Eufória – sorozat

A tavalyi év legnagyobb hatású új sorozata a Csernobil mellett kétségkívül a szintén HBO által gyártott Eufória volt – nem véletlen, hogy az én év végi összegzésemben is sokáig e kettő versengett az első helyért, egész addig, amíg surranópályán beelőzte őket Patrick Melrose. De az Eufória tényleg veszettül jó – annyira, hogy most, amikor egyébként állandóan (de tényleg: állandóan) azon nyígok, hogy nincs elég időm megnézni mindent, ami érdekel, muszáj volt újráznom. Minden perce mesteri, még az a borzasztóan elnyújtott, sokértelmű, vizuálisan és érzelmileg is minden határt áthágó befejezés is. Ami meg előtte van, az nyolc órányi tömény gyönyör.

Amerikai fiatalok, tizenhét-tizennyolc éves középiskolások, a felnőttélet küszöbén, mondhatnánk nagy nosztalgiázva – közben meg már túl drogelvonón, szexvideókon, bántalmazó kapcsolatokon, abortuszon, nemváltoztató műtéten, prostituálódáson. Egy generáció, amit az előtte lévők a legkevésbé sem értenek (nem is fogjuk soha), tizenévesek, akik abba születtek bele, hogy minden egy kattintásnyira van, akik úgy kapkodják a partidrogokat ahogy szüleik gurítanak le minden este egy martinit, akik számára a magánszféra fogalma már jószerivel ismeretlen, akiknek a netes szexvideó csupán könnyű pénzkereset. Akiknek egy meztelen fotó a kapcsolat valutája, ahogy egy ponton elhangzik.

Az Eufória sokkolni akar és ez sikerül is: ilyen expliciten tán még egy sorozat sem nyomott az arcunkba mindent, amit a középosztálybeli kertvárosok fehér léckerítései mögött oly gondosan el akarnak kendőzni: drogok, alkohol, farokszelfik, pedofil szexvideókat rejtegető mintaapák, elvonóról frissen szabadult, az élő fába is belekötő, dühös, kiállhatatlan tinilányok, pomponlányok és sztársportolók erőszakos, mérgező kapcsolata, a bálkirálynők mögött örökkön háttérbe szorított „csúnya lányok” szexuális ébredése. Ám mindez eltörpül amellett, ahogy megmutatja: ezek a gyerekek (hisz bármit tesznek, azok) mindezt meg is osztják. A medencés buli nyilvános dugása öt perc alatt kétezer lájkot kap az instán – nem csak kitörölhetetlen nyomot hagyva a hálón, de veszélybe sodorva egy emberéletet is. A kamaszkor romantikája az okostelefonokkal vész el: nincsenek már ifjúkori botlások, amikre a feledés jótékony homálya borul és maximum az osztálytalálkozón röhögtök rajta két sör mellett a haverokkal. Minden botlás fent van a neten, minden kaland lájkokra vadászik, minden farokszelfi potenciális rendőrségi bizonyíték ellened. Mindenki kihasználja, mit osztasz meg magadról – miközben senki nem veszi észre, hogy valójában a világháló használja őket.

Persze a sokk és a köztörvényes bűncselekmények és tökélyre fejlesztett önsorsrontás közepette ezek a srácok is csak érző lények, akik szeretetre, kapcsolódásra, megértésre vágynának. Csak már rohadtul azt se tudják, hol keressék és hogyan kérjék. Ami nyilván a szüleik, nagyszüleik, az összes megelőző generáció hibája is. Honnan is tudná egy dühtől fuldokló drogos lány, hogyan kell szeretni, azok után, hogy gyerekkorában a haldokló apja ágya mellől elcsent fájdalomcsillapítókkal szokott rá bipoláris zavara tüneteinek enyhítésére – anélkül, hogy ez feltűnt volna bárkinek? Ebben a kertvárosban (is) mindenki sérült: a srác, aki kisiskolásként fedezte fel apja szexvideóit, aki abba nőtt bele, hogy a városka mintacsaládfője rendre alázza az anyját, péntek esténként meg fiúprostikat erőszakol, aki sztársportolóként kénytelen elnyomni a legkisebb homoszexuális hajlamot is, hogy is teremthetne egészséges kapcsolatot a lánnyal, aki tizennégy éves kora óta használja testét arra, hogy uralkodjon a pasikon és megfogjon valakit, aki kiszabadítja csóró közegéből? Hogy tudna megnyugodni egy normális fickó mellett az iskola szépe, aki dédelgeti magában imádott apja lelépésének traumáját és alkoholista anyja mellől folyvást újabb kapcsolatokba menekül, beleszeretve minden szembejövőbe?

Az egyetlen, aki a helyén van ebben a kavalkádban, az Jules, a transznemű új lány, aki visszaadja a drogokkal leszámoló Rue életkedvét – az egyetlen, aki már megvívta a maga harcát, aki túl van a legrosszabbon, és nem hajlandó másként élni, mint önazonosan, magasról téve az elvárásokra. De még Jules is kis híján elsüllyed a kertváros szőnyeg alá söpört mocskában. Egyszerre gyönyörű és ocsmány az, ahogy a legkülönbözőbb önsorsrontó szereplők mintha egy emberként fognának össze azért, hogy lehúzzák magukhoz azt az egyet, aki nem követi a játszmájuk szabályait. Baromi nehéz úgy ábrázolni ezeket a kegyetlen játékokat, hogy ne legyen nevetséges – önmagában a ténytől, hogy kamaszok játsszák őket, könnyen azzá válhatna. A sorozat legnagyobb erénye épp az, hogy, talán elsőként a képernyőn, úgy tudja hitelesen elénk pakolni ezeket a felnőttet játszó gyerekeket, hogy nem lesznek sem nevetségesek, sem erőltetettek. Hogy elhiszem, ez a két egymást tépő szerelmes tizennyolc éves korára már annyit bántotta egymást, hogy az elég egy életre – és mégis, simán el tudom képzelni, hogy folytatják még negyven éven át. Ehhez a remek fiatal színészeken túl kellett a kiváló forgatókönyv és egy elképesztő pszichológiai érzékenységgel megáldott rendező.

S ha már pszichológiai érzékenység: a legszebb pillanatok itt is azok, amikor a mocsokból kiviláglik az emberség. Amikor az egyébként szülőnek tökéletesen alkalmatlan alkoholista anya úgy engedi el abortuszon frissen átesett lányát az iskolai bálra, hogy „emelt fővel menj be közéjük”; amikor az apa legújabb fiúprostija előtt omlik össze, mert rákényszeríti az élet, hogy eltöprengjen, életmódja vajon milyen törést okoz a fiainak; amikor a drogdíler arcán hosszan kitartva látjuk az önvádat, mert a lány, akit titkon szeret, a tőle kapott drogba fog belehalni. Persze az élet egy szemét – az anya úgyis nyúl a borosüveg után, amint lánya kiteszi a lábát az ajtón, az apa megdugja az újabb prostit is, a díler meg dílerkedik tovább. A happy end elhagyta e vidéket. Mi meg itt maradtunk egy kibogozhatatlan, zavarba ejtő befejezéssel; a főszereplő ex-Disney sztár Zendaya képernyőt kiégető dühével; Rév Marcell zseniális, retinánkba égő képeivel; Luhrmann Rómeó + Júliáját idéző eksztatikus bulijelenetekkel (nem véletlen Jules kosztümje az álarcosbálon); és a tudattal, hogy valamit csinálni kéne ezzel a kurva világgal, hogy ne tegyük tönkre egymás életét ennyire módszeresen. Vagy legalább a gyerekeinknek ne hagyjuk. A végére marad a kérdés: hol rontottuk el?