Hirosige - egyre közelebbről

Nem tudok betelni ezzel a könyvvel! Utagava Hirosige Edo száz nevezetes látképe (Meiso Edo hjakkei) című gyönyörű albumának fametszeteivel! Kötelező lapoznivalóm lett, de egyre inkább az eddig is csodált, általam mégis felületesen ismert japán fametszet-világ, az ukijo-e szemrányitó „kapuja is”. Arra kényszerít, hogy elmélyedjek eben a gigantikus méretű világban – gigantikus, hiszen csak Edóról maga Hirosige több mint ezer metszetet készített; egy-egy „nevezetes látképet” több sorozatában is feldolgozva. Élete folyamán ennek többszörösét tervezte meg mindenféle témákban, és ő csak egy a legnagyobbak közül, Hokuszai, Kuniszada, Tojohiro – csak az ismertebb alkotók neveit perceken át lehetne sorolni.

Érdekesnek találom Hirosige „nevezetes helyekkel” kapcsolatos látásmódját, amely az adott albumot áthatja – de érdemes tudni, hogy ez az érett mester látásmódja, a korábbi sorozatokon tapasztalható kompozíciós elemektől alapjaiban tér el. Hogy mire is utalok ezzel, azt leginkább egy kiválasztott, rendszeresen megörökített „nevezetes hely” ábrázolásmódjának változásai által tudom megmutatni, mintegy rámutatva arra is, mennyire változékony, sokszólamú műfaj is a japán fametszet a maga hagyományos keretein belül.

Kameido

triptichon az Edo nevezetes látképei sorozatból (1830. körül)

A fametszeteket tekintve nagy felületet kínáló triptichon-forma minél jobb kihasználása okán Hirosige a szentélyt jellegzetesen japán madártávlatból mutatja. Teljesen hiányzik a perspektíva, a rövidülés, az enyészpontok. A vízszintes és szögben döntött párhuzamos segédvonalak használata miatt – hiszen a képen mintegy ezek a vonalak rajzolják ki az épületek, de a táj vonalait is - a térérzet nem a rövidülések által, hanem a pára- vagy felhőfoltok látványba hatolása által, a látványi határok elmosódása által keletkezik. A madártávlat az íves hidakat (Taikobasi) éppúgy „jelzéssé” alakítja, mint ahogy jelzésszerűen jelennek meg a szentélybe látogatók is. Sokkal inkább a szentély „ideája” szerepel a metszeten, semmint a szentély „látképe”.

Hóesés a Kameido szentélyben

Metszet a Toto Meiso sorozatból (1833.)

A Keleti Főváros nevezetes látképei sorozat metszete Kameidóról sokkal intimebb. Eszközeiben alig lép túl az előzőn, ugyanúgy a madártávlattal operál a tervező: bár a rendező vonalak között immár nincs vízszintes, azért enyészpontot ezen a képen sem érdemes keresni. Viszont a nézőponti közelítés által maga a néző is közelebb kerül. Olyannyira, hogy szinte azonosulhat a hóesés elől ernyője alá húzódó látogatóval. Ez a magányos alak viszont a szentély épületeihez mérve aránytalanul nagy – ez a metszeteken szintén gyakran alkalmazott méretarány-beli aprócska csalás teszi lehetővé, hogy eleget lássunk a szentélyből annak felismeréséhez, és eleget lássunk az íves hídra felkapaszkodó látogatóból is, az azonosulás, a jelenlét illúziójának megéléséhez.

Kameido

a Tizenkét havas jelenet a Keleti fővárosból c. sorozatból (1858 körül)

Hogy mennyi bizonytalanság veszi körül Hirosige életművét, jól mutatja ez a fametszet. Lehet valóban egy önálló sorozat tagja, amely sorozat metszeteinek egy részét – köztük ezt a metszetet is - a kutatások szerint a tanítvány, Sigenobu (a későbbi II. Hirosige) tervezte, mestere halála után. Ez esetben a tanítvány gyakorlatilag lemásolta a mester korábbi kompozícióját, de nem alkalmazta sem a színátmenetek, sem az apró grafikai részletek (pl. a magányos látogató lábnyomai) grafikai lehetőségeit.

Rajzi (avagy metszési) esetlenségek is felfedezhetők a metszeten: az egyik szigeti pavilon tetővonalának rajza például teljesen elhibázott, amiről a figyelmet a pavilon élénkpiros színezésének elhagyásával próbálták a készítők elterelni. Szerintem épp ezért valószínűbb, hogy ez a metszet csak egy Hirosige halála körül elkészült kései utánnyomása, atozurija az előző metszetnek, s a sorozat, amibe sorolják, a kiadó üzleti fogása volt, amit az eredeti sorozat népszerűsége és a japán metszetek iránt feltámadó európai érdeklődés együttesen generált. A nyomat javára írható viszont, hogy a visszafogottabb színvilág és a kontúrvonalak hiánya által összképét tekintve sokkal inkább téli hangulatú, mint az előző – e példa jól mutatja azt is, a metsző és a nyomdász milyen alapvető hatással lehettek a tervező elképzeléseinek végső formába öntésére.

Tendzsin szentély Kameidóban

az 1840-es Edo nevezetes látképei (Edo Meiso) sorozatból

Továbbra is maradunk a madártávlatnál, és a télnél; az előző metszethez képest a művész visszatér a vízszintes segédvonalak alkalmazásához, és egészen kicsit hátrébb kerül a néző – viszont a meredekebb nézőpont-választás többet enged látni a szentélyből, és a látogatók sem szorulnak „méretkorrekcióra”. Értékelhető a kísérletező kedv időleges háttérbe szorulásaképp, felfogható egyfajta visszatérésnek a kor japán képi tradíciójához. Hirosige az ábrázolt jelenetek tartalma miatt úgy tudni, soha nem került szembe a sógunátus cenzoraival, maga is szamuráj származású révén nem volt kérdés a lojalitása. Viszont az egyike volt azoknak a tervezőknek, akik tusrajzaikon az európai festészet bizonyos vívmányait meglehetősen sűrűn alkalmazták.

Bár a „holland stílusú” metszeteken már jóval Hirosige előtt kísérleteztek az alkotók az európai perspektivikus ábrázolás bizonyos elemeivel, nem vált általánossá a használatuk. Maga Hirosige is konzervatívabb irányból érkezett: a művész a sógunátus által hivatalosan támogatott Kano-iskola egyik mesterétől sajátította el az alapokat. De ő az egyik tervező, aki a saját grafikai stílusának változásaiban messze túllép a kínai hatásokon alapuló Kano-iskolabeli ábrázolási elveken, és jóval közelebb jut az idea (sai) helyett a valóságos látvány (sasin) megörökítéséhez. Hirosige az egyik legizgalmasabb történeti időszak tanúja volt, a koré, amikor kényszer hatására Japán hosszas huzakodás után végül is feladja az elzárkózás politikáját – talán ez a metszet is a folytonosan változó politikai széljárás egy fagyosabb pillanatában született, s emiatt tért vissza alkotója a tradícióhoz.

A Tenmangu szentély Kameidóban

az Edo Meiso sorozatból (1851-53 körül)

Főleg annak fényében tűnik ez valószínűnek, ha megtekintjük ugyanannak a sorozatnak egy későbbi metszetét – amelyen immár semmi szükség a képen látható alakokkal való azonosulásra, hiszen a néző a nézőpontválasztással maga is úgymond a kép részévé válik. A nézőpont mintegy a képbe húz, a rövidülés és az alig kicsivel a képközépvonal fölé helyezett enyészpont az „ahol állok, onnan látom” hatását kelti. A legerősebb perspektívahasználat látszik a képen, a szinte erőszakos rövidülések. Holott valójában ez a kompozíció is a keleti és nyugati ábrázolásmód vegyítéke, bármennyire is alacsony pontról, de a nézőpontunk most is madártávlati, onnan nyílik a képi perspektíva. Az eddigi metszetekhez képest azonban szinte szuperközeli a látvány, olyannyira közel kerülünk, mintha érezhetnénk a hídra kapaszkodó gésák parfümjének illatát.

65. tábla: A Kameido Tendzsin szentélyben

az Edo száz nevezetes látképe sorozatból

Hogyan kerülhetünk ennél is közelebb? Ha bemegyünk magába a szentélybe. Valahol ezzel a végső közelítéssel lesz több „a száz nevezetes látkép” az eddigi sorozatoknál. Nem egy igen szokatlan nézőpontjának ez a szinte túlságosan közel kerülés az alapja – elég, ha a sorozat néhány merészebb darabjára: a híd korlátjai közt kitekintő (43. tábla), vagy a révész szőrös lába mellett elpillantó (72. tábla) nézői pozícióra utalok. A számtalan szokatlanul bátor módon komponált metszethez képest ez a metszet voltaképp rendkívül visszafogott. Magát a helyszínt az íves híd és a rácsra futtatott lila akác lecsüngő ágai kell „megnevezzék” a nézőnek – ez a szentély két fő ismertetőjegye. Valójában szinte nincs is más a képen – mégsem az ismertetőjegyek általi „helyszín-kódolás” idea-élményével találkozunk. Mert ahonnan nézzük ezt a lényegéig csupaszított látványt, a nézőpont immár „valóságos pozíció”, amit a szentélybe látogató maga is elfoglalhat. Hirosige ebben a sorozatában jut el a legmesszebb, amennyire egy ilyen tradícionális ábrázolási rendszerben csak lehetséges. A dolgok puszta kódolt jelzése helyett a  dolgok látványába rejtett kódokig.

A szentélyről:

A Kameido Tendzsin (Tenmangu) szentély keletkezés-története sokat elárul a sintóról, de a japán ember hozzáállásáról is a szigetvilágot folyamatosan fenyegető természeti csapásokkal kapcsolatban. A 17. században élt Szugavara no Micsizane kora szellemi elitjéhez tartozott, tudós volt, költő és politikus, a császári udvar minisztereként szolgált az udvari intrikák állandó légkörében óhatatlanul elkövetkező kegyvesztettségig.

Szugavara no Micsizane portréja

Röviddel a száműzetésben bekövetkezett halála után természeti katasztrófák sora sújtotta Edót, amiből sokan arra következtettek, hogy Szugavara bosszúálló szelleme tért vissza e jelenségekben. A sértett szellem kiengesztelésére állították fel a szentélyt 1662-ben. Szugavara (ismertebb nevén Tendzsin) hamarosan a tanulás és az irodalom istenségeként örvend általános tiszteletnek. Szentélyeiben mindenhol ültetnek szilvafákat, amely Szugavara no Micsizane kedvenc fája volt. A Kameido Tendzsin szentély ma is áll, apróka történelmi levegőjű szigetként Tokió házrengetegében.

A szentély körzete ma

Az a bizonyos nézőpont

Néhány ajánlott oldal a témával kapcsolatban:

- http://www.hiroshige.org.uk/index.html - A neten található legteljesebb gyűjtemény Ando Hirosige munkáiból, és bár néhány sorozata atozuri (többek közt a Meiso Edo hjakkei is), kimerítő áttekintést nyújt a Hirosige metszeteiről – a bejegyzés képeinek egyik forrása.

- http://www.ukiyoe-gallery.com/ - Elsősorban kortárs alkotók fametszeteit kínáló oldal, de figyelemre méltó cikkek is találhatók rajta kiadókról, művészekről, grafikai technikákról, tradícionális metszet-témákról, és néhány megszívlelendő tanács is, reménybeli gyűjtőknek.

- http://www.ukiyoe-gallery.com/kameido.htm - A fenti oldalról való ez a remek szubjektív útinapló a Kameido-szentélybe tett látogatásról, a bejegyzésünk képeinek másik forrása.

- http://www.mustlovejapan.com/subject/kameido_tenjin_shrine/ - Gyönyörű képek és videók találhatók ezen az utazási oldalon a szentélyről, különös tekintettel a szilvavirágzásra.




Utóirat

Sokáig azt hittem, Utagava Hirosige metszetén a legendás szilvavirágokat látom - nem vagyok kertész... aztán Torma Cauli László felvilágosított a tévedésemről, amit nagyon köszönök neki. Valóban, Szugavara Nó Micsizane kedves fái a szentély bejáratánál találhatók, nem a tónál és a hidaknál - az Edo 100 nevezetes látképe sorozatban Hirosige amúgy megörökítette ezeket is...

Szilvakert a Kameido Tendzsin szemtélyben