Tornai József: A második eljövetel - Műfordítások a világ költészetéből

 „…A jelenés már közel biztosan,

a Második Eljövetel napja van.

Második Eljövetel! Alig mondom ki,

szemembe tép a Spiritus Mundi

látomása: valahol a sivatag homokján

oroszlántestű, emberfejű lény,

meredt szeme kegyetlen, mint a nap,

mozdítja combját, körötte

háborgó madarak árnya csapkod…”

William Butler Yeats

1994 óta gyűlik Tornai József új fordításkötetének anyaga, az alcím szerint „Műfordítások a világ költészetéből”, s a költő nem túloz, valóban szélesre nyitott horizont tárul a versszerető ember-fia elé, ha ezt a kötetet a kezébe veszi. Litván, svéd, finn költők, walesiek, szerbek és bolgárok ugyanúgy helyet kapnak ebben a kötetben, mint nigériai, ugandai, tibeti, japán, vagy húsvét-szigeti, perui alkotók. Amerikai kortársak ugyanúgy, mint sokezer éve élt kínai poéták, sokszor és sokféleképp magyarított versek ugyanúgy, mint soha nem hallott, magyarul először megszólaló költészetek. Hallatlan gazdagság és a válogatás önkénye együtt: egyfajta költészeti szúrópróba Tornai második gyűjteményes kötete.

A Himnuszok az éjszakához, a korábbi kötet tematikus csoportosítása helyett az újabb kötetben nemzetek, kultúrák szerint rendeződnek a magyarított költemények. Tény, áttekinthetőbb, lapozásra ingerlőbb így a könyv, ha el is veszett az azonnali asszociációk, önkéntelen összevetések gazdagsága, ami az előző kötetet jellemezte. Sajátos kulturmisszió ez – Hárs Ernő mellett Tornainak is nagyon sokat köszönhet a magyarul olvasó ember a földrajzilag olykor nem is annyira távoli, költészetben gazdag kultúrákba való merítkezés lehetőségéért. Soha nem hallott költők verseire csodálkozhatunk, hálás vagyok azért, hogy olvashattam például Sri Jnanadeva, a XIII. századi indiai költő hallatlanul szürreális sorait:

„…A szél

önmagát legyezi.

A fej

Liliomfává alakul.

A nyelv

Sűrű gyümölcslé.

A lótusz

Egy egész napot kovácsol.

A holdmadárból

Hold lett…”

és így tovább, oldalakon át, „…a városba minden esemény nélkül/ érkeznek a tapasztalatok”, csodálatosan összetett, bővérű ima bontakozik ki oldalakon át Sivához, az élethez. Jó volt Okot p’Bitek, az ugandai költő gyermeki-logikus, ironikus verseire csodálkozni:

Férjem azt mondja,

hogy mielőtt az ember megszületett,

a fehéremberek visszafelé számolták az éveket.

A legnagyobb számmal kezdték,

aztán jött

az egyezer,

az egyszáz,

a tíz

és mikor az egyhez értek,

akkor született Jézus.

Az „ember” alatt a második sorban persze szintén Jézus értendő, tetszik, ahogy az ugandai költő a saját nézőpontjából tart görbe tükröt nekünk, a saját logikánknak. S végül álljon itt személyes kedvencem, a zen szerzetes Toko halál-verse 1797-ből (minden halálvers anatémája, a színtiszta zazen):

A halál-versek –

merő káprázatok, a

halál az halál.

A válogatás önkényét jelentettem ki, nos, némi iróniával mondhatnám: a műfordító akkor a legveszélyesebb, ha a maga örömére fordít. Verset talán másképp nem is lehet – példaképp elég Rilke Orpheusz-szonettjeit említeni, a terminológiailag egységes, nyelvi igényességben egyszínvonalú teljes fordítással irodalmunk még mindig adós. Mit lehet tenni, ha a fordítót nem minden költemény ihleti meg; nyilván a jobbik eset, ha csak azokat fordítja le, amelyek megérintették - egy ilyen mélységes nyelvi és gondolati „egységből” is többet ér az ihletett „hányad” magyarul, mint a nyelvbe kötelezően bedarált egész.

Ahogy pédául László Erika fogalmazza meg egy tanulmányában: fordítani annyi, mint kompromisszumot kötni. A fordító az anyanyelv törvényszerűségeinek a foglya, és soha nem lesz képes ennek kereteit túllépni, és épp ezért a fordítás és az „idegen” soha nem fog teljesen megfelelni egymásnak: vagy a tartalmi, vagy a formai, vagy mindkét ekvivalenciára törekvés csorbát szenved. Egyedül az újraírás lehetséges, de általa is egy teljesen új, önálló mű születik. Kosztolányi után szabadon: az egyik nyelv szavát sosem fejezheti ki hiánytalanul egy más nyelv szava. Minden rétege nem menthető át a más nyelvbe: a puszta tartalmon túl, a gondolkodásmódbeli különbségek rétegein túl a szó zeneisége, a hangulat, amit az adott nyelven közvetít, a szógyökhöz járuló asszociációs háló, a szinonimasorból választott adott szó nyomatékosító ereje nyelvről nyelvre gyökeresen különböző.

Nem véletlen hát, hogy a fordítói teljesítmény a sokszor, több fordító által átültetett művek magyarításaiban felmérhető különbségek segítségével ítélhető meg a legkönnyebben. Főleg ha nincs más választásunk, ha nem beszéljük az adott nyelvet, s ezáltal nem épül ki bennünk az eredeti ismeretében a vers saját „értelmi érzete”. Tornai József igen bátran nyúl az akár sokszor fordított „alapanyaghoz” is, a magyar fordítói hagyomány „nagyágyúinak” is bátran ellene beszélve akár. Idézzük fel Tóth Árpád ihletett fordításában Rilke Archaikus Apolló-torzó című költeményét:

„…Nem ismerhettük hallatlan fejét,
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég

nézése. Különben nem hintene
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene…”

s nézzük meg, Tornai megoldásait:

„Nem ismertük e hallatlan fejet,

hol szemei almái értek. De átszel

e torzó heve, mint egy kandeláber;

magába csavart nézése e test

lángja most. Másként nem tündöklene

rád az íves mell s csöndes fordulással

ágyékán egy mosoly nem futna által

a combok nemző közepébe le…

Véleményem szerint az átszel-kandeláber rímpár csábító volta ellenére mondhatni képzavar-közeli, bár meg kell adni, a versi összképben Tornainál nyilvánvalóbb a versi tartalom: hogy a fej nélküli torzó egész testével „néz” és nézni kényszerít. Citálhatnám további példának a költő Pessoa-fordítását e kötetből, az Angol szonettek részleteit, de végképp szétfeszítené ezen írás kereteit, ha belemennénk, mekkora fordítói feladat Nemes Nagy Ágnes, Várady Szabolcs vagy (aki szinte bérletet váltott a „négyalakú” portugálra:) Somlyó György után Pessoát fordítani, és mennyire kockázatos irodalmi vállalkozás Mohácsi Árpád Portugál tenger című kötetének fogadtatás-története fényében például. Sorolhatnám még a példákat, Eluard-t, Leopardit idecitálva, ehelyett egyetlen vers fordításának sajátos problémáira térnék ki. A költő egy fordítása ugyanis szó szerint megütötte a szemem. Konsztantin Kavafisz verse tartalmában is másképp, másról szól Vas István fordításában:

A hajón

Rá hasonlít igazán ez az apró,

ceruza irkafirka arckép.

Gyors vázlat a hajó fedélzetén:

egy elvarázsolt délután.

Jón tenger köröskörülöttünk.

Hasonlít rá. De ő szebb az emlékeimben.

Érzékisége majdnem fájdalom volt,

s ez világított a tekintetében.

Szebb, ahogy testet ölt előttem

most, mikor lelkem hívja vissza az időből.

Az időből. Mindezek régi dolgok -

Rajz és hajó és délután.

Tornainál a keret lesz maga a tárgy, és gyökeresen értelmeződik át maga a vers, szinte minden lényeges ponton mást jelentve azután:

A hajók

Valóban hasonlítanak ezekre a kis,

ceruzával rajzolt ábrákra.

Gyorsan a hajófedélzetre dobva:

varázslatos délután.

A Jón-tenger körülöttünk.

Hasonlítanak. Mégis mint szebbekre emlékszem rájuk.

Olyan fájdalmasan érzékelhetők pedig,

átragyogtatva a kifejezést.

De szebbnek látszanak nekem

most, mikor lelkem előhívja őket az időből.

Az időből. Mert mind nagyon régi dolgok ezek –

a vázlat, a hajók, a délután.

Mint látszik, vitára ingerel a sokat fordított költemények Tornai által való újra-magyarítása, de ha sorolom is a kételyeim, a vitát nem tisztem eldönteni – legfőképp azért, mert például nem értek görögül. A vita helyett akár visszatérhetünk a vázolt alapvetéshez: a fordítás (nagyobbára) újraírás, amely önálló műalkotást eredményez.

Az előszóban a költő-műfordító arra a legbüszkébb, hogy hatalmasra nyitja a versvilág kapuját, hogy „földgömb-hatósugarú” körben válogat – miközben azért nem felejti el hangsúlyozni, az európai líra „gyökérzetéből” táplálkozik ma is. Csak nagyobb mérleget használ, amelyre Afrika, Ázsia, Közép- és Dél-Amerika költészetéből is ráfér ha nem is egyfajta áttekintő mélységű versi „menü”, de legalább egy jóízű kóstoló. Ezért a távlatért Tornai Józsefet mindenképp köszönet illeti, még akkor is, ha óhatatlanul mérlegre kerül maga a fordítói teljesítmény is: befogadja-e a kényes irodalmi kánon, s főleg megtalálja-e az olvasót – hiszen azt valójában önök, a verseket divatoktól függetlenül, makacsul olvasók döntik el, hogy lesz-e helye ezeknek a fordításoknak az irodalmi emlékezetben.