélyben, és megalázottan, de a saját választásnak legalább az illúzióját megtartva létezhet.

Az írónő nyitva hagyja a kérdést, hogy Fredé élete hogy végződik, azonban kapunk egy furcsa, nyugtalanító, de szerintem frappáns epilógust. Kétszáz évvel a történet után egy történészkonferencia szereplői értekeznek Fredé naplójáról és feltételezett életéről. Az a tárgyilagosság, a történelmi érdekességekkel szemben tanúsított távolságtartó érdeklődés mintegy idézőjelbe teszi az egész regényt. Hiszen bármilyen tragikus hősnőnk sorsa, bármilyen kegyetlen és zsigerig undorító a diktatúra, amiben él, mint minden a történelemben, ez is elmúlik egyszer, s kétszáz év múlva már csak a régmúlt korok kutatói foglalkoznak vele. Újabb gondolkodnivaló Atwoodtól. Vajon a mi kis életünk, a világ, amiben élünk, vagy ami holnap történik, az kétszáz év múlva jelent még valamit? Vagy csak elvetemült tudósok kutatják majd a konferenciáikon, mint érdekességet?

J. R. R. Tolkien: Kürtő úr

Kürtő úr, akit leginkább hatalmas fejfedőiről lehet megismerni, egy szép napon úgy dönt, vesz magának egy automobilt, és ezzel lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe sodorja magát. Alig gördül ki az autókereskedésből, máris elgázolja Erős urat és az ő káposztáit, majd hasonló sorsra jutnak Paprika asszony és az ő banánjai is. Ezek után útonálló medvékbe botlanak, akik némi káposzta és banán ellenében elengedik őket, s az egész díszes kompánia elindul meglátogatni Kürtő úr barátait, Döföndiéket. Mire leszáll az est, a vendégek s a medvék kieszik Döföndiéket minden vagyonukból, akik ki másnak, mint Kürtő úrnak nyújtják be a számlát. Kürtő úr elmenekülvén szembetalálja magát az autókereskedővel, akinek tartozik, a rendőrrel, a medvékkel, Döföndiékkel és a fél faluval. Végül ugyan nyuráfja (nyúl és zsiráf keveréke) elüldözi az összes barátságtalan látogatót, ám a károk rendezése után Kürtő úr rájön, hogy jobban tette volna, ha otthon marad, s nem indul kalandokra a frissen vásárolt automobillal.

A mese A Gyűrűk Ura legendás írója, J. R. R. Tolkien fejéből pattant ki. Talán kevesen tudják, hogy Középfölde megteremtésén kívül igen gyakran rögtönzött meséket fiai szórakoztatására, amiket később saját illusztrációval kísérve adtak ki. A Kürtő úr is ezen mesék közé tartozik. Egyszerű kis történet, nincs benne semmi tanulság, hőse a tipikus angol kisember, aki groteszk kalandokba keveredik. Tolkien sajátos, fanyar humora, sokszor szatirikus megjegyzései felnőttnek és gyereknek egyaránt remek szórakozást jelenthetnek.

A kiadvány igazi csemege, a Partvonal kiadó nagyot nőtt a szememben általa. Érdekessége, hogy míg egyik oldalon a mese magyar fordítását olvashatjuk, a szemközti oldalon az eredeti kézirat oldalai láthatók, javításokkal, kiegészítésekkel, és az író saját rajzaival. Az egyszerű szöveghez nagyon sokat tesznek hozzá a rajzok, bár Tolkien nem volt hivatásos illusztrátor, a saját szövegeihez készült rajzai nagyon jól sikerültek, nem egy esetben újabb, vizuális poénokat rejtenek.

Nagyon szép és a magyar piacon igazán különlegesnek számító kiadvány, szívből ajánlom mindenkinek! A Tolkien-rajongók polcán már nyilván ott van, de aki egyszerűen csak szereti a különleges könyveket, szívesen olvas felnőtteknek (is) szóló meséket, és vevő a szatirikus angol humorra, az bátran próbálkozzon vele!

Korábbi kommentek:

Stephenie Meyer: Twilight - Alkonyat

Világméretű Alkonyat-láz tört ki az utóbbi években a tinik körében, amit idén tovább súlyosbított a könyvből készült film megjelenése, főszerepben a tinilányokat konstans nyálcsorgatásra késztető Robert Pattinsonnal (ha valaki nem tudná, Cedric Diggory a HP negyedik részéből). A filmmel egy időben nálunk is megjelent a regénysorozat első része. Az, hogy elolvasom, egyértelmű volt, mert hát a Harry Potterrel emlegetik sűrűn egy sorban (tökre semmi köze hozzá, de még távolról sem hasonlít), meg vámpíros, amit szeretek (bár a szokásos vámpíros könyvekkel sincs köszönő viszonyban), és a beharangozók mindenféle sötét titkokkal, veszélyes szerelemmel, legendákkal teli csavaros történetet ígértek. Na most, ezekből kábé semmi nem volt a könyvben.

A történet kicsit olyan volt, mintha a Szívtipró gimi nemtudomhányadik évadát írták volna át könyvbe, azzal az apró csavarral, hogy néhány szereplő vámpír. Bella, a kissé különc, kissé szerencsétlen, kissé zárkózott, de gyönyörű és különleges tizenhét éves lány apjához költözik egy esős, örökké félhomályba burkolózó, nagyon baljós hangulatú kisvárosba, Forksba. A „főhős” alakja eléggé elnagyolt, árnyalatok és igazi motivációk nélküli kis szerencsétlen tininek állítja be az írónő, nincs igazán kifejtve a családi szál, a szüleihez fűződő viszony, a költözés okai, mind csak vázlatosan tárulnak elénk. Bella legnagyobb problémája az új suliba való beilleszkedés, és hogy épségben eljusson egyik óráról a másikra. A könyv negyedénél már kezdett sok lenni Bella örökös csetlés-botlása és az egymás után következő órák leírása.

Aztán képbe került Edward. A tökéletes, gyönyörű, lehengerlő, minden lányszívet megdobogtató Edward. Komolyan, az írónő szerintem fülig szerelmes ebbe az elképzelt Edwardba, oldalakat tud megtölteni azzal, milyen fantasztikusan néz ki, ahogy a napfényben csillog a bőre, és mennyire bele lehet szédülni a pillantásába. Mintha Bella, a többi szereplő és a történet maga is csak alibinek kellett volna, hogy Edwardról írhasson. Edward mellesleg vámpír, de ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy baromira erős, és tud olvasni az emberek gondolataiban (kivéve Bellát). Egyébként ő és a „családja” civilizált vámpírok, nem bántják az embereket, vadállatok vérével táplálkoznak, iskolába járnak, dolgoznak, igyekeznek beilleszkedni a közösségbe.

Szerintem ez a könyv legnagyobb rákfenéje. Mert a vámpírok igenis legyenek ijesztőek, titokzatosak, lebegjen ott folyamatosan, hogy bármikor ránk támadhatnak, a vámpír-ember szerelmeket hassa át folyamatosan a veszély, a fülledt erotika, a szerelem és a halál elválaszthatatlan kettőssége. Ha mást nem is, ezt például nagyon jól csinálja Laurell K. Hamilton. Edwardról pont azokat a tulajdonságokat hámozta le az írónő, amitől a vámpírok igazán izgalmasak. Így, veszélyességétől megfosztva, csak egy nyálas szépfiú. Mindeközben a fél könyvben azon problémázik, hogy ő mekkora veszélyt jelent Bellára nézve, és mennyire távol kéne tartania magát a lánytól, de nem tudja. Bella pedig elég rövid úton eljut addig, hogy könyörög szerelmének, hogy változtassa őt vámpírrá.

Nyilván puhítani kell a dolgot, mert ez egy tiniknek írt regényfolyam, és ha Bella a későbbiekben valóban vámpírrá változik, azt el kell fogadtatni a közönséggel, de szerintem sokkal jobb könyv lehetett volna belőle, ha Edward valóban egy veszélyes fenevad, akinek nem lehet ellenállni. A könyv nagyrészt kettejük viszonyának alakulásáról szól, csak a végén lendül be egy kissé a cselekmény, megjelennek kevésbé civilizált vámpírok, akiknek Bellára fáj a foguk, Edward és családja pedig természetesen a lány védelmére kel. Ebben az utolsó részben csillogtatja meg kicsit az írónő a tudását, itt van némi izgalom, biztató a jövőre nézve, hátha a további három részben történik valami izgalmas. Mert minden kritikám ellenére azt el kell ismernem, hogy a könyv nagyon jól van megírva, nagyon könnyen és gyorsan olvasható, laza szövetű cucc, élvezetes a stílusa, két nap alatt simán kivégezhető. Csak hát szólnia is kéne valamiről.

Ettől függetlenül valószínűleg elolvasom a folytatásokat is, mert rendíthetetlenül kíváncsi vagyok, és remélem, hogy tényleg kisül valami a sztoriból. Mert ötlet az lenne benne elég, csak ki kell használni. Azt például kíváncsian várom, hogy kiderül-e valami Belláról, miért olyan furcsa, miért különleges, és miért ő az egyetlen, akinek Edward nem tud a gondolataiban olvasni? Mi van az indián rezervátum falai mögött? És persze a legfőbb kérdés, hogy Bella végül vámpírrá válik-e? És kíváncsi vagyok, hogy bekeményedik-e a végére a sorozat, vagy mindig ilyen iskolás hangvételű lesz? Nemsokára jön a második rész, akkor folytatjuk…

Korábbi kommentek:

Karácsonyi ének - a cappella ünnep

Évről évre megfogadom, hogy több figyelmet fordítok a kultúra olyan, általam eléggé elhanyagolt területeire, mint a színház, vagy a (komoly)zene. Ez évről évre kudarcba fullad, legfőképp a saját lustaságom miatt. Aztán néha-néha, amikor ráveszem magam, hogy felemelkedjek a kanapéról, és kicsit változatosabb programok után nézzek, rácsodálkozom, hogy jé, ez mennyire jó, újra megfogadom, hogy többször kéne, aztán megint csak nem váltom valóra. Amikor drága barátosnéim először felvetették, hogy menjünk el karácsonyi koncertet hallgatni, nem voltam valami lelkes. Hogy én, december 20-án, a legnagyobb karácsonyi őrület közepette végigüljek egy koncertet, amikor dolgozni kéne, ajándékokat kéne venni, sütni kéne a mézeskalácsot? Ki van zárva… Aztán mégis elmentem, és nagyon-nagyon jól tettem!

Mint a címből is kiderül, a cappella koncertet láttunk-hallottunk, vagyis hangszeres kíséret nélkül, pusztán a hangjukkal bűvöltek el minket a fellépők. Először azt hittem, hogy unalmas lesz, de abszolút pozitívan csalódtam. Négy együttes lépett fel, három magyar férfikórus – Four Fathers, Fool Moon, Unicum Laude – valamint egy osztrák női csapat, a Velvet Voices. Zömében karácsonyi dalokat énekeltek, a kötelező körök – Jingle Bells, White Christmas – többször is elhangzottak, de színesítették a programot a legváltozatosabb stílusú, egyáltalán nem karácsonyi számokkal is. Nem értek túlságosan a zenéhez, nem tudom megmondani, mennyire tehetségesek, képzettek ezek a hangok, de laikusként a nézőtérről azt kell mondjam, bitang jól énekeltek. Mindegyik együttes nagyon jó volt, talán a Velvet Voices okozott kis csalódást a három férfiegyüttes után, bár a hangjuk gyönyörű volt, úgy tűnt, mintha ez a műfaj jobban illene a férfi hangokhoz. A legjobban nekem a Fool Moon tetszett, keresni fogom a cd-jüket, az biztos.

Ami a helyszínt, meg a rendezvényt magát illeti… Most voltam először koncerten a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, és mint egy kisgyerek a vidámparkban, eléggé le voltam nyűgözve. Nyilván más, ha az ember gyakran megfordul hangversenytermekben, de engem így elsőre nagyon magával ragadott a terem mérete, akusztikája, és a tény, hogy igen, be tudták énekelni, és gyönyörűen csinálták! Ami viszont levont némiképp az este fényéből, az a színpad mögötti kivetítő volt, kezdve ott, hogy a kép egy fél másodperccel le volt maradva a hangtól, úgyhogy nem nagyon állt össze a két dolog, odáig, hogy valami iszonyat homályos, színtelen volt a kép, mintha valami ’70-es évekbeli Táncdalfesztivált néznénk. Azért erre többet adhattak volna.

Nagyon jó élmény volt, és ami a legfontosabb, és amire a legkevésbé számítottam, tökéletes kikapcsolódást jelentett arra a három órára, karácsonyi rohanás ide vagy oda, ott tényleg lelassultam, elfeledkeztem a külvilágról, és nem számított más, csak a zene. Szóval megéri néha kitörni a könyv-mozi-tévé szentháromságból, és szélesebbre nyitni a kulturális palettát, mert egészen fantasztikus élmények érhetik az embert!