Ez a néhány előadás rendkívül
feszült élethelyzetben lehetett örömforrásunkká – arra mindhárom esetben volt
energiánk, hogy befogadjuk az élményt, de arra nem, hogy dokumentáljuk is,
nektek. Pedig lenyűgözőnek találom ezt az új formanyelvet, amit Vági Bence, az
egész magyarországi újcirkusz-forradalom motorja immár Cirque Danse néven mutat
be. Valóban minden könnyítést, mentséget nélkülöző művészet, amit látunk; a sokadik
előadás óta töretlen, ihletett színvonalon. Bármit bármikor hajlandó vagyok
újranézni abból, amit a Recirquel csinált és csinál, és nagyon szurkolok, hogy
a Walk My World, a Millenárison készülő immerzív előadás is így lehessen
teljes, létformáló élménnyé mindenkinek. Két általunk látott előadásukról
emlékszem itt meg, röviden. A harmadik előadás, amiről itt (nemcsak a műfaj-rokonság
okán) mesélek, az egykor elsők közt határokat feszegető Daniele Finzi Pasca
társulatának legutóbbi budapesti vendégszereplése – elfogultan szeretem őket,
megpróbálom megfogalmazni egyetlen bekezdésben, miért.
Recirquel - Solus Amor
Ez a darab önállóan is gyönyörű
test-beszéd a szeretethez, hogy miért s miképp a legnagyobb (ahogy Pál
megfogalmazta a korinthusiaknak – meg nekünk). De valami eszméletlen többlet,
ha megpróbálod elé idézni a
Non Solus
testről és lélekről elemien mesélő élményét, s a
My Land „hol éled mindez – hol s miképp éled meg mindezt”
varázslatát. Mert ez a három előadás valójában együtt egy teljes értékű, három
tagmondatos mondat egy himnuszból, amely nem szavakat, hanem mozdulatokat érez
nyelvnek. Ahol teljesen mindegy, hogy egy hullámzó kéz búcsúzása, vagy tényleg
egy világszám minőségű cirkuszprodukció a követező, testtel „kimondott” szó –
mert azonos értéken világít az egész. Volt, hogy előadás közben úgy éreztem:
ennyire kivételes érzékenységet szintúgy csak megfelelően csiszolt érzékenység
fogadhat be; hogy az egyszeri halandót valahol az ennyire koncentrált figyelem
követelése menet közben elejti. De tévedtem. Elég volt együtt sodródni az
előadásról kifelé áradó közönségben, az
ahány,
annyiféle ember között hogy
ráébredjek: ennek az elénk tárt érzékeny fegyelemnek mi magunk váltunk a
csiszolatává. Mindenkit befogadóvá csiszol, miközben hitről, szeretetről, természetről
és univerzumról mesél.
Recirquel – Paradisum
És lám: mégis csiszolatlanul, mégis
éretlenül... Amit a korábbi darabok reménybe göngyöltek, (s amit az általunk
még nem látott
Ima fohászába
göngyöl) azt erősen kíméletlen figyelmeztetéssé formálta a Paradisum. Ez a
címben egészen mást sejtető, kegyetlenül őszinte mese feltárta, mennyire
éretlenül próbálunk a „pontosan tudjuk, hogyan kéne” világának gyümölcsévé válni.
Mi van a teljes pusztulás után? Mit hozna a túlélés? Keserű választ: a
kétségbeesetten kapaszkodó magányok egymásra leléséből újraszülető vágyak és
dominanciaharcok jönnének megint, ahogy rítussá és kiválasztottság-tudattá (s hogy,
hogy nem) kivételessé lenne megint az
együtt
megélni tiszta kényszere, s újratermelődő botránnyá a
nem tanulunk. Márpedig ha nem tanulunk; ha úgy tűnik, még az
apokalipszisből sem (hiszen a hétköznapibb változata lassan ködbe vonja a
távlataink), ugyanazzal a keserves elvakultsággal menetelünk majd együtt
ritmusra lépve a fény-sötét örök, duális poklába. Komolyan nagyon megtisztelő,
hogy egy ilyen látomásos ember kortársa lehetek, mint amilyen Vági Bence, és
komolyan csoda, ahogy megtalálja a hittel vele játszókat, akik át képesek adni
ezeket a látomásokat. Várom a következő találkozást veletek!
Compagnia Finzi Pasca – TITIZÉ – A velencei álom.
Elfogultan szeretem, de higgyétek
el, van miért. Az általam látott Újcirkusz-varázslatok közül messze az övék a
legkönnyedebb világ, ahol a játék a legnagyobb tiszteletet élvezi.
Tradicionális bohócművészet – de Velence a szerelem és a halál, a legkomolyabb
kérdések és zsigerig pontos válaszok városa lett a szemünk előtt ebben a
könnyedségben. A karneváli álarcok alatt valódi arcok mutatják, minden gyermeki
játékosság ellenére az álomutazás valódi stációit. Szépelgés és csalás nélkül,
de azzal a kortalan eleganciával, amit a Comedia dell Arte pontosan kitöltött
kerete a játszóknak térbe nyit. Másféle nyelv ez, másmilyen érintés, mint a
fentiekben bemutatott előadásoké – de legalább annyiszor eszembe jut. Talán
tényleg nem véletlen, hogy ha eljönnek ide, látni szeretnénk Timivel, mit
álmodik épp ez a kedves, szeretni való gyerek, aki számomra a cirkuszművészet
egyetemes nyelvének Weöres Sándora. Mit tár elénk a tanítványaival és
játszótársaival Daniele Finzi Pasca, aki amúgy Vági Bence egyik atyai
inspirátora, példaképe is. Legyen ennyi elég - ha eljönnének újra, szerintem
akarjátok látni ti is.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése