2025. július 30., szerda

Rokonszenvedés - film

Féltem ettől a filmtől, hogy nagyon megérint, hogy felkavar, bevon, megrág, kiköp – sok volt mostanában a minden, féltem, hogy erre a sokmindenre rápakolja az elviselhetetlent. Timi vonszolt bele végül, hogy a sokszor újranézett léleksimogatásaink helyett nézzünk valami újat. És most ne agyrágógumit, hanem valamit, ami megmozgat. Ami átmos. Féltem ettől a filmtől, de a páromnak teljes mértékig igaza lett. Miközben nagyon megérintett, bevont, összeharapdált és kiköpött, megéreztette velem, hogy mire van szükségünk. Hogy időről időre erre van szükség.
 
Vannak ezek a szelíd dolgok, ezek a Sundance-filmek, anno jó régen A régi környék nyesett ilyen finoman a napjainkba, ahogy ez a mozi. The Real Pain, egy igazi fájdalom – valóban az, nem több, nem kevesebb (megint gazdagabbak lettünk egy szerencsétlen magyar címadással). New York-i zsidó srácok, unokatestvérek, a nagyanyjuk halála után holokauszt-emléktúrára indulnak egy kis, válogatott csoporttal Lengyelországba – megnézni, honnan gyökeres a család, hol volt gyerek és túlélő a nagyi. Annyi csapda van egy ilyen történetben, annyi pátosszal tölthető lehetőség! Gyászrétegek lelkiismeret-furdalás rétegek keretében, kötelező gesztusok csábítása a szent nézői várakozás (korábbi filmek építette) aknamezején. Na, ezek nincsenek ebben a filmben.
 

Van helyette Benji, az érzékeny és öntörvényű tesó, és David, a felelősségteljes, fegyelmezett uncsitesó. A gesztusaik vannak, ahogy egymásra, a bennük hurcoltra, a körülöttük sokszor értetlenül tébláboló társaságra, a külvilágra rezonálnak – mikor melyik hatás az erősebb. Benji folytonos társasági szabályszegései, a beléjük göngyölt varázslatos önazonosság, amivel a legsótlanabb útitársat is leveszi végül a lábáról. És David, aki irigyli és megveti, szereti és gyűlöli – hiszen nem érti, ez a szemmel látható bátorság, életöröm, magával következmények lesése nélküli azonosság hogyan fordulhatott maga ellen. Hogy a túlélők unokája, aki csodával határos módon létezik, hogy ennyi csoda terméke hogyan csavarodhatott rá egy üveg altatóra?
 

Benji, aki belevonja az egész emléktúra-csoportot egy önfeledt „játsszuk el” pózolásba a Varsói Felkelés Emlékműnél - nagyon kortárs, nagyon amerikai, nagyon gyerekes mókába, amiben csak David nem vesz részt. A kezébe nyomott mobilokkal fotózza a pózokat, miközben pontosan érzi, az egész mennyire bizarr, és nem egy rétegében mennyire kegyeletsértő. Ami a keze által képekre kerül. Ugyanaz a Benji, aki megdorgálja a túlságosan tárgyilagos Jamest, az idegenvezetőt, amikor a legrégebbi zsidó sírt mutatja be az Ó-zsidó temetőben, hogy ez a bemutatás egy rétegében mennyire kegyeletsértő... A sava és borsa a filmnek, aki ujja köré csavarja Marciát, a kaliforniai elvált asszonyt és folyamatosan irritálja az Ohio-i szakembert, Markot (akinek a leginkább nem fér a világába), és aki egyedül zokog a döbbent, tehetetlen részvét csendjében, miután a csoport látta a megsemmisítő tábort. Kieran Culkin ezért az alakításért minden díjat sokszorosan kiérdemelt.
 

Tudom, hogy annyira vicces és elbűvölő. És mindannyian ezzel a képpel fogtok távozni erről a csodálatos férfiról, ami sok szempontból igaz is. De amikor elképzelem, egy rozoga pincekanapén fekszik, miközben New Yorkban vagyok a gyönyörű feleségemmel és az imádnivaló gyerekemmel, és ez egyszerűen kibaszottul megöl. Bocsánat. Túlzásba vittem a dolgokat...
Bocsássatok meg, hogy idéztem. Túlzásba vittem a dolgokat. De másképp nehéz, szinte lehetetlen volna elmondani, mennyire fontos ellenpont a szelíd csoda létrejöttéhez David és az ő józan visszafogottsága. Ahogy például a végén az ajtó előtt, kint hagyja az emlékezet kavicsát, nem viszi bele az életébe, a feleségéhez, a pici fiához. Jesse Eisenberg is pontosan felmutat a szerepben, és nem egy didaktikus indokrendszert, de egy élet kompromisszumokkal teli mindenségét, ugyanúgy, ahogy Benji. Minden mesterkéltség nélkül.
 

Az már csak hab volt ezen a tortán, amikor utána olvasva kiderült, ez minden tekintetben az ő filmje. Írta, rendezte; sőt, az alaphelyzet a nagynénjével megtörtént – a ház, amit az unokatestvérek meglátogatnak a végén, valóban a családjáé volt, a família valóban onnan származik. Hogy ez a csodálatosan természetesre hangolt mozi, ami talán az utóbbi idők legkevésbé mozija (a legjobb értelemben értsétek) tényleg személyes ügy, megvalósult szembenézés és gyászfeldolgozás, hogy tényleg tükör. Amibe belenézhettem én is. Holott nem vagyok zsidó, a gyökereim egy részét saját kezűleg téptem ki, ezer vonatkozásban élek mást és máshogyan. És nem azért nézhettem bele, mert vannak gyászaim, van dolgom velük, vagy mert az önpusztítás kísértete ült már a vállamon. Hanem mert a két (vagy mit nem mondok, az összes) szemünk láttára lobogó láng lélek dilemmáiban vagyok én is otthon. Belenézhettem Jesse, és a filmkészítők tükrébe. Az ilyesmit illik megköszönni.



2025. július 21., hétfő

Karl Ove Knausgård: Harcok

„Aztán vonatra szállunk, visszajövünk ide Malmőbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.”
 
2011. szeptember 2-án a fenti utolsó mondattal Karl Ove Knausgård pontot tett monumentális önboncolás-sorozata végére. Az utolsó kötet (pontosabban annak harmadik, záró felvonása) olvasta után értjük és érezzük, miért az írói szándék: eddig és ne tovább. Épp eleget ártottam már az írásaimmal. Ha ennél is messzebb mennék, az már elviselhetetlen lenne nekem és a szeretteimnek is. Persze az azóta eltelt tizennégy év idézőjelbe teszi e befejezést, hisz tudjuk: Knausgård nem számolt le az írással. Sőt, a kritika szerint az autofikció elengedésével és a fikciós irodalom felé fordulással jobb író is lett (saját tapasztalatom erről még nincs, de ami késik, nem múlik).  Vagyis csak megvalósította az ötödik kötet egyetemista Karl Ovéjának álmát: meghódította az irodalmi világot. De vajon meg tudta tenni anélkül, hogy tovább gyalulja a kapcsolatait? Ha egyszer elment a falig, ahogy interjúkban fogalmaz, ha elérte a határt, ameddig a kitárulkozás egyáltalán fizikailag lehetséges, anélkül, hogy valami visszafordíthatatlanba vezessen, onnan van-e még visszaút?  Át lehet fordítani ezt a romboló nyelvet, ezt a minden szavával újabb és újabb sebeket ejtő kitárulkozást teremtő irodalomba? Lehet ezek után úgy írni, hogy akit szeretsz, ne érezze azt, pusztán az írás gesztusával is újra meg újra elárulod?
 
A Harcok kötetet kézbe fogva ez még a jövő zenéje – a mából visszanézve Linda Börnstrom Knausgård sorozatos idegösszeomlásai és a házasság felbomlása megadja a választ. És el is érkezünk a hatodik kötet legnagyobb dilemmájáig, ami persze olvasói szemmel az egész sorozaton végigfut, de a szerző most szembesül vele, amikor az élet az arcába csapja: hogy meddig mehet el a szerettei, a családja, a barátai legbensőbb élményeinek, érzéseinek, titkainak világ elé tárásában. Meddig mentség az irodalom? Meddig mentség hogy az írás terápia? Meddig mentség, hogy valójában saját magánál nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz(hat)? Meddig terjed az író felelőssége azok iránt, akiknek a bőrét vásárra viszi?
 
A hatodik kötet az első megjelenése előtt indul, amikor Knausgård kiadója szétküldi a könyvben szereplő rokonoknak a kéziratot. És robban a bomba. Az apa testvére, a könyvben Gunnarként szereplő nagybácsi valóságos hadjáratot indít az író és kiadója ellen, perrel fenyeget, még megjelenés előtt lejáratja a könyvet a sajtóban, Karl Ove bátyját és anyját is támadja, meg akarja tiltani, hogy a szerző a Knausgård nevet használja, még a könyv betiltatását is fejébe veszi. És míg a jogászok jogászkodnak, a legjobb barát, Geir pedig azzal vigasztalja írónkat, hogy a sajtóérdeklődés legalább megdobja a számokat és kőgazdag lesz, Karl Ove elbizonytalanodik. Megkérdőjelezi emlékeit, apjához fűződő viszonyát, érzéseit, írói tehetségét, jogát arra, hogy írjon bármit bárkiről. Ez a bizonytalanság, az azt követő önmarcangolás, majd a dac vezérelte csakazértis megcsinálom vezet el a hatodik kötet legmélyebb felismeréseiig – és nem mellesleg egy négyszáz oldalas esszéig, ami azzal együtt, hogy óriási irodalmi trollkodásnak is felfogható, Knausgård egyik legnagyobb vállalása. De erről később.
 
„Az ezt követő években szívesen meséltem Apáról és Apa lezülléséről mindenkinek, akit érdekelt, különlegessé és talán érdekessé is tett, olyan emberré, aki már sok mindent megélt, egyfajta őrült és mély aurát kölcsönzött nekem, amire törekedtem is, mindig is égtem a vágytól, hogy legyek valaki, és a felemelkedés lehetősége az írásban is motivált. Miután ilyen módon közszemlére tettem az apámat és a végzetét, mindig keserű íz maradt a számban, mivel ezzel a saját javamra fordítottam és hasznot húztam a tragédiájából. De csak egy kicsit. A regény mindezt felfújta, és egészen felnagyította. Kihasználtam őt, a holttestén kapaszkodtam felfelé. Már azzal is, hogy írtam róla. Ugyanakkor ez volt életem legfontosabb története. Ha nem lett volna igaz, akkor azért túloztam volna, hogy Apa sorsa a lehető legnagyobb hatást keltse, és ez némi vadságot és pusztító erőt kölcsönözzön nekem, hogy igazi íróvá váljak, ne csak olyanná, aki megjátssza magát. Akkor nemcsak őt, hanem saját magamat is becsaptam volna. Gunnar levele erre irányult, keményen, mint az ökölcsapás: hazudtam. Nem voltak üvegek a nappaliba vezető lépcsőn. Apa nem lakott ott két évig. Nem dobták ki a bejárónőt.
Ha elfogadnám ezt a perspektívát, akkor viszont magamat radíroznám ki. Egyetlenegyszer sem gondoltam, hogy a házban történtek leírásakor túloztam volna, és egyetlenegyszer sem gondoltam úgy, hogy kihasználnám apát és Nagyit, ahhoz a leírt események túlságosan döbbenetesek voltak, és túl fontos volt nekem, ami felé haladtam.”
 
Valójában persze dehogynem gondolta, hogy túlzott, dehogynem bizonytalanodott el, dehogynem kérdőjeleződött meg benne is az egész vállalkozás létjogosultsága… Olykor még hajlik is arra, hogy engedjen Gunnarnak (akinek a nevét ugyebár megváltoztatta). Olykor a saját bátyja, Yngve emlékeit hívja elő, hogy megerősítsék, valóban ott voltak azok az üvegek a lépcsőn. Olykor az őrület határáig feszegeti annak jelentőségét, ki mikor mennyit ivott valójában. Mintha számítana. Mintha az évtizedes traumatizáltság, erőszak, rettegés, elcseszett gyerekkor fényében az üvegek száma a lépcsőn számítana. Gunnar, a bátyja és anyja jóhírét óvni akaró tisztes kisember utolsó menedéke ez: a tényekhez való mindenáron való ragaszkodás. Mintha ezzel el lehetne törölni mindent. Mintha azzal, hogy ragaszkodik bátyja nevének „tisztaságához”, megmásíthatná a történetet. Knausgård erre az egyre nem hajlandó: nem másítja meg az apja nevét. Akkor már nem lenne ugyanaz. Az ő apja, az ő életének legfontosabb pontja, az ő traumáinak elsődleges forrása. Nem egy irodalmi alak. Hogy kifogja a szelet Gunnar vitorlájából, nem írja le egyszer sem az apja teljes nevét – egészen a hatodik kötet végéig. És ezzel jutunk el a név, a névhez való jog jelentőségéhez, a nyelv kultúrateremtő erejéhez és az identitásképzéshez. Az esszéhez. A név és a szám.
 

A legtöbbször csak „Hitler-esszéként” emlegetett több mint négyszáz oldal valójában egy csapongó, de ezer szinten összefüggő, folyvást egymásba hurkolódó elmélkedés-folyam a Mein Kampfról, ami „az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu”; Hitler fiatalkoráról és bécsi éveiről; a nácizmus felemelkedéséről és a náci nyelv hatásáról a kultúrára és a szociális kapcsolatokra; az első világháború hatásáról az identitásra; arról, hogyan vezethet a névtől való megfosztás az „emberi”-től való megfosztásig – és mindemellett Paul Celan verseiről; Leonardo da Vinci anatómiai vizsgálódásairól; az Ulyssesről; no és számos bibliai történet értelmezéséről, melyekben (mint irodalmi szövegben) Knausgård alaposan elmélyült, tekintve, hogy nem sokkal előtte a legújabb norvég Biblia-kiadás egyik szerkesztője volt.
 
Nyilván nem atomfizika összerakni, hogy kapcsolódik A név és a szám az apához, akit épp meg akar fosztatni a nevétől a bátyja – csak színezi a képet, hogy az apa halála utáni romeltakarítás során Karl Ove egy Mein Kampf példányt és egy náci kitűzőt is talál a holmija közt. Amúgy semmi nem utal arra, hogy az apának bármi köze lett volna a nácikhoz, de az évtizedes titkok és kibeszéletlenségek sorába tökéletesen illik a huszadik századi Európa egyik oldalról leginkább túlbeszélt (túlírt, túlfilmezett), másfelől leginkább feldolgozatlanul maradt (mert feldolgozhatatlan) témája. Sokan írták, hogy rettenetes megpróbáltatás volt átvergődni magukat ezen az esszén – nekem semennyire nem okozott gondot. Egyfelől, Knausgård itt is roppant élvezetesen ír, csapongó, gondolatfolyam-jellegű írásmódja emlékeztet szeretett angol esszéistáim stílusára; másfelől meg azt kell mondjam, bármit ír Hitlerről és a Mein Kampfról, nem tud vele annyira sokkolni, mint az apjával való szembenézéssel. Előbbitől tudok távolságot tartani, mert megtanultuk, mert a kultúránk, a történelemóráink, a sok hollywoodi giccsbe csomagolt sokkolás megtanított rá – és mert ha napra nap közel engednénk magunkhoz a történtek valódi mélységét, hogy hatmillió embertársunkat hideg fejjel a vágóhídra hajtották, miközben az egész civilizált világ asszisztált hozzá, abba belehalnánk. Utóbbitól viszont nincs távolság.

Az apa tragédiája a bőröm alá mászik – ott van két éve, amióta az első kötetet olvastam, ott van valójában tizenéve, amikor a saját apámat elgyászoltam, ott van amióta csak az eszemet tudom. Ezért tud ennyire közel kerülni Knausgård, ezért a világsiker és a díjeső: mert mindannyiunk mindennapi traumáiról ír. Egy átlagos kisember kis harcai az ő harcai, ahogy írja egy helyütt. Leginkább ez különbözteti meg attól a másik harcostól, akinek harcai világokat döntöttek romba.
 
Knausgård nem dönti romba a világot, de romba dönthet életeket. Ahogy az övét is romba dönthette az apja – valójában csak ő tudja, mennyire sikerült felépítenie magát újra e terápiás írás hatására. A sorozat legfájóbb felismerése, amikor a hatodik rész írása közben (melyet végigkövetünk e metaregényben), Linda idegösszeomlása közepette Karl Ove rájön, hogy épp úgy képes ő is ártani a hozzá közel állóknak, ahogy az apja ártott neki. Ez egy kurva fontos felismerés, a legfontosabb tán, amit az életben tehetünk, hogy nem mi vagyunk a világon az egyetlen áldozat, hogy másoknak is vannak traumáik, és bizony, nem egyet mi okozunk. Hogy miközben ő gigászi harcát vívja apával, Hitlerrel, szöveggel, kiadóval, nagybácsival, közben Linda is vívja a saját harcát a saját démonaival. És ő nincs ott, hogy segítsen, sőt, a második kötet kéziratával csak még mélyebbre taszítja. A te kibaszott harcod – írta a báty, Yngve az első kézirat kapcsán, utólag kibeszélt iróniával. Ide csatolunk vissza – nem csak te vívsz harcot. Linda is harcot vív, Yngve is megvívta a sajátját az apátokkal, sőt, az apádnak is megvoltak a maga harcai. Ahogy a gyerekeidnek is meglesznek, veled.
 
Ezek a ráébredések, az ezeket követő önmarcangolás, a hozzá legközelebb állóknak okozott mérhetetlen kár felismerése vezeti el oda, hogy az utolsó pont után felhagy(na) az írással. De ezt a sorozatot akkor már nem lehet elengedni. Ez a túléléshez kell. Feltettem korábban a kérdést, vajon ez egy blöff vagy terápia – Knausgård maga adja meg a választ. Terápia. Háromezerötszáz oldalon keresztül mást se csinál, csak próbálja feldolgozni az apja halálát és megbocsátani az általa okozott károkat. Hogy sikerült-e? Nem mernék fogadni rá. De abban biztos vagyok, hogy a kortárs világirodalom szegényebb lenne, ha nem próbálja meg. És bár nem volt egyszerű menet, jó párszor halálra idegelt, nem egyszer akartam sarokba dobni, és nem keveset bőgtem rajta, egy percet sem bánok, amit rászántam. Találkozunk még.
 
Búcsúzóul átadom a szót Karl Ovénak, mondja el ő, miért kudarc a regényfolyam, és miért mégsem az…
 
„…mennyit ér a közöny? A szocialitás az, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindazt, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, elrejtjük. Apám halálra itta magát, ennek nem így kellene lennie, ezért el kell rejteni. A szívem másra vágyott, mint akire kellett volna, ennek sem így kellett volna lennie, el kell rejteni. Pedig az én apám volt, és az én szívem. Erről nem kellene írnom, mivel a következményei nemcsak rám, hanem másokra is kihathatnak. De ettől még igaz. Ahhoz, hogy megírjuk, szabadnak kell lennünk, ahhoz pedig, hogy szabadok legyünk, közönyösöknek kell lennünk. Ez egy megoldhatalan egyenlet. Az igazság = szabadság = közöny áll az egyén oldalán, az odafigyelés és a titok pedig a szocialitás oldalán, de csak absztrakcióként, csak az „én” belső dimenziójaként, mivel a valóságban nem létezik olyan, hogy szocialitás, csak különálló emberek. Tonje nem „szereplő”. Ő Tonje. Linda nem szereplő. Ő Linda. Geir Angell nem szereplő. Ő Geir Angell. Vanja, Heidi és John is létezik, ebben a percben tőlem néhány tízkilométerre alszanak. Valóságosak. Ha pedig olyannak akarjuk leírni a valóságot, amilyen, akkor ezt a valóságot kell leírnunk. És ez csak a társadalmi normák megsértésével lehetséges. Ha olyannak akarjuk megragadni a valóságot, amilyen az az egyén számára – márpedig másfajta valóság nem létezik -, ha valóban el akarunk jutni hozzá, akkor nem lehetünk tekintettel senkire. Ez pedig fáj. Fáj, ha nincsenek tekintettel az emberre, és fáj, ha nem vagyunk tekintettel másokra. Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne.
Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok, és leírjam, amit valóban láttam, de nem volt értéktelen, legalábbis nem teljesen, mert ha egy egyén valóságának lehető legőszintébb ábrázolását erkölcstelennek nevezik, és botrányt okoz, akkor a szocialitás ereje mutatkozik meg, és az, hogy ez miként szabályozza és ellenőrzi az egyént. Ez irtózatos erő, mivel kizárólag hétköznapi történésekről írtam, semmi rendkívüli nem volt benne, mindennap, folyamatosan történik ilyesmi, és mindenki tud róla: alkoholizmus, hűtlenség, pszichés betegség és maszturbálás, hogy csak néhányat említsek, ami eljutott a regényből az újságok címlapjaira. Egyedül az volt a szokatlan, hogy a hétköznapiságot egy regényben valós nevekhez társítottam, és konkrétumként, meghatározott emberekhez kapcsolva jelenítettem meg.”

Kiadó: Magvető
Fordító: Patat Bence

Ajánlott olvasmányként ideteszem a fordító kétrészes műhelynaplóját a Harcok kötet fordításáról, hatalmas munka lehetett, köszönet érte:

A sorozat előző köteteiről: 

2025. július 15., kedd

Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása - vers


Amikor először olvastam egyben az életművet (lassú, de ütemes figyelemben, mint egy regényt), kétszer is kénytelen voltam hosszabb lélegzetet venni, megtörve a ritmust. Az első ilyen lélegzetvételt a Paradicsomkert követelte ki, a Szárazvillám kötet amúgy is erős anyagából kifénylő ráismerés, ami akkor megszülte a magamét: ez a költemény szinte dedikált párverse Pilinszky János Apokrifjának. Pilinszky ítélet-verséhez Nemes Nagy Ágnes megírta a bűnbeesés-verset. Armageddonhoz a Genezist. Pontos távolítással, ugyanabba az időtlen, múltjövőt is jelentő pillanatba. A két vers jelenideje pontosan ugyanaz.
 
Viszont a finoman egymásra rezonáló tartalmak kerete, a (nem is biztosan tudatosan) párverset író költő hangja itt még nagyon sokat (érzem olykor úgy, túl sokat) köszönhet Jónás imájának. Babits utolsó, irodalmi fátylaktól legmentesebb intonációja is ott visszhangzik benne, figyeljétek benne az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat... Figyeljétek a rímelésben, a dallamban: ahogy a nyárfasor a fény csücskét még egyszer földbe szúrja. A saját költői tapasztalat a mesterség jegyében itt kiteljesedik – de hangban nem képzi ugyanúgy azt a csúcspontot, mint a pályatárs költeménye.
 
Az egykori Déli madártávlatból (az indulási oldal a Krisztina krt. felől)

Nos, pont ezért voltam kénytelen szünetet tartani a Napforduló kötetének versei után is. Írtam már, hogy szerintem ebben a kötetben lép túl a mester gyönyörű terhet is jelentő kötelmein, engedi el a megszületett saját ízű szigora okán Babits maradvány-hatásait. Itt születik meg, és egyből teljes fegyverzetben, Pallas Athéné-módra „kiugorva” a költőfejből az addigi szándék teljese. Az objektív korrelatív líra valójában (Nemes Nagy Ágnes saját szavaival) egyszerre megélt konkrétumokhoz tapadás és elvontsághoz húzó hajlam. A nagyon konkrét tárgyakhoz kötött, azokat mozdító képszegény, de voltaképp elidegenítés-mentes gesztus megszüli a „tárgy-élmény” sűrített fokát – és vele (vagy belőle) az egyetemes élmény ízét. A személyes, a gyónás, (a költő szavával) az exhibició nagyon könnyen hamisuló gesztusai helyett a torzíthatatlant. A gondolat legszebb illusztrációja, ha elolvassátok a Látkép gesztenyefával (Kabdebó Lóránt interjúja) első néhány bekezdését, és „hallgatjátok” a költőt. Vagy engeditek, hogy egyszerűen hasson a kép: Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szívemben boldogok a tárgyak. Vagy bármelyik kép. A vállon ülő madár. A szárítókötélről szökve lobogó vászon katona-teste. Vagy Ekhnáton. A vitte önmagát.
 
Túlfutásos baleset a mozdonyforgató dobnál.

Meg kellett állnom utána, és valahol a tovább-olvasás lehetetlenségének érzése környékezett – akár Pilinszky Apokrifja után, anno, mikor először olvastam. Nem gyakran éreztem ezt a torokszorító nekem-szólást, a magamra vétel ennyire elemi kényszerét – és ilyenkor mindig elfog az érzés, mennyire pokol lehet ez a pálya adott pontján (mondjuk ki: korán) érkező kiteljesedés a költőnek. Mennyire ijesztő lehet, hogy a vágyott, az elképzelt teljesség-érzetet, amiért munkálkodott magán s a szavain, megvalósította. Pilinszky tovább-lépéséről, a kései életműről hosszan gondolkodtam, mire érteni véltem, hogyan-miért született. Nemes Nagy Ágnes esetében mindez valójában nem tartott ennyi ideig. A költői műhely padlójáról felszedett szálkáktól a gyerektekintetig hátrálás megértése a megbocsátás jegyében állt – a költőtárs esetében viszont csak hagynom kellett, hogy a faragványokat végsőkig csiszoló fegyelem helyett a lovak közé dobott gyeplő jegyében, az elengedés jegyében megszülető új hang engem is elragadjon.
 
Ideje elolvasnunk a verset:


 
 
Egy pályaudvar átalakítása
 
   Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.
 
   Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.
 
   A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.
 
   Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.
 
   Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.
 
   Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.
 
   De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.
 
   Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.
 
   Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?
 
   Te ott voltál a megnyitáson?
 
 
Az átadás után.

Aztán később beérett bennem... az avantgarde-kezdemény
fogalmaz a költő egy interjúban. ...az élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Elmeséli, hogyan segítette József Attila, az ő nagyon fájó végletei ennek megragadását – de ezt (a megragadás sikerülését) láttuk a Napfordulóban. Az itt olvasott „átalakítás” többlete tényleg a szavaknak adott szabadság. A fegyelem másba vetkezése. Nemes Nagy Ágnes pontosan látta, hogy a Szárazvillám-kötettől úgymond nem bigát, hanem kvadrigát, nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot hajt, többféle szólamot, versalkotó erőt kell összefognia, mint annak előtte (ez bizonyos tekintetben erősen emlékeztet T. S. Eliot érett költészetének versképző módszertanára); s hogy az újabb két pár Pegazusának a kihagyásokkal, egyfajta elliptikus írásmóddal hagy helyet. Hogy a vers akarata szerint tényleg kilógjon a megfogalmazás kereteiből. Épp a fegyelem szigorodása kezdte tördösni a formát. A kiterjesztett értelmű szimbolizmus helyett, ami szerinte a Nyugat harmadik nemzedékét általánosan jellemezte, 1948-tól így formálta ki a maga formailag töredezett fegyelmű, avantgard ihletésű, de az egykori előörs áramlatához képest plasztikus, kőszikla-kemény faragvány-költeményeit.
 
A bővítés után.

S itt, a sziklaszálakon túl, az Egy pályaudvar átalakítása kötetben hagyja ezt a kegyetlen korok formálta „négyes fogatot” a maga tetszése szerint repülni. Az elengedés jegyében megszülető új hang csak a formai követelményeket engedi el, a tartalmi szelek, a versbe lobbanó tárgyak feszítő követeléseit mindvégig érvényesülni engedi. Írtam már: „az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovaiba helyezett bizalom”. Ez a legszebb kíváncsiság, a fegyelem szoborfaragó évei után, amikor a költő maga is kíváncsi, merre kószál majd a megragadható téma tájain a „négyes fogat”.
 
A pályaudvar apropó. Állatkerti, ritka nagyvad, nagyműtét alatt. Hiszen a háború elsodorta az épületegyüttes bő felét. Az indulási oldal épületei megkopva, úgy-amennyire helyrehozva álltak; viszont az egykori fogadóoldal, az Alkotás út felőli helyén ideiglenesség jegyében odakent épület csúfolkodott; az egykori (a Nyugati-pályaudvaréhoz hasonló, csak nem üvegezett) vasszerkezetes sátortető sehol. A technika fejlődése a valahai csarnokon túl, a kereszteződés felett helyet foglaló mozdonyfordító dobot feleslegessé tette. Itt lesz a központi létesítmény. Bár még túlságosan sok szél fúj rajta át. Apropó egy korban, amely az átalakítás jegyében létezett, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” jegyében. A „fejéről a talpára állítjuk” jegyében. A költő a háború rombolásai után megélhette a romeltakarítást és az újjáépítés későbbi „helycsináló” korszakait is. Ez egy permanensen rombolás-kori költemény, épülésnek álcázva.
 
A Déli fénykora.

Azt a sajátságos ízt, amit a szocializmus „mindent átértékelése” jelentett, nehéz, szinte lehetetlen felidézni azoknak, aki nem ízlelték. A működő nosztalgiákból például a házmester-kor besúgó-légköre, a visszamenőleges viszonylatokból a nem gyógyuló sebesülések megmaradtak – tovább is, sajnos, mint amíg éltek a tanúk. Azóta új sebek takarják az egykorit, de itt ezt a folytonosságot kellene észrevegyétek; értsétek-érezzétek: az „átalakítás” ezen a tájon evidens és folyamatos. Például a gyakorlott sebesült Budai Várat épp most álmodja vissza betonból csilli-villinek, „épnek” (valójában delírium-ország újjá-sebzettjének) a kortárs hagymáz. Ez is a „pályaudvar átalakítása”. Ebben az értelemben, ebben a versben, és a kötetbe foglalt testvéreiben (csak Az utca arányait keressétek meg) benne fáj az egész gyógyíthatatlanság, a folytonos elszakadás a valóságtól, ahol a tágas, versenyképes jövők mozgólépcső-torkolatai soha nem egészen... Nem egészen olyanok, mint az angyal emlékezetében.
 
Közelmúlt, pótlóbuszok sorával.

Fejtegettem már. A nagy, az „egyetlen vers” megírása után Pilinszky a Pupilla feltáró tekintetét egy cél nélkül világra csodálkozó gyermekarcba helyezi. A maga hívő hitetlenségének feltárulása után visszahátrál egyfajta gyermeki hitbe. Nemes Nagy Ágnes viszont az objektív korrelatív líra útján a maga hitetlen hitét szavakba csomagolva, a figyelem fókuszát máshová helyezve (s immár azzal is, hogy hajtott „versképző ménjei” közé ejti a gyeplőt) az egyetemes személytelen látáspontját keresi és találja meg. Ez a bukott angyal tekintet-pontja. Ami Pilinszkynél a ki beszél, az Nemes Nagynál a kihez beszélsz kérdése. A megszólított: az angyal. Ki más volt ott a még meg sem tartott megnyitáson? Az egyetlennel, az egyetlenhez beszél, aki ugyan iszonyú, de nincs benne korok generálta hamisság, kényszer, kompromisszum; akinek érdekek nélküli, őszinte a hallgatása. Aki olyan, mint a táj részvéte: csendje nem süket, kitapinthatóan jelen van. És megszólítható. Akár a Paradicsomkertben, akár a következő „átalakításkor”. Hiszen most épp eltüntetni készülünk az egykor átadott, többször átalakított pályaudvart. Az átalakítás körülöttünk ugyanúgy szüntelen. A vers érvényes. Bár ne volna az.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.



2025. július 9., szerda

A föníciai séma - film

Nem olvastam még kritikát róla (direkt nem), de szinte látom, hogyan lubickolnak az ítészek a stílusjegycsapda-boncolásban, a manírtapaszok lehántásában. Elmesélve ügyesen vitriolba áztatott szavakkal, hogy mennyire csak egy onániát látunk A föníciai séma címmel, egy magába szerelmes rendező következő sztárparádéját – komolyan, nem is érthetni, miért tolonganak, miért vannak benne, miért hajlandók a bohócságra ezek a jobb sorsra, szerepre, hírre és díjra érdemes félistenek.

Mert amúgy tényleg. Mi értelme a szimmetriának, főleg amikor nemhogy megtörik, de valójában ki se alakul? A stilizált madártávlatoknak, a folyton valószínűtlen, „én díszlet vagyok” szinten magukat mutogató díszleteknek? Mi értelme a makett-mivoltukat zászlóként lobogtató maketteknek, a filmtrükk-mivoltukat vigyorogva arcunkba toló trükköknek? Mi értelme ebbe a keretbe csomagolni a gesztusszegény, de azt a párat állandóan karikatúráig feszítő játékot, az emblematikus figurákat, akik ráadásul visszhangjai is a korábbi, legalább ekkora valószínűtlenségi fokkal elénk pakolt, e szerzőtől korábbi szerzői filmekben felhalmozott manírhalmoknak?  Mi értelme a történetnek, ha olyan mértékig valószínűtlen, hogy szinte sérti a magára aggatott történet fogalmat (hogy szinte elbujdokol szégyenében, a jelentéktelenségbe)?


Mert megint egy ilyen filmet látunk, a rendezői jobb- és balkezesek közül újfent egy balost: amilyen az Édes vízi élet, A fantasztikus Róka úr, A Grand Budapest Hotel, A kutyák szigete volt – semmi narrációba (és színpadra) csomagolt távolító keret, csak a malícia, nyersen, sokak szerint fogyaszthatatlanul. Sokak szerint megint egy semmiről nem szóló agymenet született csak, egy elment agy-menet megint, amiben elmentek otthonról. A rajongóknak biztos tetszik majd, ahogy a többi, bekajálják, mintha jelentene valamit. Figyelni se érdemes rá, semmit nem hordoz, sőt, lehet, direkt nem jelent.


Szerintem ehelyett egy filmet látunk az etikus üzletről. Ami ma egyfelől hagymáz botránybolondsága. Elképzelhető, de teljesen irreális (Robin Hood elégtétel-Sherwoodjából szabadult, de amúgy hangsúlyosan New York-i zsidó) csibész üzletemberrel. Másfelől az egyetlen reményünk: bűncselekmény, csalás, hazugság, velejéig és minden gesztusában a célnak alárendelt etikátlanság által. Hiszen ennek van ma szezonja. Másfelől a túlnan szélén imbolygó lelkiismeret szelében születő vezeklés – az öt százalék garantált haszonnal, amin minden mai cápa hasát fogva röhögne, nercegektől techmilliárdosokig.


Megint egy elképzelt múltba helyezve, egy olyan néhány elemű laboratóriumi alternatívába, ahol tényleg elég a felvirágoztatáshoz egy vízerőmű, egy vasúti kapcsolat, egy kikötő, és egy őrült nemzetközi összefogás, sejkkel, gentlemanekkel és maffiózókkal. Ez a mű harmincas-ötvenes-hatvanas évek ahol a föníciai séma hívei nem a válságövezet szélesítésébe és a fegyverbizniszbe fektetnek. Ez egy alternatív akkorkellettvolna. Közel- és távol keleten, a Nílus torkolatánál és a gyémántbányák körül, őserdő-mentén és emírségparton. Ami amúgy azt is jelenti, Wes Anderson szerint nekünk már meszeltek. Már nem volna szívünk ekkora botránybotorságokra. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki jön: hogy legközelebb ki kapja be. Nem azzal, hogyan kell elveszítenünk mindent (érted? Mindent!) a köz érdekében, hogy lehessen. Továbbra is köz legyen, és lehessen közünk hozzá.


A színészek köszönik, hogy közük lehet hozzá, a megcsináláshoz legalább. Benicio Del Toro egy fikarccal teszi csak odébb figurát A Francia Kiadás festőjéhez képest – festő, vagy üzletember, az elhivatottság rajza (karikatúrája) ez; úgy is, hogy Zsa Zsa Korda a halálba hívottságból nyeri az ihletét, és nem a szerelemből. Mia Threapleton apácája a dörzsölt naivitás maga, a két pólus közt hagyja függőben a döntést. Jókat mulattam Michael Cera figuráján, főleg, mikor átvedlik, meghommázsolva Csalamádét – ja, ha már Timót nem ért rá, és a helyén lehetőséget kapott a beugrásra, legalább parádésan élt vele. Imádom, hogy Scarlett Johansson mer csúnya és szögletes lenni, és imádom, hogy a WA Univerzumba bekerült Benedict Cumberbatch. És hogy megint Bill Murray az Isten. S hogy a neve a film adatlapján a „futottak még” között vigyorog. Közelebb jött tőle.


Wes Andersonnak ezt a közlékenységet köszönöm megint, ahogy amolyan puncspancs rózsaszín öltönybe göngyölt módon, felemelt ujjal közbeszól, hogy apropó. Ahogy továbbra se hajlandó akcionista álrealizmusokra, még annyit se a világába engedve, mint pl. Tarantino. Ehelyett mesél, a mese kilógó lólábait ízléses manír-ragtapaszokkal patkolva. Echte század(vagy egyéb)fordulós ponyvaregényeket mesél, szinte Rejtő-i módon, körülbelül annyi valóságízzel, de legalább akkora jelentőséggel. Ez sem kevés. A bal csapott helyett persze jobban esne tőle egy jobbegyenes legközelebb, The Royal Tenenbaums, újabb Utazás Dardzsilingbe, egy nagyvárosba hangolt Holdfény Királyság, vagy A Francia Kiadás – valami háziátok, amiből azért (ha temetünk is benne) nyílik jövendő. Meglátjuk (levegőbe lógatott, levegőből formált boksz-zsákon) legközelebb milyen ritmust püföl ki. Mi biztosan meglátjuk, ha lehet. Rajongók vagyunk. Ez van. Nem tilos.



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...