Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Henry de Temble ritka genetikai betegséggel született. Időről időre, főleg nagy érzelmi megrázkódtatások, szorongás hatására kiszakad a jelenből és múltja, vagy épp jövője egyik pillanatában találja magát. Egyedül, meztelenül, védtelenül. Kisgyerek még, amikor először időutazik, és sosem tud megszabadulni tőle. Egy idő után megtanul együtt élni vele, felkészül, hogy megvédje magát, megtanul zárakat feltörni, élelmet, ruhákat szerezni, együtt élni megkettőzött önmagával, és közben próbál átlagos életet élni, könyvtárosi állással, lakással, barátnőkkel. Miközben örökké retteg attól, mit tud meg idejekorán a jövőjéből.

Időugrásai újra meg újra visszaviszik Clare-hez. Clare hatéves, amikor találkoznak, Henry harminc. Mikor összeházasodnak, Clare huszonkettő, Henry harminc. Clare felnőtté válását végigkísérik Henry időnkénti fel-felbukkanásai, aki azonban sokáig semmit sem tud a lányról. Így, amikor a jelenben is egymásra találnak, Clare az, aki jóval többet tud kettejükről, Henry jövőjéről, hisz az idősebb kiadásban már jónéhányszor meglátogatta. Henry és Clare felváltva mesélik el történetüket, és folyamatosan ugrálnak az időben, ami csak tovább fokozza az olvasóban azt az élményt, hogy egy gyönyörű, különleges kapcsolatot lát maga előtt kibontakozni. Henry és Clare szerelme számomra a világirodalom nagy romantikus történeteihez hasonlít, ahol eleve elrendeltetett, hogy két embernek egymásra kell találni, még ha az egész világmindenséggel kell is szembeszállni érte. Vagy egy legyőzhetetlen betegséggel. Az, hogy Henry újra és újra Clare gyerekkorába tér vissza, mi más lenne, mint az igaz szerelem bizonyítéka, ugyanakkor későbbi egymásra találásukat ezek a gyermekkori találkozások készítik elő, azt bizonyítva, hogy az élet örök körforgás. Végtelenül romantikus történet ez, de nem a ma használatos nyálas értelemben, hanem igazi szerelmes történet, olyan, ami visszaadja az ember hitét az igaz szerelemben.

És persze végtelenül tragikus. Hisz Henry betegsége gyógyíthatatlan, hiába küzdenek Clare-rel azért, hogy normális életet éljenek, hiába találnak olyan orvost, aki kész segíteni, éveket kutatni, Henry tudja, mert látta, hogy utoléri a halál. És ebben is nagyon szép ez a könyv, mert folyamatosan őrlődik, hogy mennyit mondjon el Clare-nek abból, amit a jövőjében lát, és felteszi az örök kérdést, hogy vajon jó-e ha előre tudjuk, mi fog történni velünk.

Egy dolog volt, ami nagyon nem tetszett a könyvben, ami miatt egy ideig utáltam olvasni, utáltam Clare-t, haragudtam rá az ostobasága miatt, ez pedig az, hogy mindenáron gyereket akart, és nem nyugodott, hiába volt a sok vetélés, hiába tudta, hogy jó eséllyel a gyerek örökölné Henry genetikai rendellenességét, mégis mániákusan ragaszkodott hozzá. Ez nem tetszett, felelőtlenségnek tartottam, és nem hiszem, hogy lenne anya, aki ilyen betegséget kívánna a gyerekének, de lehet, hogy Clare túléléséhez tényleg kellett, hogy legyen egy gyereke, hogy maradjon neki valami Henry-ből, különben belehalt volna a fájdalomba.

Amit Niffenegger ebben a könyvben művelt, az szerintem maga a csoda. Úgy tudott megírni egy hihetetlenül romantikus történetet, hogy egy percre sem vált giccsessé, úgy tudott mesélni a szerelemről, ahogy még tán soha nem olvastuk, pedig azt hittük, már mindent leírtak róla. És megcsinált valami olyat, ami igen ritkán sikerül a regényíróknak, úgy írta le az élet teljességét, a szerelemmel, boldogsággal, és a tragédiával, az elkerülhetetlen halállal, a szenvedéssel együtt, hogy a végén úgy érezzük, mindezzel együtt érdemes csinálni, ha néha fáj, ha legszívesebben feladnánk, ha tudjuk, hogy vége lesz, akkor is. Mert ez az élet, és mindig van remény arra, hogy csoda történik.

Ez az egyik legszebb könyv amit valaha olvastam. Még az én cinikus énemet is meghatotta, a végét sírva olvastam, és igen, elismerem, vannak még jó romantikus történetek. Mindenkinek csak ajánlani tudom, egyszer el kell olvasni! 

Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek:

J. R. Ward: Éjsötét szerető, Síron túli szerető

Mostanában boldog-boldogtalan romantikus vámpírregényeket ír, tele van velük a padlás, és még csak most jön a java, elég csak ránézni a kiadók várható megjelenési listáira. J. R. Ward vámpíros sorozata, a Fekete Tőr Testvériség még az Alkonyat keltette vámpírhiszti előtt, az elsők között íródott, és sokáig vezette az ilyen-olyan bestsellerlistákat, elég komoly rajongótáborra téve szert. Én őszintén szólva nem az Alkonyat, és nem is az épp aktuális vámpírdivat miatt kezdtem el olvasni, hanem egyfajta Anita Blake pótlékként. Hamilton sorozata volt az első vámpíros cucc, amit olvastam, és az elején nagyon szerettem, aztán nagyon kiábrándultam belőle. Azt hittem, ez a sorozat majd pótolja a tökös vámpírvadász csaj által hagyott űrt, de csalódnom kellett. Ward könyvei nem is annyira vámpírregények, inkább a Harlequin-könyvek és füzetek nyomvonalán haladó nyálas-romantikus-szexelős marhaságok, amiknek történetesen vámpírok a főszereplői.

 

 

Mégpedig a Fekete Tőr Testvériség tagjai, olyan elit harcosok, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék a vámpírtársadalmat a rájuk vadászó alantasoktól. Történetünk idején hatan vannak, mindegyikük kapott egy külön kötetet, amiben nagy küzdelmek és sok-sok vívódás után rátalálnak a szerelemre. Az első kötet, az Éjsötét szerető a testvériség vezetője, Wrath története, akiről kiderül, hogy valójában a vámpírok királya, az utolsó tiszta vérű vámpír a földön, csak épp egy évszázados trauma miatt nem hajlandó viselni tisztségét, és magára vállalni az uralkodást. Egészen addig, amíg meg nem ismeri a félig ember Beth-t, akinek szüksége van rá, hisz csak Wrath tudja átsegíteni a vámpírrá váláson. Ami mindenkinél huszonöt éves kora körül következik be, fájdalmas folyamat, és csak akkor lehet túlvészelni, ha egy ellenkező nemű vámpír segít benne, és átvezeti a másikat. A vámpírok egyébként főleg egymásból isznak, embereket csak ritkán használnak, mert nem elég erős a vérük, rejtőzködnek, nem tudnak harapással átváltoztatni senkit, esznek-isznak, szórakoznak, állandóan rapet hallgatnak, imádják a gyors kocsikat, mind nagyon jól néznek ki, nagyon gazdagok, és főleg, nagyon sokat szexelnek.

 

Wrath és Beth egymásra találása is kevésbé lelki vívódásokból, mint inkább sok-sok oldalon át tartó szeretkezésekből áll. A sztori, mely szerint a lányra egy épp alantassá váló fiú vadászik, aki korábban megtámadta, hogy Wrath ennek hatására végre elfogadja örökségét, és a vámpírok élére áll, hogy megmentse szerelmét, csak mellékes. Mint ahogy a vámpírok különböző rítusai, a vámpírhierarchia, a világukat teremtő Őrző is az. De ugyanígy az Alantasok Társaságának kegyetlenkedései és kavarásai sem nyernek semmi súlyt, csak arra kellenek, hogy az épp aktuális megmentendő lányt megmenthesse a vámpír hős, és aztán forrón egymásra találjanak.

 

A második rész, a Síron túli szerető ugyanarra a mintára íródott, csak itt Rhage, a testvériség legveszélyesebb és legvonzóbb tagja a főszereplő. Rhage el van átkozva, együtt kell élnie a bensejében lakó szörnyeteggel, aki bármikor előtörhet, és akkor senki sincs biztonságban körülötte. Ezért nem enged magához közel egy nőt sem, csak futó kalandokra használja őket, egészen addig, amíg meg nem ismerkedik a halálos beteg Mary-vel, aki addig sosem tapasztalt érzéseket ébreszt benne. Kiderül, hogy azért, mert nem csak ő, de a benne lakó sárkány is szerelmes a lányba. Rengeteg félreértés, lelkizés és persze szeretkezés után végre egymásra találnak, és kölcsönösen megmentik a másikat. Komolyan mondom, a végére már azon gondolkodtam, az írónő hogy nem unta halálra ezeket a szexjeleneteket. Amik sem nem erotikusak, sem nem izgatóak, de még csak nem is undorítóak, egyszerűen dögunalmasak.

 

Aki jó vámpírregényekre vágyik, annak semmiképpen nem ajánlanám a sorozatot, tényleg leginkább a romantikus nyálregények és szappanoperák kedvelői lelhetnek benne élvezetet. Két rész van még belőle itthon, egyet fizet négyet kap akcióban vettem, de kötve hiszem, hogy elolvasom őket. És tovább folytatom a keresgélést valami tényleg jó Anita Blake pótlék után…

Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek: