Samsara Qurtet, Jyotsna Srikanth - Fonó Budai Zeneház, 2014. október 3.

Hogy meséljem el? Olyan zenészek ülnek a színpadon, egymással hallatlanul nyíltan beszélgetve, egymástól varázslódva, mint Lantos Zoltán, azzal a csodálatos kétnyakú hangszerrel, a hegedűs, aki talán a legszebben fűzi, borzongatóan izgalmas, nem várt helyeken a többi játékába a magáét. Mint Juhász Gábor, a „szerénytelenül teremtő és újrateremtő” gitárfenomén – érésében (olyan ide nem illőnek érezném az öregedést…) talán a legintelligensebb húrsimogató, akit játszani hallottam (s akinek köpönyegéből olyan ifjú titánok bújtak elő, mint Gyémánt Bálint). Mint Szalai Péter, akit lassan tényleg nem érdemes méricskélni, csak hallgatni tátott szájjal, ahogy a tablán (vagy bármin, ami megütögethető) kipörgeti azokat a belénk lüktető ritmusokat… Mint Nyusztai Iván, aki rég levetette már a tanítvány státuszát a másik három mellett, régóta saját jogon visz a ritmussal, ahova akar. Hogyan meséljem el, mennyire pótolhatatlan élmény az életben legalább egyszer meghallgatni a Samsara Quartetet élőben?

Hogy meséljem ezt a Shakti-szintű fúziót; az eltérő skálák és ritmusképek, a jazz és az indiai klasszikus muzsika éneklő szerelemgyerekét – amibe annyi minden belefér még a játékosok kénye-kedve szerint? Azt tudom csak elmesélni, hogy elvittek arra az emlékekből szőtt októberi, hulló levelektől járás-puha ösvényre, ahol egyszer láttam a telő időt, és nem zavart. Azt tudom csak mesélni, hogy a hangokkal együtt könnyezve meggyászolhattam az édesapámat – amikor felsírt bennük szelíden valami egyetemes veszteség. Csak azt mesélhetem, hogyan nevettettek meg; és hogyan nem zökkentettek ki semmivel: mennyire jó volt látni azt az európai színpadokon annyira nem jellemző, laza és közvetlen odatettséget, amely nyugodtan kiint a legátéltebb pillanatából is a hangmesternek, ha más tónust szeretne – hiszen egyszerre laza és koncentrált, és a mindent akarná adni, nem csak a jót.

Hogyan meséljem el, milyen várakozással tekintettem a szünet utánra, amikor Jyotsna Srikanth hozott nekünk a hegedűjével, meg a tablás R. N. Prakash egy tömény, édes szelet Dél-Indiát? Egy szinte koncertbe illesztett workshoppal, ügyesen belevonva a közönséget is a játékba. Már pusztán a fogható vágyával lenyűgözött, amennyire láthatóan szerette volna, ha szeretjük a zenét, ami az élete. Hogyan meséljem Prakash jókedvű magyarázatait, ahogy feltárta a játék ábécéjét – akár a bűvész a trükköt: a végén ébresztve rá bennünket, hogy a magyarázat maga is egy remek trükk. Valahol meg kellene tanulni itt, Európában is ezt a hallatlanul közvetlen kapcsolatot a közönséggel…

Hogyan meséljem el, mennyire izgalmas a hegedűn hallani a karnatikus hagyomány rágáinak tömörebb, kevésbé elnyújtottan, a mi fülünknek lényegesen könnyebben emészthető dallamait? Milyen érdekes volt rádöbbenni: voltaképp ez is fúziós kísérlet, akárcsak a Samsara Quarteté, csak annak a máshol bokros hagyománynak az alapjain – amelynek elve ez a nyitottság, hajlandó bármit befogadni, ami színezheti és éltetheti, ami alapja lehet az improvizációnak. Hogy ír népzenei elemektől kezdve európai jazz-dallamívekig bármi belefér, ami színez… Hogyan meséljem el, mennyire jól esett, amikor mégis visszajöttek egy kis ráadásra a zenészek, s hogy milyen jól esne egyszer tényleg kötetlenül, a másnap kényszere nélkül elmerülni a „fesztivál” véget nem érő éjszakájába; hogy tényleg hajnalban szóljon az a rága, amit hajnalra találtak ki…

Egy biztos. Szoknunk kell ezt a töménységet, mert ez az ősz durva lesz.