Holdfény királyság - film

Ez egy valószínűtlenül bájos 1965. Ez egy Wes Anderson film 1965-je. Ez egy filmes-idő, a csalásait soha el nem takaró filmes képein. Aki láthatóan azt szeretné, ha nem a valóság illúzióját teremtené újra a filmje – hanem egy ízt a szájban, amely valóságos. Ha elégtételt ad, hát így ízlelhető: tudod, hogy bosszú a valóságon, csalás, nem igazi, kicsavart és kifacsart, mint minden mozgókép – a legjobb szándékok ellenére mind. Hiszen (hogy mást ne is mondjak) komponál mind, időt kezel – leginkább sűrít: kicselezi az órák telésének unalmát. Vannak kivételek – de Tarkovszkij, Bergman (avagy: Tarr Béla) nyelvén nagyon nehéz volna egy ilyen szelíden morbid történetet elmesélni. Egy ennyire komplementer-történetet. Egy ennyire amerikai, mondjuk így: tömegkultúra-nyelven megszólaltatható történetet. Amely épp hogy a tömegkultúra-nyelven pofoz vissza a kortárs filmnyelves fősodornak, beint a szinte kikövetelt, szinte kötelező dramaturgiának – a beállításait, a képeit megvalósítva ölt nyelvet a minket oly sokszor (és sikerrel) manipuláló Ipari Képelőállító Műveknek; s mindezt ízléssel és rengeteg humorral teszi.

Na de félre az okoskodással! Ez egy Wes Anderson film. Amelyben Sam Shakusky az ifjú keki cserkész egy 1964-es templomi színielőadáson beleszeret Suzy Bishopba. Aki a Benjamin Britten által megzenésített Noé-darabban a hollót énekelte. A két gyerek hosszas levelezés után együtt szökik a meg nem értés, a kiközösítés, a legszörnyűbb gyerekszerep elől: a különbözés elől, amely megkülönböztet – tehát fáj. A két nem értett gyerek. A problémás, akinél ha kihúzod a gyufát, beléd mártja a balkezes ollót – és az árva, aki nem tette magát szerethetőbbé, amikor letagadta az árvaságot. A két gyerek, aki körül mint az anyától lopott illatfelhő ott lengedez ez a más vagyok-érzet, aminél a közösségekbe így vagy úgy (stréberként avagy csibészként) illeszkedőket jobban nem irritálja semmi. Akik leginkább szeretnének szökni, egy időbe, egy helyre, ahol végre a saját szabályaik szerint olvashatnák a természet és kultúra térképeit…

Na de félre az okoskodással! Az úgyis csak olyan, a filmbe belebeszélő manó, mint a Bob Balaban által eljátszott narrátor, aki Wes Andersonnál nemcsak látszik, de még szerepet is kap az események irányításában – úgy anakronizmus tehát, ahogy van, de a rendező filmjeiben az ilyen anakronizmus a természetes. Mint a filmben előre bejelentett vihar, mint a postáskisasszony vaskosan látszó vonzalma, a cserkészvezető hang-naplója, mint a gyámhivatal vénkisasszony kinézetű munkatársnője, akit mindenki, még ő maga is Gyámhivatalnak hív, mint az Ivanhoe csekésztábor felett a csálé felirat, mint a távcső, ami egy lány varázsereje. Ezt a filmet nem kell szerteokoskodni. Szorongó gyerekek fantáziája valósul benne, az említett filmes dramaturgiákat dugóhúzószerűen önmagukba csavarva - a közepén lenne szokásosan vége, ott, amikor felfedezik a szökevényeket, de nem - Wes Anderson tovább tekeri, amíg bele nem fér egy gyönyörű képsor a házasságról, egy a szerelmi kudarcok emberéről, egy ihletetten valószínűtlen templomi esküvő, több üldözés és egy jelenet, amikor Bruce Willis megmenthet „mindenkit”.

Láthatóan mindenki szívesen jött ebbe a filmbe – mondjuk így: hülyét csinálni magából. Úgy képzelem, így hívta fel a rendező például Edward Nortont: „gyere, szeretném, ha mély kétségbeeséssel belenéznél a kamerába, mint egy tükörbe – tudod, ahogyan szoktad… csak ezúttal nevetséges leszel tőle”. Úgy képzelem, ezzel hívta Willist: „csináljuk meg az összes nyomozószereped együttes paródiáját. Legyél az a halk szavú fazon, aki a végén megment – nem zavar ugye, ha közben kiröhögnek?” Elképzelem Tilda Swinton arcát, amint a forgatókönyvet olvassa, a szerepét, ahol Gyámhivatalnak hívják… Jason Swartzmant, amint szembesül a felelőtlen-felelős maffiózó cserkész szerepével (amiről nekem hogy, hogy nem, Joseph Heller A 22-es csapdájának Milo Minderbindere jutott az eszembe). Elképzelem Harvey Keitelt, amint Wes Anderson elmeséli neki a sátor-apokalipszist… Azt hiszem ez a tán legnagyobb varázs egy színész számára, ha egy rendező ilyen: ha így látja a színészt, a karakterét, ami kirajzolódik azok által, akiket már megformált. Nem beszélve róla: rendkívül jól ível a pálya tőle, ha egy ilyen tükörszerepbe fordul a játékos, önironikus kacsintásba, ha így hagyja kinevetni magát – néha szinte többet ér, mint egy teljesen más osztatú figura megformálása. Azt hiszem, erről Bill Murray mesélhetne hosszan; szívesen meghallgatnám, miközben keressük a kivágható fát…

Ez a film tette fura figurából figyelemre méltó fura figurává a rendezőjét – hogy aztán még nagyobbat dobhasson a Grand Budapest Hotel megformálásával. Amit az Édes vízi életben úgy kellett megbocsátanom, azt itt megszerettem – persze ott az egyik gyermekkori hősöm, Jacques Cousteau kapott kegyetlenül eltalált görbe tükröt az egész természetfilm-biznisszel egyetemben; itt meg a saját gyermekkorom álmodozó „hősét” dédelgette egy kiskamasz-vágybeteljesítő mese. Ahol a lány a végén is fantasztikus történeteket mesél, és senki nem akarja, hogy befejezze. És a fiú emlékezetből festi le kettejük közös létének bázisát. A helyet, amelynek nevét egykor biztosan a 3.25 mérföldes árapály-öböl egébe kiáltották. Amely a filmben egyébként egyszer sem hangzik el, tehát kettejük titka. Emlékezetből festi az évszázad vihara által elmosott helyet, amit ők ketten így hívnak: Holdfény királyság.

Harry Potter és a bölcsek köve - Jim Kay illusztrációival

Gyorsan visszanéztem, közel három éve írtam utoljára ezen oldalakon a Harry Potter szériáról (a mozimaraton kapcsán) és már akkor megfogadtam, hogy „hamarosan” újraolvasom a könyveket. Na, ez azóta még jó párszor elhangzott… Közben teltek az évek, én egyre keserűbb idősebb, tapasztaltabb, kritikusabb lettem és egyre jobban távolodtam az egykori rajongó önmagamtól. Annyira, hogy az utóbbi időben inkább csak elnéző mosollyal tekintettem azokra akik még mindig ugyanolyan intenzitással és gyermeki rajongással viseltetnek a sorozat iránt mint tizenévesen. Egyfelől mert Rowling azóta írt művei közül van, ami sokkal jobban tetszik (ezzel adtam is egy pofont nyolc évvel ezelőtti önmagamnak [nyolc év – el se hiszem, hogy ilyen régóta írok ide], aki azt írta hogy a hölgy inkább ne fogjon többet tollat a kezébe, ehhez foghatót úgysem tud még egyszer összehozni…); másfelől mert nem és nem és nem tudom megbocsátani a hetedik rész borzalmas(an nyálas) végkifejletét. Ez van.

Ha ezen az úton haladtunk volna tovább, újraolvasás nélkül, akkor egy-két éven belül könnyen eljutottam volna a szériát felhúzott orral pocskondiázó kontyos-kardigános könyvtáros nénik szintjére – örüljünk együtt, hogy nem így történt. Mert jött Jim Kay, és egycsapásra újraélesztette rajongásomat.

Amikor először a fülembe jutott hogy lesz illusztrált kiadás, naná hogy én is rókabőrt kiáltottam – aztán az első képek meggyőztek hogy ezt ilyen formában valóban érdemes volt megrajzolni és újra kiadni. Igenám, de még mindig ott a nagy kérdés: vajon meddig tart a lelkesedés? Rajzolóé, kiadóé, olvasóé? Mert láttunk már olyan „díszkiadást” ami az első rész után szégyenkezve elbujdokolt az alsó sorokba, álmában sem remélve, hogy társakat kap a folytatások személyében. De van-e értelme nem kevés pénzért megvenni az illusztrált verziót akkor is, ha lehet, nem lesz tovább? Ér-e annyit hogy felülírja a töredék sorozatok feletti bosszankodásunkat?

Teszlek süveg - kb ezerszer jobban tetszik ez az
elképzelés mint a filmeseké 

Ezen kérdések egészen addig merülhetnek fel, amíg az ember kézbe nem vesz egy példányt (vagy meg nem nézi EZT a videót) – utána már fikarcnyit sem érdekel, mennyibe kerül, lesz-e folytatás, mekkora helyet fog foglalni a polcon, egész egyszerűen KELL. Mert a sok valóban rókabőr-kiadvány közt igazi gyöngyszem, amin érezni az odaadást, a művész saját rajongását az alapanyag iránt, az önálló víziót, ami nem csupán „más” de képes felülírni a filmek által belénk égetett képet. Jim Kay-nek ezt meg kellett rajzolnia, nincs mese! Azért pedig külön hála és köszönet, hogy az „illusztrált kiadás” nem merül ki abban hogy bedobáltak húsz random rajzot a regénybe oszt jó napot, hanem az egész művön koncepciózusan végigvitték a kisebb-nagyobb hangulatelemek, egész oldalas rajzok, tintapacák, fiktív könyvillusztrációk sorát.

Nem mondom, hogy minden rajzát imádtam, de ez nem is baj – mert ha valaki így képes megálmodni a saját Roxfortját, a saját Abszol útját, a saját szereplőit, akkor az nyugodtan elfér az én (vagy bárki más) elképzelése mellett. A legtöbb helyszín egyébként szerintem konkrétan zseniálisra sikeredett – ami kevésbé tetszett, azok az emberábrázolásai. A három kölyök még hagyján, és mondjuk Dursley-ék ábrázolásában is nehéz lenne kivetni valót találni, de a tanárok közül például egyik sem nyerte el a tetszésemet. Szegény Mógus meg hatványozottan béna lett – úgy tűnik, nem csak a filmesek nem tudtak mit kezdeni a kétarcú emberrel…

S hogy az illusztrációkon túl milyen volt maga a Harry Potter és a bölcsek köve újraolvasás?

Az Abszol úton ébredtem aranyvasárnap...

Nos, ha azt mondom, a karácsonyi szünetben többnyire úgy teltek a reggelek, hogy ültem a kanapé sarkába kucorodva, kávézva és arcomon gyermeki elragadtatással lapozgatva a könyvet, az gondolom, mindent elmond. Elvarázsolt. Újra. Ittam minden szavát, ismét rácsodálkoztam Vernon bácsi határtalan ostobaságára, a roxforti levél komikumára, a Weasley család dinkaságára, Harry elveszettségére és első valódi „otthon” töltött estéjére Roxfortban, az első varázslóleckék és söprűn repülés izgalmára, a trolltámadás árnyékában szövődő hamisítatlanul kisdiákos, de sziklaszilárd barátságra. Persze időnként eszembe jutott hogy jó-jó, de mi lesz ebből, de mindig elhessegettem a gondolatot – csak hagytam hogy hasson rám ez az első rész, minden csodájával.

Végtelenül hálás vagyok Jim Kay illusztrátornak, amiért megálmodta a saját Roxfortját és J. K. Rowlingnak, amiért hagyta neki – no meg az Animusnak, amiért bevállalták a kiadását, dacára a hazai viszonyoknak. Lenyűgöző kiadvány lett, ott a helye minden rajongó könyvespolcán – ha igazak a hírek, már készülnek a második rész illusztrációi, izgalmas lenne, ha évről évre odapakolhatnánk egy kötetet a karácsonyfa alá, bár tekintve az utolsó négy rész méreteit, lehet, külön polcot is kell nekik venni… De még az is megéri. Mert képes visszaadni valamit abból a gyermeki rajongásból, amiről azt hittem, már végképp elveszett-elnyomtam magamban. És leginkább ezért a visszanyert rajongásért vagyok nagyon hálás :)

Hagrid kunyhója egy felfordított csónak - azt hiszem, ez
 Shizoo kolléga kedvenc illusztrációja :)

Miamona’s Reading Challenge 2016

…mert Miamona könyves kihívására nem lehet nemet mondani…

Pedig idén aztán tényleg nem akartam több tervet, kihívást, listát, tag-et, rossznyavalyát a nyakamba venni, úgy gondoltam, bőven elég a várólista-csökkentés, de aztán megláttam Miamona kollegina hagyományos kihívásának idei kiadását és ismét csak úgy jártam, hogy annyira szórakoztató kategóriákat állított össze, hogy nem tudtam nekik ellenállni :) főleg kettőnek, amire egyből beugrott egy-egy ideális (és vicces) jelölt. Persze a többire is van (nagyjából) ötletem, aztán majd lehet, megint úgy járok, mint tavaly, hogy mindent olvasok, csak azokat nem, amiket év elején belőttem az egyes kategóriákra. Persze ha így lesz, annál jobb játék lesz utólag sakkozni az olvasottak és a kategóriák összepárosításával (ugye?).

Lássuk az idei 10+1 kategóriát (a leírásokat szemérmetlenül loptam a kihívás gazdájától):

1. Frissensült  

„Idei, 2016-os, friss, ropogós, új megjelenés. Lehet külföldi vagy magyar, regény vagy novelláskötet, képregény vagy zsoltáros könyv. A lényeg, hogy ide véle, melegébe'!”

Nos, elég sok idei könyvet szándékozom elolvasni, szóval ide egész biztosan lesz mit bepasszírozni :)

2. Madarat tolláról 

„Ne kérdezzétek hogy pattant ki a fejemből, a lényeg, hogy valamiféle madár szerepeljen vagy a címben vagy a borítón. Szárnyaljunk szabadon, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle...”

Hmmm… Azonnal beugrott A hollókisasszony, annál madarasabb könyv nem is kell, de hát azt már olvastam, ami persze nem kizáró ok, de mégiscsak illene majd valami új madarast találni… madár-madár-madár kerestetik…

3. Gyerek-gyerek-gyerek...

„Jó, tudom, ezzel hajlik leginkább magam felé a kezem, mert amúgy is vonzanak engem a gyerekek, mármint normál módon...:) A megkötés itt egy kicsit szigorúbb, legyen a könyv főszereplője (vagy egyik főszereplője) egy maximum 10-12 éves gyerek.”

Pfff… én épp ellenkezőleg, nem annyira szívesen olvasok gyerekekről és/vagy gyereknézőpontból, szerencsére Ove akkora hatással volt rám, hogy a másik Backman-csodát egyre csak halogatom, úgyhogy A nagymamám azt üzeni, bocs! lesz ide a tökéletes jelölt.

4. Al dente

„Az olaszok tudnak. Szerintem nem is akárhogy! Eddig valahányszor olvastam tőlük, még nem nagyon csalódtam. Aki ismeri már a dörgésüket, azért, aki meg még nem, azért keresse velem együtt a társaságukat. Tehát olvassunk (legalább) egy könyvet olasz szerzőtől. Nem kell belemennünk a részletekbe, hogy Olaszországban élő legyen-e vagy elég ha ott született, rátok bízom, csak olasz legyen,ízig-vérig!”

Baricco. Naná. Nem telhet(ne) el év nélküle!

5. Made in Hungária

„Úgy érzem, sokkal több figyelmet érdemelnek hazai valaha volt és mai aktív íróink, költőink. Olvassunk hát tőlük is,(legalább) egy magyar szerző, (legalább) egy magyar művét. Ugyanaz vonatkozik a részletekre, mint az előbb, illetve lehet akár szerkesztésről is szó, csak ez esetben a szerkesztett művek is magyar tollból származzanak és magyar nyelven legyenek.”

Sosem volt olyan törekvésem, hogy ennyi meg ennyi százalékban hazai szerzőtől olvassak vagy ilyesmi de most is csücsül a várólistámon több magyar szerző keze alól kikerült mű, egész biztos, hogy Kleinheincz Csilla és Moskát Anita regénye például sorra kerül idén.

6. Borzongás

„Mostanában sokat volt igazi ködös, misztikus időjárásban részünk, lehet, hogy ezért is kezdett el annyira vonzani a borzongás. Itthon elkezdtünk ilyen jellegű filmeket is nézni, és mivel ez sem az a műfaj, amit olyan gyakran vennék a kezembe könyv formájában, ám, amikor mégis megteszem, be kell látnom, hogy tetszik, arra gondoltam legyen ez egy kicsit tudatosabb. Szóval olvassunk valami és bármi borzongatót! Lehet az horror, thriller, krimi, sci-fi, cli-fi, amit akartok, a lényeg, hogy a szőrszálaink az égnek álljanak, és kétszer is meggondoljuk, hogy fel merünk-e kelni, ha moccan valami a sötétben...”

Óóó, bár épp tavaly állapítottam meg, hogy a horror nem az én műfajom, a várólista-csökkentős játékba azért csak betettem egy Stephen Kinget, nála borzongatóbb aligha kell, illetve itt les rám a polcon a Mint senki más, amit lassan illő lenne sorra kerítenem, szóval itt is lesz miből válogatni.

7. Hát ez kriminális!

„Hogy egyáltalán nem olvasok krimit, az tényleg kriminális! Nem, nem és nem. Nem akarom, hogy egyáltalán, semmilyen mértékben, formában ne feküdjön nekem a műfaj. Nem és kész. Olvassunk krimit! Kri-mit akar... hahaha. Ennyi!”

A krimi az utóbbi években nekem egyre jobban bejön, szóval tuti nem telik el nélküle az év. Érzésem szerint lesz valami skandi krimi, reményeim szerint hamarosan kiadják a Cormoran Strike-sorozat harmadik részét magyarul, talán jön új Dennis Lehane, úgyhogy itt is lehet miből válogatni majd.

8. Cím: Eres ökör?

„Gondolom ettől most mindenki szemöldöke kicsit a homloka közepére szaladt. Nem karácsonyi puncsoztam be, pont ezt a reakciót keresem. :) Olvassunk olyan könyvet, aminek annyira hülye címe van, hogy már furdalja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy ez meg mi a fenéről szólhat...”

Hahaha, ez volt az egyik kategória amire egyből ugrott az ideális jelölt, ami - szentségtörés ide vagy oda - szerintem az „all time leghülyébb könyvcímek” toplistán is dobogós lehet: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

9. Mestersége???

„Annyiféle furmányos, érdekes és sosem hallott mesterség létezik a világon. Régebben tetszett például, amikor festőkről, gésákról vagy éppen muránói üvegfúvókról olvastam, de a gyöngyhalászok élete is nagyon érdekelne, csak ezzel is pont úgy vagyok, mint a történelemmel, hogy amíg nem ültetik nekem érdekes történetbe, addig nem köt le, és nem szánom rá magamat. Keressünk és olvassunk hát olyan regényt, és ez itt most megkötés, hogy ne dokumentarista leírás legyen, amelynek középpontjában valami számunkra érdekes mesterség bemutatása áll. Elég, ha a középpontjában áll, nem kell, hogy az egész könyv, 100%-ig csak arról szóljon, csak 1-2 jelenetnél, mozzanatnál azért kicsit többet mutasson belőle. :)”

Ez meg a másik, mert amióta itt kukucskál a polcomon a Sámándob című skandináv krimi azóta mosolyogtat meg újra meg újra a rénrendőr mint foglalkozás :) A fülszöveg szerint az a dolguk, hogy rendet tartsanak a rénpásztorok között, akik jobbára a csordák keveredése miatt kerülnek konfliktusba; bár meg kell mondjam, Pupilla ötlete, miszerint irányítják a rénszarvasforgalmat csúcsidőben is rém izgalmas lehet :)

10. Hahota

„Nevetni jó. Én az életben nagyon sokat szoktam, állítólag van, hogy minden különösebb ok nélkül is... :) Humor nélkül nincs szerelem, nincs élet, mégis, könyvekben valamiért nem nagyon keresem a kifejezetten humoros, derűs írásokat, pedig, ha a kezembe akad egy, mint mondjuk nemrég Durrell vagy Jonas Jonasson, rájövök, hogy tetszik, és igenis tudom értékelni, és önfeledten kikapcsolódni, szóval rajta, olvassunk valamit, amitől a hasunkat fogjuk a nevetéstől!”

Hááát… a humoros könyvektől mindig ódzkodom kicsit, aztán amikor már elolvastam, rájövök, hogy nem kellett volna. Nincs konkrét tippem, lepjen meg valamivel ez az év.

+1 Játszd újra, Sam!

„Ezzel a kategóriával, mint eddig is, ha az én listámat követitek, kiválthattok egy számotokra kevésbé tetszetőset. Régebben kategorikusan kijelentettem, hogy márpedig én nem fogok újraolvasni semmit, mert közben mennyi újdonságot szalaszthatok el, hisz így is túl rövid az élet, túl sok a könyv, bla-bla-bla, aztán szépen, évente elkezdett beficcenni egy-egy újrázás, és elkezdtem ráérezni a gyönyörére. Hogy ez a sor ne szakadjon meg, vegyünk elő valami abszolút kedvencet, amit már olvastunk, és megfogadtuk, hogy bizony újra magunkévá szeretnénk tenni! Most itt az alkalom!”

Amúgy is számtalan újraolvasást tervezek erre az évre, mindre egész biztosan nem kerül sor, de nagyon mérges lennék magamra év végén, ha legalább egy Woolf újrázás nem férne bele. Bele fog férni…

Hajrá-hajrá, gyertek játszani! A kihívásra Miamona blogján tudtok jelentkezni, egészen év végéig bármikor lehet csatlakozni. Ha meg nem játszotok, akkor drukkoljatok nekünk, hogy minél jobban szórakozzunk :)

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

Poalo Bacigalupi az első általam olvasott regényével jött, látott és meggyőzött, még úgy is, hogy A kételygyár hamisítatlan YA – nem is tudtam megállni, hogy gyorsan kézbe vegyem a másik rövid, könnyed ifjúsági művét, a Hajóbontókat. Nagyjából ugyanarra az élményre számítottam, pepitában, ehhez képest meglepett, hogy mennyire mást és jobbat kaptam: ha ott azt írtam, Bacigalupi nagyon tud írni, hát itt aztán bebizonyította, hogy de mennyire… Most már tényleg nincs más hátra mint A felhúzhatós lány, és ha minden jól megy, idén érkezik egy újabb felnőtt sci-fi regénye, a The Water Knife is. Alig várjuk!

Mindig érdekes, ha egy ifjúsági regény fülszövegében olyasmit olvasok hogy „húsbavágóan kegyetlen kaland” – mert hát valljuk be, a zsáner az utóbbi években azért erősen kilúgozódott, a kegyetlen az esetek többségében kap némi cukormázat, a húsbavágó meg némi romantikus színezetet, oszt’ kész is a kegyetlen tinirománc… Bacigalupi regénye a kivétel, ami erősítheti a szabályt (persze ne legyünk már ennyire gonoszak). Ez itt valóban húsbavágóan kegyetlen világ, mocskos, cseppet sem trendi, nem romantikus, nem csillogó – ez a nyomor, a napról napra való túlélés, a gyerekeket (is) gátlástalanul felfaló rozsdás olajtanker-roncsok világa, ahol az élet értéke aprópénzben mérhető, a sors és a babonák irányítanak a sötétbe burkolódzó alagutakban, a tisztesség, a lojalitás, a család, a szeretet már rég jelentésüket vesztett fogalmak.

Ebben a világban próbál boldogulni Vézna, a tizenéves suhanc, aki kis termetének és fürgeségének köszönhetően játszi könnyedséggel járkál ki-be a partra sodródott olajszállító hajók gyomrában, eladható fémekre vadászva, melyek aztán újabb pár nappal elodázzák az éhenhalást. Egészen addig, amíg túl nagyra nem nő és drogosként, szervdonorként vagy ketrecharcosként nem végzi, mint az apja. Hogy hány éves Vézna, nem tudjuk – e világban senkit nem érdekel. Valahol a part menti bungalók ezrei között él, papírok, nyilvántartások, iskolázás, gyógyszerek, valamirevaló társadalom nélkül. Csak a brigádja van és az apja, aki bár ne lenne… No meg az álmai a vízen karcsú testtel repülő klipperekről, melyek olykor átszelik az öblön túli vizeket.

Aztán egy nap, egy gigantikus városromboló vihar után zátonyra futott klipperre lel egyetlen kvázi-barátjával… A hajón látott mesés gazdagság egy életre megválthatná őket, ám akad egy bökkenő: egy még épp élet és halál határán lebegő lány. Aki megfoszthatja őket talált kincsüktől – vagy épp egy jobb jövő felé vezetheti őket. Ha megölnék, minden gondjuk megoldódna – leszámítva persze azt az egyet, hogy hogyan rejtenék el felfedezésüket a part hiénái elől. De vajon képesek rá? Vagy a tisztesség és a becsület még mindig jelentenek valamit, akkor is, ha az ember állatként él, a világ által elfeledve, egy valaha volt metropolisz utolsó utáni romjai mellett, az olajtól fuldokló tenger partján, és még a saját apja is gondolkodás nélkül eladná egy üveg piáért?

Nem tudunk meg sokat arról, hogyan jutottunk idáig – de amit felvázol Bacigalupi, az épp elég. Városromboló viharok, melyek romba döntötték New Orleanst, majd az utódját, majd az utód utódját; partra vetett hajók tömkelege, melyekből még évtizedek múltán is szivárog az olaj a tengerbe; kutya-tigris-ember génekből összemixelt zsoldosok, akik a fényévente a szegénynegyedbe tévedő gyárosokat védik; elképesztő gazdagság és luxus a puccosok klipperein, miközben milliók tengődnek partra vetett halként a zavarosban – fájdalmasan könnyű elképzelni, hogyan is juthatunk idáig. Ebben rendkívül erős az író, úgy vázol fel néhány ecsetvonással társadalmi- és klimatikus katasztrófákat, hogy egy percre sem jut eszünkbe megkérdőjelezni a világát.

Ugyan némi romantikus vonzalom itt is befigyel (tuti hogy Bacugalupi lúzer gimisként szerelmes volt egy menő csajba vagy valami hasonló, annyira fetisizálja ezt a csóró gyerek – gazdag lány kombót), szerencsére sokkal-sokkal visszafogottabban, mint A kételygyár esetében; ráadásul itt sikerült távol tartania magát a divatmárkák és a Starbucks túltengésétől (mondjuk ebbe a világba azért nehéz is lett volna beilleszteni őket): a Hajóbontók világa pont annyira mocskos, rozsdás, fojtogató, amit ez a történet megkövetel (a gazdag csajszi meg csak alkalmazkodjon és belezzen angolnát térdig dzsuvában). Baromi erős az atmoszféra, kárpótol is a sztori vakvágányaiért (szerencsére nincs sok) és a szokásos „néhány tini minden felnőtt segítség nélkül szembeszáll a legrosszabb rosszfiúkkal” felállásért. És muszáj megemlítenem, hogy a borító ezzel az engem egy éhes tátott szájra emlékeztető hajóronccsal zseniálisan támogatja ezt a hangulatot.

Szóval Bacigalupi még mindig elég jó. Nekem pedig most már tényleg nincs választásom, következzék A felhúzhatós lány…

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Horváth Norbert

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara

A Család ebédjére, amely valójában az éjszaka múltát ünneplő, klienseket és vendégeket fogadó, boldog és változatlan rendben elnyújtott reggeli, betoppan az ifjú Ara. A reggelire, ahol a Család (amelynek minden tagja éjjel hal meg) az életet ünnepli, csak a jól kezelhető, apró változások hírnökeit beengedve az életbe, egyszer csak betoppan a reggel maga. Valami újnak a reggele. Csakhogy a Család: az Apa, az Anya, a Leány és a Bácsi erre nem áll készen – hiszen nincs otthon a vőlegény: a Fiú, aki a távoli Szigeten gyűjti a maga számára a jövő gazdagságának trükkjeit és kincseit. Különleges és árnyalatgazdag viszonyok tömegébe kell hát az ifjú Arának beilleszkednie, miközben megismeri a Családot, s nem mellesleg önmagát – miközben mi megismerhetjük általa a Családot, s magát az ifjú Arát.

Ez az egész alapszituáció megint hallatlanul mélyen Baricco-s! Először némileg csalódott is voltam miatta, a Mr. Gwyn és folyománya, de főleg az Emmaus után nem gondoltam hogy így talál vissza, ilyen könnyed eleganciával a már levetettnek tűnő, gardróbba száműzött egykori irodalmi öltözetbe, ahol a sors és választás játékai, a szeretetteljes óvás börtönei, és az őket felbontó szexualitás természetes, jobbára minden attrakciót nélkülöző (de ha kell: játékos, színpadias, pajkos és attraktív) gátlástalansága lakik. Aztán egy ponton túl úgy tűnt, csak azért húzta magára oly akkurátusan az egykori gúnyát, hogy mintegy leszaggatva végképp levesse. Aztán egy újabb ponton túl észrevettem magát az Írót, hadd nevezzem most így, nagy betűvel, látszólag alázatos, mint később látni fogjátok inkább ironikus felhanggal. Az Írót, aki mesét sző, legendát és titkokkal teleszőtt múltat a Családnak és az ifjú Arának, olyan jövőkkel terhes mesét, amelyben megint épp elég életismeret és -szeretet lakik az elbájolásunkhoz. 

Óhatatlanul fontosnak érzem, hogy az Író könyvéről szép cikk szülessék! Pontos definíciókkal, a fogalmi keret különös cafrangjait ha lehet levagdosva – ha nem, legalábbis kordában tartva. Nem voltam soha úr, nem jártam végig a jó példán nevelődés napritmusát; tehát kénytelen vagyok elképzelni mindehhez némi eleganciát – hogy miután kellő mértékig hátrálok a tiszteletem jeléül a szövegtől, úgy tudjak mintegy felétek fordulni belőle, leheletnyit felszegett állal, mintha egy széllökés és nem a tiszteletteljes döntésem következménye lenne… szeretném, ha az Író könyvei esetében még a másmilyen napokon sem feledkeznénk meg erről a kétségtelenül szükséges eleganciáról. Amely talán kellően árnyalja a tényt, hogy én, mint cikkíró (hogy ne mondjam, recenzens) így előretolakodom itt, e bekezdésben, lehetőleg tiszteletteljes másolataként az Író előre tolakodásának; a pillanatoknak, ahol a szereplők és az őket megalkotó elme közt elvékonyodik, olykor teljesen eltűnik a távolság.

Másfelől e könyv cselekményének második legfontosabb helyszíne egy bordély – és nem csak ott kapunk arcpirító mélységű érintésekről érzékletes és tabumentes leírást. Sőt nemcsak ott, az elbeszélés azon pillanataiban, ahol a szex ábrázolásának kedvesen bevallott kihívásával birkózik az Író – tehát hadd legyek profánabb a szolgai tiszteletnél: ez a szövegbe gyűrűző írói jelenlét olyan, mintha közölném veletek: irritálóan narancssárga pólómhoz színben egyező narancssárga alsógatya van rajtam (mintegy a test harmóniáját segítendő) a nadrág alatt. E tényről elfeledkezhettek, miközben e könyvről beszélek, hiszen nem látszik. Folyamatosan a tudatban tarthatjátok, az sem fog látszani. Valójában persze eldönthetetlen e közlés alapján, milyen színű az alsónadrágom. Sőt, hogy van-e rajtam egyáltalán, miközben e sorokat írom. Eldönthetetlen, hogy a feltárt, mesterien alapozott, karakteres szereplők csetlés-botlástól teljességgel mentes, elegáns gesztusain át elmesélt történet alól ki kacsint ki. Az Író jelenléte nem Alessandro Baricco jelenléte. Miközben mindezt valóban a leginkább tisztelt kortársam meséli, még mindig nem derült ki a számomra, hogy ő valójában mit gondol a világról és benne önmagáról – túl azon a rejtélyes állandóságon, ami az összes könyve mélyén ott lüktet. Ott hullámzik, ahol bennem, az olvasóban partot ér.

Viszont alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a Selyem volt, a Tengeróceán, a Vértelenül vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges.

Konstrukció, amelynek új és új formáját ötli ki ez a magával annyi interjújában elégedetlen, állandóan kihívást kereső író. Amely az olvasásba szőtt távolságtartó gesztusok, bravúrosan elővezetett bravúr-leleplezések, attraktív, olykor igen fájdalmas, szinte a tudathasadtság Írói rémével hadakozó trükk-fosztások ellenére megint varázslattá lesz, elsődleges rétegének, a mesének alázatos hordozója; a mesébe göngyölt életismeret és részvét himnusza lesz. Költészet, olyan természetes valóérzettel, amely józan számítás szerint nem jöhetne létre ennyi arcunkba tolt csalás tudatában – mégis létrejön, és hat. Alessandro Baricco olyan nehezebb utat választ, amit olvasóként könnyű végigjárni. Hagyd, hogy az álom rétegezze benned véglegesre ezt az olvasmányt – legfeljebb úgy jársz, ahogy én: álmomban eszembe jutott, melyik könyvében és hol tesz utalást erre az Íróra, aki nincs Mr.Gwyn tisztánlátásának birtokában (még, vagy már…), aki csak részben hasonlít egy másik említett íróra, aki ki akarja mondani - egyetlen, teremtő szóval - a tengert… Legfeljebb úgy jársz, mint én: reggelre elfelejted a legnagyobb ajándékot, amit kaptál. Engem megvigasztal a tudat, hogy egyáltalán megkaptam.

Kiadó: Helikon

Fordító: Nádor Zsófia

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Két azonnal kedvenccé váló sci-fi után Kim Stanley Robinson akkora pofont adott az olvasói önérzetemnek, hogy a fal adta a másikat. És még csak nem is bántam. Mert ugyan van abban valami fantasztikus, ha egy szerző mindig megbízhatóan hozza ugyanazt, szoktam is szeretni, de valljuk be, az igazán lenyűgöző az, amikor egy kedvenc úgy tud meglepni egy egészen más zsánerben, hogy csak szedegetjük az állunkat a földről, miközben a minőségből cseppet sem adunk alább. Sőt! Persze noha A rizs és a só évei gyökeresen más, mint az Aurora vagy a 2312, ez sem szól másról, mint az ember örök vágyáról a megismerésre, határaink soha véget nem érő feszegetéséről, vagyis rólunk, emberekről. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben…

Vajon mi történt volna, ha a 14. században Európa 99%-át kiirtja a pestis? – teszi fel a kérdést a fülszöveg. Az általunk ismert világ lehetősége az enyészeté, a keresztény kultúra megsemmisül, a néhány túlélő európai ember egzotikummá válik. Kontinensünk kultúráját és politikáját a betelepülő iszlám és buddhista népcsoportok formálják. Az Újvilágot Kína fedezi fel, a világpolitika alakulását az ázsiai kontinens két szuperhatalma határozza meg, a függetlenedési mozgalmak élére pedig a harapófogóban szorongó India áll. De milyen jövő vár egy olyan világra, amelyből hiányzik jelen korunk egyik legmeghatározóbb kulturális-politikai-vallási viszonyítási pontja, a kereszténység?

Ugyanaz, mégis más. Robinson tíz fejezeten (gyakorlatilag tíz különálló novellán) keresztül gondolja végig az emberiség elmúlt hét évszázadát, kitérve a legfontosabb szellemi csomópontokra – és arra jut, hogy sajnos-szerencsére ugyanoda jutnánk. Determinista felfogása persze vitatható, vitatják is sokan, de hát ha alternatív történelmet játszunk, el kell fogadnunk, hogy ez egy játék. Akár így is történhetett volna. A hódítások kora, a forradalmak, a tudományos felfedezések reneszánsza, a különböző tudományágak kialakulása, a világháborúk, az emberiség elpusztítására alkalmas tömegpusztító fegyverek, a világkereskedelem és a gazdasági fellendülés egyaránt megkapják a maguk alternatív játékát, ahogy a liberalizálódás, az egyenjogúsági mozgalmak és a ma környezettudatossága is, mi pedig nem győzünk álmélkodni a szerző fantáziáján és alaposságán.

Pláne, amikor észrevesszük apró játékait. A tíz fejezet mindegyike más és más hangnemben íródott, mintha Robinson a kor kultúrájára nem csak a történettel, de a hangvétellel is reflektálna – nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült, de akadt néhány rész, ahol élvezettel lubickoltam a jellegzetes elbeszélési módban (az alkimista története például e szempontból kiemelkedő). Gyakran éri az a vád, hogy nem „eléggé” regényszerű, nem elég irodalmi – ha az irodalmiságot a könnyen olvashatósággal és a gördülékenységgel azonosítjuk, valóban nem: ez a szöveg közelebb áll az esszék stílusához, gyakran szakítja meg saját történetét filozofálgatással, eszmetörténettel, gondolatkísérletekkel (és olykor fiktív tudományos cikkekkel, ami rögtön eszembe juttatja a 2312 fiktív vendégszövegeit), nem kevés nyitottságot követelve az olvasótól – hogy a nyitottság elég-e vagy feltétlen szükséges az átlagnál valamivel nagyobb műveltség, arról nem nyitnék vitát. Nem árt, ha valakinek vannak ismeretei az elmúlt hétszáz év történelméről és tudománytörténetéről, valamint otthon van a buddhizmus és az iszlám fogalomkörében, de nem gondolom, hogy elengedhetetlen lenne a vallástörténet beható ismerete. Nyilván hozzáad az élményhez, de ennyi. Az más kérdés, hogy el is vehet – ha valaki a „tájékozottság” leple alatt mindenáron bele akar kötni a szerző minden egyes gondolatkísérletébe, megteheti. Csak nem biztos, hogy érdemes, mert megfosztja magát egy remek könyv élvezetétől.

Számomra egyébként az alapvető próbatétele ennek az egész gondolatkísérletnek az volt, hogy működik-e a keresztény-zsidó kultúrkör mint alapvető viszonyítási pont nélkül?  Tudja-e eme viszonyítási pont nélkül, más színben, önálló világformáló erőként láttatni velem, mint a keleti vallások iránt nem igazán érdeklődő, azokra mindig egy más kultúrkör piszkos lencséjén keresztül tekintő olvasóval e vallásokat? Tudta – ennél nagyobb dicséret szerintem nem kell. Ahogy látszik a fentiekből, olvasópróbáló mű, de megér minden ráfordított percet.

Már csak azért is, mert a tíz különálló történet mellett egy olyan, az egész hétszáz éves utazáson átívelő keretet kapunk, ami egyszerre lenyűgöző és valahol mélyen ijesztő. Eleinte két, később több lélek korról korra történő újjászületésén keresztül ismerjük meg az egyes időszakokat és kapunk képet arról, valójában mily csekély is az egyes ember és mégis mily jelentős minden tette. Robinson csodásan játszadozik az egyén tetteinek társadalomra gyakorolt hatásával: „főszereplői” nem mindig születnek jelentős személyiség bőrébe, sőt…, mégis minden cselekedetükkel hozzájárulnak a nagy egészt illető változások megszületéséhez. Idealizmus? Nyilván. De szép gondolat, hogy mindannyian számítunk, hogy bár tetteink csupán cseppek a végtelen óceánban, a világméretű áramlatok mind-mind az egyes cseppek mozgásaiból adódnak össze.

Persze nem mind ugyanúgy munkálkodunk a változásokért – a három középpontban álló lélek is mást és mást tesz hozzá. A mindig azonos kezdőbetűkkel nevet nyerő „K” a folyvást előre hajtó indulat, a cselekvő erő, az elszántság, a tűzön-vízen át kockáztató igazságérzet; „B” a kitartás, az összhang, az alkalmazkodás, az együttműködés, aki élvezi az élet ajándékait, anélkül, hogy feltétlen rúgkapálna valami szebbért-jobbért; „I” pedig az örök megismerésvágy, a szellem, az elme, a tudomány tisztessége, aki mindenekelőtt érteni vágyja világunkat, nem megváltoztatni. A harmóniához, a valódi előremutatáshoz mindhárom tulajdonság együttes hullámzása szükséges. Gyönyörű idealizmus, nemde?

Persze Robinson sem tagadhatja, hogy emberek vagyunk – miközben könyve középpontjában a vallás, az egyes vallások egymásra hatása, a szellem és a hit egymást kizáró vagy egymást támogató ereje áll, könyve hétszáz évnyi háború és pusztítás története. Mert ilyenek is vagyunk, mi, emberek. Mindegy, milyen köntösbe bújtatjuk, a felfedezés sosem marad véráldozat nélkül, az ismeretlen sosem lehet más, mint potenciális ellenség, akit le kell igázni, a nekünk ajándékozott erőforrások sosem maradhatnak kifosztatlanok. Az egyik oldalon (tán) szélsőséges idealizmus, a másikon (tán) túlzott pesszimizmus – hiába, Robinson is épp olyan, mint mi. Csak picit jobban lát minket, a szélsőségeinkkel együtt.

„Az eljövendő időknek ez az új érzékelése nagyon fontos. Ettől válunk szállá a szőttesben, amely már évszázadokkal előttünk is készült, és évszázadokkal utánunk is készül majd. Félúton helyezkedünk el a szövőgépen, ez a jelen, és minden, amit teszünk, egy bizonyos irányba tereli a szálat, és ennek megfelelően változik a szőttes mintázata. Amikor először próbálunk olyan mintázatot létrehozni, amely kedvünkre van, és amely az utánunk jövőknek is kedvére lesz, valószínűleg akkor mondhatjuk azt, hogy irányításunk alá vontuk a történelmet.”

Ott a helye a két kedvenc sci-fi mellett a polcon! És bár idő- és figyelemrabló, nem kérdés, hogy ezt is újra fogom olvasni. Még vagy ezer rétege vár kibontásra…

Kiadó: Metropolis Media

Fordító: Uram Tamás

Harcsa-Keszég-Márkos-Benkő-Pándi: Kassák (CD)

Nem félek.

Lerombolom a házat amit építettem

és kigúnyolom mestereimet.

Önmagamé akarok lenni

szokások felbontója

megmérhetetlen.

Nem félek

és tőlem se fél senki.

Szeretnek a nők

ellenségeim asztalomhoz ülnek

komázni.

De igen. Félsz – mondja a zene. A belezuhogó remegés. Csupa félelmet keltő viszony dobtól a felvibráló énekig. Aki így éli a maga Szélcsendjét, ennyi daccal, az bizony fél. Mit fél, retteg! A nőktől, az ellenségeitől, olyannyira, hogyha bárki az asztalához telepszik, az is csak ellenség lehet – mondja a zene. Csupa dac vagy, mondja a zene. Erre a dacra, erre a magányra érkezik egy lány hangja, a Háborgó este éneke – amikor meghallod az éneket abban a fülledtségben, amit a thrák dallam csak jelenthet. Ezek végetlen körök. Tartanak ezer éve: fenn dalol a lány lenn a sötétben a férfinedv kicsordul a homokba. Ez a dac nem enged hozzád senkit. A 85. vers merő unalomból történő nemzése helyett, egy újabb bányász nemzése helyett, aki soha nem látja a napot, nappalát a bánya szigorába fojtva, a hiábavaló ácsorgás helyett, amikor nem is látszol senkinek, a kérges természetű hiábavalóság helyett létezik ez a dac. Amely félelmet szül, és újabb dacreakciókat. Mert milyen élet az, amikor az ember a saját kísértete csak? Amikor mindegy, nappal, vagy éjszaka van, perspektíva úgyis csak annyi jut, mint a vaknak – kántálja a zene. Az éjszaka zűrzavarában a zene mintha egy üzemcsarnokban lüktetne, a futószalag rabjának fejében. Ennyi mindentől lehet félni, ennyi minden felé feszülhet a dac. Milyen érdekes, legerősebben a választás foszlat. A ritmika kineveti a Könnyű számvetésed. Így és itt fárad végül el a dac. A Kései szelek lélegzetében kiteljesül, dallá érik a hangkulissza…

Részegek dalával rohan a kósza szél

s mintha paripa lenne ő is nyerít

város peremén roskadt tanyák mentén

test és lélek összebújnak most szelíden.

Hiába indulnék jobbra is balra is

eső és villám tépi szét a tájat

s a nyáj félelmét bégeti a dombon

hol Jézus bádogtestét marja a rozsda.

Örülök neki, hogy Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert és Pándi Balázs szerint is egy ennyire erős hangú alkotó a saját mániákus rendszerekbe szerveződéséhez méltó, erős, koncepciózus, egyben értelmezendő vers-erejű zenei feldolgozást érdemel. Kassák maga volt a koncepció, minden ősállati szöveg-ösztönössége ellenére. Mégpedig egy nem alkuvó koncepció, amely semmilyen előnyért nem finomított a saját szigorán. Akit bármely politikai kurzus fehértől vörösig, bármely etikai vagy esztétikai rendszer képes volt az ellenségének tekinteni. Ez is egyfajta rang, ha valakit ennyi felől képtelenek voltak akármilyen rendszerbe illeszteni. Ez a rang ilyen kérlelhetetlen hangkulisszát érdemel. Akkor is, ha a kezdeti koncert-élményhez képest a rögzített anyagban a spontán egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb. Az egész előadás-ív sokkal markánsabban kirajzolódik. Magamban két külön tételre szedem, a Megállt az óra vers-dalával elválasztva, ahol a verselő immár nem hazudik magának… Ahogy a lemezbemutató koncert kapcsán megfogalmazódott bennem: „érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot.”

…Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
ittmaradtak.
A bucsuzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A bucsuzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam…

Sokkal teltebb zenei struktúrák köszönik a felismerést. Befelé éjszaka van, kifelé hazugságok. De ezeket fel lehet mérni – mondja a zene. A Távoli üdvözlet az első pillanat, amikor az én fülemben ez a sokat rettegő hang immár nem fél. Avagy tudja magáról, hogy igen. És aki nem fél félni, az nem töri el a tollát. Hagyja, hogy a veséjébe lássanak – még azt se szégyelli, ha valamit tényleg nem mer. Kifordulhat önmagából – mondja a zene. Végre mégiscsak jó – annyira biztosan, hogy nem ijed a dobtól. Helyet mer adni az őrület közepén a szépségnek. Aki nem fél, vagy tudja magáról, hogy igen, az elkezdheti, ahogy kell, az alapoktól. Annak az ég fekete kötényéből hulló Monoton eső is lehet szépségforrás. Aki tudja magáról, hogy fél, az szembenézhet vele: nem tart sehova. Nem jut sehova. Akit hőssé vadított a félelem, mintha elérhetné az egyetlen bárki által elérhető célt a művészetben: hogy soha többé ne hazudjon magának.

Úgy hallgassátok, mint egy hangos lapszámát a Mának. Mint egy egybefüggő, minden szürreális elemével és fintorával is egységes Kassák Lajos verset. Nekem ez az utóbbi évek egyik legkedvesebb meglepetése. Hogy működik.

Paula Hawkins: A lány a vonaton

„Az év legkiszámíthatatlanabb története” – írja róla a The Times kritikusa… Hát no, nem tudom, egyébként miket olvashat a kritikus, ahogy persze azt sem, hogy miket olvashat a The New York Times borítón idézett ítésze, aki szerint „Ilyen fordulatokat nem olvastunk a Holtodiglan óta”. Ha kevéssé elegánsan és erőltetett szellemességgel akarnám őket parafrazeálni, nyugodtan írhatnám, hogy „Nem volt ilyen kiszámítható regény a Holtodiglan óta”. És ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. (Persze ezzel aztán tuti nem kerülnék könyvborítóra…)

Na de félre a tréfát, mert annyira azért nem rossz regény A lány a vonaton. Mondjuk nem is jó. Értetlenkedhetnék, hogy ugyan miért és miként lett ez az év legjobban fogyó könyve itt meg ott, miért landolt a könyvesboltok sikerlistáinak csúcsán, de nem teszem – mind tudjuk, hogy a minőség és a közönségsiker nem jár kéz a kézben. Pont azért lett siker, amiért a Holtodiglan és társai: könnyen olvasható, fogyasztható, mérsékelten csavaros, tele felszínes pszichologizálással és „emberközeli” narratívákkal. Miközben egyébként valós és súlyos problémákat jelenít meg, amelyek sajnos fájdalmasan sok olvasót érinthetnek nagyon közelről.

Mint például az alkoholizmus. A lány a vonaton „hívószava” a főszereplő (és részben elbeszélő) alkoholizmusa. Nem jellemző, még ma sem, hogy populáris irodalmi művek alkoholistát tegyenek meg főszereplőnek, pláne nem egy alkoholista nőt. Mintha valamiféle tabutéma lenne, pedig boldogtalanabb tájakon (mint például kis hazánk) korunk első számú népbetegsége. Márpedig a főszereplő, Rachel alkoholizmusa itt nem kenhető el. És nem is a divatos fajta „csak legurítok egyet-kettőt munka után és heherészve tántorgok haza a buliból a barinőkkel” jellegű iszákosság ez. Hanem kőkemény függés, ahol az áldozat a munkanap végén már remeg a piáért és hazafelé a vonaton az ablak felé fordulva próbálja stikában legurítani az első kisüveges bort vagy dobozos gintonikot. Hawkins legerősebb húzása a szememben, hogy merte Rachelt ennyire szétcsúszottnak ábrázolni – ja, hogy nem lehet szeretni? Elárulom, egy masszív alkoholistát az életben is igen nehéz… (Annyira szuggesztívan írja meg egyébként Hawkins a függést, hogy egyszerűen muszáj volt vennem hazafelé egy üveg bort. Ezt a könyvet nehéz józanul olvasni.)

Persze idővel körvonalazódik Rachel „pia előtti” személyisége, megismerjük az okokat, melyek az ital karjaiba lökték, látjuk a tragédiáját (amitől kedvelni ugyan nem fogjuk, de tán jobban értjük és drukkolunk neki, hogy összekapja magát) – de sokáig nem más ő mint egy szánalmas alkesz, akinek nincs élete, nincsenek kapcsolatai, aki rendre mások dolgaiba ártja magát, mások életét fantáziálja miközben nap mint napi mintha-munkába vonatozásai alkalmával bámulja a hátsó kerteket. Köztük a saját egykori otthonáét, melyben a volt férj él új feleségével és kisbabájukkal. No meg a pár házzal arrébb lakó magazinba illően tökéletes pár, „Jason és Jess” otthonáét. Miközben ül a vonaton, hogy hónapok óta elveszített munkája felé utazzon, nehogy lakótársa megtudja, rég nem dolgozik; miközben hazafelé bontja az első-második-harmadik italát; miközben elkapja a szemét a rá vetett megvető pillantások elől; aközben folyvást a tökéletes, gyönyörű, vidám Jess helyébe képzel magát – egy olyan életbe, ami az övé is lehetne, ha nem veszi el tőle valaki más.

Aztán történik valami tragédia. Rachel lát valamit, amit nem kellett volna, ami sok mindent megkérdőjelez benne – nem sokkal később a tökéletes Jess, aki az újságok címlapjain már Megan, eltűnik, az elsőszámú vádlott a férj, Rachel pedig nem tudja, mit is művelt azon a szombat estén, amikor Megan eltűnt, volt férje és az új feleség zaklatásra panaszkodik, ő pedig véresen, sárosan, masszív emlékezetkieséssel tántorgott haza. Vajon lehet köze a nő eltűnéséhez, akit még csak nem is ismert? Netán látott valamit, ami fontos lehet? Tudja, hol lehet Megan? Vagy valójában csak istenesen bebaszott és zaklatta a volt férj új feleségét, ahogy az állítja, és semmi köze a Megan-rejtélyhez?

A kiszámíthatatlan krimiről annyit, hogy nagyjából a cselekmény negyedénél körvonalazódott számomra, hogy ki lesz a hunyó, és mi is történt Megannal, és bár Hawkins nagyon igyekezett, hogy újabb és újabb gyanúsítottak felé terelje a figyelmünket, nem nagyon sikerült. Tökéletesen sablonos a felállás, már ami a krimit illeti, szóval nagy meglepetéseket ne várjunk. Ami eggyel érdekesebb, az a szétágazó majd újra összegabalyodó történet pszichológiai vetülete.

Hawkins ügyesen és - szigorúan a hétköznapi „konyhapszichológia” fogalmi keretein és mélységein (sekélységein) belül maradva - még hitelesen is ábrázolja a házasságon belüli fizikai és lelki abúzust, a manipulatív személyiségek működési módjait, az alkoholisták emlékezetkieséseit és ezek durva kihasználását, a szétcsúszást, a bűntudatot, az önutálatot, a mások által és saját magunk által gerjesztett kisebbrendűségi érzéseket. Nagyon jól működnek a regénybeli kapcsolati dinamikák: ahogy a meddősége miatt depresszióssá váló nő csúszik bele az alkoholizmusba és ahogy a gyerekre sosem, ellenben szép, szexi, vidám kirakatfeleségre annál inkább vágyó férj tolja egyre lejjebb és lejjebb a mocsárba unalmassá és cikivé váló feleségét, hogy aztán amikor már konkrét emberroncs, különösebb lelkifurdalás nélkül eldobhassa, az remekül van összerakva. Mint ahogy az is, mennyire álságosan és felszínesen ítélkezik a társadalom a bajba jutottak felett: ha a fent felvázolt szituációban a férj elhagyja feleségét és új asszony után néz, a legtöbb embernek eszébe sem jut megkérdezni, hogy jutottak idáig, inkább lelkesen köpköd a nőre, hogy hagyhatta így el magát, hogy ihat annyit, hogy lehet ilyen szánalmas, igénytelen, elhízott, puffadt arcú emberi roncs. A csupa bűbáj férjnek meg drukkolunk, hogy boldog legyen az új, tökéletes családjában. Csak aztán nehogy az új asszony is elkezdjen szomorkodni…

Szóval van, ami működik, a három elbeszélő, Rachel, Anna (az új feleség) és Megan egytől egyig megkapják a maguk jól körülrajzolt kis drámáit – csak miközben olvasom, ordít bennem, hogy egy jó író ebből milyen remek, társadalomkritikával vastagon megkent pszichodrámát írhatott volna, ha le mert volna menni a mélyére. Hawkins ezt meg sem próbálja, ő a krimire koncentrál, épp ezért marad meg a konyhapszichologizálás szintjén – de ha a krimi meg kiszámítható és buta, akkor felmerül a kérdés: mire volt jó ez az egész?

Természetesen már készül a filmváltozat, egész jó szereplőgárdával, és mivel Emily Blunt nagy kedvencem, tuti megnézem. Jó eséllyel ezzel is úgy járok, mint a Holtodiglannal, és a film jobban fog tetszeni, mint a könyv…

Kiadó: XXI. Század

Fordító: Tomori Gábor

Sjón: A cethal gyomrában

Előreléptem, hogy jobban szemügyre vegyelek. Ökölbe szorított kezeddel megvakartad az orrodat, aranyosat tüsszentettél, aztán önimádó szemeiddel rám bámultál, szádat kitátva. Én pedig láttam, hogy ez a száj mindig többet akar majd, hogy az őrlőfogai soha nem szűnnek meg rágni, hogy ez a nyelv folyton más élőlények vérében akar majd fürdeni. Ekkor megmozdult az ajkad. Megpróbáltad kimondani az első szót. És a szó ez volt: „ÉN”. De az atya félbeszakított, és barátságos, de parancsoló hangon így szólt hozzám:

- Lucifer, íme az Ember, hajolj meg előtte, mint a fivéreid…

És amikor ismét rád néztem, fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te pedig villámgyorsan a feneked alá nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted.

Mint az közismert, én nem hajtottam térdet atyám ezen új házi kedvence előtt, és ezért ledobattam a mennyből azokkal együtt, akik velem tartottak. De neked, Ember, búcsúajándékul adom a saját képedet; úgy, ahogy én látlak téged.

Ezzel a pár sorral, az előjáték néhány utolsó mondatával érdemes megismerkedni, mielőtt rátérnénk „Tudós” Jónas Pálmason szenvedéseinek történetére a cethal gyomrában. Mielőtt elmerülnénk kultúránk gyermekkorának hallatlanul játékos és érzékletes leírásában. Ezt a pár sort az olvasás közben egyszer csak elfelejted, olvasó. Én legalábbis megfeledkeztem róla, ahogy a kíváncsiság, a nyitott és tévedni is bátran hajlandó lélek e tükrébe pillanthattam. Jónas Pálmason a tapasztalat és a mítoszok-legendák szélén imbolygó lépteinek fájdalomtükrébe, a cethal gyomrában. Megbomló világmagyarázatok és reformáció idejébe, a sokadik pillanatba az ember szellemtörténetében, amikor a tapasztalat lenyűgöző távlatai megnyílnak a hiedelmek vakfoltjai mögött – de amikor a hiedelmek egykori varázslatos teljessége is látszott még, a maga hallatlanul bonyolult rendszerével: amikor a mítoszról, a legendáról még nem foszlott le a számos réteg, amely valójában világnézetté tette.

Ez az egyik varázslat, amit Sjón elkövet, ebben a könyvben, amely annyira más a Macskaróka zenekari-hangszerelt, ősi prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó nyelvezetéhez képest, amennyire kötet csak eltérhet. Hiszen a nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai – amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen kultúránk gyermekkorának nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és mítoszt, hittételt és hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül vegyít – egyszerűen élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való gondolkodás szabadságát. „Tudós” Jónas a reformációból meríti a dogmák megkérdőjelezésének szabadságát, a katolicizmusból támasz gyanánt a közvetítők megbecsülését, a Mária- és szenttiszteletet; Ticho Brahe, a kor legnagyobb észlelő csillagásza könyveiből a megfigyelést és leíró rendszerezést, az ősi rúnákból és legendákból a szörnyek, a trollok, a természetfeletti ellenpontjaként egyfajta „természet-alatti” félénk, de kíváncsi tiszteletét - óriási katyvasz épít (a mi szemünkkel nézve) sose látott rendszert a fejében - azaz épít a szemünk láttára az egykor valóban élt modell: Tudós Jón Gudmundsson fennmaradt írásaira támaszkodva Sjón. Ez az egyik varázslat, amit elkövet: hogy teljesen egyedi módon, de szerkezetében teljesen hihető és hitető középkor-végi nyelvezetet alkot. (Minden tiszteletem Egyed Veronikáé! Ez a fordítás bizonyos momentumaiban a poklok pokla lehetett…)

A világról való gondolkodás szabadságfoka… Amely értelemszerűen töri a tabukat, hozhatja hírbe, keverheti bajba a hordozóját. A Tudásfa tiltott virágai… Hogy aztán száműzzék irigyei és rosszakarói, kétszer is, egy kopár sziklára, a cethal gyomrába. Ahol a fejébe láthatunk, amint éppen számot vet az életével, ahol látomások kínozzák… Ahonnan elkísérjük arra a valószínűtlenül kezdődő és mélyvalóban végződő utazásra Koppenhágába. Elmesélhetem a könyvet, a valóságát úgysem tudnám – csak legalább ugyanakkora terjedelemben. Hiszen a babona, a félelem, a boszorkányt kiáltó korlátoltság - akárcsak ma, akárcsak bármely időben - itt is a hatalmasok ocsmány és törvénytelen üzelmeinek sújtó eszköze. „Tudós” Jónast és szeretteit a bármilyen taktikára, helyezkedésre, egyáltalán a másik érdekeinek figyelembevételére  való képtelenség mellett az elöljárók kénye-kedve ítéli földönfutásra, menekülésre, száműzetésre. Meg persze Jónas saját élhetetlensége, a szellem fantasztájának adóssághalmozó hurráoptimizmusa (ó, mennyire ismerős); a tény, hogy a költőé (a keserű bohócé) régen se volt túl jól fizető foglalkozás – pláne ha egy deka üzleti érzékkel se párosult.

A szellem embere vergődik hát a saját gondolatainak cethal-gyomrában e könyvben – bájos kultúra-gyerekidejében is egyetemesen: ez tényleg ilyen lehet, minden korban és időben. Felségárulással, vallásgyalázással, nemzetietlenséggel (s még mi mindennel) vádolt szellem-emberei laktak így a saját bezárt elméjük kilátástalan cethal-gyomrában, időről időre más kulisszák közt – de lényegében ugyanígy. A legjobbjaink… S most, e fennkölt és felismerésekkel oly gazdagon terhes pillanatban jusson eszünkbe az idézet ott fenn, e bejegyzés elején, a felütés, amivel Sjón e könyvét kezdi – az a gigantikus idézőjel, amibe mindezt belehelyezi. És amikor ismét rád néztem, fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te pedig villámgyorsan a feneked alá nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted. Nézzétek – mondja Sjón szájával kultúránk legnagyobbra formált lázadója, a Fényhozó. Ezek vagytok. A legkiválóbb közületek, aki csak létezik, ez: …felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted.

Ecce Homo – mondja a szerző. És nevet közben. Együtt hősével, aki (akárcsak egykor élt mintaadója) végül csodás megmenekülését követően könyvbe önthette, amit felfogott a világból és az ajkához emelt. Krónikása: Sjón, teljes  nevén Sigurjón Birgir Sigurdtsson egy istenverte zseni. Csak azt mondhatom, amit az első könyve után: bármit adjanak ki tőle, el fogom olvasni.

Kiadó: Magvető

Fordította: Egyed Veronika, Dunajcsik Mátyás (versbetétek)