A déli napfény, a tenger felől jövő puha szél, a fűszeres levegő
inkább volt álom, mint amit álmodni tudtam volna. Egyszerre arra gondoltam,
hogy nincs nálam könyv. Olyan könyv, amit most jól esne olvasni. A gondolat
lassan támadt bennem, egészen lassan, ahogy a cigarettafüst lebegett a zöld
árnyékban, sietség nélkül és megbékélten. Mi az, amit magammal hoztam?
Vándorkönyv, hajófedélzetkönyv, alkonyati könyv. Egyetlenegy babérligetkönyv
sincs. Tűnődtem, ugyan melyik lehetett volna, ha elhoztam volna: kínai?
francia? görög? angol? Akkor elhatároztam, hogy hasonló alkalomra, nem is
másnak, csak magamnak, vagy nem is magamnak, csak másnak, egyszer, ha időm
engedi és a Múzsák, könyvet írok. Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni,
ha hozzák a levest. Ujra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el
lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és
feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik
meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a
következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni…
Ilyen hosszan érdemes idézni –
mert ez így maga A babérligetkönyv,
a szerzője által megadott összes
paraméterrel. És akkor most jöjjön egy másik, szintén sajátosan hosszú idézet:
A klasszikus filológia, bár a XIV. század óta megszakítás nélkül a
tudomány lényeges fejezete volt, központi tényezővé sohasem vált, és általában
mindig csak azt a helyet foglalhatta el, amit az általános korszellem számára kijelölt.
Mindig más diktált. Egyszer a filozófia, Descartes, Kant, Hegel esetében,
máskor a matematika, ismét máskor a fizika, az asztronómia vagy a biológia.
Többször a történelem, az irodalom, a zene.
Diktáló szellem alatt kettőt kell érteni: először, hogy ez az, ami a
szellem alaphangját megadja. Az alaphang rendesen érzület, mint amilyen a
pietizmus, a romantika, vagy a pozitivizmus. Másodszor: a szellem minden
esetben napszerűen a középpontban áll, és minden egyéb megnyilatkozás alapvető
ihletét belőle nyeri. Onnan veszi irányát, módszerét, céljait, eszményeit,
szóval azt, amit általában szellemiségnek neveznek…
Ez pedig Hamvas Hexakümionjának
legeleje, ahol valami hallatlan szigorral megkísérli rendezni a viszonyát
Nietzsche görögség-felfogásával, benne a Dionüszosz-mítosszal, amelynek egy
időben sajátos, értő rajongója volt – kertelés nélkül áttekintve eközben a maga
érintettségét is: a Kerényi-féle Sziget-körben csiszolt gondolatokat is ízekre
szedve. Szóval jó ideig nem értettem, mit keres egy bőrben ez a két könyv – az
iróniával és malíciával bőven áztatott, könnyed esszégyűjtemény (nyaralókönyv
bölcsészeknek…) és egy súlyos leszámolás egy illúzióval és/vagy rajongással.
Teljes egészében még most sem vagyok róla meggyőződve, hogy értem, miért kívánkozott
bárki szemében egymás mellé ez a két íz (az egyik fűszeres, mint a mélyre
szívott tengeri levegő, a másik enyhén könyvtári-porszagú…), rosszabb napjaimon
még most is úgy gondolom, pusztán terjedelmi oka volt: a kettő együtt kiad egy
megfelelően vastag kötetet…
Persze több rétegében kapcsolódik
a kettő. Az esszégyűjtemény a dél szellemiségével játszik, délen (mondjuk így:
szabadságon) olvasható játékos írások, és ugyanilyen köntösbe bújtatott
szembesítő erejű szövegek, leplezetlen ólomsúlyokkal az irónia vékony leple
alatt – egy északi ember déli történetei. A nagyesszé a maga szigorúbb
hangvételével elmeséli, mit gondoltunk, mi gondolattal vertek a délről, annak
szellemiségéről, mi, északiak a délről. A gyűjtemény eljátszik a gondolattal, hogyan
élnénk (ha tudnánk) ezt a lassúbb létezést, ahol nem gondolkodsz, hanem eszedbe
jutnak a dolgok – ahol …az etruszkok
asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot.
Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek
csak gondolni… ahol …mindig az győz,
aki fel tudja adni énjét. A nagyesszé ennek szellemtörténeti vonatkozásait
tekinti át, alapjában keserűbben – nem a derű lehetőségével van elfoglalva,
hanem az eszmetörténetével.
Valójában persze az esszégyűjtemény,
A babérligetkönyv is mélyebbről merít
a maga délszaki kútjából. Igen, ott van A
virágszedés lélektana, A reggeli
feljegyzés, Az ízek, A konyhakert, vagy például Olbrin Joachim csodálatos utazása (az
nagyon ott van…), ahol az aprólékos örömek mestere jó példával elöl járva a
pillanatba oldódni, élni tanít. De ott van a Túlvilági kalauz vagy az Imaginárius
könyvek szelíd taslinak - és a Kierkegaard
Szicíliában komoly pofonnak -, hogy érezd, a féreg nem igaz: ez a hős másik oldala. A hős sem igaz: ez a féreg
másik oldala. Összetartoznak. Nincs Én; ez a világ másik oldala… és ott van
a Fák, amiből talán a legtöbbet
tanultam eddig, hogyan tekintsek a magam bőréből egy ennyire másképp földbe és
fénybe lüktető létezésre.
És valójában a nagyesszé: a Hexakümion is telides teli van ironikus
felhangokkal árnyalt felismerésekkel – öntetszelgés és önvád nélkül jut el
annak felméréséig: a görögségképünk olyannyira kultúrafüggő, hogy Nietzsche
(bekezdéseken át dédelgetett) szemléleti reformja sem beszél egy kumma szót sem
az egykori görög szellemiségről. Annál inkább a modern ember sajátos
vallástalanná válása közben megejtett mítoszmarkolászásáról: ha Dionüszosz lélekisten, akkor már
holtbiztos, hogy nem ókori, hanem modern. Hogy a görögségnek milyen létkérdései
voltak, azt nem tudjuk. De azt bizonyosan tudjuk, hogy a mai ember létkérdése
éppen ez: a természet és szellem által közösen elnyomott és homályban tartott
lélek, s a léleknek ebből az elnyomatásból való elementáris feltörése. Nem
lényegtelen tudás ez, a tudományos ismeretterjesztés kudarcának és a propagandák
mítosz-szinten való tömeg-markolászásának korában főleg nem.
A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és
kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka… a sok kedves Hamvas-szöveg
közül nekem e gyűjtemény legtöbb darabja a leginkább séta. Olyan igazán
belefeledkező, kíváncsiságát létében tartó, ami a sokszor járt helyekből is a
meglepetés idegen birodalmát formálja ki. Séta, amit nem szakít félbe egy-egy
meredek kaptató sem – miközben olvasom, nem legyőzni akarom, hanem átélni. Nem
az igaza érdekel (a meggyőződései vagy a meggyőzhetőségem), hanem ahogyan a
kiáradása közben levegőt vesz. Mert egyre inkább úgy érzem, ezt lehet és kell
Hamvas Bélától a leginkább eltanulni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése