Patrick Melrose - a sorozat

Csörög a telefon. Benedict Cumberbatch odabotorkál a fali készülékhez, felveszi, mire egy fojtott hang szörnyű hírt közöl vele: meghalt az édesapja. A láthatóan szétesett Benedict lehajol, ám összeroskadás helyett csak felveszi az imént elejtett tűt, azt mondja, ez borzasztó, majd gondosan lehajtja ingét a friss szúrás fölé, és széles mosollyal az arcán elindul a reptérre. Így indul a Patrick Melrose sorozat – ami a kisregény-folyam ismerőjeként rögtön meglephet, hisz a második regény cselekményével indítunk, ám hamar kikristályosodik a koncepció. A Nincs baj és a Baj van című első két darab történéseit úgy mosták egybe, hogy a néző egyből a felnőtt Patrick gyomorforgatóan vicces New York-i tripjébe csöppenjen, miközben az apa hamvaiért érkező és magát csaknem sikerrel szintén a túlvilágra lövő Patrick fejében megelevenedik a pusztító múlt. Úgy hű a könyvekhez, hogy a lehető legjobban szolgálja a nézőt is: ha egy az egyben adaptálják az első kisregényt, látva ezt a töménységet, lehet, végig se tudtuk volna nézni. Így, a felnőtt Patrick hol burleszkbe hajló, hol a kilencvenes évek legjobb drogfilmjeit idézően nyomorult szétesés-történetével váltva a borzalom épp az elviselhetőség határán marad. De csak épp.

Szóval Patrick apja hamvaiért indul New Yorkba. Elhatározza, hogy ha már az életét megkeserítő démon végre elment, leáll a drogokkal: naná, hogy első útja a városban a díleréhez vezet(ne) – aki nincs otthon, így hát kétes utcai árusokon, majdnem-leszúráson, kölcsöntűkön, elbaszott randin, szállodai túladagolásközeli élményen át jutunk el végre odáig, hogy egy dobozba zárva megrugdoshassuk a hamvakat. Cumberbatch elmondhatatlanul jó a szerepben, félelmetesen teszi magáévá Patrick Melrose alakját – tudva, hogy évek óta várt arra, hogy eljátszhassa és félig-meddig maga hozta tető alá magának a sorozatot, nem csoda. Olyan átlényegülés ez, amit ritkán látni képernyőn – és bár az első részre még lazán rá lehet sütni a „drogos jutalomjáték” bélyegét, a sorozat egészére már nem: a főszereplő által bejárt út, a játék íve tényleg zseniális. Nem egyszerű nézni, ó, már az elején sem, de itt még megkapjuk a szórakoztató faktort: egyszerre sírunk és nevetünk, ahogy Patrick szó szerint fürdik az alkoholban a luxusszálloda fürdőjében, miközben az itt-ott feltűnő gekkó és az emlékekben ránk záródó szobaajtó előrevetíti a második epizód borzalmát. Ahol már nincs szórakozás, nincs térdcsapkodásra késztető bénázás a heroinos tűvel, nincs másik parti a halottasházban.

Ahol csak egy parti van: amelynek a napján az ötéves Patrick-et megerőszakolja az apja – az anya, a barátok, a házvezetőnő, az idelátogató ismerősök hallgatása közepette. A nyolcvanas évek drogba fulladó New Yorkjának szürkéi és neonfényei után a hatvanas évek Dél-Franciaországa maga a képeslapról kilépő álom, végtelen szőlőivel, napsütéses teraszaival, kirobbanó színeivel, gyümölcseit hullató fügefáival, az ódon villa ablakai előtti függönyt lágyan lebbentő szellővel. Egy kisfiú rémálma. Az eszményi díszlet mögött alkoholizmus, megalázás, bántalmazás, zsarnokoskodás olyan elegyével, amire könnyedén rámondanánk, micsoda túlzás, ha nem tudnánk, az élet írta. Torokszorító nézni a múlt megelevenedését – félek, nem akarom látni, nem akarom tudni, nem akarom elfogadni, mi történhet a záródó ajtó mögött. Mesteri a rendezés: úgy húzza be a nézőt a tagadás-elborzadás-odasenézés köreibe, hogy a végére éppoly mocskosnak érezzük magunkat, mint a kis Patrick környezetében élők(nek kéne) – inkább mi se akarjuk tudni. Tartottam tőle, hogy lehet vászonra vinni ezt a drámát, tartottam tőle, hogy az arcukba tolják az erőszakot, amit épeszű ember valóban nem akar látni, ahogy tartottam attól is, hogy eludvariaskodják, megfosztva ettől St. Aubyn regényeit legnagyobb erényüktől, az őszinteségtől – arra a meglepetésre nem számítottam, amit kaptam. Hogy úgy lesz mértéktartó, hogy nemhogy az udvariaskodás gyanúja nem merül fel, hanem épp a néző könyörögne egy kis feloldásért; hogy úgy vált ki tömény iszonyatot, hogy nem mutatja az erőszakot.

Persze a forgatókönyv mellett ehhez elengedhetetlen a kivételes színészi játék: Hugo Weaving minden megmozdulásával zsigeri undort és félelmet vált ki belőlünk. Úgy uralja a képernyőt, olyan erővel, eleganciával, romlottsággal, dühvel, hogy a pályája csúcsán lévő Brando vagy Nicholson jut róla eszünkbe. Bármit elhiszek neki, bármit megtennék, hogy elkerüljem haragját, bármit el tudok képzelni róla. A macska-egér játék, amikor az alkoholista, rettegő, szánalmas emberi ronccsá korcsosult feleség lopakodna ki a házból, miközben a zongorán játszó férj minden parkettanyikordulásra abbahagyja a játékot, de nem fordul meg, így kínozva a nőt, aki menekülne, de nem mer – mindent elmond a házaspár kapcsolatáról. Jennifer Jason Leigh az anya szerepében remek, de alakítása elvész Cumberbatch és Weaving jelenléte mellett: ők ketten uralják a játékteret. Ahogy az anya is elvész az apa és a kis Patrick drámájában. Az anya, akit addig kínoztak, amíg el nem fordítja a fejét saját gyermeke kínzása láttán. Aki soha nem tudja megbocsátani Patrick-nek, hogy az apja fia. Aki kiszabadulva egy szörnyeteg karmaiból homályos világmentő célokat tűz ki és elherdálja vagyonát, ahelyett, hogy odafordulna a saját fiához.

A családi borzalom mellett a képernyőn kevesebb tér jut a társasági komédiának, de azért villanásokat kapunk belőle: az apa hű csatlósa, később emlékének első számú őrizője, a brit arisztokrácia minden fensőbbrendűség-tudatát, kivételezettség-érzetét, erőszakos hagyományait, kifinomultságnak álcázott kegyetlenségeit híven képviselő Nicholas Pratt sosem engedi Patrick-nek elfeledni, honnan jött. Partiról partira, képmutatásból képmutatásba esünk, miközben rettegve várjuk, mikor hangzik el végre egy őszinte szó. A harmadik rész Patrick józanodásával, a múlttal való szembenézéssel, a történtek első nyílt kimondásával és a korábban felkapaszkodni vágyó proliként megismert Bridget fényűző partijának kudarcával - mely parti Patrick jelképes szakítása az őt áttételesen megnyomorító „társasággal” - egyfajta átvezetés az apa tettei és halála fémjelezte korai évekből az anya tettei és halála által uralt felnőtt évekbe.

Patrick házassága a hozzá képest feltűnően józan Mary-vel, két gyermeke, akiket mániásan óvna mindentől, ami tönkre teheti a gyermekkorukat – kudarcra ítélt próbálkozások csupán, hogy maga mögött hagyja a múltat. Az utolsó két rész a házasság széteséséről, az anya betegségéről, leépüléséről és botrányos végrendeletéről, a hol visszaeső, hol kilábaló Patrick küzdelméről mesél – valójában egyvalamiről szól: meg tudja-e akadályozni Patrick-et bármi abban, hogy felnőttkorára ugyanolyan emberi roncs legyen, mint az apja? Létezik-e továbblépés, megbocsátás, feloldozás? Együtt lehet-e élni az elszenvedett borzalmakkal, vagy bele kell törődni, hogy a normális, kiegyensúlyozott élet ideáját örökre elvették tőlünk ötéves korunkban? Megúszhatjuk-e a szembenézést önmagunkkal? Rájövünk-e valaha, hogy attól, hogy mindent elkövetünk saját gyermekeink megóvásáért (akár saját magunktól is), azt az egykorvolt ötéves kisfiút nem tudjuk megmenteni? Neki már örökre együtt kell élnie a szörnyeteggel.

Nem véletlen, hogy Patrick előtt akkor nyílik a gyógyulás felé valamiféle út, amikor az anya is meghal, amikor a jóságos keresztapa szerepében tetszelgő Nicholas is meghal, amikor végre világba tudja ordítani: tudták. Mind tudták. És senki nem tett semmit. St. Aubyn azt nyilatkozta a könyvek kapcsán, csakis a teljes őszinteség volt elfogadható számára az írás során – a film valójában még egyértelműbben tesz hitet e mellett, mint a regények: csakis a kimondás nyújthat feloldozást. Csak akkor tudunk együtt élni a múltunkkal, ha vállaljuk: a borzalmakat, a dühöt, az értetlenséget, a hibáinkat, a tagadásainkat egyaránt. A hallgatás csak konzervál – örökített mintákat, bántalmazó rendszereket, elnyomást, félrenézést. St. Aubyn regényei gigantikus kiáltványok: ne hagyjuk kimondatlanul a borzalmakat! A sorozat - ritkán van lehetőség ezt leírni - minden momentumában méltó kiegészítője ennek. Az egyik legjobb adaptáció, amit valaha láttam.