Égenjárók

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha unnád. Ha nekiszaladva a filmnek (minden előzetes szaglálódás nélkül, de azzal a várakozással, amit egy anime általában kelt) egyszer csak nem bírnád tovább nézni. Ha tudod, kicsoda Oshii Mamoru, akkor lehet, dühös leszel rá, amiért lerombolta benned a Ghost in the Shell keltette mítoszt. A mítoszt a japánról, akinek a szigetországinál messze univerzálisabb – s ezzel egy ritmusban sokkal összefogottabb filmes agya van. Az a kegyetlenül eseménytelen, nyomott hangulat, ami csorog belőle, nem teszi közönségbaráttá. De ha végigülöd, észreveszed majd, mennyi képe maradt veled. Nem okoz katarzist - vagy nem úgy, ahogy a rendező legsikeresebb filmje -, de erős, nehezen múló nyugtalanító érzés marad utána. Velem ez az érzés újranézette a filmet: a gyerekkatonákról, akik helyettünk háborúznak. Egyszer így foglaltam össze Oshii Mamoru pályarajzát: csatázó-mechás (óriásrobotos) rajzfilmek direktoraként kezdte, s attitűdje fokozatosan mélyült egy szinte cselekménytelen, filozofikus - ám olykor nehezen követhető, sokak szerint szinte nézhetetlen - irányba. Ez a film itt maga a sokak szerint nézhetetlen irány.

Pedig csak megkísérli a csaknem lehetetlent – filmmé akarja fűzni a tehetetlenség csendjeit. A néma sikolyt. Mint amikor egy szelep, amit arra használnak, hogy kiengedjék rajta a gőzt, emberi hangon, a hosszú percek némaságaiba szavakat formálva sikolt. Lassított felvételen – hogy értsük a szavakat. Itt is - mint az animék java részében - iszonyatosan takarékos a filmes receptúra. Képzeljük el: a légi háború egy mesterségesen szabályozott üzlet, nagyvállalatok közt zajló médiaesemény – mint egy társadalmi szelep, a jelenlétével pontozva ellen az „örök békét”. Véget nem érő háborúüzlet versenyszabályokkal és fékekkel – hogy ne győzhessen senki (üzleti nyelven: ne alakulhasson ki a monopólium). A háborút kildrenek, mesterségesen létrehozott, soha fel nem növő, örök-kamasz gyerekek vívják, egymást-gyilkolásuk egyszerre ad súlyt a levegőben történteknek és súlytalanít el – a „gyerekkatonák” tehetetlen csendjeinek világát a körülvevő felnőtt-világ lelkiismeret furdalással terhes csendje övezi. Ha a háború így üzlet – akkor soha nem lehet vége. Soha nem hirdetnek győztest – így akik a harcot vívják, soha nem szabadulnak tőle. Steril, gondolat-laboratóriumi, kísérleti mi-lenne-ha világ ez – de ha elfogadod a szemed előtt fokozatosan feltáruló szabályait, akkor a film szűkre vont világa önmagánál sokkal többről kezd mesélni.

Azok a túlméretezett, őrületesen kopár terek! Oshii Mamoru és csapata megidézi a legromantikusabb képzetekkel körülnyalt modern légi összecsapás: az angliai légi csata hangulatát, filmes képi világát. Az időn kívüliség sajátos érzetével. Hiszen a gépek a légcsavaros korszak végét idézik, a kort, amikor utoljára voltak az égi harcnak Ászai, testközeli, „gép a gép ellen” párbajok az égen – de lássuk be: a sugárhajtás és a technikával láthatáron kívülről, rakétával megvívott küzdelem vizuálisan tényleg kevés izgalmat rejt (ezért csaltak annyit pl. a Top Gun, vagy akármelyik modern légi mese készítői is). Viszont a második világháború nyüzsgő filmes légibázisainak sűrű légköre helyett ezek kísérteteit kapjuk csak az anime képein. Az első pillanattól kezdve a keserű dramaturgiai pillanatokat, melyeket a filmesek rendszerint a nagy veszteséggel járó légi csaták utánra tartogattak. Amikor a néhány túlélő lézeng a sokkal több emberre, gépre, technikára kitalált reptéri terekben. Az Égenjárók légibázisai folyamatosan a „veszteség utáni” állapotban vannak. Alapállapotuk a katasztrófa utáni, bénult csend.

Elképesztő képeken. Megint a kettősség, amiben a Production IG a legjobb: a hagyományos animáció és a szinte tökéletes „valósághű” CGI által kiemelt, egekbe repítő technika józanító kontrasztja – és elképesztő „kamerahasználat-illúzió” földön és égen, a gyors fordulókban pörgő gépekről az élő felvétel hitelességét álmodó, lemaradozó és újra rátaláló kamerától a tükör-pozíció nézővel szembenéző, kétdimenziós kivágatába behajoló statiszta bizarr megjelenéséig. Ízig-vérig film megint, egyszerűen rajzban megvalósítva azt, amit mások optikák és fények választásával, a kamera elhelyezésével, a kép kivágásával, színészekkel – úgymond a valósággal érnek el. Mindez a rendszeres alkotótárs: Kenji Kawaii érzékenyen formált zenéivel. Ennek a filmnek nem erénye a gyártás technikájának kifinomultsága, amivel készült – ez a rendező látásmódjának egyszerűen követelménye és alapfeltétele. Azt hiszem, Oshii Mamoru ha akarna, se tudna technikailag igénytelenebb filmet csinálni…

Kamaszok a nem rájuk méretezett terekben – s az égen, harc közben. A harc áldozatokkal jár – ilyen a természete. De mi van akkor, ha többet ér az „áldozat” repülési tapasztalata, mint a kegyelet – ha újra és újra visszatérnek a szereplők, mintegy bizarr, gyorsított reinkarnációban; csak a reflexek, a személyiség rejtett mintázatai mentén emlékezve? Mi van akkor, ha a „Tanárt”, a legyőzhetetlenség mítoszával övezett párducfestésű gép pilótáját, aki a legenda szerint felnőtt, és nem kildren (s talán több is annál, mint nem kildren) csak sok halál után, a számtalan elkövetett hiba, rossz döntés, rosszkor vállalt loop, legyező forduló, bukóforduló, háton dugóhúzó után lehet legyőzni? De mi lesz akkor, valójában mi, ha valaki (mondjuk Cairn, ifjú főhősünk például) egyszer legyőzi? Nem tudjuk meg. A vég keserű, mert eljön – és nem jön el. Annyit mondok: érdemes megvárni a stáblista végét. Ahogy egy másik popkultúra-ikonom, Neil Gaiman mondja egy helyütt Sandmannal: amikor minden erő elfogy, akkor is él a remény. A remény – akár a pokolban.

Oshii Mamoru most is a teremtővel hadakozik. Ami a legmélyebben megérintett munkáiból - a „kagylóba” zárt szelleme által is - ez. Most is azt a gondolatmenetet fűzi, állít szolgálatába a kedvéért idegen alapanyagot (ezúttal Mori Hirosi történetét). Nagyon japán módon, a siettetett halállal játszva, a kamasz-türelmetlenség és kétségbeesett bátorság cseresznyevirág-hullásával megint. De szerintem ez a film (ellentétben azzal, mit számos helyen olvastam) nem folytatása a Ghost in the Shell gondolatmenetének, s nem is önismétlés, múltból élés. Inkább ellenpontja annak a mesének. Nem a változékony kagylóba zárt egy-szellem meséje, hanem a folyvást új szellemet cipelő kagylóé. És a választásé, amit a közös sors, halálra ítéltségünk minden „szellem” elé odaállít. Isten a kocsmalépcsőn ülve búsul azon, mit kezdünk a szabad választás ajándékával? Hiszen annyiszor szeretnénk intézményesítve megszelídíteni a démont – ahelyett, hogy elfordulnánk tőle…

Virginia Woolf: A világítótorony

„…olyan képet festettél anyáról, amely az én számomra jobban hasonlít hozzá, mint bármi, amit valaha lehetségesnek képzeltem. Már valósággal fájdalmat okoz ennyire föltámasztani a halálból. Megérezted anya lényének elképzelhetetlen szépségét, ami bizonyos, hogy a legnehezebb dolog a világon. Olyan volt ez, mint újra találkozni vele, felnőttként, egyenrangúként… Azt hiszem, apa alakját éppilyen tisztán csináltad meg, de – lehet, hogy tévedek – őt nem volt ilyen nehéz.” 

Vanessa Bell írta ezen sorokat húgának, Virginia Woolfnak A világítótorony megjelenése után – ezzel mintegy megelőlegezve a választ az elkövetkező évtizedekben rendre előkerülő kérdésre: vajon a mű mennyiben önéletrajzi ihletettségű? Sokkal inkább, mint bármi más; ugyanakkor, noha Mr. és Mrs. Ramsay figurája egyértelműen megfeleltethető a Stephen-házaspárnak, a regény mondanivalója, esztétikája, gondolatisága Woolf életművének esszenciája, tán a legletisztultabb, legérzékenyebb regénybe álmodása az idő és az élet illékonysága felett érzett szomorúságnak – ilyesformán jóval túlmutat az „önéletrajzi ihletettség” fogalmi keretein. A Mrs. Dalloway és az Orlando mellett a szerző leghíresebb műve – s mivel a „nagy hármasból” ez a legkönnyebben olvasható (s a legkönnyebben „dekódolható”, már ha Woolf esetében érdemes ilyesmiről egyáltalán említést tenni), az évek során ez vált a legnépszerűbbé.

Ami annak fényében, hogy A világítótorony jószerével a Mrs. Dalloway utáni „levezetésnek” indult, akár meglepő is lehet – az előző mű megjelenésének napján, még annak lázában írt először Woolf az újabb regény tervéről, melyet azon nyomban el is kezdett, s mely végül leggyorsabban megírt, önmagához képest rendkívüli sebességgel korrektúrázott (Woolf híresen rigolyás volt, ha saját kéziratai utómunkájáról volt szó – ennek köszönhetően legtöbb regénye több átíráson is átesett, mire az olvasók kezébe került) kötete lett. A Mrs. Dalloway írása közben eluralkodó depresszióból való kilábalást segítette egy új, könnyed kézzel írt regény – ahogy a személyiséget keresztre feszítő művei írását követő depressziós periódusok után mindig egy „könnyedebben megírható” írásműhöz menekült. Hogy a „levezetés” ily borzongató szomorúságot árasztó, fájdalmas önvallomás lett, képet adhat arról, milyen mélységeket járt meg szerzője az írás alatt – és körvonalazza, mily régóta hurcolhatta magába temetve mindazt, ami a reménytelenül elveszett gyermekkori illúziók után maradt.

E gyermekkori illúziók szárba szökkenésének épp az a Talland-ház adott otthont, ahol a Stephen-család a nyarakat töltötte – és amely egyértelmű hasonlóságot mutat a regény családi nyaralójával. Itt tölti nyarait a népes Ramsay család: az elismert filozófus Mr. Ramsay, a családi élet középpontjának számító felesége, nyolc gyermekük és számos vendégük – köztük a költő Arthur Carmichael, a családfő iránt olthatatlan rajongással viseltető tanítvány, Charles Tansley, a már-már vénlánysorba lépő festőnő, Lily Briscoe és az eljegyzésére készülő fiatal pár, Minta és Paul. Igazi kis felső-középosztálybeli, késő-viktoriánus idill az övék: napról napra igyekeznek elütni valahogy az időt a festői szigeten, mérsékelt erőfeszítéseket igénylő feladatokba fektetik energiájukat, csevegnek-csacsognak, miközben az élet nagy kérdéseiről ábrándoznak – hogy aztán a sok semmittevés közepette újra meg újra eltöprengjenek az eseménytelenül elröppenő időn, s feltegyék maguknak a kérdést: mit is művelek én napra nap? Mi értelme csipp-csupp dolgokkal elütni a percet, amikor a múló idő végül úgyis mindannyiunkat maga alá temet? S végső soron mit kezdtünk az életünkkel? Próbáltunk nap mint nap felkelni, kötelességet teljesíteni, háztartást szervezni, könyveket írni, képeket festeni, gyermekeket nevelni – ám a  végén így is, úgy is a feledés homálya borul ránk. Tetteink csupán megfakult emlékek lesznek, majd azok sem – hisz nem lesz, aki emlékezzen rájuk. Műveink az enyészeté lesznek, az érzések, melyeket magunk után hagyunk, elröppennek a szélbe.

Ahogy a gyermekkori ábrándok, vágyak is – melyekre egykor a világot fűztük fel. Mint James Ramsay, aki úgy hiszi – hétéves korának minden bölcsességével – hogy az egész jövendő azon áll vagy bukik, hogy másnap kirándulnak-e a közeli világítótoronyhoz, vagy sem. A világítótorony az elérhetetlen cél, melyen egy gyermek boldogsága függ, mely körül egy család élete bontakozik ki. Az anya, aki a világítótoronyra néző ablakból szemlélve, de nem látva a kinti világot ígér, bármit megígér, hogy boldoggá tegye a körülötte élőket, aki megszervez, elrendez, elsimít; az anya, aki egy ablak keretében, kötéssel a kezében, szentképre illő alakként lebeg a lapok felett, diadala teljes tudatában – mégis feltéve a kérdést: mit tettem az életemmel? Az apa, aki ormótlan racionalitásával tiporja a gyermeki álmokat: nem, nem lesz olyan idő, hogy kimehessünk a világítótoronyhoz; a filozófus, aki mintegy élvezetet lelve abban, hogy saját akarata – nem is akarata, inkább borúlátása – alá hajthatja a körülötte élőket, töri le a szárnyukat, miközben rettegi az időt, mely természetszerűen letöri a sajátjait is. Kisebb-nagyobb gyermekek, akik istenítik az egyik szülőt, megvetik a másikat; felnőtt vendégek, akik táplálják a legendát.

Mrs. Ramsay legendáját, mindenekelőtt – hisz még a nagyratörő filozófustanonc is kénytelen meghajolni az asszony lélegzetelállító jelenléte előtt. Ő a fény, az élet, a szépség, a levegő – ő az, aki észrevétlen keretet ad a körülötte élők kis világának, akihez képest meghatározzák önmagukat, akinek hódolnak, akit megvetnének, aki ellen lázadnának, akihez hasonlítani szeretnének. Aki ismer, úgy, hogy őt senki nem ismeri – aki támogat, úgy, hogy őt valójában mindenki csak csodálja, de senki nem támogatja. Mert távoli – túl távoli csoda ahhoz, hogy érinteni lehessen. Aki elmúlásával mintha magával vinné a színeket – ami utána marad, a színek emléke csupán.

Mert elmúlik, ahogy az idő, a gyermekkori álmok, az álmatag nyarak emléke. A bágyadt szeptemberi nap haragos őszbe fordul, a kirándulásból nem lesz semmi, a háború szele végigsöpör a világon, az anya meghal, a gyerekek felnőnek – s mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát. Olykor úgy érzem, Woolfnál ez a pillanat a mindenség – amikor ránk zuhan a múló idő, egész súlyával, és rájövünk: nincs visszaút. Nincs út, mely összekötné a múltat a jövővel, nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. Szálegyedül állunk az elmúlással szemben, tökéletes, borzasztó magányban.

Kiadó: Európa

Fordító: Tandori Dezső

Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete

Könyvmolyokról könyvmolyoknak – avagy ismét egy könyv, ami csak erősíti bennem az érzést, hogy mi, kitalált történetekért rajongó betűmániások valójában nagyon is egoista népség vagyunk, hisz hajlamosak vagyunk mindennél jobban rajongani akár közepesen megírt sztorikért is, ha azok hozzánk hasonló elvetemült könyvmolyokról szólnak. Gabrielle Zevin regényére már akkor rácsodálkoztam, amikor Lobo írt róla, ám gyorsan el is helyeztem az ’áh, úgyse fog megjelenni magyarul’ polcon, és jó eséllyel el is feledtem volna, ha egyszer csak nem jön szembe velem a neten ez a Moore-könyvekre hajazó borító. Hoppá! Naná, hogy el kellett olvasni, és bár úgy érzem, én itt bizony istenesen fel lettem ültetve, mert ez a sztori nagy jóindulattal is csak közepes, annyira, de annyira bájosan van megcsinálva (direkt használok ilyen randa kifejezést, mert ez, bármilyen szeretettel íródott is, egy „megcsinált” könyv), hogy nem tudok nem rajongani érte. Igen, az elvetemült könyvmoly énemet megvették, kilóra.

A. J. Fikry, az özvegy könyvesboltos Alice Island egyik legkülöncebb különce – egy idegen, akire annak ellenére is furcsa szemmel néznek a tősgyökeres New England-i lakosok, hogy helybéli felesége halála után ott maradt a szigeten, és tovább viszi a közös könyvesboltot. A sziget egyetlen könyvesboltját, ami jórészt a nyáron ide tévedő turistákból él – belőlük is csak módjával, ami leginkább a tulaj végtelen sznobizmusának köszönhető. Mert A. J. nem árul semmit, ami túl népszerű – gyűlöli a fantasyt, nem kevésbé mindent, amiben vámpír szerepel, utálja az irodalmi krimiket, a posztapokaliptikus történeteket, a posztmodernt, a mágikus realizmust és a halott elbeszélőket. Nem is szólva a gyerekirodalomról vagy az ifjúsági szemétről. Hát még a háborús történetekről… Tulajdonképpen néhány novellistán kívül nehéz lenne megnevezni bárkit, akit szeret. Hogy miért vezet egyáltalán könyvesboltot…?

Nyilván a halott felesége miatt. Mert A. J. valójában nem egy kórosan embergyűlölő mogorva vénember, hanem egy megtört, elveszett, sérült lélek, aki képtelen túllendülni a tragédián, ami kettétörte az életét. Aki igazából csak azért maradt Alice-on, mert ahhoz is túlságosan bénult, hogy továbbálljon; aki sem nem szereti, sem nem utálja a könyvesboltot, egyszerűen csinálja gépiesen, napra nap, minden értelem nélkül a valamennyire megszokott életét. És közben minden este leissza magát a sárga földig és legnagyobb kincsével, egy első kiadású Tamerlán kötettel beszélget. Egészen addig, amíg nevezett kötet rejtélyes módon ki nem sétál az életéből, hogy nem sokra rá egy kétéves kislány meg besétáljon. És A. J. Fikry újjászülessen.

Persze nem ennyire pikk-pakk, mert hát mit kezd egy kétéves gyerekkel egy embergyűlölő geek, aki még életében nem látott kiskölyköt közelről? Első körben rákeres a google-n, hogy mit is eszik egy kétéves… Aztán, ha már az internet adta okosságokból felszedte az alapokat, elkezd beszélgetni a véletlenül boltjába tévedő anyukákkal. Akik persze készségesen ellátják tanácsokkal – s ha már ott vannak, és velük vannak a gyerkőceik is, talán némi gyerekkönyvet is kéne tartani a boltban, hátha leköti a kisembereket, ha meg aztán a mama meg is veszi, csak hab a tortán. Szép lassan, mondhatni, észrevétlen, a kis talált gyermek, Maya – aki szerencséjére már kétévesen igazi könyvmoly és minden reggel köszön a könyvjelző-állványnak – megváltoztatja a mogorva könyvesboltos mindennapjait. És nem csak az övét – az egész szigetecske felbolydul, ahogy a könyvesbolt kinövi magát a közösség életének egyik központjává. Könyvklubok alakulnak, könyvek felett vitáznak a vásárlók, tanácsok és ötletek jönnek-mennek, és A. J. Fikry maga sem tudja, hogyan, de a közösség oszlopa lesz. És ki tudja, talán még egy új szerelem is beficcen az életébe...

Szerettem ezt a könyvet, gyakorlatilag az első sortól az utolsóig fülig érő vigyorral olvastam, pedig nem mindig vidám, és bizony a kettő között olykor könnyeket is csalt a szemembe. Igazi „feelgood” regény ez, egyszerűen jó olvasni, még ha nem is ad semmi különöset. Hatásvadász? Az. Viszont Zevin egyfelől annyi szeretettel ír hőseiről, olyan kedvesen, bájosan szövi a beemelt regény- és novellarészletek köré az apa történetét, hogy nem érdekel. Ráadásképp ironikusan és okosan kezeli saját paneljeit (is). Akad itt titokban fánkimádó rendőrfőnök, aki csak azért tér be a könyvesboltba időről időre, hogy ellenőrizze, minden rendben-e a talált gyermekkel, aztán szép lassan igazi könyvmollyá válik, míg a végén megalapítja „A rendőrfőnök ajánlja” könyvklubot a testület tagjainak. De van sikeres írónk, aki remek bemutatkozó műve után leginkább a turnéin megfektetett diáklányok számában méri a sikert; angoltanárnőnk, aki titokban halálosan unja a színjátszókör évről évre ismétlődő darabjait; lelkes kiadói ügynökünk, aki még hisz abban, hogy minden eladni kívánt könyv világsiker lesz.

Minden és mindenki a könyvek körül forog – természetesen Maya, aki a könyvek bűvöletében nő fel, szintén. Végülis az egésznek a középpontjában ő áll: a kicsi lány, aki megváltoztatja egy ember és egy közösség életét. És közben kapunk egy halom remek könyves idézetet, számos könyvet képzeletbeli várólistánkra, imádnivaló párbeszédeket és a Szívek szállodáját idéző kisvárosi hangulatot (a folyton karattyoló liba nélkül). Tiszta szívemből utálom az olyan hátsó borítóra nyomott figyelemfelkeltéseket hogy „szerelmeslevél arról, miért szeretünk olvasni” – de ez esetben sajnos nem tudok vitatkozni vele. Ez tényleg afféle szerelmeslevél az olvasáshoz, a könyvekhez, a könyvesboltokhoz, a könyvmolyokhoz. Bűbájos, egyestés léleksimogatás. 

„Mit hozhatok fel a mentségemre, amikor tudom, hogy csak átlagos? A válasz a következő: az apád megtalálta a közös pontot a történet szereplőivel. Nekem ez fontos. És minél régebb óta csinálom ezt (igen, természetesen a könyvesboltra gondolok, de magára az életre is, ha ez nem hangzik túl érzelgősnek), egyre inkább úgy gondolom, hogy ez ad értelmet az egésznek. Hogy tudj valamihez kötődni, édes kis könyvmolyom. Csak kötődni kell.” (A. J. Fikry)

Kiadó: Magnólia

Fordító: Ballai Mária

Kamera által homályosan

Az ember csak a teljes igazság egy nagyon pici részletét látja és nagyon gyakran, sőt szinte állandóan, szándékosan megtéveszti magát annak a kis darabkának a tekintetében is. Saját maga egy darabja önmaga ellen fordul, és úgy viselkedik, mintha másvalaki lenne, belülről győzi le. Ember az emberben. Ami egyáltalán nem is ember. Fred, a fedett nyomozó Bob Arctor után nyomoz, a főnöke utasítására. Csakhogy Bob Arctor az ő alteregója, beépült „személyisége” – így Fred valójában kényszerűen önmaga után nyomoz. Önmegfigyelés. Igazi poszt-egzisztencialista onánia. Ahogy akármelyik Dick-i látomás valójában – de az önmaga látványát elvesztő ember (az összes önfejlesztő és ezoterikus magára-ébredő ember „ellentettje”) mégsem kapott ekkora távlatot egyik munkájában sem, mint itt, a kamera által homályosan mutatott képen. Bibliai képet csavar címbe az íróelme: a „tükör által homályosan” egymástól elszakadt részekben látó félvak egójának összetett látomása kap még egy csavart – hiszen a kamera által más is láthat; sőt, így távolítva láthatom „kívülről” végképp másnak akár én önmagam.

Mit lát a kamera? Belelát a fejembe? Belelát a szívembe? Belém lát vagy mindünkbe? Tisztán vagy homályosan? Remélem tisztán, mert már én sem látok magamba. Csak zacc vesz körül. Mindenki nevében bízom benne, hogy a kamera jobb. Mert ha már a kamera is homályosan lát, akkor mindannyian el vagyunk átkozva. Vagy meghalunk, vagy csak nagyon keveset fogunk tudni, és azt is rosszul. Az elképzelt közeljövő kamerái… a megfigyelő megfigyelésének megfigyeléséről. Sokan játszottak ezzel – de ennek a jövővíziónak van a legerősebb valóságszaga ma. A szabadság óvó köztéri kameráinak szinte folyamatosan figyelő tekintete előtt. Kiürült lelkek látszanak a kamerákon. Dürrenmatt sem álmodott ennyire kiürült embereket – talán mert nem volt drogos. Talán mert nem ismerte meg a fogyasztás teljes mikrovilágát még a fogyasztói társadalom fogalmának felismerése előtt… mert Dick látomása szinte minden rétegében mélyen rezonálhat a mai olvasóban – aki voltaképp elsősorban gerjesztett hiányok réseit betöltő mámorokat fogyaszt a világban, amely erre találtatott ki.

Rühellem az Idegklinikákat. Egyszer egy fickót mentem meglátogatni, aki a padlót akarta felviaszolni. Azt mondták, nem tudja megcsinálni, mármint hogy nem bír rájönni, hogyan is kell… Engem az akasztott ki, hogy mégis próbálkozott. És nem csak egy-két óráig. Egy hónapra rá visszamentem, és még mindig azt próbálta. Ugyanúgy, ahogy először láttam. Újra és újra nekiállt. Képtelen volt megérteni, miért nem megy. Emlékszem az arcára. Biztos volt benne, hogy meg tudja csinálni, ha beugrik neki, mit csinál rosszul. „Mit csinálok rosszul?” – kérdezgette mindenkitől. És nem lehetett neki elmagyarázni. Itt mindenki mindent rosszul csinál. Fred rosszul olvad be – egyfelől drogossá „olvad”, másfelől a valóságos célpont automatikusan őt gyanítja megfigyelőnek. Fred manipuláltsága a legmélyebb – holott elvileg ő a nyomozó. Valójában viszont csak egy mintavételi pipetta, egy mérgeket gyűjtő kémcső. A megfigyelés „alanya” és a megfigyelő ugyanúgy ürül ki, válik embertelenné: a társadalmi eszközhasználók kezében ugyanúgy fonnyadunk el mind, fogyasztó-drogosok a „jó cél” érdekében, mint ahogy a dealer markában. A manipuláltságunk talán a legmélyebb reménytelenségünk – hiszen a társadalmi elkurvulásban tényleg a saját óvó apukánk a futtatónk.

 – Szerintetek – kérdezte hangosan, miközben minden idegszálával a vezetésre koncentrált – ha meghalunk és az Ítéletnapon megjelenünk Isten színe előtt, a bűneink időrendbe lesznek szedve vagy súlyosság szerint? És növekvő, csökkenő vagy ábécérendbe? Mert rohadtul nem kívánom, hogy Isten azzal kezdje, amikor nyolcvanhat évesen kinyúlok, hogy „Szóval te vagy az a kisfiú, aki ellopott három doboz Coca-Colát a teherautóról, amikor az a vegyesbolt előtt parkolt 1962-ben? Hadd halljam, de gyorsan!” A cimborák, ítéltetés előtt kicsivel. Az Arctor házában lakó kis drogos kompánia. Barris, a szart kavaró agy. Luckmann, a puszta idegpályákból álló ösztön. A törzsvásárlók: Donna, aki Arctor nője is, meg nem is. És Freck, illetve az a szétesettség, amit meghagyott belőle a H-anyag. Itt mindenkinek bűntudata van. Elszámolás előtt, a minden mindegy állapotában. Annak van leginkább bűntudata, aki lemond róla, látványosan és flegmán. Barris zavarba ejtő árulása a bűntudat elől loholna a téglaszerepbe. Ahogy a kisded társaságot felnyomja a zsaruknak, az maga a legértelmetlenebb előremenekülés. Bűntudata van Donnának – lehet is, hiszen ő tartja a kezében eszközként azt a nyomorult emberi pipettát, aki egyre jobban elfelejti, kicsoda valójában. Igazi Dick-i sorsrontó karakter ő – csak ezúttal ő is kamerázza önmagát, nem annyira ösztönös és korlátlan, mint Rachael-Pris, vagy Pris Freuenzimmer; szóval a szerző démoni női általában… Arctor/Fred bűntudatának érzékeltetéséhez elég őt elképzelni a kamera mögött, ahogy felvételről nézi önmagát – vagy elég belenézni az őt alakító színész kétségbeesett tekintetébe, Keanu Reeves valószínűtlen kékre rajzolt szemeibe a filmen.

Pszichológusnő: Nézze Fred, amíg van humorérzéke, addig remekül csinálja.

Fred/Bob Arctor: Csinálom? Kicsinálom? Becsinálom? Felcsinálom? Felcsinálom a becsinálót? Kicsinálom a becsinálót? Fogalmazzanak pontosan! A „csinál” latinul facere, amiről a facér jut az eszembe. Arról meg a faszom. Képzelje, azon a téren jó ideje hiányosságaim vannak. Soha nem készült ennyire kibecsináltan megcsinált Dick-adaptáció, mint Linklater filmje! Ha úgy tekintek az adaptálásra, hogy a más médium eszközeivel a lehető legközelebb kell furakodjon alapanyagához, akkor mindenképpen ez a legteljesebb kísérlet az író iszonyatosan szétesett – s közben elképesztően intim – külső és belvilágainak ábrázolására. Voltaképp forgatókönyvként használja a könyvet, a lényeges mondatokat minimális változtatásokkal a szereplők szájába adva - képben pedig számolatlanul köszön oda a szétesés-filmek garmadájának. A rajzolt animáció hatását keltő élőszereplős film épp a kellő távolságba emeli a képeket, a szürreális, a valószínűtlen megkapja a maga képi támogatását. Beleshetsz egy sajátságos, drogos tripbe általa; még ha elemeiben sztereotip is – az összképe hiteti magát. Nem áradozom a színészi alakításokról, itt mindenki jó – Reeves is! – inkább arról mesélnék, hogy a rendező második „átrajzolt” filmje ez, és aki teheti, nézze meg előtte a Waking Life-ot, mivel a két sajátosan animált film is kiad egymás után egy gyönyörű hangzású, két tagmondatos összetett mondatot…

Láttam! Láttam a halált kinőni az anyaföldből egy szép kék réten… ajándék, hálaadásra, a barátaimnak… A könyv zárlatában Dick valós személyektől köszön el. Fájdalmas névsor, halott, tartósan károsodott barátok és ismerősök sora, drogosoké, akiket felemésztett a szer. A jövővízió van honnan gyökerezzen – a személyes tapasztalat legalább annyira diktálja a sorokat, mint a jól ismert, élesen látó Dick-i paranoia. A film átemeli magába a könyv zárlatát – teljesen helyén valóan.

 Baaaaaazzmeeeeg!!!! Lebukuuuunk!!!! Vééégüüünk!!!! Baaazmeeeg!!!! Így van. Így lesz. Iszonyúan megszívjuk, olvasóm és barátom, ha valaki a halálunk órájában elkezdi tételesen ránk olvasni a bűneink. A Dick-i paranoia-receptúra teljese: sehova nem menekülhetsz ez elől. A lebukás eljön. De addig is…

Akkor most vágyakat listázunk?

Naná… A TÉMÁZUNK rovat terítékén a következő fogás az úgynevezett „irodalmi bakancslista” – avagy van-e egyáltalán, ha igen, mi is ez, mi kerül rá és miért és hogyan, és akkor ez most tényleg azt jelenti, hogy „muszáj” olvasni őket vagy lehet ezt az egészet picit azért lazábban is kezelni? Lehet hát. Amikor felvetődött a téma, szinte egyöntetűen megszavaztuk – aztán amikor eldőlt, hogy tényleg ez lesz, csak pislogtunk egymásra virtuális kis játszóterünkön, hogy jó-jó, ez egy tök jó téma, de mégis miről fogunk írni? Nem uncsi kicsit végeérhetetlen listákat gyártani „kihagyhatatlan” remekművekből, melyeket egyszer az életben muszáj…? És hát milyen hülyeség ez már, ha valamit felteszünk „A” bakancslistára, akkor az kap valamiféle „kötelező” jelleget, ami onnantól kezdve állandó lelkifurdalást generál, mert mi van, ha holnap elüt a villamos és milyen gáz már, hogy nem olvastam el a kötelezőimet… Hát ez így nem megy. Aztán elfajultak a dolgok, és röpködtek az ötletek, mert hát az irodalom – na jó, széles értelemben véve – nem csak annyiból áll, hogy „olvasd már el azt a büdös könyvet”, hanem élményekből, vágyakból, érzésekből, melyeket adhat egy találkozás, egy új és kincset érő zsákmány, egy hely akár (hogy innen hogyan jutottunk el odáig, hogy mely íróemberekkel gyűrnénk össze egy-két lepedőt, azt inkább borítsa a feledés jótékony homálya…).

Szóval listák. Nekem tulajdonképpen könnyű dolgom van, mert notórius listázó vagyok: mániásan, már-már egészségtelenül hajlamos vagyok listákba szedni vágyakat, olvasnivalókat, vennivalókat, kiadásokat, bevételeket, hiányokat, sérelmeket egyaránt. Nem mindig jó ez, higgyétek el. Pláne ha olyan eredendően negatív alkattal párosul, mint az enyém, aki ha elkezdi pontokba szedni, hogy mely könyveket szeretné egyszer az életben tényleg elolvasni, néhány vargabetűvel pikk-pakk eljut odáig, hogy egész eddigi életében nem olvasott semmi fontosat, és tulajdonképpen hiábavaló volt az a sok szemrontó év… Ez van, nincs mit tenni – mondom én, hogy a listák egészségtelenek. Épp ezért nem is pötyögöm be ide azt a száznál több címet, amit egyszer tényleg nagyon szeretnék, inkább csak meglibbentek afféle impressziókat arról, milyen elvetemült vágyaim is vannak nekem. 

Könyvek, amiket olvasnék 

Vannak azért persze „klasszikus” vágyak – azon könyvek például, melyekre azt szokták mondani, az ember vagy gimis korában olvassa, amikor fogékony a hosszú, lassú, nagyívű történetekre (és különben is, a hosszú, unalmas, forró nyári szünetek pont kapóra jönnek); vagy (esetleg újra) nyugdíjasként, amikor ideje mint a tenger, és úgymond „visszalassul” a klasszikusok tempójához. Nálam ebbe a kategóriába tartozik például A nyomorultak, amit még soha, de egyszer mindenképpen szeretném, a Middlemarch, a Háború és béke (újra), az összes Dosztojevszkij (újra), Dickens művei, melyeket eddig kerültem, és sajna perpillanat el nem tudom képzelni hogy a hetes buszon cígöljem őket, megállóról megállóra megszakítva az olvasást, de egyszer jó lenne, Shakespeare összes drámái (fiatalon utáltam drámát olvasni, amit csak lehetett, ellógtam, most meg nem tudom rávenni magam, annyi a friss). De ha már itt tartunk, egyszer Jókai némelyik könyvét is újraolvasnám, pusztán azért, hogy megtapasztaljam, tényleg olyan elviselhetetlenek-e mint gimiben (bocs…). Ezek amolyan „illene, de fogalmam sincs, hogy valaha ráveszem-e magam” vágyak. (Nehezítő körülmény, hogy jelen állás szerint az én generációm ráérős nyugdíjaskorról még csak nem is álmodhat, szóval...)

Aztán vannak a némiképp konkrétabb vágyak, melyek csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy beteljesülhessenek. Ilyen a Karnevál Hamvas Bélától, Zoli egyik megkerülhetetlen „bibliája”, amihez leginkább bátorság kéne – előle mindig gyáván elsunnyogok. Vagy Az eltűnt idő nyomában, ami folyamatosan birizgál, de fogalmam sincs, hogy imádnám vagy utálnám-e és tartok tőle, hogy a túl nagy várakozás fogja megölni az élményt. Vagy Az ezeregyéjszaka meséi, amit bármikor olvasnék, egyedül az tart vissza, hogy nincs meg a szép hétkötetes teljes kiadás, és csak azt vagyok hajlandó… De sorolhatok némiképp könnyedebb, hogyúgymondjam, populárisabb vágyakat is: a Hyperion-ciklus például már nagyon szemez velem a polcról, ugrásra készen várja, hogy egyszer gyenge pillanatomban találjon, mert tudja, hogy kíváncsi vagyok rá, csak elriaszt az a nagyjából háromezer oldal. Ráadásul szorosan mellette a polcon ott figyel egy halom Dick meg Bradbury meg Banks, és mivel tudják, hogy ha egyszer elgyengülök, nem menekülök a sci-fitől, mintha még noszogatnák is Hyperionékat, hogy ugorjanak már rám. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a szépirodalom polcon meg ott húzza az orrát a Súlyszivárvány, a Szabó Magda-összes, a Rushdie-k meg az eddig nem olvasott Murakamik, mert meg vannak sértődve, amiért hanyagolom őket holmi spekulatív fikcióért.

Ilyen ez, vágyak jönnek-mennek, kevés az igazán állandó – a fentiek többsége azért már jó ideje az, és úgy hiszem, az is marad. Rájuk egészen biztosan sor kerül egyszer. Ám ha már olvasás, és vágyak, akkor a legeslegnagyobb, az „igazi” bakancslista, ami nélkül valóban eléggé rosszul esne, ha meg kéne halnom (de milyen hülyeség már ez a bakancslista kifejezés…), az Virginia Woolf összes megjelent írásának megismerése. Többször írtam már arról, mennyire dühít a magyar Woolf-kiadás erősen hiányos volta – ezzel együtt sem mondok le arról, hogy egyszer elolvassam az összes naplót, esszét, levelezést, a kritikagyűjteményeket. Namármost, ehhez azért nem ártana vagy megnyerni a lottó ötöst, hogy kiadót alapíthassak és lefordíttassam-kiadjam saját kedvtelésemre, vagy megtanulni rohadt jól angolul (Woolf nehéz szöveg, én meg megrekedtem Harry Potternél). Előbbire kevés esély van, úgyhogy az angoltanulás repülhet is a nem-könyves bakancslistára (csak ne lennék olyan lusta…). És ha már Woolf, akkor egy elegáns átvezetéssel térjünk is a könyves bakancslista második pontjára, azaz...

…könyvek, melyeket mindenképpen beszereznék 

Először is a Woolf-összes, nyilvánvalóan – a naplók öt kötete már a polcomon díszeleg, valaha még volt lehetőségem ilyesmire és megvolt az illúzióm, hogy el tudom olvasni. Nem sikerült, de a motiváció legalább megvan – már csak mellé kéne pakolni az esszék hat kötetét, a levelezések öt kötetét, és a The Common Readert. Igazán semmiség, ugye? S ha ez mind megvan, átnyergelhetünk az egyik igazi, NAGYBETŰS könyves vágyamra – nagyon sokat megadnék egy első kiadású Woolfért, Vanessa Bell illusztrációival. Nem szeretem az antikvár könyveket, sosem voltak igazán gyűjtői ambícióim, nem hoz lázba egy antikvár katalógus – mégis, ha egyszer megtehetném, borzasztóan szeretnék a polcomon tudni egy eredeti, első kiadású Mrs. Dallowayt, mondjuk. Fogalmam sincs egyébként, hogy ezek a kiadások forognak-e odakint antikvár piacon, vagy csak súlyos árveréseken lehet hozzájutni, de hát azt hiszem, ezen ráérünk gondolkodni, ha meglesz az a lottó ötös.

Woolfról ennyit, mert elszomorodom, amiért még mindig nem tudok elég jól angolul hozzá, nyergeljünk át a másik szenvedélyünkre. Rendszeres olvasóink tudhatják, hogy Zolival már-már fanatikus Tolkien-rajongók vagyunk, és biza van nekünk egy impozáns GYŰJTEMÉNYünk is (csupa nagybetűvel), amit lelkesen bővítgetünk. A magyar kiadások száma véges, és bár mindenféle mást is élvezettel pakolunk bele (sőt!), azért mégiscsak a könyv az igazi – s mivel valamirevaló gyűjtőnek kell egy vezérfonal, ami mentén gyűjthet, mi elhatároztuk, hogy megpróbáljuk A Gyűrűk Ura minél több különböző nyelvű kiadását összegyűjteni (nehezítés, hogy mivel abban kevés fantázia van, hogy negyven nyelven ugyanazt a filmes borítós kiadást megvegyük, az adott ország saját, egyedi kivitelét kell keresnünk). Szép elhatározás, eddig mindössze három különlegességet sikerült összegyűjteni, de hát a nagy gyűjtemények mindig lassan épülnek-szépülnek, és hát most mondjátok meg, nem különlegesen ronda az a szerb kiadás ott középen? (No persze, ha már Woolfnál elsütöttem, itt sem állhatom meg, hogy az igazán nagy flash egy első kiadású LOTR lenne, de tartok tőle, hogy ehhez a lottó ötös önmagában sem lenne elég, amekkora kultusza van, kizártnak tartom, hogy csak úgy piacra dobálják a magánkézben lévő darabokat.)

Kissé elkanyarodtam felszínes irányba, nem vagyok én ám ennyire materialista, többnyire jobban érdekelnek az élmények, mint a szerzés, szóval evezzünk más vizekre... 

Szerzők, akikkel egyszer szívesen találkoznék 

Kifejezetten furcsa élményem volt ezzel a témázással kapcsolatban, mert épp azokban a napokban, amikor ötletelgettünk a többi résztvevővel, és nagyban törtem a fejem, hogy kik azok a szerzők, akiket igazán szeretnék egyszer élőben szemrevételezni, jelentették be, hogy az egyikük, Jonathan Franzen lesz a jövő évi Könyvfesztivál díszvendége. Csak pislogtam nagyban, hogy hoppá, akkor ha sokáig szuggerálom, tán a bakancslista többi elemét is ilyen hamar kipippanthatom. Egyébként mókás ez, mert engem többnyire nem hoz lázba hogy „jaj, láthatom a bálványomat egész közelről és egy teremben lehetek vele és dedikáltathatom a könyvem és húúú…”. Nem tudom, biztos velem van a baj, de a legtöbb ilyen találkozás eddig csalódást okozott, a píárinterjúktól hidegrázást kapok, a futószalag-dedikáció meg nem jelent számomra semmit (azt a negatív mindenemet, pfuj…). Olyan szerző meg valóban nagyon kevés van, akinek oly mértékben kíváncsi lennék a gondolataira, a személyiségére, a jelenlétére, hogy már az is lázba hozzon, hogy egy zsúfolt teremben többszáz másik szerencsétlen mellett csünghetek a szavain. Franzen az egyik ilyen, Ulickaja volt a másik (hozzá ugye volt szerencsém), Murakami a harmadik (idevetődhetne egyszer). 

Helyek, ahova szívesen elmennék 

Azt hiszem, ha olvasásról van szó, akkor én hangulatfüggő vagyok. Van, aki a posztmodern irodalmi truvájoktól élvez maga alá, van, aki a csöpögősen szép költői leírásoktól jön lázba, van, akit a pergő párbeszédek mozgatnak meg igazán, van, akit a Jókait megszégyenítő leírások. Azt hiszem, engem a hangulatok – lehet, hogy egy adott könyv cselekménye, szereplői, párbeszédei már rég kiröppentek a fejemből, de a hangulat az megmarad. Ennek tán az egyetlen kézzelfogható eleme a hely, amihez kapcsolódik – ha lenne lehetőségem úgy igazán világot járni, azt hiszem, mindenféle útikönyvek által belém sulykolt látnivalók helyett könyves helyszíneket keresnék fel. Woolf londoni regényeinek útvonalát biztosan bejárnám, de felkeresném A világítótorony helyszínének mintájául szolgáló szigetet is a Hebridákon. Bejárnám a Highgate temetőt, a legkevésbé sem történelmi személyiségek sírjait fotózni, hanem hogy elkapjam Niffenegger regényének hangulatát; elmennék a Montmartre-ra Chris Moore nyomában; naná, hogy elindulnék megkeresni Roxfortot (és fotózkodnék a kilenc és háromnegyedik vágánynál, adjunk egy kicsit a tömegkultúrának is…); pörögnék a dervisekkel McDonald Isztambuljában; ellátogatnék az egykori Ókanizsára Dávid Veronnal. De még egy olyan alapvetően borzasztó könyv esetében is, mint a nemrég olvasott Holtodiglan, ami megmarad bennem, hogy megnézném magamnak ezeket a fojtogató atmoszférájú közép-nyugati kisvárosokat – azt hiszem, bárhová vetne a sors, utazás előtt megkeresném, mely könyvek játszódtak ott, és megpróbálnám elkapni azokat a hangulatokat. És persze elmennék Új-Zélandra bejárni Középföldét, ami ugyan nem feltétlenül könyves vágy, és nem is ott van, de mégis… No és ahogy szerintem mindenki, aki olvasta Christie legendás művét, szeretnék egyszer Poirot nyomában utazni az Orient Expresszel.

Sorolom, sorolom, és sosem lesz vége – kisebb-nagyobb vágyak mindig vannak, aztán hogy mi marad meg a múló idővel, az más kérdés. Most épp a leginkább arra vágyom, hogy rávethessem magam a ma hazahozott új Mieville-re, és ezzel megint eggyel tovább csúsznak a bakancslista oly nagyon vágyott könyvei. Ilyen ez. Persze ha valami csoda folytán hipp-hopp minden vágyam teljesülne, biztosan találnék újakat – szerencsére az irodalom végtelen terület, olyan soha nem lesz, hogy „már mindent elolvastam”. De ha véletlenül mégis, akkor meg adott a lehetőség: újakat kell írni. Tulajdonképpen azt hiszem, a könyves bakancslista két pontban is összefoglalható: olvasni és írni mindhalálig (vagy valami hasonló drámai befejezést képzeljetek ide).

Többiek a témában:
Nima

Szeee

Zenka
Miamona
Pupilla
Bill
Reea
Anaria
FFG
tigi
Bea