2012. július 3., kedd

Sting: Back to Bass - Aréna, 2012. június 26.


Sting egyértelműen a kedvenc énekeseim közé tartozik, hosszú évek óta, annak ellenére, hogy messze nem ismerem 25 éves pályafutása minden számát – sőt! Valójában én az utóbbi évek kissé lírikusabb, a folkos, szimfonikus dallamokkal kacérkodó Sting-jét kedvelem leginkább, különösen a „lantos albumot”. Ezért is érhettek meglepetések a június 26-i Aréna-beli koncerten – ami a turné elnevezéséhez híven „visszatérés a basszushoz”, vagyis az alapokhoz. A vérbeli „englishman” valóban szögre akasztotta a lantot és a szájharmonikát, és basszusgitárjával úgy istenigazából odatette magát a régi, rockos dallamokban.

Ugyan immáron nyolcadik alkalommal koncertezett kis hazánkban, a közönség érdeklődése, úgy látszik, mit sem csökken – kis híján megtelt az Aréna. Ráadásul rendkívül szórakoztató volt megfigyelni, milyen vegyes közönség gyűlt össze: a huszonévesektől, akik számára iszonyú trendi dolog Sting koncertjén tombolni, a konszolidált ötvenesekig minden korosztály jelen volt. És nem hiszem, hogy ez csupán a hosszú pályafutásnak tudható be – nosztalgia helyett sokkal inkább arról lehet szó, hogy ez az igazán minőségi, igényes zene bárkit képes megszólítani.

Ahogy maga az előadó is – aki amint felkocog a színpadra, ámulunk és bámulunk, és jönnek az ilyenkor kötelező közhelyek. Mert valóban, még mindig bitang jól néz ki, még mindig baromira energikus és még mindig úgy tűnik, ugyanúgy élvezi minden koncertjét, mint az elmúlt években. Ami persze lehet színtiszta profizmus eredménye, de nem hinném, hogy csak az. Elképesztő sikerek vannak mögötte, sok-sok millió eladott lemez, megannyi slágerlistás dal és nem is tudom, hány világ körüli turné – valószínűleg nincs égető szüksége még egy zsúfolt turnéra. És mégis csinálja: a Back to Bass turné során két hónap alatt 35 (!) koncertet ad állandó zenészeivel. Hát, profizmus ide vagy oda, nem hiszem, hogy csinálná, ha nem hajtaná még mindig ugyanaz a szenvedély, mint huszonöt éve.

S bizony ez a szenvedély a közönséget is képes magával ragadni: noha jómagam inkább a kifinomult ülőhelyes koncerthallgatás híve vagyok, itt bizony néha nehéz volt megállni, hogy fel ne pattanjak. Már a kezdés is nagyon erős volt, de igazán a harmadik szám, az „Englishman in New York” volt az, ami beindította a bulit: az egész Aréna együtt harsogta Sting vezényletével, hogy „No matter what they say” – hát volt egy hangulata, az biztos. A keményebb számokat persze rendre megszakították az érzelmesebb slágerek – a „Fields of Gold”, a „Shape of My Heart”, az „Every Breath You Take” alatt a párok jóízűen összebújhattak, a zsepik előkerültek a retikülökből, és itt-ott még egy-két öngyújtó is a magasba lendült.

Az, hogy Sting ezzel az elképesztő profizmussal és valóban csodálatra méltó lendülettel énekelte-gitározta végig a koncertet, csak az egyik összetevője a show-nak: a másik a zenekar, ami mögötte áll. Egyik zenész játékára és lendületére sem lehet panasz, mindannyian ugyanazzal a lelkesedéssel, fiatalos hévvel és jókedvvel játszottak, de az estét szemtelenül lenyúlta az elektromos hegedűn játszó Peter Tickell, akinek szólóit tátott szájjal hallgatta az egész Aréna.

Természetesen nem engedtük el egykönnyen őket – háromszor jöttek vissza ráadást adni, és mindenki megnyugodhatott, mert most is felcsendült a legnagyobb koncertfavorit, a „Desert Rose”. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy kimaradt egyik kedvenc számom, a „Russians” – de majd legközelebb. Nem csodálom, hogy Sting koncertjeire újra meg újra visszatérnek a nézők, tényleg elképesztő élmény. Nekem biztosan nem ez volt az utolsó…

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...