Mad Max - A harag útja

Hát! Így kell újrahúzni az egykori gúnyát, hogy úgy hasson, mintha ebben a poszt-apokaliptikus pillanatban porozta volna össze először a soha nem pihenő sivatag! Ráadásul ugyanaz a pofátlansági faktor most is, mint ami az egykori, 1979-es Mad Max-et a mezőny fölé emelte – ugyanúgy kérlelhetetlen és kegyetlen ritmusban tör gépezetet, végtagot, tabut; rálicitálva a ma megszokottra filmnyelvben és narrációban; s közben hol véghetetlenül morbid, hol költői… olyannyira, hogy valójában egy pillanatig se zavar: egyszerű, mint a faék.

Amikor először végigszántott a mozivásznon George Miller agymenése, az akkor épp kisfénykorát élő katasztrófa utáni történetek; az alacsony költségvetésű, ma ránézve hallatlanul viccesen ható apokalipto-giccs (Zardoz, hogy mást ne mondjak) minden megelőző darabját zárójelbe tette a maga kérlelhetetlenségével. Egyszerű, klasszikus western-szerkezet volt, társadalmi igazságosztást maxoló személyes bosszú; egyfelől vadnyugatian szélsőséges, másfelől pont kellően árnyalt figurákkal; társadalomból-kilépés története, bűnfilm; szuggesztív képekkel, közelikkel, kevés, de jól elhelyezett mondattal… Mára azért leül; a zsáner eszközkészlete ma sokkal harsányabb, pergőbb, klipszerűbb, sokkal jobban használja a zenét – nem csodálom, hogy Miller újra akarta építeni. Mégpedig tényleg úgy, mint egy klipet. Szerencsére kapott rá elég pénzt, érdekelt elég jó színészeket a lehetőség; mert megmutathatta: úgy gondolkodik, és úgy válogat az eszközökben, ahogy régen. A szemlélete nem változott, csak az eszközei. Kíváncsi leszek, kavar-e újabb felfutást a poszt-moziknak, mint annak idején, amikor a „kisfénykorból” rövid időre igazi fénykort csinált.

Milyen érdekes: tényleg súlyt ad a képeknek, hogy valódi járművek kavarják a port, ássák el magukat a sárban – hogy a lepusztultságot nem (vagy nem elsősorban) a grafikusok álmodják, hogy valódi a rozsda. Súlyt ad a mondatoknak, hogy valódi színészek mondják őket; Tom Hardy, Charlize Theron, Nicolas Hoult maradéktalan – elfelejted a színészt és Max-et, Furiosát, Nuxot látod a helyükön. Hatalmas ötlet, hogy Miller teret engedett a vén havernak, és Halhatlan Joe beteg maszkja alá odapakolta Hugh Keays-Byrne-t; aki 1979-ben, az első Mad Max teljesen kattant motoros bandavezérét, Toecuttert alakította. A filmben, amely nem remake, vagy reboot (hogy utálom ezeket a szavakat…) – hanem a három egykori film élet-halálérzését újrafogalmazó teljes értékű változat. Az első film főgonoszával, a második film tartálykocsijával, a harmadik film nyelvi leleményeivel. Igazából három hosszú, egybefüggő akciószcéna, minimális átvezetéssel; hőspotyogtató gonoszjáték, képekkel, amiket aztán úgy kell kiverni a fejedből.

Nagyon kevés mondattal. Valahol így jó – így vegytiszta akciófilm, amit látsz; és jók ezek a mondatok, mert világok lakhatnak bennük. Tán kétszer háromszor éreztem úgy, hogy Nagy Emblematikus Szavak hangzanak el – s ez egy ilyen, erősen önkényes módon szélsőségekkel építkező látvány-mozinál pokoli jó arány. Amit a Hobbit-film készítőinek szemére vetettem - a felépítésben és logikában tátongó szakadékokat, a látványos képek kedvéért elfelejtett koherenciát eszemben sincs ezen a mozin számon kérni. Ami ott szinte fájt, az itt helyénvaló, sőt, zsigeri élvezetet okoz. A látványos vízpocsékló vízeséstől kezdve az egymás mellett/ellen létező gépi-motoros szubkultúrák nem-létező logisztikájáig az összes látványos bukfenc lényegtelen - mert ez a film nem okoskodik; tényleg olyan, mint egy fejjel lefelé fellógatott Vérzsák: szarik a vércsoportra és a higiéniára. A félmondatokból így is meglepő erővel rajzolódik a Hadfiúk beteg maradvány kultúracsonkokból összekapart mitológiája, Furiosa „Zöldhelye” egyetlen szóban képezi le a menedékvágyat, a földön, ahol nincs menekvés – ez a fajta apokaliptikus rémület az összes túlzás ellenére igazi, vagy legalábbis én is így képzelem: így fonnyadna mítosszá és kultusszá a bonyolult hálózat, amit egyre kevesebben látunk át, és (tárgy-fétiseivel) valójában már ma is mitizálunk.

A legjobb hír mégis az, hogy működik az eredeti filmek ismerete nélkül is. És faék-egyszerűsége ellenére több olvasata is lehet. Aki akarja, nézheti úgy, mint egy feminista filmet. Aki akarja, nézheti úgy, mint egy meztelen látványfilmet, akcióorgiát. Aki akarja, beleláthat egy szabadságharcos remény-filmet, a szokásos tanulságokkal. Van egy szolid öko-olvasata… s miközben minden kockájáról ömlik a tesztoszteron, picurka üzenete vastagon pacifista. Az eredeti filmek ismerete adhat többletet hozzá – Max „kísérteteinek” például története és mélysége lesz az ismeretüktől (a szemfülesek még azt a „kísértőt” is kiszúrhatják, aki valójában él…), de ezek a villanásaikkal rémítő emlékek e nélkül is ütnek. A legjobb hír, hogy ennyiféleképpen működhet önmagában. Bár azért határozottan kényszert éreztem utána, hogy rögtön beüljek egy lassú, európai művészfilmre, csak az egyensúly kedvéért…

Nemi sztereotípiák, dühöngés, Martin

Elérkezett a várva várt nap, ismét TÉMÁZUNK! Ezúttal nemi sztereotípiákról, pasikról és csajokról, bevett szerepekről, gender-kérdésről és hasonló okosságokról kéne írni – persze mindezt a könyvekre, azokon belül is elsősorban a műfaji irodalomra vonatkoztatva, minden mást inkább hagyjunk, ez nem az a blog.  Hónapok óta keringetjük egymás közt ezt a témát, én meg, ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább távolodtam tőle – míg el nem értünk odáig, hogy kösz, nem, nekem erről nincs mit mondanom, igazság szerint idegesít az egész „genderezés”, meg hogy lassan a csapból is ez folyik. Aztán napra pontosan három héttel ezelőtt adásba került az a bizonyos Trónok harca epizód, hatalmas hullámokat vetve és szépen rávilágítva a témát körülvevő álszent balfaszságokra – nekem meg pont kapóra jött, mivel Martint bírom, a sorozatot nézem, a felháborodáson csak röhögni tudok, és legalább van témám a témázásba… Nem mellesleg kidühönghetem magam kicsit, ami köztudottan jó feszültségoldás.

Figyelem! A posztban a megszokottnál jóval több trágár kifejezés valamint igencsak jelentékeny spoilerek várhatók a Trónok harca ötödik évad hatodik epizódját illetően – aki nem látta, de nézné, aki könyvolvasó, és gőze nincs a tévés változtatásokról, de szeretné, ha meglepnék, inkább ne olvassa tovább! Aki könyvolvasó, és elvből nem nézi a sorit, nyugodtan továbbmehet, mert a szál, amit érintek, ilyesformán benne sincs a könyvben…

„Az indokolatlan megerőszakolós jelenet undorító és elfogadhatatlan” – nyilatkozta egy amerikai szenátor (!) a három héttel ezelőtti epizód után, aznap, amikor kis híján felrobbant a twitter a felháborodott rajongók csiripelésétől, akik siettek leszögezni: ők aztán soha többet egy részt sem néznek ebből a szemétből. Se szeri, se száma azon kritikusoknak és ilyen-olyan (többnyire, de nem kizárólag) női portáloknak, melyek a sorozat bojkottjára hívták fel a közönséget. Na de mi is történt, ami akkora felháborodást váltott ki, mint még semmi ebben az amúgy gyilokban, kiömlő belekben és nyersen ábrázolt szexualitásban eddig sem szűkölködő sorozatban? Utoljára szólok, SPOILER!!!

Sansa Starkot, az első évadban lefejezett Ned és a harmadik évadban brutálisan meggyilkolt Catelyn Stark lányát hozzáadták a sorozat legaberráltabb elmebetegéhez, Ramsay Boltonhoz – emlékeztetőül: ő az a fura fiú, aki megunt ágyasait vadászkopókkal tépeti szét az erdőben, szabadidejében szeret elevenen megnyúzni bárkit, aki csúnyán néz rá, és aki egy évadon keresztül kínozta módszeresen egy kereszthez kötözve Theon Greyjoy-t, mígnem a szerencsétlen faszkalap azt is elfelejtette, hogy hívják, és tökéletesen átlényegült kutyaólban lapuló kupac szarrá. Szegény Sansánknak nincs nagyon szerencséje a pasikkal: picsogó tiniként fülig belepistult a kettes számú legaberráltabb elmebetegbe, a tündöklően szőke Joffrey hercegecskébe, aki amint nemes hátsója a Vastrónt érintette, kimutatta mekkora seggfej és nyilvánosan verette a lányt a testőreivel a trónteremben, miután kényszerítette, hogy végignézze apja kivégzését. Joffrey után belehabarodott Westeros egyik legvirágosabb lovagjába, aki hogy-hogy nem, a fiúkat szerette, majd hozzáadták egy alkoholista és szexmániás törpéhez az általa leginkább gyűlölt családból (és még ő volt a legnormálisabb pasi, aki megfordult körülötte). Ezután megszöktette az iránta minimum furcsa érzelmeket tápláló „régi családi barát”, aki egykor lehet, hogy szerelmes volt Sansa anyjába, de ez nem nagyon akadályozta meg, hogy elárulja a szeretett nőt, a férjét, a fiát, megölje a nővérét, és mellesleg kirobbantson egy egész kontinenst vérbe borító háborút, aztán eladja a lányt családja gyilkosának, szigorúan taktikai megfontolásból persze. Ilyen előzmények után biztos akadt olyan bontatlan csomagolású lélek, aki e násztól hirtelen pálfordulást és romantikus kibontakozást várt – nekik csak azt tudom mondani, nézzék újra a Twilight-ot.

Szóval újabb frigy a frigyekkel köztudottan jó barátságot ápoló Martin-univerzumban – az esküvőt ezúttal megússzuk vérontás nélkül, a nászéjszakán azonban az ifjú férj cseppet sem romantikus módon megerőszakolja feleségét, mindezt pedig végignézeti az amúgy is halálra alázott Theonnal. Másnap pedig robban az internetes bomba.

És akkor itt álljunk meg egy percre! Az erőszak megbocsáthatatlan bűn, ezt le kell szögezni. Tök mindegy, hogy családon belül esik vagy idegenek között, tök mindegy, ki a beteg és ki nem, nincsenek enyhítő körülmények. Viszont úgy csinálni, mintha ennél nagyobb bűn nem létezne a világon, és mintha nem láttuk volna nagyjából az összeset meglehetősen explicit módon bemutatva a Trónok harca megelőző 45 epizódja során, nem más, mint ordas nagy képmutatás!

Mit is láthattunk eddig? (A teljesség igénye nélkül és direkt nem érintve a csata közben megesett változatos és tömeges halálokat…)

- lefejezést (sokat)

- elevenen elégetést (még többet)

- elevenen nyúzást

- kézlevágást

- faroklevágást

- kutyákkal széttépetést

- csecsemőgyilkosságot

- terhes nő hasának szétvagdosását

- nyílpuskával lelőtt ágyhoz kötözött örömlányt

- nyelvkitépést

- sárkánnyal széttépetést

- jó magasról lehajítást

- mérgezést, de hát ez már szinte uncsi

Ezek után felmerülhet a kérdés és jogosan: mindez elfogadható? Akik habzó szájjal követelik a sorozat bojkottját a nemi erőszak miatt, vajon miért nem követelték, amikor csecsemőket gyilkoltak, vagy férfiakat szabadítottak meg random testrészeiktől? Ad absurdum, amikor korábban nőket erőszakoltak – hisz azért láttunk már ilyesmit is. Azt például mintha már mindenki elfelejtette volna, hogy az első évad első részeiben egy árva tinilányt eladtak egy vadembernek, aki a nászéjszakán egész hasonló dolgot művelt vele – csak aztán Dany és Khal Drogo egymásba szerettek és jött a sok „napom és csillagom”, de ettől még, hééé, az is erőszak volt! Nem is beszélve Craster lányairól, akik, miután megszabadultak apjuktól, az őrség szakadár tagjainak kvázi használati tárgyai lettek. Őket aztán pláne nem kérdezte senki, semmiről.

Hosszasan lehetne értekezni arról, hogy Martin világában, a sorozat jelen pontján ez a jelenet miért van helyén (ami nem jelenti azt hogy helyénvaló!!!) és miért lehet (lehet!) fontos a karakterek további fejlődése szempontjából. Kezdjük ott, hogy ez egy kvázi-középkori sorozat, fantasy szósszal nyakonöntve, de sok szempontból követve a középkori mintákat – a sorozat világában a lányokat a legtöbbször nem kérdezik, egyszerűen férjhez adják a legnagyobb haszonnal kecsegtető jelölthöz. Aki, ha úriember, még jól is elsülhet a dolog, ha nem, akkor az lesz, hogy asszony, tűrj a neved. De már az orbitális képmutatás, ha egy középkori elveket valló sorozaton számon kérjük a „Yes Means Yes” törvény betartását. Arról nem is beszélve, hogy Sansa karakterén mekkorát lökhet ez a húzás – hogy milyen irányba, arról egyelőre senkinek fogalma sem lehet a készítőkön kívül, de ha tippelnem kéne, én azt mondanám, végre felnő és a tettek mezejére lép. Ha újranézi valaki a sorozatot, gyönyörűen nyomon követheti, ahogy ez a Disney-hercegnőcskének induló elkényeztetett kislány fokozatosan érik – szerintem egy második Cersei Lannisterré. Ehhez viszont igenis az kellett, hogy végignézze az apja halálát, hogy csalódjon az összes pasiban, akire csak ránézett, hogy megalázzák, hogy egyik szarzsáktól a másikig dobálják. Hogy már eleget kapott? Hát van olyan Martin világában, hogy elég? Itt mindenkit a legvégsőkig aláznak, és szerintem pont azoknak van a legnagyobb esélyük a végén a többiek fölé emelkedni, akik a legtöbbet szenvedtek. De nem Sansa az egyetlen, akinek a karakterét gyökeresen kifordíthatja ez a házastársi erőszak, hanem az azt végignéző Theont is – ha egyáltalán van még bármi emberi benne, azt csak egy ilyen sokk érintheti. Persze mindez csak spekuláció.

Ami számomra most érdekesebb és összeköti témánkat (nemi sztereotípiák) a Trónok harcával az, hogy miért ez a hatalmas felháborodás azon, hogy megerőszakoltak egy úrilányt, és miért övezi közben mély hallgatás azt, hogy hány férfit milyen módokon öltek, kínoztak, aláztak meg a sorozatban? Mert a férfi harcos, az a dolga, hogy szenvedjen a csatamezőn, miközben a nőket óvni kell minden bútól-bajtól? Mert az ő szenvedésük nem számít? Ha egy férfit zaklatnak szexuálisan majd vágják le a farkát az nem számít? És a legyilkolt, megkínzott gyermekek sem számítanak? Nem pontosan ugyanúgy sztereotip gondolkodásmód az, hogy bárkivel bármi megtörténhet, nem háborgunk, max félrenézünk, ha épp vacsi közben nyomnak az arcunkba néhány kiomló belet vagy megnyúzott hullát, de egy nőt, hát azt nem erőszakolhatnak meg??? Nem estünk át kissé a ló túloldalára? Vagy pusztán és meztelenül arról van szó, hogy ez most épp „divatos” téma odaát (és ne tessék háborogni, mert az), és ezért ezen ki kell akadni? Vagy ne is akarjak belemagyarázni semmit, mert csak az a jellegzetesen amerikai képmutatás mutatkozik itt is, ami fél városok felrobbantását, halomra gyilkolt fantázialényeket, tocsogó vért és bensőségeket simán enged korhatár nélkül a moziba, de pucér cicit nem (lásd: melltartós szex minden romantikus vígjátékban).

Minden bizonnyal az amúgy a könyvek megjelenése óta folyamatosan szexizmussal vádolt Martin bácsi lenne az első, aki körberöhögne, ha a poszt végére őt hoznám ki az egyenjogúság élharcosának, de azt meg kell hagyni, hogy nála aztán tökmindegy, hogy valaki milyen nemű: a történet valamely pontján mindenki baromira megszívja. Azt már tényleg csak halkan teszem hozzá, hogy jelen pillanatban nagyjából ugyanannyi nőnek van kábé reális esélye a végén trónra kerülni, mint férfinak, arról nem is beszélve, hogy az egész folyam legtökösebb bosszúálló karaktere egy kislány. De! A magam részéről annak örülnék, ha egyszer eljutnánk oda, hogy nem az számít, hogy adott szereplő férfi vagy nő, hanem az, hogy mi a szerepe, milyen a karaktere, hova vezet az útja, mi mire sarkallja – ha nem lenne lényeges, hogy milyen nemű, akiről épp olvasunk. Ad absurdum, ha nem is tudnánk (vannak erre ugye elég sikeres sci-fi próbálkozások, törnek is tabukat rendesen, és ez jó!). Az én szememben nem az számít, hogy Sansa Stark egy nő, akit megaláztak, hanem az, hogy egy olyan karakter, aki eddig rohadt sokat szenvedett, valószínűleg ezután is rohadt sokat fog, és (nem kis részben épp ezért) nagyon sok potenciál van benne.

Többiek a témában:

PuPilla

Nima

Szeee :)

Csatlakozók:

Bubu

Kemény Zsófi: Nyílt láng használata

Első kötet. Reflexből óvatosabban nyitnám. A második vers után elfelejtem az óvatoskodást: …minden nap arcomra szökik, kicsi Élet, egy újabb ránc, mit csináljak? A harmadik szerző a versekkel átfont családban - apja, Kemény István és testvére, Lili után - de a negyedik vers után lényegtelen lesz, hogy Kemény Zsófinak hívják: Megtaláltam az árcédulát egy karácsonyfánkon. Ekkor vertem bele a fejemet is az égbe… Öt verset olvasok, elölről, egyhuzamban, nem beszélnek egymással túl sokat, de már húzódik egyfajta ív, és mosolyra a szám, szerencsém van: ez jó. Szerencsém van, jó, hogy olvashatom Kemény Zsófi kötetét, felnőtt, tényleg a teljes súlyával nehezedik így, az első kötetben; olvasóként áldás, ha jó verseket olvashatok, szép egymás után: én is szív- és érvrendszeri beteg vagyok, szívügyem a jó vers… és most nem kevés elvárásom is volt.

Merthogy hallottam slamelni. Nem is egyszer. Könnyebb szövetűek az elmondott szövegei, máshogy utal a színpadon és versben – azazhogy az utalások módja, az elcsavarodó félmondatokba szórt kétértelműségek, a szándékos eltévedések a szövegfolyamban is rokon mód alakulnak, de korántsincs akkora összerántott súlyuk, mint a meglepően kevés szóval sokat mondó versekben. Szigorú válogatással húzott versek ezek – érdekes módon minél szigorúbbra vont a terjedelem, annál elegánsabb ez a súlyokkal zsonglőrködés… itt egy példa:

Séta

Levittem a kutyát sétálni,

és pisilt, ez sikerélmény.

Mikor visszaértünk, az orrára

sok lényegtelen szag volt ragadva.

Én utánaugrottam egy hullócsillagnak,

de visszarántott a póráz.

Az elvárásokat tovább növelte, ahogy Simon Márton ajánlotta a figyelembe a kötetet. Magánmitológia, labirintus – magasabbra téve az úgynevezett lécet… nos, az ő szavának (legalábbis számomra) súlya van, úgyhogy napokig dolgozni hagytam a szövegeket. Mert a Minden este, mindenestül ciklusától mintha valóban kirajzolódna egy jól követhető lírai labirintus-napló, annyira nem egész, hogy filmszerű legyen, de annyira igen, hogy történet-érzetű. Egymással beszélgető kódok, az a szép bennük, hogy nem kell pontosan érteni… értse pontosan, akinek szól, én annyira pontosan értem, amennyire nekem szól. Pont elég, ha a hasonló érzetek, a bennem ücsörgő saját asszociációk felsírnak (minden beteljesületlen szerelmem… ellipszispályákon kavarog körülöttem), vagy felkuncognak (Egy szép őszi délutánon neked tavaszi délelőtt volt…). Olykor csak néznek szomorúan a hasonló saját-élmények (Végül a puszimra már fel sem ébredtél. Aztán álmodban is félremagyaráztad…), és közben egyre jobban értik (érzik?) magukat.

Te rágtad a számba azokat a szavakat, amiket most másnak mondok, aki nem érti. Úgy tűnik, tényleg nem a megélt idő mennyisége, hanem az átélés intenzitása dönt, hogy mennyit értesz, s hogy ebből mennyit vagy képes megragadni. Ez az egyik első párkapcsolati tapasztalatom – hogy rendre a következőnek mondom a kifelejtett mondatokat, nem helyén valón, hiszen azok helyett a szavak helyett formál bennem közlést a reflex, a görcs, a bennem felejtett múlt, amit az adott szituáció követelne. A kötetben számos ilyen elejtett, súlyos félmondat van, ha hagyod, akkor tényleg hetekre adhat gondolkodni- és emlékeznivalót.

Első kötet. De kedves olvasó, most nyugodtan elfelejtheted ezt a címkét. Szép, formás költői eszközkészlet, fegyelmezett, jól szerkesztett rendben. Egyedül maradtam egy kosztümös filmben, engem itt csúnyán túlfejlődtek… szól a Mindegy; nos, én pontosan az ilyen mélyen átélt, mégis okos és - ez esetben nem szitokszó! - korszerű versek okán érzem úgy: hogy a műfaj minden ellenkező híresztelés ellenére sem avul, nem fejlődte túl az idő! Magyon kíváncsi vagyok a második kötetre! Hogy ez a szimpatikus, sokrétű, de máris saját arccal bíró költészet milyen irányokba bokrosodik tovább.

Hajsza (The Fall) - sorozat

Ha pár hete azt mondja valaki, hamarosan egy Jamie Dornant és Gillian Andersont felvonultató sorozatgyilkosos szériáért fogok rajongani, körberöhögöm. Először is, utálom a sorozatgyilkosos történeteket. Nagyon nagy csoda kell ahhoz, hogy ezt levetkőzzem, legutóbb Lauren Beukes-nak sikerült áttörnie ezen a falon, de őt ugye az előző két könyvéért eléggé kedveltem – egyébként sem a sokak által imádott Dexter, sem a vérfagyasztóan okos Hannibal, sem bármely sorstársuk nem tudott közel kerülni hozzám. Másodszor, Jamie Dornannal szemben azért elég combos előítéleteket keltett bennem a „szürke” – az életben nem gondoltam volna, hogy ez a fickó tud játszani. Hát még, hogy ilyen jól. (Jó, tudom, le kéne vetkőzni az efféle prekoncepciókat, de én is csak emberből vagyok, na.) Harmadszor, szegény Gillian Andersont olyan alaposan beskatulyázták ballonkabátos vénkisasszony nyomozónőnek, hogy nem nagyon akartam látni, ahogy századszorra is ugyanabban a szerepben vergődik. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna!

A Hajsza épp úgy kezdődik, mint a legtöbb sorozatgyilkos utáni nyomozást bemutató darab: messziről érkezett nyomozó pottyan a helyszínre, hogy a töketlenkedő helyieknek megmutassa, mennyi az annyi és elkapja a szexuális aberrációkkal és/vagy pszichopata vonásokkal küszködő, így-úgy-amúgy emberi, de azért mégis nagyon gonosz és a sztori egy pontján óhatatlanul hibázó gyilkosunkat. Sok nyomozás, némi vér, nehéz gyerekkor, saját démonokkal küzdő rendőrök, utolsó pillanatban megmentett utolsó áldozat, nagyszabású megkönnyebbüléssel járó finálé. Nos, ebből itt nem sok van… Ami van, az is pont annyira elcsavarva, hogy a néző lenyűgözve bámulja a képernyőt.

Az eddig két évadot megélt sorozat dinamikáját egyértelműen a két főszereplő közti párhuzamok és az ebből fakadó zsigeri feszültség adja. Az első perctől világos, hogy sorozatgyilkosunk, Paul Spector nem hétköznapi aberrált gyökér, annál jóval okosabb, érzékenyebb és tudatosabb szereplő: neki a gyilkolás egyfelől elfojtott vágyak kiélése, másfelől művészet. Rituálisan gyilkol, áldozataira alapanyagként tekint, holttestükre műalkotásként. Borzasztó nyugtalanítóan és plasztikusan láthatjuk, milyen törődéssel, az alapanyag iránti rajongással, hogynemondjam, szeretettel dekorálja ki a testeket, tökéletes torzókat hagyva maga után. Paul megcsúszott személyiség, akinél valami nagyon félrement, mégis, nehéz egyértelműen gyűlölni. Félni, undorodni, megvetni – azt igen. Gyűlölni – nem.

Tökéletes párja a nyomozónő, Stella, akit Londonból helyeznek Belfastba, hogy átvegye egy helyi politikus menyének gyilkosa utáni nyomozást – ami hamar több, összefüggő gyilkosság utáni nyomozássá nő. Stella sem az a tipikus kedvelhető nyomozó-karakter. Hűvös, maximalista, arrogáns, aki arroganciáját kimértségbe rejti – ráadásul megközelíthetetlen, folyvást szerepet játszó, magasra törő nő egy férfiak uralta világban. Éppúgy bábuként tekint az embereire, a kollégáira, a férfiakra, mint Spector az áldozataira. Egyszerre gyűlöli és csodálja a gyilkost, tán épp, mert annak tökéletességre törekvése oly nyilvánvaló összhangban áll az ő tökéletességre törekvésével. Stella olykor kimondottan irritáló lassú, kimért, megfontolt, halk stílusa, érzelemmentessége, játszmázása, szerepei nem egyszer azt az érzést kelthetik, mintha ő lenne a tökéletes sorozatgyilkos. Persze nem az, nincsenek itt ekkora csavarok, nem is kellenek.

Gyönyörű a sorozat építkezése – még úgy is, hogy a két évad teljesen más stílusú, és hogy a készítők ügyesen úgy zárták az elsőt, hogy a függővég ellenére is simán adhatott teljesség-érzetet. Szerencsére azonban lett folytatás, ami úgy más, hogy koherensen folytatja a megkezdett (le)építést – a szereplőkről rétegekben hullik le a máz, ahogy egyre több tárul fel a mozgatórugókból és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ami azért is remek, mert párhuzamuk nem merül ki abban, hogy van néhány hasonló tulajdonságuk – óhatatlanul elkövetkező közös jeleneteikben gyönyörűen demisztifikálják egymás karakterét, és taszítják le egymást és önmagukat a mezei nyomozó-gyilkos szintre. Emberivé válnak egymás tükrében. Kevés olyan szuggesztív tévés jelenetet láttam, mint amikor a mindig kemény és rideg Stella először megtörik és kibújik a szerep mögül az ember – hát még amikor az évad fináléjában végre valódi érzelmeket is látunk tőle. És ha már finálé: az elsőhöz hasonlóan a második évadot is úgy kerekítették, hogy combos függővéget is kapjon, de pont megadja azt az érzést is, hogy ezzel a nyugtalanító kérdéssel is be lehetne fejezni. Hogy ezt kétszer egymás után sikerült meglépniük, igazán elismerésre méltó – egyik szemem sír, a másik nevet, amiért lesz folytatás.

Muníció van még itt bőven – Stella és Spector még rengeteg mindent kihozhatnak egymásból. Ráadásul eddig szót sem ejtettem a körülöttük kavargókról, pedig bennük is jócskán van potenciál: a Spectorba gyilkos mivolta ellenére is szerelmes tinilány, a megtört feleség, Stella főnöke és egykori szeretője, beosztottja és jelenlegi szeretője, a furcsa kalandokba keveredő igazságügyi orvosszakértő egytől egyig érdekes színfoltjai ennek a kavalkádnak. Amihez a hátteret az északír állóháború adja, ahol nem elég, hogy valaki nő, rendőr, magas rangú és dekoratív, még „angol picsa” mivoltával is meg kell küzdenie a nyomozás során. Tökéletesen építették fel a készítők azt a környülest, ami fojtogatja a szereplőket, amiben nem léphetsz ki az utcára rettegés és páncélozott autó nélkül – ott van a folytonos fenyegetés, időről időre beleköp a levesbe a politika és a korrupció, de nem telepszik rá túlságosan a nyomozásra. Az megmarad annak, ami: remekbeszabott karakterdrámának két megdöbbentően jó teljesítményt nyújtó színész között. Nézzétek, érdemes!

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Mona Bright, a kiégett exzsaru gyűlölt apja halála után örököl egy házat az új-mexikói Winkben – egy házat, mely egykoron édesanyjáé volt, egy olyan életben, melyről Mona mit sem tud. Monának se kutyája, se macskája, leginkább útszéli csehókban töltötte az elmúlt pár évét, mattrészegen, menekülve a múltja elől, így nincs veszítenivalója sem, nyugodtan felkerekedhet hogy birtokba vegye az örökségét – remélve, hogy közben megtudhat valamit anyjáról, aki egész gyerekkorában küzdött depressziójával, mígnem magára hagyva kilencéves kislányát szétloccsantotta az agyát. Irány hát a végeérhetetlen országút, irány a sivatag, irány Wink, az apa egyetlen valamirevaló hagyatéka, a rajongott tűzpiros Dodge Charger nyergében, övünkben az elmaradhatatlan pisztollyal, tarsolyunkban válogatott káromkodásokkal, kérges szívünkben gyermeki reményekkel.

És itt kezdődnek a bonyodalmak. Hogy Wink nem szerepel egy térképen sem, még a legkisebb akadály – valahogy csak elvergődünk Új-Mexikóba, ahol a sivatag mélyén, lélegzetelállító hegyektől körülvéve rátalálunk az ötvenes évekből itt ragadt, Norman Rockwell festményeire illő idilli kisvárosra. Ám odaérve még az átlagos „beteges kisváros” hangulatnál is furább dolgok várnak. A város egyik „nagy öregjének” temetésére érkezünk, ferde pillantásokba ütközünk, villámcsapások nyomaira és tájidegen futurista építményekre bukkanunk, s hogy-hogy nem, egy valamikor nagyon titkos és nagyon veszélyes kutatóintézetre a város melletti monolit tetején. Borzongásfaktor bekapcsol, jöhetnek a titkos kísérletek, melyek valahogy mindig félresikerülnek.

Sablonos is lehetne – hogy mégsem az, egyfelől Mona karakterének, másfelől Bennett félelmetes hangulatteremtő képességének köszönhető. Stephen King, Neil Gaiman, Lovecraft neve bukkan fel rendre a méltatásokban – olvasás közben viszont mindez oly lényegtelen. A bőrünk alá kúszik ez a beteges borzongás, érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, a szemünk sarkából látni véljük hogy van ott még valami, délibábszerűen bukkannak fel emlékek, vágyak, félelmek – fojtogat minket is, mint Monát; vannak pontok, amikor mi is menekülnénk, mint ő, vissza se néznénk. Persze maradunk, Mona is marad – a rejtély túl érdekes ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyjuk.

Bennett ügyes, nagyon ügyes. Egy percre sem csinál titkot abból, hogy honnan merít – felhasználja az összes ismert horror-, thriller klisét, amit az elődei már tökélyre vittek, jóízűen csavarint rajtuk egyet és néhol pimaszul kikacsint ránk: azért nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Aztán persze mégis, amikor megajándékozza történetét egy olyan plusz réteggel, ami után a műfaji kevercsek hozzám hasonló rajongói megnyalják mind a tíz ujjukat. Mert ez az egész sci-fi-horror-thriller-akármicsoda csak a váz, amire csodásan rá lehet aggatni a kisvárosi Amerikai Álom kritikáját, és menni tovább… Félresikerült kísérletek, multiverzum, különböző idősíkok, pándimenzionális érzékelés, a messzi távolból közénk pottyanó idegenek/istenségek/akármicsodák – önmagukban kikerekítenének egy klassz sci-fi-horrort, és mindenki boldog lenne. Mona kétségbeesett hajszája a saját múltja kísértetei után, az anyával (az anya emlékével) való szembenézése és a saját elvesztett gyermeke nemlétező emlékével való megbékélése simán megtöltene egy kicsavart lélektani thrillert – és mindenki boldog lenne. A kettő együtt viszont kiad valami egészen különleges, többdimenziós, eposzi léptékű folyamot arról, miért is érdemes élni, miért is érdemes kergetni a boldogságot, miért kell megküzdenünk a világunkat fenyegető külső-belső szörnyetegekkel és mikor kell megállni, és élvezni a pillanatot – ami viszont lehet, hogy számos olvasónak egyszerűen sok.

Bennett ügyes. Mona boldogságkeresése ebben a díszlet-kisvárosban ezer szinten rímel az idegenek egyszerű, boldog élet utáni vágyára, ami meg kínzóan (olykor megmosolyogtatóan) rímel az egész, röhejesen túlhajszolt, ennek következtében önmagát felemésztő Amerikai Álomra. „…a kisvárosban beleszerettek egy álomba. A maguk álmába. Az amerikai álomba, az amerikai népbe. Csendes, kisszerű élet… Nem tudom, volt-e valaha bármiféle valós alapja, de maguk hittek benne. Úgy vélem, a maga népe éppúgy azt az álmot kergeti, ahogyan az enyém.” Ezt azért nem olyan nehéz dekódolni, ugye? Bennett ügyes, gondolhatjuk olvasás közben, ez pedig egy rém ügyesen összerakott könyv. Aztán egyszer csak úgy mar belénk, ahogy a legelvetemültebb szépirodalmárok szoktak, miközben dübörög körülöttünk a világok harca… 

„Egyszer kérdezte csak meg az anyjától, mit rontottak el régen. A válasz nem is lehetett volna egyszerűbb: „mindent”. […]

- Arról volt szó, hogy az otthonunk tökéletes lesz. Mindennek tökéletesnek kellene lennie. És nem is lehetetlen, hogy azzá váljon. De ezzel itt… ezzel a házzal én nem tudok mit kezdeni. Nem éri meg a fáradságot.

Mona könyörögve kérlelte az anyját, hogy hagyja a csudába, és próbáljon meg örülni annak, ami van.

- Nem megy. A dolgokat úgy kellett volna elrendezni, hogy érvényesülhessen a szépségük, drágám.”

Jó belekucorodni ebbe a könyvbe – a személyes hangvétel, az olykor simogatóan lírai szövegvilág párosulva a zsigeri félelmeket felszínre csalogató ismeretlennel olyan elegy, amitől nehéz szabadulni. Szerencsénkre igencsak termetes darab (ám cseppet sem túlírt), így van is mibe belekucorodni – mondjuk a vége felé szinte kényszerítettem magam a lassú, komótos olvasásra, hogy minél tovább benne maradhassak. Ami nem is baj – azzal együtt, hogy épp a vége kissé kizökkent a tempóváltással és az akció középpontba helyezésével, azért az első oldaltól az utolsóig érdemes kiélvezni, ízlelgetni minden sorát. Rohanás, tízoldalankénti lerakás nélkül. Nem BKV-kompatibilis olvasmány – inkább olyan, amihez rohanok haza a munkából, hogy neki ajándékozhassam az estém. Szerelem első olvasásra, eddig az év legjobb zsánerregénye, előbb-utóbb biztosan újraolvasandó, a szerző többi műve kötelezően beszerzendő.

Kis szőrszálhasogatás a végére: csak én érzem úgy, hogy az egyébként remek, áthallásos magyar cím épp egy kósza árnyalatnyival máshová pozicionálja a regényt, mint az eredeti? Nekem az American Elsewhere (nyilvánvaló Gaiman-utalása mellett) egyértelműen az Amerikai Álom lebontására helyezi a hangsúlyt, míg a Horzsolások inkább a misztikus-tudományos vonalra. Más kérdés, hogy az eredeti cím elég bambán hangzana magyarul, a különbség pedig tényleg csak árnyalatnyi, ettől még bennem motoszkál, hogy ott van…

Ja és említsük meg a csodálatos (az eredetinél szerintem ezerszer jobb) borítót – nem szoktam erre külön szót fecsérelni, de ezúttal muszáj, mert konkrétan leesett az állam, amikor összeraktam, mit is látok.

...plusz…

Nézegessetek hangulatképeket Nimánál – én mindig lusta vagyok illusztrációkat keresni, ő viszont talált néhány több mint tökéletest :)

Zene a könyvhöz – kis híján sikoltozni kezdtem a gyönyörűségtől amikor olvasás közben mellbe vágott ez a sor: „One day the giants of the deep horizon will settle in a tiny village”. Meg amúgy is jó zene ;)

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András

Rövidre vágva # 7 – Csökkentem a várólistám

Igencsak hektikusan olvastam az elmúlt hónapokban, rám nem annyira jellemző csapongó üzemmódban, ám jelenthetem: haladok a várólistacsökkentéssel! Igazából jobban, mint eddig bármikor, még az is lehet, hogy idén kivételesen nem csúfos kudarc lesz a vége. Jócskán tettem a listára olyan könyveket, amiket blogtárs már olvasott és írt is róluk (direkt, mert a folyamatos blogolhatnék és a sok friss megjelenés közepette általában megelégszünk azzal, hogy csak egyikünk olvassa az adott könyvet, pedig…) – és mivel kimondva-kimondatlanul él a szabály (még), hogy egy könyvről nem nagyon teszünk ki több posztot, ezért ezekről nem fogok önállóan írni. [Most hogy ezt így leírtam, elgondolkodtam és fogalmam sincs, miért is alakult ki ez a szabály – lehet, átgondolom a jövőben.] Na de mivel a várólistacsökkentést meg szeretném valahol dokumentálni és perpillanat nem vagyok tagja egyetlen könyves közösségi oldalnak sem (ami így is marad), ellenben van blogom, hát miért is ne itt tenném? Következzék hát három könyvélmény csak röviden (úgyis aszondták okosok, hogy a rövid a menő…), melyekről olvashattatok már szuper cikkeket nálunk (linkeltem őket a címekbe) – ezzel egyúttal felélesztjük hamvaiból a „Rövidre vágva” rovatot is, elképzelhetőnek tartom, hogy nem csak egyszeri jelleggel.

John Scalzi: Vének háborúja

Scalzi napjaink egyik legfelkapottabb sci-fi szerzője, ráadásul Zoli is meglehetős lelkesedéssel olvassa a könyveit – naná, hogy a műfajjal való ismerkedés jegyében engem sem kerülhetett el. Pláne, mert a jelek szerint a következő években elárasztják a könyvesboltok polcait az újabbnál újabb Scalzik – az író a napokban írt alá egy combos megállapodást 13 (!) kötetre, az Agave meg töretlen lelkesedéssel hozza magyarul a könyveit (ami mindenkinek jó, a Scalzik sikere remélem a jövőben is megtámogatja a nekem igazán kedves formabontóbb regények kiadását…). De ha már formabontás… Azt hiszem, nekem ez a „klasszikus” katonai-űrcsatás-idegeneket aprítós sci-fi vonal azért kevésbé fekszik, mint a 2312 vagy a Mellékes igazság féle összetettebb darabok. Ezzel együtt elég jól elvoltam vele, az első száz oldalt kimondottan élveztem, imádtam az iróniáját, a kiszólásait, Perry humorát, az egész „trottyos vénemberek belecsöppennek valami nagyon újba, nagyon frissbe, nagyon tökösbe” helyzetet és a helyzetből fakadó komikumot – ám aztán elkezdődött a végeérhetetlen űrcsatározás és én már az első legyakott bolygó után azt éreztem hogy OK, értem én, mindenkit ki kell nyírni a picsába, különben ők nyírnak ki minket, de lesz még más is? Rohadt szórakoztató kis lazulás ez, de többet vártam. Ettől függetlenül adok még neki esélyt, a Szellemhadtest úgyis kicsit más – ha az meggyőz, örülünk és megyünk tovább, ha nem, akkor még mindig ott van a Bezárt elmék, ami első ránézésre jobban illik az én kedvenc furcsulataim sorába… Az a jó, hogy van miből válogatni ;)

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Bárki bármit mond, szerintem Neil Gaiman egy zseni, az Amerikai istenek pedig az egyik legnagyszerűbb fantasy, amit valaha írtak. Ezzel együtt nem kicsit irritáló, amit néha művel és még csak azt sem lehet rá mondani, hogy megélhetési bűnözés címen, mert nem hiszem, hogy a Sandman sikere után olyan nagy szüksége lenne a folyamatos megjelenésekre. Szerintem Gaiman egyszerűen szerelmes a saját írói vénájába és csak ír, ír, ír… és mivel bőven van akkora név (és van akkora rajongótábora) hogy még a bevásárlólistája is siker lenne, bármit ír, kiadják. Néha nem lenne okvetlenül muszáj, de mit tagadjuk: általában a kevésbé sikerült darabjai is rém élvezetesek. Ezzel együtt szerintem milliónyi olvasótársammal vártam évek óta tűkön ülve az újabb Amerikai istenek kaliberű regényt. Ami legnagyobb meglepetésemre egy fájóan vékonka, ámde óceánnyi mélységet hordozó mese köntösébe bújva érkezett el.

Az Óceán az út végén mese. Mese a gyerekkor végéről, mese felnőtté válásról, mese veszteségekről. Azokról a veszteségekről, melyeket mindannyian elszenvedünk, amikor először szembesülünk vele: a világunk határaira odaképzelt csodák csak a képzeletünkben léteznek. Nincs benne semmi forradalmi, nem mond olyat, amit más ne mondott volna el előtte, nem épít összetett fantáziavilágot, nem bonyolít sokszáz oldalra rúgó cselekményt. Nem attrakciózik, még annyira sem, mint ujjgyakorlat-szerű kisregényeiben. Helyette lenyúl a legbensőbb mélységekig, és felhozza azt, amit valamikor régen eltemettünk. A hitet, amivel elhittük: az a tavacska valóban egy óceán, és a világunk megmenthető a szörnyektől. Vajon van-e fájóbb annál, amikor a gyerek ráébred: a csodák korának vége? Talán amikor az élete derekán járó felnőtt szembenéz azzal, mennyire messzire került attól a kisgyermektől. Amikor visszanéz, és képes kimondani: soha nem is volt csoda. Azt hiszem, a Gaiman-féle mesélők pont azért vannak, hogy soha ne mondjunk ki ilyen mondatokat.

Catherynne M. Valente: A lány, akikörülhajózta Tündérföldet

Ilyen mesélő Valente is, aki egyébként egy rakat szempontból lehetne Neil kishúga – szerintem egyikük sem tiltakozna túl sokáig. A Tündérföldre átbotladozó Szeptember története gonosz Márkinőkkel, velocipédekkel, sárkánygyíkokkal, máridokkal és a saját halálával (melyet álomba lehet énekelni) szintén mese. Olyan mese, ami hozzánk szól, rólunk szól, arról, mit kellett volna megőrizzünk – és nem arról, mit vesztettünk. Árnyalatnyi a különbség, de mily gazdag árnyalat ez! A bennünk élő gyermek tudja, mindig tudja – hogy Tündérföld csak egy lépés, és ott legyőzhetünk bármit. Talán még önmagunkat is. A felnőtt már tudja, ez a legnehezebb.

„Ez a kád arra való, hogy megmossuk a kívánságaidat, Szeptember […]. Mert az ember régi életének kívánságai elhervadnak és összeasznak, akár az elöregedett levelek, hacsak nem helyettesítik őket új kívánságok, ahogy a világ változik. Márpedig a világ mindig változik. A kívánságok elnyálkásodnak, a színük kifakul, és hamarosan ugyanolyan sár lesz belőlük, mint a többi, és immár nem kívánságok, hanem megbánások. A gond az, hogy nem mindenki tudja, mikor kell kimosnia a kívánságait. Még ha valaki Tündérföldön találja is magát az otthona helyett, nem könnyű észben tartani, hogy rajta kell kapni a világot a változáson, és vele együtt megváltozni.”

Forrón remélem, hogy hamarosan olvashatjuk a Szeptember-sorozat folytatásait is (eleddig két rész jelent meg magyarul), mert ezt olvasni kell! Ha rajtam múlna, minden gyereknek a kezébe adnám. Nem megérteni-elemezni-cincálni. Átélni.

(Azt már csak egész halkan jegyzem meg, hogy remélem, Valente felnőtteknek írt regényei is találnak maguknak új - méltó - magyar kiadót…)

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

„Ez a ház valójában anyám életregénye, vagyis nem más, mint az a történet, amit el akar mondani magáról.”

Már az első oldalak helyre tesznek. Ahogy megérkezünk a legkisebb fiúval a szülői házba, melyet anyja halála után az ő feladata értékesíteni; ahogy látjuk magunk előtt, amint mániásan begyűjti a falakat-polcokat-bútorokat dekoráló családi fotókat, még az ingatlanosok érkezése előtt; ahogy követjük vele az évtizedek óta szinte (szinte?) anyai szeretettel építgetett-szépítgetett ház változásait. Ismerjük ezt a házat. Ismerjük ezt az anyát. Ismerjük ezt az „amerikai módra diszfunkcionális” családot.

Franzen bátor – nem hagy sok dekódolni valót olvasónak-kritikusnak, az első oldalakon világossá teszi, mennyi van a Javítások Lambert családjában az ő családjából. Minden. Ugyanakkor - ami sokkal fontosabb - van annyira jó író (ott, a regényben és itt, az önéletírásaiban is) hogy ez egy idő után teljesen lényegtelen legyen. Saját esszéivel tesz pontot a folyvást „önéletrajzi ihletettséget” firtató kérdések végére – a tőle megszokott cinizmussal. Ihletettség van, hogyne lenne, hisz minden író elsősorban a saját tapasztalataiból merít – de azért nem kell ezt olyan nagyon túldimenzionálni.

Az első meglepetés épp ez: hogy nincs is mit túldimenzionálni. Franzen regényei, különösen a Javítások és a Szabadság, felérnek egy-egy élveboncolással. Döbbenetes erővel szembesítenek saját önáltatásainkkal, kisebb-nagyobb élethazugságainkkal, elszúrt családi kapcsolatainkkal, megfelelési kényszereinkkel és azok hiábavalóságával – ami után hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szerző saját traumái legalábbis kiégetik a lapokat. Ehhez képest meglepetés, hogy a Diszkomfortzóna traumái amolyan „semmi különösek”. Nincs itt kérem semmi látnivaló – csak egy átlagosan neurotikus, hétköznapi közép-nyugati család, önáltatásban világbajnok anyukával, örömtelen, az életbe belefáradt apukával, lassan széteső középosztálybeli bizonyosságokkal. Franzen ijesztő éleslátással tekint saját magára, családjára, tágabb környezetére, amikor elénk tárja, micsoda profizmussal képesek csendben megkeseríteni egymás életét az emberek akkor is, ha úgy egyébként mindenük meglenne a boldogsághoz.

A kötet hat esszéje nagyjából a korai kamaszévektől a „híres íróvá válásig” követi a szerző útját – afféle felnövés-történet, kiragadott epizódokkal, meghatározó kulturális hatásokkal illusztrálva. Franzen mindannyiunk krónikásaként emel ki szituációkat – naná, hogy a legfájdalmasabbakat. Amikor szüleink halála után felszámoljuk egy élet tárgyi emlékeit. Amikor rajongva szeretett bátyánk faképnél hagyja szüleinket, mi pedig semmit sem értő tízévesként kuksolunk a paplan alatt. Amikor szembesülünk azzal: anyánk és a kedvesünk már sosem fog közelebb kerülni egymáshoz. Amikor ráébredünk: az öröknek hitt szerelem nem örök. Amikor a körülöttünk lévő világ addig gondosan a látóhatárunk szélén tartott problémái kínosan összecsengenek saját lelkiismeret-furdalásunkkal. Amikor rájövünk, hogy milyen felnőtté váltunk és mennyire távolodtunk a háztól, melyben felnőttünk… „Semmi olyasmit nem akartam, amit ők. És semmit sem becsültem, amit ők.”

Franzen felnőtté válása a mi felnőtté válásunk. Önelemzésében, önbecsmérlésében, önáltatásai felfedésében épp annyira őszinte és ironikus, mint a regényeiben – ép ezzel tud igazán közel kerülni. Ugyanakkor profi. Nem pózol, nem csinál attrakciót az önvetkőztetésből. Egyszerűen mesél. Olykor kifejezetten szórakoztatóan – iskolai csínytevéseiről, a Charlie Brown és Snoopy iránti rajongásáról, a német nyelvvel való első félresikerült ismerkedésről és a későbbi szerelemről a német irodalom iránt, a keleti part vonzásáról, madármegfigyelésről, vallásról, írásról. Máskor szomorúan vagy épp dühösen – politikáról, környezetvédelemről, középosztálybeli bűntudatról, házasságról, gyerekvállalásról. Persze bármiről mesél, saját személyéhez kanyarodik vissza, és nem is csinál titkot belőle - ugyan miért is tenné? - hogy élvezi…

„Miért van ez az ember zavarban? Nincs zavarban, és szereti, ha nézik. Mégis azért van zavarban, mert a figyelem középpontjában van, és mert el se hiszi, hogy mások ilyen csendesen részesévé tudnak válni az önkitárulkozásának. Jóindulatú lenézés van a mosolyában.”

Kiadó: Európa

Fordító: Bart István

Kurt Vonnegut: Mesterlövész

Enyhe vicc, illene hozzá – hogy nem a saját tőle imádott szentháromságom (Macskabölcső, Börleszk, Börtöntöltelék) egyik darabja, nem is a kánonban - ahogy olvasom - legtöbbre értékelt könyvek (Ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije, Éj anyánk) közül egy követelődzik a tollamra, először Kurt Vonnegut Jr. őrült (mellé)beszédei közül; hanem a Mesterlövész. A könyv, amelynek (anti)hőse egy ifjúkorában elkövetett, életeket követelő hiba révén érdemli ki a kétes ragadványnevet, amit a Közép-Nyugaton jobbára a híres-hírhedt lesipuskásoknak adományoztak. Rudi Waltz az élethelyzetem okán kéretőzik előre, annyi kedves hősöm elé – és mert a napokban értettem meg végre, azt hiszem, mit is akart Vonnegut vele. Azon túl, hogy (minden, csak nem átlagos) családja által bemutassa az amerikai közgondolkodás sajátos, általa oly sokszor ábrázolt bakugrásait; az amerikai németség hasadt tudatú viszonyát saját magához; a fejlődéseszmét és álmot a saját görbe tükrén át, pucér, vagy, teljesen oda nem illő (huszáregyenruhás, operett-) valójában; az igazságszolgáltatás működésétől az építőipari korrupcióig. Mindezt (a szokásos vonneguti kizökkentés/távolítás jegyében) ezúttal ételreceptekkel tarkítva.

A kiskamasz Rudi Waltz fegyvertisztítás közben (melyet az apja mintegy a felnőtté avatása részeként kezel) kidurrant csak úgy az ablakon, a semmibe. A golyó viszont (amit feldobnak, ugye…) nem a semmit találja – kilométerekkel odébb „leérkezve” egyszerre két életet is kiolt. Rudi Waltz Mesterlövész lesz, mert vasárnapi festő voltába szédült, nulla valóságérzékkel áldott apja nem állja meg, hogy ne éltesse át vele a „valóságos drámát”: saját maga jelentkezik, mint felelős. Amerika álomország-pátoszának hallatlan humorral ábrázolt, saját „kvázi-védettségében” tenyésző, úgy egyébként nácizmussal kokettáló „lenyomata” végre alámerül a jenki hétköznap sarába – azaz általa és helyette Midland City legveszélytelenebb kinézetű, nyurga kamasza, Rudi...

Nem hiszem, hogy apám tökéletesen tehetségtelen lett volna a művészetek terén. Akárcsak Hitler barátjának, neki is volt érzéke a romantikus építészethez. Például ezt hívom mellébeszélésnek Vonnegut-módra. A valóságos (mindig meglehetősen valóságos…) tartalmak mintegy mellékes körülménybe csomagolását… az éppen csak jelzett, fél mondatban mintegy mellesleg odavetett tartalmaknak elképesztő erőt ad a velük egy mondatban szereplő, hangsúlyozott banalitás. Néha azt gondolom, egészen másfajta lelkem volna, ha amolyan mindennapi kis amerikai házban növök fel – ha a mi házunk nem lett volna irdatlan. A szerző hőseivel-azonosulása a legtöbbször jelzett és teljesnek tűnő, a mesélő mintha a szerző fejéből mesélne – mégis, markánsan különbözik szinte minden hőse; egy közös van bennük (gyanítom ez Vonnegut valódi részvétele): a sokszor, sok szereplőt cselekvésképtelenségig, tehetetlenségig kötöző részvét. A mesélő tudja, hogy meséltetik. Kiszól nekünk, szinte minden meséből. Apám Otto Waltz volt, az ő kukucskálónyílása 1892-ben nyílt ki, s vele többek között azt közölték, hogy ő az örököse egy elsősorban a „Szent Elmo panaceája” néven ismert csodagyógyszer révén szerzett vagyonnak…

Rudi aztán (hogy a rend boldog és faragatlan őrei majmot csináltak belőle, közszemlére állított majmot, és a kártérítési perben mindenüket - főleg az apjuk becsületét - elveszítik), megismeri a haiti vudut, okleveles gyógyszerész lesz, sőt, színdarabíró (igaz, bukott). De elsősorban semlegesnemű ember. Olyan ember, akit nem érdekel a szex. Se. Olyan ember, aki képes egy róla szóló veszekedést zeneműként végighallgatni. Ezt értettem meg a minap. Amikor egyszer számot kellett vetnem magammal. Egy veszteség számoltatott el – hogy miért nem érzem, miért nem vagyok hajlandó érezni. Lehetőleg semmit. Hogy egyik érzés mentén se lopózhasson be az érzés, amit nem akarok érezni. Mert mi van akkor, ha valaki tényleg nem akar érezni semmit, így menekül egy életen át az érzés elől, amit éreznie kéne? Ha ettől lesz semlegesnemű – mondjuk így: mesterségesen érzéketlen, hidegen empatikus szemlélő, valahol távol, az eseményhorizonton, csak szükségleteket elismerve, de nem fogadva el a vágyakat? Hiszen a vágyak ajtók: érzések jönnek be rajtuk…

Ezt adják össze.

A történetei összeérnek. Egy városban, amivel (talán) kísérleti neutronbomba-robbantás végzett, nem egy baleset – de mit számít? Midland City lakosai senkinek nem hiányoznak. A kisvárosi Amerika kiürül. Ahogy Vonnegut minden szava – ez a túlzása is prófétai a maga módján. A mellé-beszéd igazi célpontja most is találva érezheti magát. Olvassátok el. Direkt nem lőttem le az összes poént.

Kiadó: Európa (1986)

Fordító: Borbás Mária

Kitekintő - nyakunkon a Könyvhét!

Alig egy hónapja még fesztiváloztunk, most meg mindjárt itt a Könyvhét – ami, mintha nem lenne amúgy is eléggé egymás nyakán a két nagy könyves esemény, most még egy héttel korábban van a szokottnál. Ki érti ezt? Én nem, és mintha a kiadók is megrekedtek volna picit az amúgy igencsak erős Könyvfesztivál után – a korábbi években megszokottnál jóval kevesebb az igazán érdekes megjelenés, kisebb a pörgés is, mintha egy fokkal csendesebb őrületre kapcsoltunk volna. Persze ettől még nyilván lesz tömeg (meg eső), lesz sok finomság a Könyvek Éjszakáján, lesznek a téren keresztbe-kasul kígyózó dedikálásra váró sorok… Természetesen mi is megyünk, szívjuk magunkba a hangulatot és jó eséllyel telirakott hátizsákkal térünk haza. Mert ugyan a kínálat közel sem olyan lehengerlő, mint lehetne, azért így is elég szép kis kupacot tudunk összerakni pikk-pakk – a következők például jó eséllyel bekerülnek a puttonyunkba. Ugye nem árulok el nagy titkot azzal, hogy jó eséllyel a közeljövőben cikket is olvashattuk róluk? (Persze a közeljövőben elvileg olvashattok cikkeket a fesztiválos könyvek sokaságáról is, melyekkel még sehol sem tartunk. Innen szép nyerni :)

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

„Elsa majdnem nyolcéves, és különleges. Nagymamája hetvennel több, és némileg őrült. Hogy mennyire, azt ki-ki másként értékeli. Másként a szomszéd, akit nagymama mintegy véletlenül eltalál egy paintballfegyverrel, máshogy a saját lánya, aki (többek között) dohányzási szokásai miatt neheztel rá, és megint másképp az ingyenújság terjesztője, aki nem ért a szép szóból, hogy nagymama nem kér reklámot. Olykor Elsa is őrültnek tartja őt, pedig neki nagymama az egyetlen barátja. Az iskolában ugyanis inkább csak zaklatókat tud szerezni az, aki mások szerint nem tud alkalmazkodni a többiekhez, és amúgy is túl érett a korához képest. Nagymamával azonban bármelyik este elutazhat Félálomországba, ahol Elsa mássága ünnepelt erény, és ahol lovagként bátorságot gyűjthet. Amire hamarosan minden eddiginél nagyobb szüksége lesz. Nagymama ugyanis meghal, és leveleket hagy hátra, amelyekben bocsánatot kér azoktól, akiket életében megbántott. Ezeket a váratlan helyeken felbukkanó üzeneteket Elsának kell eljuttatnia a címzettekhez: jobbára házbéli szomszédaikhoz, akikről olyan meglepő dolgok derülnek ki, amelyek nem csupán a kislány, de az egész közösség életét felbolygatják.”

Ove egyszerűen szerelem lett, természetszerű hát, hogy Backman bármit ír, vevők vagyunk rá. A zakkant nagymama halála után a nevében bocsánatot kérő kislány története épp annyira tűnik őrültnek elsőre, mint a Saab-rajongó mufurc vénember és a mihaszna három- és hétévesek barátságáé. Remélem, pont olyan sírva nevetős / mosolyogva sírós lesz.

Alice Hoffman: Gyönyörű titkok múzeuma

„A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén.

A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik.”

Alice Hoffman magyar kiadása mondhatni igazi sikertörténet (neeem…), örülök, hogy a Maxim legalább a második kötetig eljutott az írónő életművében, csak szurkolni tudok, hogy itt most legyen folytatás. A kötet majdnem megjelent a fesztiválra, aztán mégsem – nem baj, jobb későn, mint soha. Egy próbát mindenképp megér.

Caroline Knapp: Pia - Egy lovesztori

„Minden mozdulat mélyebbre húz, úgyhogy egy idő után feladod, és átengeded magad a tehetetlenségi erőnek. A művelt, gazdag családból származó, elegáns újságírónő alkoholista.
Memoárja hullámvasút: tűzijátékként elsülő bulik sorozatától, kemény, inspiráló munkával töltött évektől visz a kietlen, reménytelen, üres állapotig. Idegesítő, járulékos időrablókká válnak a teendők és az emberek, csak megnehezítik a következő pohár vagy üveg, vagy bárpult felé vezető utat. Az iszákosok nem feltétlenül tántorgó csikkszedők, kéregető szerencsétlenek. Szakmájukban kiválóan teljesítő felső középosztálybeliek is gyakran arra a sorsra jutnak, hogy piával muszáj elnyomniuk valami fájdalmat vagy hiányérzetet. Az önámítás története mindenkinek ismerős lehet; a tragikusan korán elhunyt Caroline Knapp őszinte helyzetértékelései azonban valószínűtlen éleslátással ragadják meg, hogy egyik pillanatban (majdnem) minden rendben, aztán a következőben derült égből óriási gáz lesz, amivel végső próbatétel megküzdeni. A Pia egyedülálló önismereti kört jár be – segít elkerülni, hogy saját kárunkon szerezzük be a legrészletesebb tapasztalatokat.”

Nem kicsit tartok ettől a könyvtől, de vonz magához, mint egy mágnes. Itt, a „másfél millió alkoholista országában” nem meglepő, ha azt mondom, vannak fájdalmasan közeli tapasztalataim a jelenségről – ami automatikusan vonja maga után az állandó félelmet attól, hogy „mi van ha én is”, a tagadást, a dafke kacérkodást a démonokkal. Kíváncsi vagyok, mennyiben elrettentő, mennyiben tud újat mondani és mennyiben valóban önismereti kör ez a regény.

Brian Staveley: A császár pengéi - A Csiszolatlan Trón krónikája I.

„A császárt meggyilkolták, és az Annur Birodalom rendje felborult. A halott uralkodó három gyermekének azonban a gyász mellett egy mélyre hatoló összeesküvéssel is meg kell birkóznia.
A császár lánya, Adare a fővárosban hajszolja apja gyilkosát, akit azonban a császári család istennője látszik pártolni, és Adare hamarosan magára marad az udvar intrikái közt. Öccsét, Valynt, aki a birodalom legveszélyesebb alakulatánál hadapród, egy óceán választja el a palotától, azonban több gyanús baleset után ráeszmél, hogy az ő élete is veszélyben van – akárcsak Kadené, a trónörökösé, aki egy messzi kolostorban tanulmányozza az Üres Isten szerzeteseinek ősi tudását. Ám mielőtt Valyn Kaden segítségére siethetne, még ki kell állnia az elit hadsereg titokzatos és halálos próbáját.

Brian Staveley regénye egy vibrálóan izgalmas és feszült játszmákkal teli trilógia első kötete, amelyet máris Brandon Sanderson, George R. R. Martin és Patrick Rothfuss műveihez hasonlítanak.”

Ha valakit George R. R. Martinhoz és Patrick Rothfuss-hoz hasonlítanak, az ugyanakkora eséllyel jelenthet nagyon jót nekünk, olvasóknak, mint évekig tartó hiábavaló várakozást és rétestésztaszerűen elnyújtott cselekményt – hogy Staveley melyik kategóriába tartozik, sejtelmem sincs, mindenesetre mivel a legutóbbi „visszatérésemet” a klasszikus fantasy zsáneréhez nagyon élveztem, lehet, teszek vele egy próbát.

Daryl Gregory: Afterparty

„Az okosdrog-forradalom utáni években bármelyik drognyomtatóval és internetkapcsolattal rendelkező középiskolás képes drogokat letölteni és kinyomtatni, vagy akár újabbakat kitalálni. A piacon megjelenő dizájner drogok legalattomosabb típusát, a fogyasztó hitét is átprogramozni képes Jelenlétet szentségként adja egy új egyház, amely az elesettek között vadászik prédákra. Amikor egy hajléktalan kamaszlány a Jelenléten keresztül rátalál Istenre, és függősége miatt elzárják, az elvonási tünetek hatására végez magával.
Lyda Rose, ugyanannak a pszichiátriai intézetnek egy másik problémás betege sötét titkot hordoz: ő volt az egyik tudós, aki kifejlesztette, majd eltussolta a Jelenlétet. Egy paranoiás kormányzati ügynök és egy képzeletbeli orvos segítségével nekilát felkutatni a drog készítőit, hogy életeket mentsen és helyrehozza a hibáját – ezzel őrült utazás veszi kezdetét egy olyan Amerikában, ahol a valóság a kábítószeres lázálmoknál is riasztóbb.”

Hűha… A fogyasztó hitét átprogramozó okosdrogok – ez az egy mondat megvett kilóra :) Gregory írásait nagyon dicsérik, a zombi-tematikától való eredendő ódzkodásom miatt első magyarul megjelent könyve, a Stony Mayhall második élete kimaradt, nagyon úgy tűnik, most végre megismerkedünk…

Helen Wecker: A gólem és a dzsinn

„Chavát egy kabbalista mágiát űző rabbi keltette életre a tizenkilencedik század végén egy férfi kívánságára, aki feleségre vágyott – ebbe az agyaggólembe azonban szokatlan módon emberi kíváncsiságot plántáltak. Miután Chava gazdája meghal a tengeren, a gólem egyedül érkezik meg New Yorkba, ahol útmutatás nélkül, önmagának kell boldogulnia.
Ahmad dzsinn, a tűz teremtménye, aki az ősi szír sivatagban született. Évszázados rabságából egy manhattani bádogos szabadítja ki, Ahmadot azonban egy törhetetlen vaspánt továbbra is ehhez a világhoz láncolja. A gólem és a dzsinn a helyüket keresik az Újvilágba özönlő emigránsok között. Hiába ellentétes a természetük, egy véletlen találkozást követően barátságot kötnek. Hamarosan ráeszmélnek, hogy egy óvilági hatalom a nyomukba eredt – és ez a létüket fenyegető sötétség fontos döntés elé állítja őket.”

Izgalmas, humoros, kicsit egzotikus és nagyon mágikus történetre számítok – remélem, nem tévedek. Azt hiszem, ez azért eléggé ifjúsági kategória, de olykor ilyen is kell, nem komolykodhatunk mindig (mondjuk eme lista alapján nem is fogunk, de hát jön a nyár, kellenek a könnyed strandolvasmányok). El tudom képzelni, amint nyaralás alatt egy gólemről és egy dzsinnről olvasok ;)

Moskát Anita: Horgonyhely

„Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét.
A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja. Moskát Anita merész témát feszegető, lenyűgöző regénye felülbírálja az előítéleteket, és egy sötét és kíméletlen történeten belül keresi a választ a kérdésre, hogy mi a szabadság és a mások feletti uralom ára.”

Még barátkozom kicsit a témával – borzasztó érdekes, de nekem egyelőre túl furcsa és nagyon kétélűnek tűnik. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Anita a kortárs magyar fantasztikus szerzők egyik legeredetibb hangja, és a Bábel fiai ha nem is hibátlan, de ígéretes kezdés volt. Érdemes ezzel is egy próbát tenni. A csodálatos borítónak pedig én így májusban megszavazom, hogy az év legjobbjai közt a helye!

Lev Grossman: A varázslók

„A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol: barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat. A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit: vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.”

Mágia és felnőtté válás – egyértelműen kihagyhatatlan! Ráadásul borzongatóan fincsi előzetessel rendelkező sorozat is készül belőle, szóval még aktuális is. Olvassátok-olvassátok, szerintem ez bitang jó lesz!

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

„Új novelláskötetében Neil Gaiman a maszkjainkat lerántva próbálja feltárni sebezhető, igazi énünket. Finom humora és borzongató képzelőereje olyan novellákat eredményez, melyeket újra meg újra el akarunk olvasni. A Fekete kutya című, eddig sehol máshol nem olvasható történet az Amerikai istenek világában játszódik, és Árnyék kalandjait szövi tovább. A gyűjtemény többi része is hasonlóan varázslatos: Gaiman számos stílust és műfajt: horror- és kísértettörténet, science-fiction és tündérmese, tanmese és vers felvonultatva deríti fel az emberi érzések, élmények és tapasztalatok birodalmát. Egy novella az Óceán az út végén mellé, egy öregkori Sherlock Holmes-rejtély, egy közösségi média inspirálta kisprózafüzér és további húsz írás található a kötetben, mely méltó párja a Tükör és füstnek és a Törékeny holmiknak…”

Pláne kihagyhatatlan. Gaiman mindig az – de azért örülünk, ha nem valami ötven oldalas sebtiben lefirkált alibi-mesével érkezik, hanem újabb potenciális remekművekkel (addig is, amíg készül a következő „nagy”regény…).

Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól

„Corvinus élete olyan, mint a neve: kölcsönzött. A túlélésre játszik, és mint a többi shiftelő, dolgokat ad-vesz, radar alatt, a város alatt. Egy olyan Pesten él, amely a régi belvárost elhagyva egyre kijjebb és feljebb szorul, egy olyan Budával átellenben, amelyet egy szinte faji alapon működő egyház ural. Corvinust ebben a kettéhasadt városban utoléri a saját múltja, és lehetősége adódik helyrehozni a dolgokat. Vagy, ha azt nem is, akkor legalább bosszút állni. Kimozdul a mindennapi életéből és teréből, hogy visszatérjen egy olyan világba, amely egyszer már kivetette magából. Ebben a történetben a jövő itt van, és egyfolytában vége. Pék Zoltán disztópiája egy felismerhetetlenségig eltorzult Budapest mélyére invitálja az olvasót, és vezeti keresztül egy cselekménnyel teli, izgalmas történeten, melyben csak menekülés van, de menekvés nincs.”

Számos kedvencünk állandó fordítója saját regénnyel jelentkezik. Már csak az eddigi munkássága miatt sem hagynánk ki – szinte ráadás, hogy a sztori is meglehetősen izgalmasnak és egyedinek tűnik. A borító pedig itt is zseniális!

William Gibson: Virtuálfény

„Chevette futárként rója biciklijén a jövő San Franciscójának utcáit, ez az élete. Egy nap mégis nagyot kockáztat: ellopja egy seggfej napszemüvegét. Csak akkor jön rá, hogy tettének milyen következményei vannak, amikor ezek már jócskán átívelnek felette, és alapjaiban veszélyeztetik az egész város jövőjét. A napszemüveg visszaszerzésével egy Rydell nevű fickót bíznak meg, aki nem túl lelkes a munkáért: nem elég, hogy kisvártatva a helyi rendőrség gyilkossági csoportja is bekapcsolódik az ügybe, de egyre többször hall egy hídról és a mögötte elterülő szürke zónáról, amit különös emberek népesítenek be. William Gibson 1993-as regénye a Híd-trilógia első része, és egyben egy új korszak kezdete: a cyberpunk teremtője a Sprawl-trilógiát követően a tömegmédia és celebkultuszok megjelenésének előrevetítésével alkotott ismét tűéles képet a közeljövőről.”

A tavalyi év egyik legjobb híre volt, hogy Gibson munkáit elkezdi kiadogatni az Agave – az külön öröm, hogy a friss megjelenés(ek) mellett a klasszikusok újrakiadására is számíthatunk. Ideje lenne megismerkednem a cyberpunkkal, és mi más lehetne alkalmasabb erre, mint a műfaj megteremtőjének regénye?

…és a végére egy igazi giga-meglepetés…

Susanna Clarke: A hollókirály

„1806-ot írunk. Anglia minden erejét lefoglalja a Napóleonnal vívott háború, a gyakorlati mágia pedig már évszázadok óta feledésbe merült a szigetországban. De az egykoron oly nagyszerű varázslás történelmét kutató tudósok egy napon hirtelen felfedezik, hogy mégis van egy varázsló, aki a gyakorlatban igenis használja a mágiát: a Hurtfew apátságban, a világtól elvonultan élő Mr. Norrell. Amikor felkérik, hogy mutassa be tudását, Mr. Norrell varázslatot bocsát a Yorki katedrálisra, mire a szobrok beszélni és énekelni kezdenek.
A hír villámgyorsan eljut Anglia utolsó szegletébe is. A mágus pletykáktól övezve Londonba utazik, ahol feltámaszt egy gyönyörű, halott fiatalasszonyt, majd a kormány kérésére beavatkozik a háborúba: szellemhajói halálra rémítik a franciákat.
Norrell azonban nem sokáig lesz egyeduralkodó mágus, mert felbukkan a briliáns, fiatal varázsló, Jonathan Strange. A jóképű és vakmerő Strange tökéletes ellentéte az óvatos és körülményes Norrellnek, aki ennek ellenére tanítványául fogadja őt. Strange is bekapcsolódik a franciák ellen vívott háborúba: Wellington Portugáliában harcoló csapatait segíti természetfeletti erejével. Strange-nek azonban nemcsak a hatalma, hanem az ambíciója is megnő. Mániákusan foglalkozni kezd az angol mágia megteremtőjével, a tizenkettedik század ködébe veszett Hollókirállyal. Strange a király keresése közben egyre veszélyesebb és vakmerőbb varázslatokba kezd, és így nemcsak Norrell-lel való barátságát sodorja veszélybe, hanem mindent, ami fontos számára.”

Susanna Clarke A hollókirálya tíz éve az Amerikai istenek mellett az első találkozásom volt a komoly-komor kortárs fantasy nagyregényekkel. Imádtam minden sorát :) Elég régóta hozzáférhetetlen, épp ideje volt egy újrakiadásnak – hab a tortán hogy csodaszép kinézetet kapott ez is, komolyan, kedvem lenne csupán a borító miatt lecserélni a régit, de azt azért mégse… A napokban mutatta be a BBC a könyvből készült sorozat első részét, szóval ez is aktuális. Olvassátok, igazi klasszikus, a műfaj legjobbjai közt a helye! Érik nálam is egy újraolvasás, csak ahhoz előbb az újdonságok… Áh, reménytelen.

És ti mit szemeltetek ki a könyvheti kínálatból?