Alessandro Baricco: Tengeróceán

Nem látom tisztán, hol kezdődik ez a bejegyzés. A Tengeróceánról. Csak varázstükrökön át láttam a tengert – nem tudom, hogyan kezdődik. Nem láttam soha, hogyan és hol ér véget. Meddig érnek nyaldosó hullámai a muladozó délutánban, a homokon, ameddig a szem ellát. Soha nem néztem szembe az óceánnal. Szembenézni vele – az annyit tesz: állni a tekintetét. Elviselni magaddal szemben a határtalant – és elhinni, nemcsak te nézed. Hogy a határtalan is a szemedbe tekint. Beléd néz – ahogy te belenézel.

Baricco tudja. Mindig ezt csináltuk az isteneinkkel. A határtalannal. Addig kerestük a határaikat, amíg megleltük, a magunk számára. Ezért formáljuk őket a magunk képére a képzeletünkkel, már akkor a magunk képére formáltuk, amikor csak a képzeletünk indult a határtalanba, megkeresni a határait. Az isteneink, a határtalanjaink emberformák. S nemcsak határoltak – ránk tekintenek: tekintetbe vesznek minket. Lett tekintetük, amit meg lehet keresni. De csak a partról. A határokon kívülről. Mert aki behatol a vizek végtelenébe, az a végtelen isten-testbe hatol. Az megismeri a tenger közönyös, tekintet nélküli, nyaldosó hullámokkal emésztő gyomrát. Aki behatol, annak nem a tekintet jut – annak a tenger gyomra jut.

A parton, a határtalan partján immár ott áll az Almayer fogadó – mert Alessandro Baricco mesélt róla: vitorlát bontott a mese a szavak Mare Nostrumán (amely - jó, ha tudjuk - inkább Mare Incognita). Mélyen elfogult vagyok iránta – talán mert azon a vékony mezsgyén járkál, az irodalomban is, mezítláb, amit hol birtokol a tenger, hol elveszít. A vékony irodalmi mezsgyén: valónk sodró és illúzióink nedvesen tapadó egyensúlyában; a mezsgyén, ahova például Coelho vágyik, de hol homokba, hol sópermetes hullámokba fullad; nem tudja megtartani az egyensúlyát. A mezsgyén, ahol annyi szeretett latin-amerikai kedvencem sétált a mágikus, pezsgő vízben és szikár, realista homokon – ahova innen, Európából alig követi őket valaki… A mesélt óceán partján immár ott áll az Almayer fogadó, vagy ott állt – a Saint Amand-kápolnától lefelé, egy ösvényen, a folyó torkolatától nem messze, kocsival pár percre Quarteltől, szemben az Ördög Lépteinek zátonyaival. Egy ugrásnyira, hogy igazsággá váljék, de csupa várakozás és kérdés lesz, megint az ember egyszerű és végtelen hatalmából; apró rés, kicsinyke ajtó, melyen csak úgy áradnak be a történések, egész repertoárja mindannak, ami lehetne…

Mire várnak a fogadó vendégei, miket kérdeznek a soha nem hallgató, mégsem felelő Óceántól? Mit kérdez a festő, aki tengervízzel festi a tengert? A portréfestő, aki a tekintetet keresi – annyi üres, gazdag, emberi tekintet után? Az egykori sztár, aki valójában megtalálta a portré igazi alanyát: a határtalan isteni arcát festené? Hiszen valójában ez a művészet: megragadni a határtalant… Mit kérdez a professzor, aki a határokat kutatja – a maga határaiban nem kételkedve, csak egyszer elbizonytalanodva? Hiszen mindig eljön egy nap, amikor minden ok nélkül megpattan valami a nagy képzelgő szívében, és ott áll, értetlenül, föl nem foghatja, miért nincs már vele az a mesebeli história, hogyan került rajta kívülre… Mit kérdez a professzor, aki addig tágítaná a határokat, amíg megragadhatja a határtalant? Mit kérdez a pap, akinek rendszeresen sokkal bonyolultabb mondanivalók készülődnek az agyában, de jön valami, ami gyorsabb, és világosabb, amit nem nagy fáradság kibogozni, nem kell a csönd felszínére csalogatni… ami igaz, következésképpen megbotránkoztató. Mit kérdez a pap? Semmit se kérdez, legszívesebben menekítené a rá bízott gyermeket a hitét fenyegető bizonyosságtól…

Mire várnak a fogadó vendégei, és miket kérdeznek az óceán soha nem szűnő morajával szemben? Még nem érkezett meg a férfi, aki szabadulni akart volna tőle és belőle, mindenáron, bármi áron – talán ezért válik mindig minden rabjává, mert mindenből bármi áron szabadulna. A férfi, akinek első a neve, a második azoknak a szeme, a harmadik egy gondolat, hamarosan meghalok, a negyedik a közeledő éjszaka, az ötödik azok a meggyötört testek… még nem érkezett meg a férfi, aki megmenekülne, de nem tud, ott feszül most is bűnei soha nem múló pillanatában, a tenger gyomrában, az elsikoltott remények emberitől szennyes tutaján.

A férfi még nem érkezett meg, de már itt a nő, aki magába fogadta a férfiból ezt a tengert, hordozza magában, cinikus lett tőle, ironikus, olykor egyenesen keserű. Talán ezért nyűgözik a test dolgai, a bőr, az érintés, az illat, talán ezért van otthon a test dolgaiban, az olyannyira másféle tengeróceánban; mert befogadta a tenger kegyetlen közönyét, ahol csak a test dolgai valóságosak. Befogadta a tengert, amely nincs tekintettel. A nőt, aki szégyen nélkül való - hova lesz a tenger gyomrában a szégyen -; aki vágyak és örömök nélkül való – szegett kedvét tehetetlen tutaj gyanánt sodorják a történések áramlatai… A nő, aki magába fogadta a férfiból, hordozza magában és valójában várja, hogy valaki kieressze belőle. A tengeróceánt.

Mit kérdez a tengerész, aki belefulladt? A halott. A zombi. Aki eljött, hogy kieressze a tengert annak, aki helyett belefulladt. Az élete. A jövője. Aki a tengerből ezt a mérhetetlen irgalmatlanságot hozza annak, akitől ajándékba kapta. Aki nem vette észre: valójában egymásba fulladunk bele, nem az egymásban fuldoklásunkat végtelen közönnyel hullámokon ringató tengeróceánba, egymásban a tudatba, hogy elvettük egymástól a jövőnk. Aki nem vette észre: most is fuldoklik, azóta is, megállt neki a pillanat és nem telik – ő a zombi: azt hiszi, hogy halott. Azt hiszi, belehalt a tudatba, hogy elvették a jövőjét. A tudatba, hogy volt jövője. A világ ezer különböző helyén láttam olyan fogadókat, mint ez. Vagy talán: ezt a fogadót láttam a világ ezer különböző helyén. Ugyanaz a magány, ugyanazok a színek, illatok, ugyanaz a csönd. Jönnek az emberek és az idő megáll. Egyik-másik embernek maga lehet a boldogság, igaz?

S mit kérdez a szűz? Carewall, a szülőföldje környékén vég nélkül mesélnék a történetét, ha ismernék. Nem győznének betelni vele. Mindenik a maga szája íze szerint mesélné, hogyan adta vissza a tengert a tengernek. És hogyan hiába? Mi az, hogy hiába? Belehal, nem hal bele. Látja, hogy belehal. És látja, hogy nem hal bele… aki néma zenéket ring a csendnek, ami a hullámmoraj mélyén lakik, ott lenn – amit csak a halak, kagylók és holttestek ismernek. Szép módja a pusztulásnak: beleveszni a másik karjába… a végtelen karjába; hiszen annyiféle végtelen van, annyiféle tengeróceán… s ha már szeme van, meg gyomra, talán van szíve is.

Nem árulhatok el többet. Ha már áldást nem mondhat rá, cseppjére se, hiába sós a szenteltvíz is - Baricco szeretné kimondani a tengert. Először nagyon sok szóval, aztán egyre kevesebbel, egészen addig rostálva homok gyanánt a sós-permetű tengerszavakat, amíg egyetlenegy marad. A tenger valódi neve. Amely jelenti a tengert. Olvassátok el ezt a ringató és kíméletlen, tekintettel és hiányával teli, emberi és embertelen mesét. És döntsétek el, sikerült-e neki. Sikerült-e megragadni a minden szavunkkal óhajtott kimondhatatlant. 

Úgy nézek ki, mint akit könnyű sokkolni?

Ismét eltelt egy hónap, ismét TÉMÁZÁS, és mivel a legutóbbiból kimaradtam (már fogalmam sincs miért, valószínűleg lustaság…), most több oldalról is éreztem némi nyomást, hogy írjak már. Nem mintha tudnám, mit. Valahogy minden hónapban ugyanúgy indulnak ezek a kis körbeposztolások: megszavazunk egy tök jónak tűnő témát, mindenki lelkes, repkednek az ötletek, aztán kitűzünk egy határidőt biztonságos távolságra, hogy mindenkinek jusson elég ideje megírni, és mire odáig jutunk, hogy itt az idő, a legtöbbünknek már nincs kedve-ötlete-idegzete hozzá. Aztán mégis tök jó kis cikkek születnek. Ki érti ezt? Szóval most itt ülök, és halvány fogalmam nincs, mi az ördögöt fogok írni a sokkoló könyvekről. Mert hát én nem is olvasok olyanokat…

E havi témánk tehát nem más, mint a sokkoló, ledöbbentő, „ilyen nincs” könyvek.

Amiket én nem olvasok. Meg úgy egyébként is, én már mindent láttam, mindent olvastam, engem nem lehet sokkolni, mi ez a marhaság már... Ha komolyan vennék bármilyen megfáradt kritikus-imázst (ahogy [khmmm] nem egy bloggerkolléga teszi) hangosan röhögnék még a gondolatán is annak, hogy sokat tapasztalt lelkemet bárminemű könyv sokkolhatja. Ugyan már… Még jó, hogy nem veszek komolyan semmi hasonló imázst (vagy ha mégis, lőjetek le légyszi) és vállalom, hogy bár klasszikus értelemben vett sokkoló (sokkolásra kihegyezett) könyveket nem olvasok, azért biza engem is meg lehet lepni, sőt, ki lehet billenteni az egyensúlyomból.

Például azzal, ha valami sokkolóan szar… Irtó szemét dolog ezzel kezdeni, de úgysem tudom kihagyni, úgyhogy essünk is túl rajta gyorsan. Lehet, hogy naiv vagyok, lehet, hogy „magasak az igényeim”, lehet, hogy egy sznob gyökér vagyok (mindet hallottam már…) de engem valóban, igazán, még mindig sokkolni tud, hogy milyen ócska szemeteket adnak ki szakmányban „könyv” gúnynévvel ellátva, az meg pláne, hogy vannak emberek (tömegével) akik ezekre a szemetekre buknak, mint kacsa a nokedlire. Felháborít, kiakaszt, újra meg újra megdöbbent – pedig nem vagyok teljesen edzetlen e téren, hisz (még mielőtt intenzív blogolásba fogtam) évekig dolgoztam könyvkereskedelemben. De úgy tűnik, van, amihez egyszerűen nem tudok hozzáedződni – vagy tényleg újra meg újra alulmúlja magát a könyvkiadás, és tényleg egyre gagyibb könyveket adnak ki??? Őszintén nem tudom, mindenesetre igyekszem megkérgesíteni szívemet, és leszarni (csak hogy stílszerek legyünk) a polcokat ellepő szemetet, hogy minél nagyobb teret engedjek a jó értelemben vett sokkolásnak.

Mert bizony nem feltétlenül negatív érzés, ha valaki „sokkot kap”. Lehet az jó is. Nagyon-nagyon jó. Például amikor egy könyv úgy igazán szíven talál, amikor azt érzed, rólad szól, hozzád szól, a te apró-cseprő mindennapjaidról, vagy épp sorsfordító tapasztalataidról mond el valami igazat, szépet, fontosat. Amadea falhozvágós könyvnek nevezi az ilyet (mint kiderült, Szeee-től ered a kifejezés) – találóan. Azt hiszem, számomra az irodalom lényegét testesítik meg ezek a könyvek, és nagyon-nagyon szomorú lennék, ha már nem lennének hatással rám. Mert igenis, néha kell, hogy falhoz vágjon, kell, hogy fájjon, kell, hogy belém marjon, hogy szembesítsen önmagammal, hogy felszakítson sebeket, az is, hogy sót hintsen beléjük és még ki is röhögjön utána. Semmi nem szabadít fel annyira, mint egy ilyen, igazi sokk, és semmi nem tanít nekünk annyit saját magunkról. Persze ehhez nagyfokú nyitottság kell és egy kis mazochizmus, azt hiszem. És nem árt, ha olvasás előtt az ember megszabadul az önáltatásaitól – például hogy ő „már mindent tud”. Senki nem tud mindent, higgyétek el. Azt hiszem egyébként, valahol nagyon sajnálom azokat, akik nem engedik be ezeket a sokkoló élményeket – azzal együtt, hogy értem, miért. Értem a fiatalos önteltséget éppúgy, mint a távolságtartással való védekezést – átestem mindkettőn. És örülök, hogy átestem, ahelyett, hogy beleragadtam volna, mert akkor kimaradtak volna az életemből olyan élmények, mint a Javítások cseppet sem szolid arculköpése (örök hála és köszönet, kedves Jonathan, de azért néha tarkón csapnálak egy péklapáttal), az Édes életünk arcomba csapódó stoptáblája vagy a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? akkor épp életmentő (hmmm… szinte látom magam előtt, ahogy sznobizmusukba belefáradt rinocéroszbőrű irodalmár olvasóim most vágnak hátraarcot) szívfacsarása.

Persze eme két (nem annyira hagyományos) véglet között van vagy ezer (hagyományosabb) árnyalat. Ott vannak a kimondottan sokkolásra kihegyezett thrillerek/horrorok, melyek közül akár hiszitek, akár nem, szerintem egyet sem olvastam (nem néztem vissza tíz évre visszamenőleg az olvasmánylistám, szóval lehet hogy mégis, abban az esetben viszont nem hagyott mély nyomot). A leginkább sokkra építő olvasmányom az utóbbi években a Vándorsólyom kisasszony volt, és nem tudom, pontosan mit árul el rólam, hogy majd’ összecsináltam magam félelmemben, amikor kiderül a naaagy fordulat, de azt hiszem, ennek tükrében nem kéne Kinget olvasnom a közeljövőben (sem). De például komolyan sokkolt a Trónok harca is amikor először olvastam – nem feltétlenül az explicit kegyetlenkedéseivel (óh, kiomló belek és patakvér – Anita Blake kalandjai után kimondottan otthonos terep), inkább azzal a természetességgel, ahogy eme kegyetlenségek ábrázolódnak. Annyira belesimulnak a mindennapokba, senki nem izgatja magát miattuk, arcizmuk sem rezdül – reggeli, gyilkosság, ebéd, lökjünk ki egy kölköt az ablakon, vacsi, párbaj utolsó vérig… Ez a fajta rezignáltság sokkol. Nekem a kegyetlenség nem természetes, és nem is igazán szeretném, ha az lenne.

Apropó, Anita Blake! Hát, a hölgyemény (és anyukája) többször is sokkolta szerény személyem. Elsőnek mindjárt azzal, hogy a kalandjaik első néhány fejezete menyire tetszett – nekem ez igazi guilty pleasure volt jó pár éve, előtte nem olvastam sem ilyen lucskos-mocskos vérfantáziákat, sem zombis-halottkeltős thrillereket, sem vámpírregényeket. Gőzöm nem volt az egész műfajról, és az újdonság minden varázsával totál magával ragadott. Nem ismertem magamra :) Aztán eljött az a szomorú pillanat, amikor attól kaptam sikítófrászt, hogy hova fajult ez az egész… Hogy tudta ez a nő így eltoszni az amúgy marha jó urban fantasy sorozatát? Hogy tudott a mérsékelten picsa, ámde tökös, talpraesett főhőséből bránerfüggő pornókirálynőt csinálni? Hogyan? És miért??? Ma már leginkább az sokkol, hogy valaha én ezt a sorozatot szerettem. Hát nem ismerek magamra :)

Valójában azt hiszem, többször sokkolom saját magam azzal, hogy mit olvasok és pláne, hogy épp mi tetszik, mint maga a szóban forgó olvasmány. Na, hogy ez mit árul el rólam, arról végképp fogalmam sincs.  

Többiek, akik hagyják magukat sokkolni (vagy nem):

Szeee
Pupilla
Miamona
Anaria
tigi

Utóvéd:
Katacita
Bill
Bubu Maczkó
Bea
Nikkincs

Liza, a rókatündér - film

Én először médiaheccnek gondoltam – amikor évekkel ezelőtt szembejöttek az első karakterplakátok és pár töredék a meséből. Nem tudtam elképzelni, hogy a hol kisebb, hol nagyobb hullámot vető kíváncsiság a japán kultúra iránt elhordoz majd a hátán egy ilyen alapjaiban odaköszönő sztorit… Persze ennél több lett, és kevesebb. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen lesz, hogy köszönget jobbra és balra is; azt főleg nem, hogy ezek az odaköszöngetések hamar másodlagossá lesznek, plusz humorforrássá – hogy elég tisztán kirajzolódik az a delíriumos kisvilág, amely elsősorban az álmodozásainkra, a világra meséléseinkre mutat, meg arra a rémületes pillanatra, amikor valakit belevonunk a mesénkbe, és ő jön, önként. Én is ilyen nézője lettem, mentem önként ebbe a delíriumba – és most megpróbálom elmesélni, miért.

Liza (Balsai Móni), a csudapesti japán nagykövet özvegyének ápolónője szűk, de otthonos kisvilágban él: amibe a rigolyás, ágyban fekvő özvegy (Molnár Piroska), egy japán romantikus regény, és Tomy Tani, a fiatalon elhunyt J-pop sztár (David Sakurai) kísértete fér csak be – mindenki más, az özvegy rokonai, a Csudapest utcáin, közértjeiben, könyvtárában, Mekk Burgerében tülekedő bárkik mind betolakodók. A napig, amikor Liza pár szabad órát kér a 30. születésnapján, hogy élőben is kövesse a regényreceptet: megtalálja a neki rendelt szerelmet. Ó, szent álmodozás: csak a mágikus pillanat kell, egy jó recept, és kész az örök szerelem… szegény Liza nem tudja még: az ő szerelme halálos ajándék, mert testébe bújva ott mocorog a rókatündér – s mind belehal, aki rókatündérbe szeret…

Ez a Csudapest de csodás! Valahol a saját hatvanas évek, és a japán retro őrült keveréke; persze pont emiatt kell hozzá egy pici türelem, hogy ne akasszon, amikor a szereplők például dalra fakadnak, a legmorbidabb japán popkorszak fényes műszövetes giccsét rezgetve az elképzelt sohaország sohalakásának poros levegőjébe. Egyszerűen röhögd ki: minden kamaszlány Rihanna-riszálása, fiúk rap-divatpózai ugyanezt a beteg mintát követik. Nézd úgy, mint egy tükröt, és úgy meglepően éles. Csak egy csillanást hoztam példának; de hidd el, ez a tükör, ez a nemlétező közelmúlt minden elemében kitalált és következetes! Számtalan vendégelemből gyúrták boldog, aprólékos képzelettel a kitalálók: Ujj Mészáros Károly, Hegedűs Bálint; Szatmári Péter a kamerával, a zenéket mögé pökő Tövisházi Ambrus – de egységes látomássá áll össze, múlt-alternatívává a maga beteg keretében. És ahogy képbe kerül, abban semmi „kicsit savanyú, de a miénk” nincs! Semmi tévéjátékos módra elkent, elgagyizott beállítás, semmi kikacsintás, elhibázott Zimmer Feri-irónia; ez a film úgy néz ki, mintha nem itt készült volna. A színészek a bohózatot végre komolyan veszik: mintha még Reviczky Gábor is eltalálta volna, hogyan legyen sokadszor önmaga paródiája – talán mert annyi szörnyű tévedés után végre nem ennek a (valójában keserű) önreflexiónak kell elvinnie a hátán a humort, nem a játék közben való nézőbevonó gesztusnak, a „látjátok, megint mi a szart játszatnak el velem” játékának. A film e nélkül is harsányan morbidan, feketébe hajló humorral vicces – és csak azt szeretné, ha én, néző nézném; az utóbbi időben annyiszor kínos összekacsintást nem hunyorgatja a szemembe.

Tényleg köszönget ezerfelé. Ott figyel a receptúrában minden Jeunet-től ellesett tapasztalat – anélkül, hogy odakínálná ezt a filmet egy pszeudo-Amelie csodálatos életének. Ott icereg a skandináv fekete humor, az angol (pontosabban inkább welsh és skót) vígjátékok temetőhumora. De csak a recept. Ahogy a lépcsőn lejön a nőre (nőtől) csillanó műmacsó Henrik (Schmied Zoltán), ahogy szögletesen mozgó zavarban előkászálódik az iratszekrényből a kollégák szeme láttára Ludvig úr (Kovács Lehel), ahogy szegény sokat gyötört helyszínelőnket, Zoltán zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs) üti áram, kaktusz, miegyéb – nos, ilyet láttam már, de ezt és így soha. Nem baj, ha használódik akárhány receptúra, ha a végeredmény finom – nem baj, ha valaki nem a soha-látott receptet kísérli. Ebben a filmben épp elég egyedi íz van így is… Nem baj, ha akár a Végső állomás egyik jelenete remixelődik Teleshop Giovanni (Karácsonyi Zoltán) utolsó szerelmes rohanásakor – az íze csak olyan, mint amikor ráharapsz a borsra. Könnyeket csal a szemedbe a röhögés…

Nézzétek meg. Ez egy magyar film. Ami fesztivál-kedvenc lehet. Kultusza lehet. Baromi jó érzés ilyet leírni… Hajtás után japánozok kicsit (meg ez, meg az); csak a film fogyasztása után javallott...

Birdman avagy (a mellőzés meglepő ereje) - film

Ez egy börtönfilm. Milyen fura – egy színházban játszódó, művészetről, sztárságról, karrierről, levitézlésről és feltámadásról szóló filmről nem gondoltam volna, hogy ide lyukadok. Nem is ez volt az első asszociációm. Legelőször nem is volt asszociációm, ültem a filmben, kimosott aggyal. Aztán A pankrátor jutott az eszembe (ocsúdtomban, másnap)… Aronofsky remeke. Kézenfekvő asszociáció, nagyon szerettem – de a madár mélyebbre nyúlt bennem, mint Randy Robinson, a „Kos”; mert Randy a tűéles képek és történetvezetés fölé a pátoszt tükrözi (amit a vékony, maradvány pankrátor-énem fogad elérzékenyüléssel), míg Riggan „Ex-Birdman” Thomson az iróniát (amit az irónnal kezében szöszölő betűvető vastagabb rétegem ölelhet magához). Aztán ahogy aludtam a filmre párat, odakívánkozott a képei mellé a Perfect Blue, Kon Szatosi nyugtalanító animéja… ha már hangok és alakot öltő szerepek a fejben, akkor a Perfect Blue. A filmlabirintus, ahol a megnyugtató(-nak szánt) befejezés után sem lehetsz biztos benne, nem lehetsz egyetlen variációban sem biztos benne, ki álmodott kicsodát...

Aztán elfoszlott minden asszociációm, és maradt az érzés: ez egy börtönfilm, mégpedig a szabadulás-változat.

Riggan Thomson valaha volt valaki; a fejében valaki még most is az a valaki: Birdman, a háromszor eljátszott szuperhős-szerep. Amely ráégett – és senki nem akart a ráégett szereptől „összeégett arcba” mást látni, mint azt a madarat. Pedig Riggan Thomson egy tehetséges, elhívatott színész. Legalábbis valaki más a fejében, aki nem a madár, így gondolja. Ez a valaki dramatizáltat vele Raymond Carvert, béreltet a menedzserével játszóhelyet a Broadway szívében, gründolna előadást ahol a maga írta drámát rendezné is – saját magát, (még mindig nem a madarat) hiszen ő a főszereplő is. „Bátor…” biggyeszti leereszkedően a száját a darab beugró színésze, a nem pont másodhegedűs alkatú Mike Shiner. A színész. Akiről mindenki tudja, hogy az. Hiszen mindig kiváló. Aki azonnal felrúg minden addig bejáratott, bepróbált momentumot – nem azért, hogy ellopja Riggantól a show-t; ó nem: ő csak a legjobbat akarja kihozni a szituációból. Rigganból… Körülöttük öregedő és aspiráns színésznőcskék botorkálnak az annyira vágyott „világközepe színpadon” – ó Broadway… és Riggan lánya, Sam játssza el, hogy az apja asszisztense: elvonó után, visszaesés előtt viseli nehezen az annyiszor megtapasztalt figyelemhiányt.

Ijesztően pontos és kegyetlen a színészválasztás! Mindegyik! Naomi Watts öregedése kegyetlenül keresetlen, ahogy előttünk történik. Edward Norton valóban irritálóan kiváló bármiben, amit csak elvállal. És Emma Stone eszelős szemeibe nézve nem is kérdés a kiszolgáltatottsága mértéke. Mindenki otthon van a szerepében, lepődj meg, néző: a rendre idétlen, szakállas önmagát játszó Zach Galafinakis olyan pontosan illeszkedik a menedzser bőrébe, ahogy bármelyik társa – élő illusztrációjaként, mit is ér a filmgyári skatulya. Annyira, hogy mellettem Timi egészen a stáblistáig nem hitte el, hogy őt látja idegesen a szemüvegét igazgatni a pofátlanul arcba tolt kamera előtt, a színészt, aki maradéktalanul kitölti a többiek által neki hagyott helyet, rendre parádésan csavarva vissza a neki passzolt labdát, átlényegülésben és beleélésben – tehát nem a színész, hanem maga a szerep…

Ebbe az ijesztően pontos és iróniától csöpögő „társulati keretbe” érkezik az egykori Batman, hogy eljátssza a tehetséges embert, aki a szemernyi önbecsülésért verekszik, amikor a darabért – és nemcsak a kollégákkal, körülményekkel, hanem sokkal inkább a saját elnyomhatatlan démonjával: az egykori sikerrel. Emberek, legszívesebben azt írnám: Michael Keaton visszatért! Persze igazán el se ment, és itt-ott csillogtatott ő már ebből – de így tényleg nem nyílt ki soha, mint az Alejandro González Iñárritu álmodta egyre szűkülő terekben, az Emmanuel Lubezki vezette kamera előtt. A pofátlanul arcba tolt kamera előtt, folyamatos közeliben, hosszú vágatlan snittekben – ahol nem lehet hibázni és bonyolult sokszor ismételni. Keaton átlényegül, Riggan Thomson lesz belőle, és nem érdekel, az élete mekkora adag azonossággal támogatja a beleélést – mert én, a néző szinte az első perctől Riggan Thomsont látom…

Egy ijesztően pontos börtönfilmben. Gondolkodj el rajta: Iñárritu valójában miről mesél, amikor művészetről, elhívatásról, próbafolyamatról; amikor bátorságról, hazugságokról és a figyelem hiányáról; amikor elhamarkodott ítéletekről. Gondolkodj el rajta: a fény hogyan zárja börtönbe azt, akire rávetül. Hogyan zárja egy színház folyosóinak klausztrofób tereibe. Ahol valójában az elítélt a saját fejéből szeretne szabadulni. Kultúra által, trauma által, rettegve és a bukásra ítéltség tudatában szökne - a mellőzés meglepő ereje voltaképp ez: mindezt el kell viselni, megélni csakazértis... mert nem szökhetsz előle. Magad elől nem – hacsak meg nem történik a csoda, és akit a tükörben meglátsz, immár tényleg és visszavonhatatlanul egy idegen. Immár jelmez és ragaszkodás nélkül. Elrepülhet.

Sráckor - film

Mason 6 éves, mindjárt Houstonba költözik a nagymamájához - anyjával, aki egyedül neveli és nővérével, aki blöe. Az apja mindjárt hazajön Alaszkából, lehet, hogy dalszövegeket ír, lehet, hogy dolgozott halászhajón, de nem látott jegesmedvét, ami gáz. Mason 8 éves, ki nem állhatja anyja új pasiját – persze az is nyíltan utálja őt. Ahogy az alkoholt – bár Masont biztosan nem szereti annyira titokban. Mason az iskolában, otthon, a barátaival, mostohatestvérével, a nővérével, aki egészen jó fej (a közös ellenség... ugye). Mason 12 éves, az apjával egyre jobb a viszonya, az anyjával egyre kevésbe, bár az anyja új pasija veterán létére legalább nem egy agresszív barom. Mason szerelmes, bár nem abba, akivel lóg – és nem tudja, hogy abba, akivel lóg. Bekamuzza magának a tapasztalatot, de mit tehetne mást: ezt várják tőle. Mason 14 éves, érdekli a fotózás, a lányok, a sötétkamra, a lányok, a lányok (leginkább Sheena). A foci nem érdekli. Nem arra néz a kamerával. Mason 18 éves, az apjával egészen haverok, a nővére főiskolába jár, Mason is oda készül. Nyaranta mosogat – lehetne rosszabb. Vagy jobb. Hiszen szeret és szeretik, aztán szeret és elhagyják. A pillanatban, amikor elidőzik rajta a kamera.

Richard Linklater teljesen normális dolgot művelt a filmjével. 12 nyáron át kivárta az idejét. Nem gondoltam volna, de tényleg hallatlan hitelt ad a valóban láthatóan eltelt idő, amikor a színész önmagát adja, nem pedig eljátssza az idősebb önmagát. Persze, ki tudja – lehet, ez a nehezebb: hosszú szünetek után visszahelyezkedni a szerepbe, vagy ilyen hosszú időn át tétlenül is éltetni a figurát. Nem tudom, nem vagyok színész… ami látható, és nem kérdés: megoldják. A sztárok is, a gyerekek is – nem tudom, kinek volt a könnyebb. Linklater teljesen normális filmet forgatott a teljesen (annyi, amennyi) normális életekről. Engem ezzel vett le a lábamról: hogy egy pillanatra sem csöpögteti a hírértékűt a szereplői életébe. Ez sok apró, egymás mellé helyezkedő hétköznapi élet, a felnövekvő Masonnal a fókuszban olyan mértékig hiteles, hogy szinte nem is értem, mit keresek a fotelben, amikor vége – egy történetben ültem eddig, és nagyon sajnálom, hogy nem ülhetek benne tovább.

Nagyon komoly mélységű bátorság kell az ilyen mélységű klisékerüléshez. Ezek valóban a mi drámáink, szétesett családok korában növekvő nemzedékeké. Amikor nem dönthető el, ki mennyire hibás, hogy így cseperedik az ember, szinte dudvamód; pedig figyelni próbáló anya és voltaképp jófej apa különélésében, mostohák jobb-rosszabb figyelmében él. Mégis: ezt a magára hagyottságot volt a legnehezebb látnom, mert hangsúlyok eltolódásaival ezt egykori nyakbankulcsos panelgyerekként én is, saját tapasztalatokból ismerem. A dudvamódra növést a társadalomban, amely valójában minden hamis szólama, álságos figyelme ellenére magára hagy. A néhány önmegnyugtató kérdéssel útra bocsátó felnőttet, aki pontosan tudja, az idő hiányában milyen szülő, milyen tanár, milyen felnőtt – s hogy mennyire nem a szándékain múlik, ilyen felnőtt lesz majd a gyerek. Aki ebben a rászakadt, korántsem korláttalan szabadságban teljesen értelemszerűen követi az ellesett példát – a felnőttét, aki nem figyel.

Két felidézett pillanattal szeretném megmutatni, miben rejlik a teljesen szenzáció-mentes filmnyelv zsenialitása. Mason a sötétkamrában, a vörös fényben, az előhívásban… bejön a tanára, és egy teljesen elfogadható monológot nyom le a társadalom feladatrendszerébe, jutalmazó mechanizmusaiba való beilleszkedés szükségességéről; egyszerűen megmutatja a járható utat, a kitaposott ösvényt. Abban a minden szót átfényező vörösben… Ahol Mason közönye és aprócska lázadása, a művészkedés, az „előhívás” egyszerre az adható egyetlen reakció – ahogy nem ugrik a szóra, ahogy nem köszöni meg a feladatot, amit kap, a lehetőséget; hiszen neki nem az. A társadalom lehetősége… a választás lehetősége… abban a minden szót átfényező vörösben.

Tegyük mellé a záró képsor alkonyatát. A felismerést a természetes vörösbe hajló arcokon: csak arra van lehetőségünk, hogy megéljük a következő pillanatot. Amely megajándékoz egymással. Azzal, akit melléd sodort. Van választásod, ahogy neki is. Lehet, lesz majd egy fiad, ahogy lehet neki is. Akár tőled is lehet, csak ragadd meg. A tekintetét, a pillanatot. Lehet, együtt nevelitek, lehet, hogy a felelősség elől te is Alaszkába szöksz, mint az apád. A világ ott terül előtted. Ezt tanulja felnövekedtében Mason. Hogy ezek a valódi választásaink. Nem stratégiák kellenek, hanem a jelenlét.

És ezt tanítaná. Azzal is, hogy miközben nézed ezt az annyiféleképpen ismerős történetet, pont az érintkező felületek sokaságában te is jelen lehetsz benne. A filmben és általa jobban az életedben. Nagy ajándék ez a film, mert tényleg rólunk szól. Rólunk és nekünk.

Takács Quartett és a Muzsikás: Quartetto - Bartók és a népzene

Nem tudnék igazán átfogó, korrekt elemzést adni az estéről, amikor a Takács Kvartett és a Muzsikás megmutatta Bartók zenéjét s ugyanakkor a „tiszta forrást”. Nem értek hozzá, s ha értenék, sem mernék igazán belesétálni az élménybe a szavakkal. Ha valaki, hát Bartók képes megmutatni, valójában miért egyetemesebb a zene a szónál – alapjában, adott helyen, a fordítás kényszere nélkül is hogy adja át csorbítatlanul az érzést: hogy alakul bennünk a hallgatása élménnyé, hogy aztán kinek-kinek érzékenysége, vérmérséklete, kulturáltsága szerint „jelentsen” ez az élmény. Nem tudnék korrekt elemzést adni, pedig egy igen korrekt kísérő füzetke birtokában ültem le most a billentyűzet elé, amit a belépéskor nyomtak a kezünkbe a jegyszedők - a MÜPA honlapján elérhető -; jól jött, sajnos nem volt alkalmunk jelen lenni az előadás előtti bemutatón…

Nem tudtam, hogy egy világszerte ismert és szeretett produkcióra ülünk be. A Takács kvartett hosszú ideje a Colorado-i Aspenben székel – ott fordult meg a híres zenei fesztiválon a Muzsikás; s ott jutott eszébe a híres (zene)történésznek, Joseph Horowitznak, milyen izgalmas lehetőség volna, ha Bartók zenéjét mintegy visszafürdetné valaki a magzatvizébe. Ha kinyílna az inspiráció egykori birodalma a zenét szeretők előtt, a zenemű előtt a paraszti muzsika… szerencsére kaphatók voltak erre a zenészek; hogy mintegy bemutassák azt a közeget, amit Bartók a gyűjtései folyamán testközelből megtapasztalt; vándorló-gyűjtő évei alatt, melyekre élete alkonyán is úgy emlékezett, mint élete legboldogabb időszakára.

Bátran indultunk neki… némi belehelyező kóstoló után, amit Sipos Mihályék a szokott jókedvvel élveztek végig (körbekínálva a három legfontosabb zenei tájegységünk ízeit), a legnehezebb Bartók-művek egyike, a IV. vonósnégyes következett, öt tétele között olyan népzenei betétekkel, amelyeket a hangulat, és nem a nyomokban lelhető témák-töredékek inspiráltak. Atonális, bátor zene, de ha egyszer nekiszaladsz… nekem film szinte, mozi a fejemben, a város modernitásába csöppenő vidéki ember zavaráról, aki rögtön útban van, rögtön ledudálják, ahol az élet vagy úton van, vagy útban; ömlik ránk az inger, a zaj, a szagok, egy nagyváros elképesztő lüktetésébe csöppen egy rögvest töredékessé váló, széteső egykori harmónia. Az első tétel agresszív, nincs tekintettel rád se, hallgató… a másodikban a felérkező lassan megtanulja kezelni ezt a „fentet”. Egyre több összefüggést ismer fel, a kaotikus kezdetek, a hangnemből hangnembe eső ritmikai káosz elemei lassan ismerős frázisokká bomlanak. A harmadik tétel a szembesülésé: mit is veszít az ártatlan szem ebben a „látványtanulásban”. A negyedik hazautazna az egykori helyekre és dallamokba, az otthonosba – s az ötödik konstatálja, nincs haza már: a falu a városra hasonlít, s a hazatérő a megbékélés helyett felfedezi az egykori otthonban ugyanazt, mint ami elől hazamenekült volna. 1928-ban írta Bartók – de mintha előre árnyékot vetett volna a saját sorsára is.

Nincs hova haza, a falu a városra hasonlít. Mert a falu mindig is a várost majmolta. Talán ez túl erős – mondjuk inkább így: ha érkezett városból hatás, akkor a falu annak előszeretettel alávetette magát. Tény, Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák. Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla. Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa nélküli, szabad „így is lehet” irányába. A népzene századokig nem ismeri el az alaptónust. Bátran vált hangnemet egy frázison belül akár háromszor egymás után, a fél hangok sajátos, disszonáns egymás mellé helyezésével díszítve. A játszók egymástól ellesett fogásai szabadon variálhatók, nincs kánon, csak tetszés – de mivel a hallgatóság maga is énekel, játszik, szövegel, alkot, ezért fogékony közönségként választ a tetszeni vágyókból. Itt nincsenek divatok és egy játékmód „hagyománya” csak addig él, amíg valaki el nem játssza jobban, kifinomultabban, több lélekkel.

Az első törés ebben a magára hagyottságban a reformkor és Petőfiék – pont azzal, hogy észrevették a gazdagságait, és megmutatták a városnak. A műdalt, a magyar nótát, a mai értelemben vett cigányzenét a város termeli ki, teremt belőle divatot, emeli ki a legnagyobbakat, a Dankó Pistákat – hogy aztán epigonok serege járja szélesre az általuk lelt, jól lekottázható ösvényt. Hamar Dániel jóízűen megosztotta velünk, hogyan használtak a hangszeresek a divatból kiment duda helyett hegedűt, Sipos Misi ízelítőt adott belőle – azt én tenném hozzá, hogy a duda azért ment ki a divatból, mert nem írtak a dudaszóra magyar nótát… Hallatlanul szegényes megközelítés a népdalhoz képest minden sajátos gazdagsága mellett a nóta. De ennyit engedett a kotta – Bartók egyik felismerése, hogy a népdal jóformán alig kottázható; hiszen túl a tónusbeli, már tárgyalt gondokon teljesen a játszó szeszélye, mikor mi dallam és mi cifra, díszítmény a dallamon…

A második törés a kiegyezés utáni fellendülés időszaka… durvát mondok: a prosperáló idők sose tesznek jót a népművészeteknek – a prosperáló idők a vidéket önellátás helyett vásárlásra buzdítanák. Félreértés ne essék, látom, mit beszélek. A magárahagyottság minden esetben durva társadalmi szakadékok kialakulásához, nyomorhoz, létromláshoz, viharsarokhoz (is) vezethetett, s az önellátás is csak addig működik, amíg egymás után nem jön három-négy durván aszályos év. Mindenesetre a népművészet gazdagságának nem tett jót a fellendülés, a gabonakonjunktúra – a gyűjtők valóban az utolsó pillanatokban kapkodták össze a kincseket (főleg ha figyelembe veszem, hogy utánuk a totalitás jött, a diktatúráké, háborúé, végül a médiáé). S hogy mekkora kincseket… Bartók szerintem nem az összegyűjtött, fáradságos munkával lejegyzett, és egész életen át használt „inspirációs bázist” köszönheti elsősorban a népzenének, hanem a játszók attitűdjét, azt a hallatlan bátorságot, amit a „nem úgy van az, komám, hanem így…” felszabadultságából fakad. Mert szerintem ez a felszabadult bátorság tette Mozarttal és Beethovennel egy szintre Bartók Bélát; az a látszatra könnyed szigor, ami nem elégszik meg a legjobbal; sőt, neki a tökéletes sem elég.

Csodálatos este volt – alig engedtük le a játszókat a színpadról. S megtörtént a (csaknem) lehetetlen is – a komolyzenészek visszajöttek a muzsikusokkal egy kis nem tervezett ráadásra. Nem láttam még ilyet, remélem, még fogok. Nagyon szépen köszönöm!

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Murakami Harukit a magyar olvasók eddig elsősorban monumentális nagyregények szerzőjeként ismerhették, tavaly év végén azonban végre kézbe vehettük a szerző korai novelláit tartalmazó, angolul több mint húsz éve olvasható Köddé vált elefántot. Nem véletlen, hogy az angol kiadást említem, e kötet esetében ugyanis az tekinthető „eredetinek” – tíz évvel később követte a japán kiadás, mely a maga nemében kuriózum, hisz tartalmaz egy, a szerző által „visszafordított” novellát is (az amerikai folyóirat-megjelenések esetében megszokottnak mondható lerövidítésnek áldozatul esett „Tiroli nadrág” jutott e fura sorsra). Minderről: a válogatás mikéntjéről, a novellák keletkezésének és első megjelenésének körülményeiről, az amerikai publikációs lehetőségekről hosszan mesél a szerző a japán kiadáshoz írt bevezetőjében. Hálásak lehetünk, amiért bekerült a mi kiadásunkba is (nemkülönben az amerikai szerkesztő előszaváért), már csak azért is, mert egy új Murakamit ismerhetünk meg általa: egy fiatal, még bőven az egetrengető világsikerek és Nobel-esélylatolgatások előtt álló, feltörekvő írót, akinek addigi pályája csúcsát jelenti, hogy a The New Yorker felkérte állandó szerzőjének. És aki természetes közegének (még) a novellát tekinti – példaképének pedig azt a Raymond Carvert, akinek műveit korábban japánra fordította.

Érdekes hogy épp Carvert… Murakamiról nem elsősorban rá asszociálnánk, pedig a nyugtalanítóan hétköznapi, magányos, kilátástalanságukba csendesen beletörődő sorsok ábrázolása tekintetében valóban nem állnak olyan távol egymástól. És bár eddig egészen más oldaláról ismertük, e novellákban a japán szerző azt is bebizonyítja, hogy ha muszáj, tud ő sűrítve, szavakkal takarékosan bánva is komplex sorsokat felfesteni – ha rosszmájú lennék, írhatnám, hogy tehetné gyakrabban, de az a szomorú igazság, hogy én szeretem olvasni olykor sehova sem vezető többszázoldalas gondolatfolyamait is, szóval tőlem aztán írhat, amennyit csak kedve van. De azért jó tudni, hogy a „látomás” mellett a kisepika megkövetelte mesterségbeli tudás is a kisujjában van.

E válogatás tizennyolc novellájának legtöbbje pusztán formailag különbözik a regényektől – a téma gyakorlatilag ugyanaz. Hol is vagyunk pontosan, amikor azt gondoljuk, otthon vagyunk e világban? Vajon ugyanott, ahol a többiek? Vagy mindannyian külön kis világok vagyunk, bármiféle kapcsolat, az átjárás bármilyen lehetősége nélkül? Vajon ez az univerzális magány feloldható valaha? Közel kerülhetünk a másik ember valóságához egy röpke pillanatra akár? S ha igen, mi történik?

Ahogy a regényei általában, e novellák is amolyan „semmikülönös” történetek. Egy húg bemutatja bátyjának a jövendőbelijét, mire a báty konstatálja, hogy mennyire más életet élnek ők ketten. Nem változik meg hirtelen, nem értékeli át az életét, nem ébred rá, hogy elvesztegette a fiatalságát és ideje lenne megkomolyodnia – semmi hasonló amerikanizált klisé. Pusztán elénk pakolódik egy szituáció, hogy kiolvasunk-e belőle bármiféle „magyarázatot”, „tanulságot”, vagy egyszerűen hagyjuk magunkat elveszni a jólesően ringató szövegben, csak rajtunk áll. Üdítő, mennyire nem erőlteti ránk a mondanivalóját – épp ezzel éri el, hogy visszafogott, olykor kimért, olykor szinte szertartásos szavai igazán mélyre hatoljanak.

Ahogy bemutatja például a „Szendergés” főszereplőjének mindennapjait. Semmi dráma, semmi hatásvadászat, semmi könny – csak az iskolai órarendszerűen koppanó mindennapi teendők és egy rezignált „Ez az én életem”. Rutinszerű, fásult, kiüresedett mindennapokban lézengő szereplők bukkannak fel sorra a lapokon, és bár nem történt velük semmi látványos tragédia, sőt, többnyire jólszituáltak, szép helyen élnek, előttük egy halom lehetőség, az olvasó óhatatlanul felteszi magának a kérdést: hogyan kerültek ide? Épp ide? Vajon ide akartak jutni? És vajon én, az olvasó hova akarok jutni? Akarom én, hogy ilyen életem legyen?

Akadnak persze itt is misztikummal szolidan átitatott novellák – de ahogy azt már Murakaminál megszoktuk, a misztikum is csupán egy lehetőség. Lehet, hogy ott van, lehet, hogy nincs. Lehet, hogy mindig is ott volt. Mintha csak egy pillanatra elhúznának egy fátyolszerű függönyt, ami a mi világunkat a másiktól elválasztja – hogy épp mi pottyan át egyikből a másikba abban az egy pillanatban, ki tudhatja… Éppúgy nem tudhatjuk, mi van a fátyol mögött, ahogy nem tudhatjuk, mi van a másik embert fedő „fátyol” mögött. Fátylaink, ha úgy tetszik, álarcaink is világokat választanak el egymástól. Néha fellibbentjük őket, néha kapcsolatokat teremtünk, átlépünk másik világokba, másik valóságokba, néha megízleljük a varázslatot, ami két ember, két világ között létrejöhet – aztán ismét lehull a fátyol, és ott maradunk üres kézzel, kifosztottan, magányosan. És rájövünk, hogy minden kapcsolat csak illúzió – mint a semmiből érkező telefonhívás, melyről soha nem tudhatjuk meg, ki hívott, mi akart, miért és egyáltalán valóban minket akart-e. Vagy csak eltévedt a téridőben, és kikötött egy másik ember fülében.

Ahogy írom ezt az ajánlót, szép lassan engem is maga alá temet ez a lassú melankólia, pedig nem feltétlenül kéne… Mert ellentétben a regényekkel, ezek a novellák a maguk módján szórakoztatóak, olykor még viccesek is. Önmagukban olvasva, ha nem törekszünk mindenáron egy „összkép” megfogalmazására, pláne, ha nem pakoljuk őket nagytestvéreik mellé, még csak nem is hagynak maguk után szomorú atmoszférát. Rövidek, kompaktak, élvezetesek – ilyesformán tökéletesen alkalmasak lehetnek a szerzővel való ismerkedésre. A rajongók pedig úgyis elolvassák, és továbbgondolják. Mert mi már csak ilyenek vagyunk…

Kiadó: Geopen

Fordító: Nagy Anita

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935-1946

Nem tudok erről a könyvről a kétszerkettő józanságával írni – és nem csak azért, mert akkora holdudvart vet; mert Radnóti egész gyönyörű költészete keríti. Gyarmati Fanniról élt bennünk egy kép, ő volt „a költő özvegye”, a példásan gondozott hagyaték mögött a hallgatás. Ahogy nem „adta el” a történetüket soha és semmiért, ahogy a csendtől csak mélyült ez az elmondhatatlan dráma. Valahogy szoborrá lett Fanni, már életében – úgy hírlett, azon kevesek sem jutottak elég közel hozzá e kép élőbbé formálásához, akik felé felengedett. Egy életen át gyászolt, minden hivalkodás és szereplés nélkül, pusztán e hallgatással.

S most itt a napló, ahonnan elénk penderül egy fiatal, húszegynéhány éves nő, a maga szorongásaival, rémületével és megfelelési kényszereivel – olykor szinte a nyafogásig kifakadó makacsságaival. A hirtelen és szigorú ítéletekkel kortársai iránt, éles szemmel észrevett önáltatások leleplezője – s aki a szerelme: Mik gyengéit, hiúságait, lustaságát (amely valójában hivatal-félelem) s az ebből fakadó felhorkanó dühöket is kíméletlenül felvázolja; sőt, nagyobb haraggal a versekbe csorgó elgyengüléseit is. Miközben szerelmük minden kis vívódás, összeveszés, harag, s az ezt nehezen papírra engedő önmarcangolás ellenére is szinte a lapokról csorgó, forró és mézes tény. …volt a Népszavánál is, hitegetik. Ígérgetik, hogy jön majd megint vers, nem lehet olyan sűrűn. Fenét nem lehet. Az ő embereiknek, akik kedvesek valamelyik ottani főembernek, minden alap nélkül esetleg – folyton jött írásuk. Mi csak a magunk könyökével verekszünk… két fiatal, állandó küszködésben egy nem igazán bőkezű pályán.

Ez a szöveg nem kíméletes senkivel – mentségére legyen: az írójával sem. Nincsenek kiszerkesztve belőle a kínos, mísz részletek… nem tehetek róla, de akkor azt gondoltam róla: olyan nyomott kis zsidó. Ha magamban tartom, sokkal rosszabb… nincsenek belőle kimazsolázva a fejfájások, a hisztik, a féltékenykedések, a sérelmek és sértések – a két ennyire fiatal ember egymáshoz csiszolódása közben pattogó szikrák. Ez a hitele, ettől személyes, de ettől nehéz is olvasni – mert tényleg ledönti benned a szobrot. Mind a kettőt. Kisszerű mer lenni, de ezzel enged közel. Nem csodálom, hogy Fanni nem engedte nyomtatásba az életében – tudván, időközben távozik az egykori kortársak java is. Este Szerb Tóniéknál. Szinte hisztériásan ordítozom, hogy nem bírom, nem bírom tovább ezeket az estéket, ezeket a továbbrohanásokat… Nem érik meg ezek a mindig egyforma meddő és hülye „társadalmi érintkezések” ezeket az én szörnyű estéimet. Aztán mégis elmegyünk, és elég kellemes is volt… ez a napló tényleg napról napra közvetít egy miliőt is, nemcsak két fiatal egymással való gyönyörködését.

És egy kort, amely nemigen adott teret gyönyörködésnek. Olyan nehéz látni innen, a jelenből az akkori reményt! Nehezebb, mint a koppanó borzalmakat, a későbbi tehetetlenséget. 1935 és 1946 között kifordult magából az ember, és nehéz látni, a kultúra maradék erejébe kapaszkodó, semmit markoló értelmesek milyen nehezen hitték ezt el. Hogy ezt is, azt is lehet. Hogy ez valójában egy feneketlen mélységű pokol – mindig van benne lejjebb. Most megkezdődtek a könyvnapok. A sátrak változatlanul csinosak, színesek, de a feliratok riasztók. Magyar élet sátra, Egyedül vagyunk sátra, Nyilaskeresztes sátor is van, és micsoda szerzők!... Persze Szabó Lőrinc, a bitang az hallgat, ahhoz van esze, hogy nem jó most szerepelni ebben a „csodálatos forradalomban”. Eddig csak járatta a száját felelőtlenül, és írta a dicsőítő riportokat Németországból, de most tudja, jobb lesz háttérben maradni… napról napra a kor, az egyik üldözött-zaklatott, meghurcolt és bújtatott tanú szemével.

És a tanú szemével a versek. Nem az irodalmi jelentőséget hangsúlyozom. De nézzétek, hogyan rétegez jelentéstöbbletet a tény az olvasásba, hogy Radnóti Miklós (ha tehette) napra pontosan datálta a költeményeit – s hogy Gyarmati Fanni (ha tehette) minden naphoz odarendelte a krónikát.

…Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

írja a költő 1941. április 6-án – meséli a Tarkómon jobbkezeddel című versbe. Nagyon nehéz nap ez a mai… délelőtt feljön egy növendék a hírrel, hogy Teleki halott. Aztán pár percre rá iszonyú repülőbúgás… Miklóst hívják Nagyváradra egy előadóestre, ő olvasson fel Attiláról, de jóformán alig mennek a vonatok és minden perc hozhat meglepetést, nem akar most elmenni, nincs is olyan állapotban… kerül a naplóba 3-án és 5-én. Teleki öngyilkossága és az aktív részvétel Jugoszlávia lerohanásában a visszavonhatatlant jelentette. Tehetetlen düh, keserű előérzetek közt szövődnek a naplóba a mondatok. Mindenki a maga módján „gyógyul” ebből – a költő így, a következőnek megírt (talán) legszebb magyar szerelmes verssel:

Két karodban

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem. 

Nézzétek, hogy köszön ez az április 20-ára datált vers az előzőnek, és hallgassátok Fannit: Szép, nyugalmas szombat délután, este ragyogó film: Így élni jó. Két ember fél és élteti egymást. Ahogy lehet. Úgy vigasztalva a másikat. Ez a napló minden Radnótit szerető embernek hallatlan ajándék – mert nem (vagy nem csak) az élet intimitásába láthat be vele az olvasója, hanem az ihlet, egy költő belső életének intimitásaiba is.

Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira. Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosított figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig ható fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen, erősen cinikus magamra figyeléssel. Mintha vergődéseimet az adott megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő tekintet. Tudom, hogy ezt nem lehet kibírni, és tudom, hogy ki lehet bírni… Most már biztosan nincs meg. Le merem írni, mert így van. Isten elhagyott engem, le merem írni, mert így van. Minden-minden földöntúli pártfogás, szeretet nélkül maradtam itt. Mire volt jó a megmenekülésem… Minek maradtam itt, Uramisten?

Maradt. Megőrizte. Nem tudok mit szólni ehhez többet. Nincs mit mondani ehhez többet. Olvassátok!


Kiegészítés. A híreket manapság borzoló szerelmi háromszög-témához majd hozzáteszem egyszer a magamét - ha kissé távolabbról tudom szemlélni a Beck Judit interjút és a hatását. Fontos interjú ez, és alapjában érinti mindazt, amit fentebb leírtam - de nem feltétlenül úgy, ahogyan az interjúban elhangzottak alapján gondolni lehetne. Verset valahogy könnyebb volt írni erről. Olvassátok el, ha akarjátok. Végül nagy valószínűséggel úgyis csak ezt fejteném ki prózában is.

Ben Aaronovitch: Soho felett a hold

Ben Aaronovitch sorozatindító fantasy-krimije, a London folyói tavaly még az év végi összegzésembe is bekerült, mint az év egyik legnagyobb meglepetése – nem meglepő hát, hogy alig győztem kivárni, hogy rávethessem magam a folytatásra. Ahogy az sem, hogy azért picit húzódoztam, mert ilyenkor bizony mindig fennáll a veszélye annak, hogy kiderül: csupán egyszeri csoda volt… London folyói kapcsán pláne volt erre esély – őszintén szólva azóta sem tudtam teljesen biztosan eldönteni, hogy csupán a Kraken-nosztalgia, az angol humor, vagy Aaronovitch utánozhatatlan stílusa szerettette-e meg velem a könyvet, és halványította el a krimi- illetve fantasy-szál gyermekbetegségeit, vagy valóban annyira jó volt. A folytatás fényében nyugodtan mondhatom, hogy is-is. A gyermekbetegségeken szép lassan túlesünk, egyre otthonosabban mozgunk a műfajok között, a hangulat és a humor pedig még mindig a régi.

Varázslótanonc-rendőrünk, Peter Grant az első részben történtek után sem komolyodott számottevő mértékben, noha most már legalább tisztában van azzal, hogy nem ártana. Mert hát lássuk be, kispályás utcai tolvajoknál és részeg dulakodóknál némiképp fajsúlyosabb gonosztevőkkel kell szembenéznie eztán. Fekete mágusokkal, teszem azt. Pardon, politikailag korrekt megfogalmazással „erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználónak” illenék nevezni őket. Akárhogy is, gonoszok, erősek, sokkal otthonosabban mozognak a mágia világában, mint Peter, aki még mindig ott tart, hogy szeretné egyszer végre nem felgyújtani a szobát, amikor gyakorol. És tekintve, hogy mestere, Anglia utolsó bejegyzett varázslója, Nightingale felügyelő még lábadozik az előzményben történtek után, ez eleve vesztes ügynek tűnik.

Na de álljunk csak meg! Ha Nightingale az utolsó varázsló, akkor miről is beszélünk? Netán felbukkant egy újabb, eleddig sötéten bujkáló mágiaűző? Vagy több? Kik ők, hol voltak eddig és mégis mit képzelnek, hogy csak úgy varázsolgatnak, a Hodály felügyelete nélkül? Azt hiszem, Peter ezen a ponton azért elgondolkodott, hogy ne vágjon-e hátraarcot és helyeztesse át magát az ügyfeldolgozókhoz, de sajnos (?) ez egy olyan buli, amiből nem lehet csak úgy meglépni. Ha az ember egyszer mágustanonc lesz, az is marad. Még akkor is, ha lassan tanul és mindent felgyújt maga körül.

Persze a fekete mágia csak az egyik szelete az ismét több szálon futó történetnek, akad itt „hagyományosabb” nyomozás is (már ha bármi hagyományosnak nevezhető Aaronovitch Londonjában) – például néhány váratlanul elhunyt dzsessz-zenész esete, kiknek halálában látszólag nincs semmi közös, mégis: valahogy nyugtalanítóak. Mintha valaki (vagy valami?) kiszívta volna az életerejüket. Netán dzsessz-vámpírokkal állunk szemben? S ha ez még nem lenne elég, egy félévszázados fotón felbukkanó arc és néhány lopott könyvtári könyv egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Peter tehát nyomoz, közben bénázik, néha besegít a gyilkosságiaknak, furikázik, mentőautókat köt el, és leamortizálja fél Londont. Ja, és majdnem megint magára haragítja a várost körülölelő folyókat. Plusz csajozik – kicsit sokat, ha engem kérdeznek, de hát fiatal, menő, és a titkos szívszerelmének épp leszakadt az arca, úgyhogy nem nagyon akar pasit látni maga körül – nem csoda hát, hogy kétbalkezes rendőrünk belebolondul az első gyanús hölgyeménybe, akit elé sodornak a nyomozás hullámai. Mindeközben még arra is jut ideje, hogy egykor majdnem-legendának számító apját visszaterelje a dzsessz-színpadokra. Mert ne feledjük, miközben nyomozunk, mágiát tanulunk, üldözünk, végig szól a Body and Soul…

Ami jó. Amennyire nem tudtam mit kezdeni a Patkánykirályban központi szerepet játszó jungle-dallamokkal, annyira jólesett most az a plusz, amit a zene adott a könyvhöz. Szeretem a dzsesszt, hát még a jó dzsesszt – élmény volt olvasni ezekről a klasszikus előadókról és emlékezetes (vagy épp tragikus) előadásaikról. A számcímekből kölcsönzött fejezetcímekért pedig külön jár a pirospont, nyugodtan tessék olvasás közben-után meghallgatni őket. De a dzsessz valóban csak hozzátesz, a középpontban még mindig Peter és az ő tanonckodása áll. Továbbra is rettentően szimpatikus, hogy nem lesz belőle egycsapásra valami világmegváltó szupermágus, sőt – bénázik, szenved, latint magol és vállalja a gyengeségeit; ugyanakkor kíváncsi és keresi a választ azokra a kérdésekre, melyekre még tapasztalt mestere sem tud felelni. Ahogy Peter tanul és kutakodik, úgy tudunk meg mi is egyre többet erről a világról, a mágia múltjáról és jelenéről és látunk egyre több lehetséges jövőt… Melyek között ki tudja, tán olyan is akad, ahol a jelen technikai vívmányai és a mágia együtt (is) tudnak működni. Sőt, az is lehet, hogy a technika segítségünkre lehet felfedni a mágia egyes titkait. És még az is előfordulhat, hogy nem csupán két mágussal kell nekivágnunk a további nyomozásnak, hanem...

Ha az előzménynek fel is róhattunk némi vázlatosságot és hogy túl keveset tudunk meg erről a sajátos fantasy-világról, itt nem lehet különösebb panaszunk. Kerekedik szépen, és amit megtudunk róla, az alapján igen ízletesnek tűnik – persze akad megannyi nyitott kérdés, laza kézzel odavetett függővégek sora, megmagyarázatlan lények és London, az elbűvölő London, aminek még vannak felfedezésre váró arcai bőven. Nincs kétségem afelől, hogy a folytatások során is remekül fogunk szórakozni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Pék Zoltán

Patrick Süskind: A mélység kényszere

Három elbeszélés és egy elmélkedés – írja a kötet alcíme. Patrick Süskind, a Parfüm, A galamb és a Sommer úrtörténete szerzője soha nem többszázoldalas nagyregényeiről volt híres, de ez a tömörség, ami e négy szösszenetből árad, még tőle is meglepő. Eme szellősen szedett száz oldal négy kompakt kis esszét rejt, melyek mindegyike a Süskind korábbi műveiből is ismerős témákra fűzhető fel – avagy micsoda mélységek, milyen álmok, vágyak, kényszerek, mániák, félelmek rejtőzhetnek a létező leghétköznapibb tetteink mögött is. S vajon mivégre? Miért tápláljuk őket, adjuk át magunkat nekik, hajszoljuk bele magunkat a lehető legképtelenebb helyzetekbe értük? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk. Gyarlók, gyávák, álmodozók, mániásak, szenvedélyesek és kiszámíthatatlanok. Olykor elmegyünk a végsőkig, nem törődve a minket körülvevő világgal, hajtjuk az igazunkat, még ha mindenki bolondnak néz is minket – olykor meg a legkisebb ellenállás láttán feladjuk és mindent eldobunk magunktól.

„A mélység kényszere” főszereplője például utóbbi csoportba tartozik. A feltörekvő grafikusnőre korai kiállítása alapján akár még fényes karrier is várhatna, ha nem venné annyira szívére egy vitriolos tollú kritikus bírálatát – ám szívére veszi. Hogy mennyire, annak felderítését bízzuk az olvasóra, elégedjünk meg annyival, hogy a kritikus második cikkén át Süskind nem kevésbé vitriolos kritikáját adja a mai ízlésformálóknak és a művészetkritikának úgy általában – nem utolsó sorban jóízű figyelmeztetést ad feltörekvő művészeknek: csak ne vegyük magunkat olyan véresen komolyan… Nyolc oldalnyi könnyedség az egész, mégis kezébe adnám a körülöttem lébecoló kritikusoknak és fiatal avagy kevésbé fiatal művészpalántáknak – ha nem is találják feltétlenül tanulságosnak, legalább szórakoznak egy jót.

A „Viadal” középpontjában mondhatni a másik véglet, a nyerőszériájába már belefáradt öreg sakkmester áll, aki titkon alig várja, hogy végre valaki legyőzze. Sosem olvastam még ilyen izgalmas leírást egy sakkpartiról (jó, elismerem, valószínűleg sosem olvastam még sakkparti-leírást) – igazi idegek harca, gigászok küzdelme egy alkonyba burkolózó parkban, vérmes remények összecsapása, generációk egymásnak feszülése. Ha az előző elbeszélés művészpalánták kezébe való, ez leginkább hivatásukban/szakmájukban/hobbijukban megfáradt nagymestereknek: tudni kell, mikor érdemes abbahagyni. Lehet, hogy nem jön senki, nem dönti le senki a szobrunkat, lehet, hogy még nem kell, de ha már nem okoz élvezetet, nem okoz semmit, csak megszokás, nyűg, magunkkal szembeni elvárás, akkor le kell tenni – tollat, ecsetet, sakkbábut egyaránt. Az ember ne legyen a saját szobra.

Pláne ne kövüljön meg még életében, ahogy a „Mussard mester testamentuma hőse” – aki olyan egetrengető tudományos felismerést tesz, amibe szó szerint belekövül. Kacagtató, már-már fantasztikus elemekkel operáló történetében Süskind egy harmadik, nagyon is tipikus „jelenséget” vesz górcső alá – a felfedezésükbe belebolonduló, azt cáfoló tényekre olykor fittyet hányó, saját igazukhoz a végletekig ragaszkodó tudósok mániáit. Keserű, ahogy a másik kettő is, mégsem tudjuk megállni nevetés nélkül, hisz oly könnyen elképzelhető. Ugyanakkor a kisördög csak ott motoszkál mindenkiben: hisz a legtöbb valóban egetrengető tudományos felfedezés is megálljt nem ismerő, olykor a saját életüket kockára tevő tudósoknak köszönhető. Ki tudhatja hát, mikor kell feladni?

Könnyed, csevegő hangvételével, visszafogott iróniájával és kikacsintásaival Süskind remekül egyensúlyoz a banális és a nyomasztó határvidékén, úgy, hogy közben saját magát is alaposan kifigurázza. Hisz az „elmélkedés”, az „Amnesia in litteris” nem más, mint jellegzetes könyvmoly-önvallomás… „Lerogyok az íróasztalomnál álló székre. Ez szégyen. Botrány. Harminc éve tudok olvasni, és ha sokat nem is, ezt-azt azért olvastam, s mindebből nagyjából annyi maradt meg, hogy egy ezeroldalas regény második kötetében valaki pisztollyal agyonlövi magát. Harminc évig hiábavalóan olvastam! Gyerekkorom, ifjúságom és férfiéveim ezernyi óráját töltöttem olvasással, és az egészből semmi sem maradt vissza, csak a teljes felejtés.” Ismerős? Hát persze! Ám mielőtt kétségbeesnénk, és gőzerővel elkezdenénk újraolvasni, memorizálni, katalogizálni, leckéket tanulni és kétségbe esni, fogadjuk meg a szerző tanácsát és hagyjuk egyszerűen hatni az olvasottakat. Hisz a konklúzió mindig ugyanaz: ahogy a kritikák, a felfedezések, a mániáink, úgy az olvasottak is hozzánk tesznek valamit. Hogy mit kezdünk velük, megtörünk a súlyuk alatt, belekövülünk a nyomásukba, újra meg újra ugyanazokat a köröket futjuk, vég nélkül vagy elengedjük, amit el kell, és elfogadjunk, hogy aminek be kell épülnie, az beépül, csak rajtunk áll…

Kiadó: Partvonal

Fordító: Várnai Péter

Canzoniere Grecanico Salentino - Művészetek Palotája 2015. január 30.

Én egy kumma szót nem hallottam eddig a pizzicáról – az olasz csizma sarkán elterülő Salento „helyi tarantellájáról”, de hogy eztán odafülelek, ha a szót hallom, az biztos. Van egy varázsa ennek a szinte őrjöngésig pörgető féktelen dalnak és táncnak – amellyel a legenda szerint elbánhatott a mérges pók csípésével a szervezet; az egész mediterránumra jellemző, mindenhol megvan a saját variációja. A pizzicába beleszövődik Afrika, a hangszerválasztással, harmóniákkal és ritmusokkal; a „csizmasarkon” élő görög kisebbség saját zenei kincse, a többszólamú kórussal és a kérdezz-felelekkel. A féktelen, pörgető, vidám játékot átszínezi a máshonnan érkező líra. Érdekes ez – mintha tényleg az a hagyomány maradna élő, amely befogadó; amely egy fogható, megőrzött irány mentén nem szégyell időről időre változni.

A Canzoniere Grecanico Salentino 1975 óta létezik; a stafétát az öregektől átvette azóta a fiúk nemzedéke. Gyönyörű történet ez, az együtt játszó zenészdinasztiáké: Daniel Durante mintegy az örökségét adta át fiának, Mauronak a zenekarvezetéssel – s az együttesében kulcsszerepet játszó gitáros: Roberto Licci fia, Emanuele most a fiú, Mauro támasza. Az együttes teljesen megújult – s jelenleg az egyik legjobb olasz népzenei formációnak tartják, világszerte játsszák a dalaik, fesztiválok és koncerttermek versengnek értük. 2013-as lemezük, a Pizzica indavolata a szakmai fórumok jelentős része szerint az év legkiemelkedőbb hanganyaga volt. Azt hiszem, ennél szebben semmi nem igazol egy zenekari megújulást – de még ennyire sincs szükség; egyszerűen meg kell hallani őket.

Meg kell hallani, ahogyan Massimiliano Morabito lehajtott fejjel bűvöli a harmonikáját. Ennek a zenei repülőszőnyegnek ő az egyik motorja – minden feltűnő gesztus, jó értelemben vett kivagyiság: „zenészség” nélkül. Egyetlen dalban enged ennél többet, amikor az együttes energiabombája, Giancarlo Paglialunga ül mellé egy duettre, tamburinnal a kezében. De ő azt hiszem a haldoklót is képes volna táncra perdíteni. Ebben a sokhangú, öt remek énekest egymásnak feszítő zenekarban az övé a legnagyobb hangi dög. Paglialunga a ritmus folyamatos kézben tartása mellett ott a bal szélen időnként akkora dudás a csárdában, mint amekkora a Radicantoval volt a középpontban Raiz. Persze itt mindenki minden – a legtisztább fájdalmú női hang, Maria Mazotta kezében is feltűnik időnként a tamburello, a csörgődob – bár azért az ő dolga leginkább az ének… 

Meg kell hallani, ahogy Emanuele Licci használja a buzukit, a gitárt. Ahogy teleszínezi a többi hangszer hagyta helyet – mondanám, de ekkora gazdagságban tényleg mindenki csak annyit színez, amennyi helye van. Persze azt aztán telistele: sűrű zeneleves ez, repül vele az idő. Az övé az éteri hang, a terc; Giancarlo Paglialunga hangsúlyait a legtöbbször ő puhítja el… Meg kell hallani, ahogy Giulio Bianco válogat a dalokhoz a bőröndnyi dobozból fúvós hangszert, dudától a szájharmonikáig – hogy aztán időnként egy basszusgitárral teljesen máshonnan töltse a közöst. Giulio fiatal kora ellenére számtalan lemezzel a háta mögött, keresett zenészként érkezett az együttesbe állandó tagnak – ez is mutatja, mekkora rangja van ma a Canzoniere Grecanico Salentinoban játszani…

Meg kell hallani Mauro Durantét, ahogy hegedül. Ahogy kézbe veszi a tamburint – és egy szál maga olyan dobszólót nyom az egy szem csörgődobbal, hogy ha nem látod, nem hiszed el, hogy egyedül csinálja! Valahol a színpadra lépése első pillanatától egyértelmű, hogy ő vezet. Elviselve, hogy hangban csak a negyedik – a felelgetősökben így is következik. A színpadra, a zenészek elé időnként kipenderül Silvia Perrone, a táncos – és táncolja a pizzicát. Hiszen ez ízig-vérig tánczene, Maurónak a Fesztivál Színház közönségét se kellett különösebben hosszan győzködnie, hogy ugyan már, álljunk fel és merjünk a ritmusokra és dallamokra mi is mocorogni…

Így elsőre olyan nekem a pizzica a Canzoniere Grecanico Salentino tálalásában, mintha valamiféle ősrégi-friss, mediterrán keretbe helyezett ír kocsmazenét hallanék. Féktelen dolgot, olyan mulatságot, aminek csak a fáradtság vet véget – vagy az se. Egy biztos, először el se akartam hinni, hogy véget ért. Hogy tényleg így elrepült velünk az idő...

Nem a legjellemzőbb arcuk, de ehhez van klip:

Blake Crouch: Wayward Pines

Nagyjából a megjelenés előtti napig hezitáltam, vajon kell-e nekem ez a könyv – a májusban érkező sorozat promójával jócskán megtámogatott hírverés ugyan ígéretes olvasnivalót vetített előre, a nagyvonalakban felvázolt sztori és a külföldi kritikák is csupa jót ígértek, mégis hezitáltam, mert hát valljuk be, ilyesmit azért már nem egyszer láttunk/olvastunk. És nem is csak a „túlságosan is adja magát” Twin Peaksre gondolok. Másrészt… Előzetes információk alapján ez azért eléggé műfaji katyvasznak tűnik (krimi? thriller? horror? sci-fi? mindez egyszerre?), és bár én szeretek műfaji katyvaszt olvasni (ne menjünk messzire, tavaly a Déli Végek trilógia pont ezzel vett meg), ez mindig kétesélyes. Egyébként ha már itt tartunk, sok szempontból egy újabb Déli Végeket vártam – és bár ez nem az, megvan benne a potenciál, hogy hasonlóan jó legyen.

Hezitálás ide vagy oda, miután kézhez kaptam, a kapcsolatunk meseszerűen alakult – egy hirtelen ágynak döntő betegségnek köszönhetően (na jó, ez nem annyira meseszerű) egy délután alatt elolvastam, és meg kell mondjam, valahol jó, hogy így alakult, mert ezt a könyvet némiképp bajos lett volna munkába-munkából békávézások alkalmával, húszoldalanként fogyasztani. Pláne, ha az embernek nincs lehetősége a munkahelyén stikában olvasni. Ez ugyanis nem nagyon engedi letenni magát. De tényleg. Tudom, hogy a „letehetetlen” jelzőt némiképp elkoptatta, hogy minden thrillerre rányomják (és minden másodikról Stephen King mondja…) de higgyétek el, tényleg nehéz. És nem is feltétlenül azért, mert olyan nagyon feszült lenne, hanem mert sokáig az égvilágon semmi nem történik benne, és ez baromira nyomasztó.

Jó, persze, valami azért történik… Dale Cooper Ethen Burke, az állítólagos különleges ügynök két eltűnt társa után nyomoz, amikor elvetődik az idilli Wayward Pines városába. Isten hozta a Paradicsomban! Apró szépséghiba, hogy a város határában elcsapja egy bazi nagy kamion, ezért némiképp összetörten, emlékek, tárca, jelvény és pisztoly nélkül tér magához – de hát a városlakók kedvesek, a táj festői, a kórház személyzete hozzáértő, a családját már értesítették, mi baj történhet… Ha nem ugrálna annyit, tán nem is történne semmi, de tudjuk jól, isten háta mögötti kisvárosokba tévedő különleges ügynökök mindig ugrálnak. És furcsaságokra bukkannak. Nyugtalanító furcsaságokra. Meglincselt hullákra, üres utcákra, gyanúsan tökéletesre fésült kertekre és még tökéletesebbre igazított mosolyokra, hirtelen felbukkanó és eltűnő emberekre, óraműpontossággal felcsendülő tücsökzenére. Valahogy mintha nem lenne minden rendben ezzel a kisvárossal.

Épp ez a „valahogy mintha nem lenne minden rendben” olyan idegesítő, hogy nem tudom letenni a könyvet, amíg a végére nem jutok – és ez kizárólag Crouch iszonyúan profi írásmódjának köszönhető. Valahogy úgy adagolja a nyugtalanító apró részleteket a tökéletes felszínbe, pont annyit kever csak bele a csendes őrületből ebbe az amúgy nagyon is ízletes koktélba, hogy ott mocorogjon az agyunk hátsó részében a „miafrancvan???” kérdése. Végül ezzel nyer – a megírás módjával. Ahogy szép lassan elénk pakolja a szereplőket, például – akik éppúgy, mint városuk, kezdettől kicsit nyugtalanítóak, kicsit hamisak, de úgy egyébként simán elmennének hétköznapi őrülteknek. Míg egy idő után ki nem bújik belőlük az állat. Ügyes!

Persze mint minden hasonszőrű regénynek, ennek is a legfőbb kérdése, hogy mi is az a nagy rejtély… Nos, aki a bevezetőben már idecitált Déli Végeket a megválaszolatlan kérdései miatt nem szerette, azt ezúttal megnyugtathatom: megvannak azok a válaszok. Hogy leesik tőlük az állunk, az biztos – hogy mennyire eredetiek, azt nem tudom, én mindenesetre még nem találkoztam hasonlóval sem. Lehet, hogy a műfaj jó ismerői igen (haha, nem mondom meg, melyik műfajéi…). Ám leesett áll ide vagy oda, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy kellett nekem ez a befejezés – én ellettem volna egy nyitottabb (többfelé továbbgondolható) végkifejlettel. Ez így olyan nagyon kerek. Főleg a folytatások fényében – mert mégis hova lehet ezt folytatni? Netán amit kapunk a végére, az is egy még nagyobb átverés?

Okos fickó amúgy ez a Blake Crouch, nyilván tisztában volt vele, hogy úgysem úszhatja meg az állandó „tvinpíkszezést” – inkább elébe ment és az utószóban leírja, hogy igen-igen, ez a regény a kultikus sorozat hatására íródott. Szimpatikus. (Ennél már csak az lett volna szimpatikusabb, ha valamiképp „beleírja” a sorozatot, ahogy például Lauren Beukes tett Philip Pullman könyveivel a Zoo City-ben.) De nem csak a Twin Peaks hatása érezhető itt, egy ponton átmegyünk biohorrorba és kikacsintunk a Lostra (ez a része tetszett legkevésbé) és még a Tortúra Wilkes nővére is megkapja a maga huszonegyedik századi követőjét.

Elnézegetve a sorozat előzetesét (spoilerérzékenyek inkább ne tegyék!), a hangulatot sikerült elkapni – engem innentől megvettek. Ez a beteges, cukros, Stepfordi feleségeket idéző ötvenes évekbeli „mi kis városunk” atmoszféra pont az, ami hozzáragasztja a regényt az ember kezéhez – már csak azért is továbbolvassuk, hogy összetörjük végre ezt a cukormázat. Brrr… Kíváncsian várom, mit hoznak ki belőle – de előbb jöjjenek a folytatások!

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf