Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke

Különös mutatványra készülök itt, az önök szeme láttára: egy politikai pamfletről alkotnék véleményt a lehető legkevesebb politikummal, az állásfoglalás (valamely lövészárokba fejest) helyett kétségtelen irodalmi értékeit számba veendő. Hiszen Parti Nagy Lajos könyve, a könyvhétre megjelent Fülkefor és vidéke állásfoglalás a javából, az író nemcsak hogy nem fogá be pörös száját, amikor „írói, állampolgári köz-érzetét” mesékbe reagálta hétről hétre az Élet és Irodalom hasábjain, de állást is foglalt egy szót szó után köpő nehéz gyalogsági fegyver, csattogtatott elme-gépkarabély mögött kapásból. Nem kárhoztatom ezért, neki most borult ki ez a kárpát-medencei tulipántos polbili, de emiatt készülök itt e különös mutatványra. Még ha tudom is, nem artista leszek, hanem bohóc úgyis: egy ilyen könyvről egy deklarált belga se tudna úgy beszélni, hogy ne sorolják be - ki ide, ki oda.

Ami elsőre megfog: a konzervatív politikai médianyelv kap itt csárdás pofont az író által. Valljuk meg, van mi pofozható: a „söralátét” amin elfér ezmegaz, a Nemzeti Együttműködés megálmodott Rendszere, az „unortodox” hazagazdaság, a Széll Kálmán és egyéb tervek, az „elmultnyócév”, az Alaptörvény asztala, az ország „átszervezésére kapott megbízatás”. Nehéz, vajúdó míting-éjszakákon megszült, gyakran előre a majdani történelemkönyvekbe álmodott programfrázisok, nyilatkozatok, de szóvivői dacreakciók is, a keresetlenebbek elszólásai. Nemcsak balról nézve van egy retorikája a konzervatív oldalnak, amely a maga pikírten magabiztos, felülről észt osztó, kioktató hangnemével meglehetősen irritáló – viszont remek paródiaalap.   

Korántsem igaz már maradéktalanul, hogy a konzervatív retorika múltba réved, míg a baloldali a jövőbe (akarna) – de tény: jobbról jobban tele a puttony a múlt szépre fésült hagyományaival, több a szívet dobogtató hivatkozási alap; ha csak a nyelvezetet nézzük, akkor is, ha a mögöttes tartalmakat, akkor meg főleg. A hagyományt őrizni kell, ápolni, épülni belőle – nos, Parti Nagy megmutatja: ápolás, őrzés ürügyén hogy épül maradi módi, hogy könyökölnek a mondatokból ki az úrhatnám reflexek; a kegyelmesék világának  gondolkodásmódja hogyan üli meg az elit jelentős részének agyát, a demokratikus kötelező minimum ruhája alól hogy kacsint ki a király meztelensége. Az író a maga paródiájához e hagyományból ezért választ ál-középkorias nyelvezetet. Heltai Gáspár és Pesti Gábor fabuláinak mintájára szőtt, bizonytalan nyelvtanú, de az írótól megszokott-elvárt nyelvfacsaró, kifordultában jellemző szóalkotások tömegét kapjuk, sokrétegűen humoros szöveget.

Viszont nehezen gördülőt, olvasni igen munkás szöveget is, amely az áthallásaiban mélyen korba ágyazott - nemhogy ötven, de öt év múlva is szinte követhetetlen lesz ez az utalás-tömeg magyarázó lábjegyzetek nélkül. Olyan szöveget olvasunk, amelynek kikódolása bizonyos kulturális alapok nélkül már most súrolja a lehetetlent. Sajátos nyelvi elitizmus posztmodern terméke ez a könyv, annyi távolító nyelvi gesztussal terhelve – s ha gyökeresen más alapokon áll is, jellegében rokon az általa pellengérre állított visszásságokkal. Mert e távolságból – a könyv indíttatása és hangütése közé vont „senkiföldje” átlőhető, de át nem kiáltható távolságából – ugyanúgy lehetetlen párbeszédet kezdeményezni közös dolgainkról, mint a szerző által nehezményezett, „udvari beszédet” untig használó „kétharmad által meghatalmazottság” ugródeszkáján két éve toporgó, médiát eluraló hivatalos politikum magasából.

Ráutalások tömegét kapjuk, jellemzőt dögivel – az író tehetsége nem kopott az idővel, s nem koptatja a pamflet-jelleg sem. Épp ezért merült fel bennem: ha itt lesz az ideje, hasonló ordas szigorral üsse a másik oldalt is. Nem a politikai korrektség nevében! Hanem mert az a nagyobb kihívás. Az a nehezebb munka, mivel a „ballib” nyelvileg annyira nem ágyazódik, mint a „konzerv”, annyira nem nyilvánvaló és azonnal kivehető a retorikája. Mondjuk úgy: íróilag az a nehezebb munka. És talán hatása is több volna, mint ennek a könyvnek itt – most csak rápillant a pártos hun a névre, és tudja, ki fia borja szid éppen kicsodát. A másik oldal kritikája emez-oldali alattvalónak jelentőségtelen. Háború van (vagy mi), az oldalak összezárnak, sorainkból senki se szidja a „mi kutyánk kölkét”.

Magyarországon jelenleg nincs „nemzeti párbeszéd”, csak nemzeti levelezés, meg üzengetés, meg pamfletek. Olvasom ezt a minőségi alapanyagokból műgonddal és - úgy képzelem - kaján vigyorral elém szórt szöveget, s azt látom, a szavakat egymásba szövő indulat nem beszélgetni akar, hanem megsemmisíteni. Azt, amit. Ostobaságot, kártékony reflexeket, múltárnyékból előmászó előítéleteket, félelemre okot adó, talán soha le nem küzdhető gyűlöleteket. És közben sért, megaláz; nem (csak) karikatúrát, de torzulatot rajzol a látványból. Lehet, hogy tényleg feloldhatatlan a számtalan ruhában, Istvántól és Koppánytól Tiszáig és Károlyiig, kortárs konzervekig és libsikig elénk feccölt dilemma? Lehet, hogy minden látszat ellenére tényleg nem egy nyelvet beszélnek a felek? Magyarországon jelenleg nincs nemzeti párbeszéd, s a legnagyobb fájdalmam e könyv kapcsán, hogy talán nem is lesz soha. Karinthyval szólva: álmomban két macska voltam. S nem álltam szóba magammal.

Kiadó: Magvető