Hogy az újcirkusz, mint színpadi
műfaj egyre népszerűbb a hazai közönség körében is, mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál idejére a Művészetek
Palotája parkolójában egy hamisítatlan cirkuszi sátrat állítottak fel a
szervezők – megteremtve ezzel az elsősorban színpadi produkciók mellé egyfajta
békebeli cirkuszi hangulatot is. Ez a sátor ad helyet a fesztivál ideje alatt a
Recirquel új bemutatójának, illetve itt csodálhattuk két estén át a nemzetközi
hírű Cirque Le Roux vendégjátékát (no meg jó néhány koncertet is, hisz a sátor
azért nem csak cirkuszi produkcióknak ad otthont, de ugye megbocsátják nekem,
ha mégiscsak úgy gondolok rá, mint egy hamisítatlan cirkuszi sátorra?).
Mely sátorról egyébként az első
benyomás az, hogy kicsi – nagyon kicsi. Hogy lesz itt a Fesztivál Színház
színpadának méreteihez szabott előadásokéval összemérhető kápráztatás? Ráadásul
úgy, hogy a „színpad” itt egy kényelmesen berendezett nappali szobára hajaz –
kanapéval, íróasztallal, bárpulttal, lemezjátszóval, sejtelmes lámpákkal. Semmi
technika, semmi „attrakcióra” utaló jelzés, semmi segédeszköz. Arról nem is
beszélve, hogy a társulat mindössze négy főt számlál – négy akrobatára vár hát
a feladat, hogy elénk pakolja mindazt, amit a nagyobb társulatoktól már
megszoktunk… Vajon sikerül nekik?
Maradéktalanul! Még úgy is, hogy
az este némiképp döcögősen indul, legalábbis azon nézők számára biztos, akik a
„megszokott” újcirkusz-élményre vártak (már ha lehet „megszokottról” beszélni
egy ilyen friss műfaj esetében). Az indítás a néhol túljátszott burleszk-jelenetekkel
jól mutatja, mily sokrétű és mennyi lehetőségeket rejt magában ez a terület:
van itt színház, komédia, burleszk, pantomim és persze akrobatika. A harmincas
évek fekete-fehér filmjei által ihletett történet és hangulat kiváló háttérül
szolgál a négy művész felszabadult játékának: a szó szoros értelmében játszanak ők, velünk, nézőkkel,
egymással és saját magukkal – miközben talán eddig soha nem látott akrobatikus
elemekkel kísértik a sorsot. Ami igazán meglepő, az mégis a látszólagos
könnyedség, amivel a lélegzetelállító mutatványokat végrehajtják – mintha csak
úgy mellékesen emelnék, pörgetnék, dobálnák egymást két vígjátéki jelenet
között, hogy aztán vállat vonjanak, és folytassák a játékot.
Persze ehhez az kell, hogy a négy
szereplő ne csupán kivételes artista, de kivételes színész is legyen –
komédiázásuk egy percig sem túlpörgetett, minden gesztus a helyén van, a végzet
asszonyának kegyeiért magukat (és egymást) törő alfahímek és a komornyik-bohóc
furcsán egymásba gabalyodó (itt-ott igencsak erotikus utalásokkal tarkított)
viszonyai minden erőlködés nélkül kapják meg a maguk hangsúlyát és
többlettartalmát. Nem véletlen az „elefánt a porcelánboltban” utalás: itt
valahogy senki sincs maradéktalanul a helyén, minden szereplő rosszkor van
rossz helyen, keresztbe tesz, beleüti az orrát, hangulatot gyilkol – pedig mást
sem akar, mint egy kis meghittséget. Aztán amikor megtalálná, jön a
folyton-folyvást nyakát törő bohóc, és belerepül az idillbe.
Ahogy az egész előadás az – a
komédia és az artistamutatványok ilyen profi és ihletett ötvözete egy újabb
színt jelent az egyre gazdagabb újcirkusz-palettán. Egyre jobban szeretem ezt a
műfajt, és egyre nagyobb kíváncsisággal tekintek arra, mit hoz még elém – no és
persze már megint kaptam egy társulatot, melyre muszáj lesz figyelni…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése