Szórakoztató, semmi extra
sci-fire vágytam. Megkaptam. Könnyed noiros beütésű krimire vágytam, különösebb
skandináv nyomasztás nélkül. Azt is megkaptam. Anthony O’Neill noir sci-fije
nagyon jól elkapta az aktuális hangulatomat és igazi gondtalan, fesztelen,
nagyon nyári szórakozással ajándékozott meg. Az már tényleg csak az én privát
nyomorom hogy mindezt nem vízparton olvashattam, odavaló lenne.
Purgatórium a bűn városa a Hold
sötét oldalán (szőrszálhasogatók kedvéért: O’Neill leszögezi, hogy tudja ő hogy
nincs „sötét oldal” csak távolabbi, de lássuk be, az feleannyira sem hangzik
frappánsan…). A Hold gyarmatosításának hajnalán telepedett le itt Fletcher
Brass, a nem kevéssé Donald Trumpra hajazó milliárdos – egyébiránt önjelölt
félisten, akinek, amint menekülnie kellett a Földről (hja, tiszta utópia, hogy
a törvényeket áthágó milliárdosokból itt bolygódisszidensek lesznek és nem
elnökök), kapóra jött, hogy van egy birtokocskája a Holdon, ahol, lévén
magánterület, bármiféle kiadatási egyezmény nélkül, minden törvény elől
elbújhat. Nem is késlekedett sokat hogy megalapítsa Purgatóriumot, ahová maga
köré gyűjtötte a Föld hozzá hasonló söpredékét – terroristák, bukott
diktátorok, perverzek, bérgyilkosok adják egymásnak a kilincset. No meg persze
kalandvágyó turisták, akiknek már a szimpla Holdra látogatás is kevés – lássuk
be, mindig kell egy még izgalmasabb
célpont. És mi lehetne izgalmasabb a megtestesült fertőnél?
Ebbe a fertőbe érkezik a
becsületes zsaru, Damien Justus, akinek naná hogy pont azért kezdett el égni a
lába alatt a talaj a Földön, mert túl becsületes – és mivel még a pokolba
vezető úton sem árt, ha akad néhány forgalomirányító, új karrier várta
Purgatórium rendfenntartó szervénél. Ahol a rendfenntartás persze csak látszat,
a törvény maga Fletcher Brass, esetleg lánykája, a hol a papa keblére ölelt,
hol ellene szervezkedő CK (Cuki) Brass, az androidok mindenek felett állnak, és
különösebben úgyse történik semmi, ami megrengetné a bűn városának
mindennapjait. Már ha nem történik néhány gyilkosság. Aztán még pár. Esetleg
politikai indíttatásból. Lehet, közük van a Brass klánhoz? S vajon miért tűnhet
úgy, hogy Justus hadnagy nem véletlenül került épp egy gyilkosságsorozat
előestéjén a Holdra?
Miközben a városban bombák szedik
áldozataik, önjelölt önkényurak és trónkövetelő lányaik játsszák kicsinyes
játszmáikat, hadnagyunk pedig próbál kétségbeesetten lavírozni a nagyon úgy
tűnik, előre lejátszott játszmában, Purgatóriumon kívül, a kietlenségben egy
látszólag meghibásodott android szedi áldozatait. Kutatók, karbantartók, a
senkiföldjére száműzött elítéltek válogatás nélkül esnek áldozatul a mesebeli
Eldorádót kereső robotnak.
A sötét oldal legnagyobb erénye, hogy percig sem akar többnek látszani
annál, ami: egy baromira szórakoztató krimi sci-fi köntösbe bújtatva. Túl sok
eredetiséget nem érdemes keresni benne, de legalább sikerrel használja a noir
kliséket és szeretnivalóan tiszteleg Asimov előtt. Hogy a szálak összeérnek, és
úgy, ahogy, abban sincs sok meglepetés, de menet közben bőven ad elég
izgulnivalót ahhoz, hogy ezt megbocsássuk. O’Neill legnagyobb erőssége a
hangulatteremtés és a betéttörténetek: nem egyszer éreztem azt, hogy a
tulajdonképpeni főszálnál jóval érdekesebbek az androidunk útjába kerülő
halálra ítéltek mikrotörténetei. Ezekből nem egyet szívesen olvastam volna
hosszabban, akár novellaformában vagy kisregényként. Annál is inkább, mert jó
pár mellékalak izgalmasabbra sikerült, mint a picit túlságosan is klisés Justus
hadnagy vagy pláne Brass papa és pici lánya.
Tán legnagyobb hibája is ez a
könyvnek: annyira magasra tette az elvárásokat Brass beharangozásával, a különc
törvényekfeletti milliárdos megfestésével (vagy csak annyira alájátszott a
nyilvánvaló párhuzam a várakozásoknak…) hogy amikor megjelent előttünk ez a
pojáca, leginkább csak ásítozni támadt kedvem. Persze lehet ez egy szolid
fricska az önmagukat piedesztálra emelő celeb-milliárdosoknak: face to face
mindegyikről kiderül, hogy nem csupán idegesítőek, de unalmasak is. Fene se
tudja, szerencsémre eggyel sem találkoztam még. Ezt az aprócska döccenőt
leszámítva A sötét oldal teljesíti,
amit vállal: tökéletes agyelhagyós kikapcsolódást nyújt arra a pár órára.
Könnyed, gyorsan olvasható strandkönyv. Vigyétek magatokkal a Balcsira.
Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése