Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító

Az élete úszásból és gyaloglásból állt, amivel a fiatalemberek levezetik az energiát és a szenvedélyt, amíg meg nem házasodnak, és utána majd a nők veszik át a hegyek és folyók feladatát. Az ő szenvedélye a távolság és a gyaloglás iránt tovább megmaradt, mint a legtöbbeknél… A tömérdek halál súlyosan nehezedett az álmára. Gyakran sírva ébredt, és kinyújtotta a kezét a levegőbe, de a szülei már elmentek, és ideje volt, legfőbb ideje egy különleges barátnak, érintésnek, szerelemnek… 

Határhelyzeti mesék. Ez bennük a közös: életvégen, véget érő álmon merengő rövidkék mind.

Nagyra becsülöm, ahogyan Bradbury annyiféleképpen álmodja a lélek tovautazását. Ahogy a szereplői csak annyit „tudnak” a túlnanról, amennyit a marsi ifjú ért meg a földi nő „varázslatából” – a figyelmesen félreértett keveset. De ez a kevés, ez a tudás is csak bujkálás a semmi elől. Nem tudjuk, van-e egyáltalán a létünknek miértje. De keressük. Ilyen keresés e kötetben szinte az összes történet. S mikor keresnénk igazán, ha nem a végén – a rendelkezésre álló utolsó pillanatokban életünk prózai varázslatából. Néha úgy látom, boldogok, akik kérdések nélkül alszanak el. Ahogy olvasom ezeket a lelkiismeret furdalást annyiféleképpen keltő-feloldó meséket, látom magam előtt azokat, akik a kérdéseikkel – s talán mégsem boldogtalanul. Hisz jobbára tényleg kérdezünk, a végén is, amikor utoljára pirít ránk a lelkiismeret. 

Látta az összes sötét házat, amelyben két dolog volt, emberek és álmok, a kettő pedig az ágyban kapcsolódott össze; az emberek a fáradtságukat-rettegésüket kifújták a nyugodt levegőbe, majd halkan visszaszívták, aztán megint kifújták, míg meg nem tisztult; az előző nap problémáit, gyűlöleteit és iszonyatait még hajnal előtt elvetették… 

Engesztelő búcsúk, nem-akarom búcsúk, el nem köszönések és áldott istenhozzádok – ez a kötet a végső válással játszik. Nem is a fantasztikumba érleli a javát – inkább az irónia, s még inkább a rémtörténetek ódonabb borát ízlelteti. Hol jobban ízlik, hol kevésbé, hol ríkat, hol kacagtat. Egészen az utolsó pár novelláig, a másféle búcsúk ízeiig – amelyek legalább ennyire véglegesek lehetnek. Van egy dallama az angol rémmesének, amely mintha az életünk egy rendre eltagadott rétegére vetne fényt. Sajátos fényt: Hold tükrözte derengést, mesterséges világosságaink sötétre szegezett ellenfényét – a rémmese úgy sejtet, ahogy a lelkiismeret mentené magát. Sajátos indokrendszerében szükségletté lehet a borzalom. Vagy csak a borzongás… mindenesetre minden gyönyörű ornamentikájú, gótikus rémmesei hazugság alatt ott lapul az indokolhatatlan. A ráció meséivel ellentétben – ahol minden az indok, az ok, az eredő – a rémmese belátja: létünk minden porcikáját nem világítottuk át. És ahol sötétség van, ott megbújhatnak a szörnyek. De – persze – nem csak a szörnyek. Lehet: ott bújik a minden értelme is. 

Lassan hajtott, át az elaggott városon. Látott egy rozsdás vonatot elhagyatva egy régi mellékvágányon, sípja rég elnémult, gőze rég elapadt. Nézte, hogy az emberek olyan lassan járnak az üzletek és a házak között, mintha egy tiszta, meleg tenger alatt élnének. Mindent moha borított, minden mozgás puhán, némán pihent meg. Mezítlábas Mark Twain-város volt, olyan város, ahol a gyerekkor várakozás nélkül él tovább és az öregkor megbánás nélkül érkezik… 

S jól megfér e nézet görbe tükre is e kötetben. A rémmesék írója könnyen komponálhat a mese, a legenda születéséről is mesét. Belátva azt is, az indokolhatatlan, a borzongató, a titok mögött számtalanszor tényleg csak valami fel nem tárt banalitás lapul. Avagy hazugság, tréfa, a játékos elme játékai unalom ellen. Nehezen viseljük, ha nem történik semmi – nehezebben olykor, mint mikor a rossz dolgok történnek. A játékos elme játékot álmodik a semmi helyére, s ha jól csinálja, minden érdek és rosszindulat nélkül nézi, ahogy mások életét formáló legenda lesz belőle. Titok, ami tartalmat ad az életünknek. Hiszen az ismeretlen, a megismerhetetlen – s a tőle való félelem – legalább annyit formál rajtunk, mint a tapasztalat. Néha úgy érzem, mindannyian: írók, olvasók, történeteket be- és kilégző emberek csak fütyörészünk a sötétben. Félelem ellen – holott attól félünk a leginkább, hogy a füttyszót követve ránk talál az elkerülhetetlen. A végén. Ray Bradbury történetei ezúttal ilyen vége-mesék. Mégis: olyan füttyszó az övé, amitől valahogy oldódik a félelem. 

…de nem szóltam. Nem tudtam, hogy megölném vagy felszabadítanám-e vele, hát inkább a nyelvembe haraptam, és néztem, ahogy kinyitja az ajtót, hangtalanul átcsusszan rajta, és végigmegy a következő hálókocsin egy olyan múlt felé, amit csak elképzelni tudtam; olyan jövő felé, amit még elképzelni sem. 

Csodálom a besorolhatatlanságát. Számomra a fantasztikum nagy alkotói közül ő a leginkább szépíró. Vagy legalábbis az egyik… Épp ezért örültem nagyon e kötet fordításainak! Pék Zoltán úgy teremti magyarul újra Bradbury tartalomtól súlyos, de így is légiesen könnyed mondatait, hogy nemcsak a jelentést, de az eredeti szöveg hallatlanul költői felharmonikusait is megidézi. Érdemes ízlelni a mondatait; lassan, mint a bort – zamatuk van, s ami a legnagyobb öröm: felismerhetően Bradbury-s zamatuk. Ha sokat olvastad az író történeteit, megérzed: más-más évjárat, de ugyanaz a buké. Gálla Nóra és Török Krisztina is kifogástalan munkát végzett e kötethez, de náluk nem éreztem mindig ezt az ízt. Ezzel együtt: ezt a kötetet élvezet csak úgy bele-beleolvasva lapozgatni is, az elolvasás után. És a magam részéről külön ajándéknak érzem az utolsó novellát, az Osztozkodást. Finom iróniával közli: annyi fontoskodó választásunk után csak most jön a lényeg. Hiszen csak az ér véget, ameddig ellátunk. Ameddig látunk: a világaink, s nem a világ vége. S a fontos dolgok rendre a mindeneink után következnek.

Kiadó: Agave

Fordító: Gálla Nóra, Pék Zoltán, Török Krisztina

 

Alexandra Harris: Virginia Woolf

„Vagy nyomorult leszek, vagy boldog; dagályos, érzelgős teremtmény, vagy egy olyan író, akinek a sorai egy napon perzselni fogják az oldalakat.” Virginia Woolf (akkor még Virginia Stephen) egy 1907-ben írt levelének részletével kezdi biográfiáját Alexandra Harris – nagyon jó érzékkel kapva el azt a bizonytalan, fájdalomteli, mégis elszánt és leplezetlenül nagyra törő hangot, ami már akkor sajátja volt az írónőnek. Annak az írónőnek, aki később valóban felperzselte az oldalakat, megújította az angol regényírást, szinte feldolgozhatatlan mennyiségű esszét, levelezést, naplót és kritikát hagyva az utókorra – és egy rejtélyt. Mert ki is volt ő, a Mrs. Dalloway melankolikus, ugyanakkor gunyoros, éteri esztétikájú szerzője? Lila ködbe burkolózó bölcsész, kifinomult esztéta, aki nem tudott megbirkózni a hétköznapok kihívásaival? Bántalmazott fiatal nő, aki soha nem heverte ki kora fiatalsága tragédiáit? Éles szemű gondolkodó, aki látta maga előtt a keserű jövőt? Kísérletező kedvű, játékos, művelt, az irodalmi és társadalmi tradíciókat tisztelő, ám azokkal mindenáron leszámolni kívánó, ugyanakkor saját depressziója árnyékából kitűnni teljesen soha nem tudó alkotó?

Alexandra Harris az életút és a művek párhuzamba állításával, az áthallások módszeres felfejtésével, rengeteg regény- és naplórészlet felhasználásával próbál választ találni ezen kérdésekre – és lehetőség szerint az olvasó elé állítani egy új, teljesebb, árnyaltabb Virginia-képet. „Az volt a tervem, hogy ez legyen az első állomás mindazoknak, akik még nem ismerik Woolfot, és ez a könyv további olvasásra bátorítsa őket. Remélem, néhány friss, új gondolatot (vagy kétséget) ébreszt majd azokban az olvasókban is, akik már jól ismerik az általam bemutatott anyagot” – írja a szerző műve előszavában. Bátor vállalkozás. Voltak is kétségeim eleinte, mégis: azt kell mondjam, Harris sikerrel (ha nem is hibátlanul) teljesítette vállalását.

Amiben a legnagyobb segítsége maga Virginia Woolf volt. Nem csupán a beemelt Woolf-szövegek mennyisége meglepő, hanem az a már-már tévedhetetlen érzék is, amivel Harris válogatott – bemutatva a regényírót, az esszéistát, a politikai gondolkodót, a magánembert; a szerető hitvest és a lángoló szerelmest; a gyakorlatias üzletasszonyt és a betegségtől tépázott entelektüelt egyaránt. A szerző nem titkolt célja leszámolni az utóbbi fél évszázad számos leegyszerűsített Woolf-képével, melyek ahelyett, hogy közelebb vittek volna minket az írónő megértéséhez, leginkább csak elidegenítették tőle az olvasókat. Hiszen ilyenből nem egy akadt. „Az átpolitizált, feminizált, romanticizált, megbosszult halott Virginia Woolf ellentétes ügyek vezéralakja lett. Erőteljes jel és jelkép volt olyanok számára is, akiknek fogalmuk sem volt arról, mit is írt.” Harris nem hallgatja el a kényes életrajzi momentumokat, ám nem is dimenzionálja túl őket; helyén kezeli Woolf saját korában falakat rengető, ma már-már avíttas feminizmusát; nyíltan ír a nővére iránti féltékenységéről és a saját család iránti vágyáról; bemutatja a barátokhoz, pályatársakhoz, vetélytársakhoz fűződő viszonyát.

S persze megelevenedik a lapokon maga a környezet is: a híres-hírhedt Bloomsbury-kör, a legendává érlelt férj, az Orlando mintájául szolgáló Vita Sackville-West. Örök polémia tárgya az olvasók és irodalomkutatók közt egyaránt, hogy a műveket kell-e, lehet-e függetleníteni egy-egy alkotó életútjától – nos, Woolf egyike tán azon keveseknek, kiknek esetében ez a kérdés fel sem merül. Lehet persze, de felesleges. Sőt, botorság. Műveit olyannyira átszövik az életrajzi elemek, a saját tapasztalások; a hang olyannyira személyes, hogy ha nem ismerjük az ihlető forrást, hát maguk a regények vezetnek el minket óhatatlanul az életrajzhoz.

Ugyanakkor mintha a regények maguk is kézzel-lábbal kapálóznának az egyértelmű megfeleltetések ellen. Ahogy Harris írja: „Woolfot olvasva minden alkalommal más és más kap nyomatékot”. Tán ennek is köszönhető, hogy a szerző nem megy bele az egyes művek elemzésébe, nem ad kezünkbe segédanyagot a befogadáshoz, nem húz egyenlőségjeleket, inkább csak felvázol olyan lehetséges kapcsolódási pontokat, melyek a Woolffal ismerkedőknek mankóként szolgálhatnak, az életmű jó ismerőit pedig valóban új kérdésfeltevésekre ösztönözhetik – ilyenformán gyakorlatilag kitaposva az utat az újraolvasásoknak. Ha van negatívuma a könyvnek, hát leginkább ez: rajongóként az ember igen nehezen állja meg, hogy ne vegye le a polcról azonnal A világítótorony vagy a Mrs. Dalloway példányát. Ha hihetünk Harrisnek (s miért ne?) épp az egyértelmű megfejthetőség hiánya, a művek együtt-változása az olvasóval a titka Woolf egyre növekvő népszerűségének. „De talán jobb, ha nem vesszük még őt nagyon kényelmesen. (…) Halála után hetven évvel még mindig előttünk jár, és maga után hívogat bennünket.” 

És hívogatna, még sokfelé – ha például rendelkezésünkre állna a teljes életmű magyarul. E kötet olvastán néhol konkrétan a sírás kerülgetett amiatt, mennyire hiányos a magyar Woolf-kiadás – s ezáltal mennyire torz valójában a mi képünk (is) Woolfról. Akit angolszász nyelvterületen nem csupán regényíróként ismernek, hanem kora legnagyobb esszéistájaként és kritikusaként is. Hogy vajon okkal-e, annak megítélésében minimum nehézséget okoz a The Common Reader címen megjelent kritika-gyűjtemények magyar kiadásának teljes hiánya, valamint hogy az angolul hat kötetben összegyűjtött esszékből csupán egy válogatáskötet jelent meg nálunk, A pille halála címen, még a nyolcvanas években (manapság gyakorlatilag hozzáférhetetlen). És akkor az öt kötetre rúgó naplókról és a hat kötetbe gyűjtött levelezésről szó se essék. Arról pláne ne, hogy – bár van nekünk is kiváló Woolf-monográfiánk Bécsy Ágnes tollából (Virginia Woolf világa) – magyarul nem olvasható sem Quentin Bell megkerülhetetlen Woolf-életrajza, sem Hermione Lee kilencvenes években megjelent, átfogó, a kritika által szinte egyöntetűen a legjobbnak tartott munkája az írónőről.

Alexandra Harris olvasmányos életrajza ráirányítja a figyelmünket Woolf életművére – már csak az a kérdés, ráirányítja-e a magyar könyvkiadás figyelmét a hiányokra. Ehhez persze kellünk mi, olvasók is. Én csak remélni tudom, hogy akár e mű hatására minél többen veszik kézbe Virginia Woolf regényeit – s akkor hátha elindul egyfajta kiteljesedés…

Kiadó: General Press

Fordító: Bánki Vera

El Juntacadáveres - Művészetek Palotája, 2013. május 8.

Nehéz vitatkoznom a kétségtelen ihlettel „Távolodó” szaktekintély Müpa Magazinban megjelent cikkével, de bennem úgy él a tangó, hogy elválaszthatatlanul tánc és zene; egyszerre a kettő. A karizmatikus, fétisként tisztelt előadók színpada előtt is ugyanúgy ott volt mindig is a tánctér, nem beszélve az utca sarkán játszani települő egy szem bandoneónnal „felfegyverzett” vén zenészről: hiszen az ő tánctere ilyenkor az egész világ – ameddig a hangszerének hangja csak elhallatszik. Nekem a latin-amerikai zenék egyik legbájosabb vonatkozása épp ez: hogy egyszerre táncok és zenék. Táncok, amiket meg kell tanulni, s nemcsak a lépéseket – főleg a tangó esetében nem: az ihletetten előadott zenét kell táncba élniük a táncpartnereknek… hiszen ezért is megunhatatlan a tangó, és ezért tanulható az élet végéig. Nehéz vitatkoznom Marton Lászlóval – de én nem a tangó jövőjét szeretném látni az El Juntacadáveres produkciójában, hanem azt a hallatlanul vicces, életteli tangó-triphop injekciót, amire a műfajnak bizonyára szüksége van.

Hiszen nyilván akad akár több generáció a tangó hazájában is, aki már nem tanulja a táncot. Akik nem táncteret keresnek a színpad elé, és nem táncpartnert – akik csak úgy közönség a fesztiválokon, akár itt, Európában; s nyilván (ugyanúgy, mint itt) egyedül vannak a zenével a tömegben – akkor is, ha fogják közben valaki kezét. Legalábbis ahhoz képest mindenképpen egyedül, amikor két test összehangolódik egymással s a zenével. Enrique ’Kike Noviello, az együttes gravitációs középpontja nyilván vitatkozna velem – hiszen táncolni hívott egy párt a színpadra, az egyik legformabontóbb nótájuk alá; s az önként jelentkező táncosok be is bizonyították, lehet tangót táncolni e zenére. De nekem azt is: rá lehet táncolni, ezt a zenét eltáncolni nehéz ügy volna…

Viszont hallgatni (és mozogni rá) frenetikus élmény! Vannak pillanatai, amikor látszik: ezen az úton még igen sok érdekes fúziós kísérlet követelődzik a megszületésért – sok eljátszható játék várhatja még a tagokat. Néhol még egymást kíséri a két fő elem: a tangó és a triphop – nem mindig szervesül egységes, elragadó vízióvá, de amikor igen, akkor nagyot üt. Érdekes volt látni, mennyire fesztiválzenekar az El Juntacadáveres – nem voltak hajlandók tudomásul venni a színházi teret sem előadásmódban, sem a közönségtől szinte kikövetelt reakciókban. Ez lehet fogyatékosság is – idén tavasszal többek bebizonyították, milyen finoman kihasználható a másféle tér követelése –, és mindenképpen kockázatos lépés, hiszen mindent a közönség belevonhatóságára bíz. Nos, a közönség jelentős része ezen az estén hagyta magát játékba vonni, szívesen feledkezett el róla, hol van – nagyon sokan belakták ezt a zenét. Jön az El Juntacadáveres a Szigetre majd, a Világzenei színpadra; menjetek és hallgassátok, mert minden esély megvan rá, hogy „hazai pályán” feledhetetlen meccset játsszanak a fiúk!

’Kike Noviello a középpont – de igen markáns játszótársakkal vette körül magát. Itt mindenki erős elemeket pakol a másik súlyos dolgaira – időnként szinte tülekszenek a térért a hangszerek. Rám a legnagyobb benyomást Pato Lorente tette a bandoneónján – szívbe markolóan hangsúlyoz a beszívott s kifújt hangokkal. És a dobos, Luc Bas – nem gondoltam, hogy még ennyifelé, ennyi műfaj játékmódjába tördelhető az egyébként is igen izgalmas, (de inkább befelé bokrosodóan) sokszínű tangóritmus. A többiek szárnyalásához leginkább a kettejük játéka nyújtja az alapot – kiegészülve a dobbal jól beszélgető basszusjátékkal. A basszeros Michael Spiessens eszelős figura! Önfeledt és provokatív: minden gesztusával táncba hívta a közönséget az este. Onan Van de Weyer sokat pattogott ide-oda a gitáron a műfaji pingpongban, leginkább mégis a DJ, Kris Stybos legfontosabb támaszaként. Aki izgalmasan rappel, és néha igen kreatívan húz bele az egyébként is bonyolult ritmikákba a lemezeken. A végére hagytam Domingo De Jesus López Díazt, a zongoristát, pedig őt külön is elhallgatnám; vagy Pato Lorentével párban – amiből egy számnyi ízelítőt hallhattunk az este. Szívesen hallgatnám egyszer, ahogy kettesben klasszikus tangót játszanak.

Az élményt tovább színezték a koncert fölé vetített ízes képek – a főleg régi filmhíradó-részletekből és keskenyfilmes amatőr felvételekből komponált fekete-fehér „mozi” ízléssel szolgálta a zenét. Érdekes volt szembesülni azzal is (az első dal Che Guevara-t idéző, némiképp azért ironikus „aktivizmusa” hallatán), hogy ez a muzsika arról a földről jön, ahol még nem ciki az egyszerre nosztalgikus és harcos baloldali radikalizmus…

Jó este volt – valahol azt remélem, visszatérő vendég lesz nálunk a Juan Carlos Onetti Hullagyűjtőjétől magának nevet lopó zenekar. Jó lenne, ha ez a távlat is minél több hallgatnivalóval színezné az estéink. Köszönjük, MÜPA! írták a megosztón a zenészek – akik láthatóan igen jól érezték magukat a színpadon. Mi is köszönjük! Mert mi is jól éreztük e zenétől magunkat. Gyertek felénk minél gyakrabban!

Dan Simmons: Endymion felemelkedése

A körülmények: szívünk próbakövei. Hogy mi a szerepük? Hogy szívünk megmérettessék. Hogy miért mérettetik meg? Hát azért, hogy megedződjék vagy megváltozzék. Ez a változás: az emberi lélek… írja John Keats, fivérének címzett levelében. A költő, aki ebben a gyönyörű kiterjedésű fantáziavilágban, újraformált személyiségében maga a „megmért szív”. Az élő kísérlet, hogy egy parazita faj szert tehessen az empátiára. Az ő lánya Aenea – az empátia lánya. Az élő beleérzés. Aki a Régi Földön élt pár békés év érése után e negyedik könyvben elindul, hogy betöltse a sorsát.

Empátia. Mi kell ahhoz, hogy valaki a börtönébe zárva megírhassa mindazt, aminek a tanúja volt? Hogyan válik erre képessé Raul Endymion, a tanulatlan hyperioni, akinek nagyanyján kívül csak kevéske élettapasztalata vert a fejébe ezt-azt? Akinek bele kell élnie magát, szégyentelen mélységekig a múltba, amit felidézne? Amikor megismerte és megszerette az „ember és az intelligencia” gyermekét, Aeneát, és elkísérte a legnehezebb útra is. Hisz beleszeretett az egyetlenbe, aki képes volt felfogni minden átkozott társadalmi kísérletünk örök kísértése: a „nagyobb jó” valódi természetét… Az empátia szemszögéből nézve: a nagyobb jó valójában kérdés és választás. Magad áldozod-e, avagy a tőled (akár szolgálattal) távolított eszmévé lett választás érdekében bárki mást… 

Dan Simmons alkotó ember. És gátlástalan mítosz-tolvaj. És a maga korlátoltságait is bátran meglátó és vállaló, a műveltségbe hallatlan mélységig beleszédült olvasó. Mélységesen túlpakolta (immár kimondható) mind a négy kötetét kultúránk keserves dilemmáival. Nem sikerült maradéktalanul rendszerbe rakni őket – de látja ezt, olykor még ironikusan ki is szól ebből a „nemsikerülésből”. Mintha látná: a látomása szeretett volna az egyetlen lenni, a teljes, ami feleslegessé teszi a többit – de ez nem sikerült. Csak egy lett, amibe beleélhetjük magunkat. És ez így van jól: akkor is, ha valójában az utolsó oldalig nem „jól kérdezni” akar, hanem végre helyesen válaszolni. Mert ha beleéljük magunkat, a helyes válasz maga az empátia.

A főhős, Raul Endymion elbeszélésében magát az „evangéliumot” olvassuk. Az előző kötet kapcsán írtam: „…ha ez talán nem is fogalmazódik így meg az olvasóban, a kimondatlan várakozásokat ezek után kultúránk gyökérzetének belénk kódolt „megtartásai” sugallják: (a negyedik kötetben) várjuk a tanítás, az árulás, az áldozat s persze a feltámadás szövegbe jövetelét.” Meg is érkezik mind – ezzel azt hiszem, nem árulok el titkot. Még ha másképp is, mint ahogyan vártuk. Furcsát mondok: az jár jól, aki ezt a könyvet tényleg úgy olvassa, mint egy evangéliumot – vagy enyhébben szólva, mint egy mítoszt: áhítattal. Aki pusztán a kalandregény folytatását várta, az valamilyen szinten csalódni fog. Mert ez a réteg a negyedik kötetre elszíntelenedik. Nem unalmas, ó, dehogy is az! Csak valamilyen szinten kiszámítható. De hát mit vársz, kedves olvasó, milyen sorsot élhet majd a kiválasztott? Ha rúgkapál, ha nem, úgyis az történik vele, amire kiválasztották… s amit jobbára maga is előre lát. És hogy értsétek, én mit értek Simmons iróniáján: ennek fényében lesz igazán izgalmas Aenea jelmondata: Válassz újra.

Igen, nyugodt lélekkel hibának róhatnám fel a mesélő-nézőponthoz való ragaszkodást: Raul kiválasztását. A Schrödinger-dobozban írt visszaemlékezés önmagában izgalmatlanít – és tényleg zavaró, amennyire nehéz felfogású hősünk nem látja azt, ami az orra előtt van, s amit mindenki lát rajta kívül. Az összes szereplő – de én, az olvasó is. A látószög „naivitása” egy idő után annyira zavart, hogy legszívesebben Raulhoz vágtam volna a róla szóló könyvet… Hogy mást is mondjak: kalandi értelemben igen szép feszültségforrás lehetett volna, ha Aenea „vírus-jellegének” természete valóban kétesélyes. Ha legalább akkora eséllyel antikrisztusi, mint amennyire krisztusi. Elmerengtem rajta, mi kellett volna ehhez… de ez a könyv hallatlan erejű kritikája minden fanatizmusnak. A vallási fanatizmusnak, amit a farizeus hideg szív gerjeszt és fenntart. És ebben a szférában nem ismer árnyalatokat. Holott például a milliárdos kereskedő ugyanakkor nem a korrupció és az erkölcsi pusztítás „lovagja”. És a hittel vert tömeggyilkosok vezeklése is hiteles rajzot kap – nem feloldozást kapnak, hanem a bűntudatot…

Felróhatnám hibának ezeket, de nem rovom. Egyrészt evangélium, ugye. Másrészt a világ, s benne a Mag frenetikusan eltalált, finoman kidolgozott, és – gyönyörű hitelesítő gesztusként – a miénkből látszik hozzá az út. Csak ha az utazásra gondolok – hiszen valóban így áldásunk és átkunk. Utazva ismerjük fel a legkönnyebben világ tükröződésében önmagunk. De útjaink szennyes-nyálas csíkjai lassan az óceánok fenekét is szemétteleppé változtatják. A világkereskedelem és a turizmus egyfelől hallatlan lehetőség, másfelől a bolygót jelenleg talán a legjobban megnyomorító ökológiai katasztrófa. Így nézve érthető lesz, miért ad az előző három könyv bevallottan a mások fantáziájában is turkálva ennyire teljes űrutazás-katalógust. Hiszen bárhogy is képzeljük az űrbe való kirajzásunk technikáját, az megterheli majd a környezetet – egyszerűen ez a technológia természete, s mivel a mi termékünk, kimondható: az ember természete ilyen. Az író gyönyörű megoldást ötöl ki erre a dilemmára – bár adaptálható lenne valahogy a korunkra…

Adaptálódás vagy környezetalakítás – az előzővel szorosan összefüggő, szintén hallatlan mélységig kifejtett kérdéskör. Valóban „vírus-faj” vagyunk? Az író által elképzelt Mag parazitizmusa valójában az alkotók megjelenése az alkotásban? Alapvető emberi tulajdonság? Hiszen jelenleg is a világot formálnánk a szájunk íze szerint – hogy mást ne mondjak, már addig csökevényesedett a világlátásunk e formálás közben, hogy az éltető eső ideje számunkra a „rossz idő”… egyfajta középkorból attól tartok, valóban ideje volna kikászálódnunk. De nem a világ hozzánk idomításának további hiperszintjeire. Bár Simmons egyébként a Számkivetettek alkalmazkodását is technológiának képzeli – de ez a technológia egyfajta felgyorsított evolúcióként, a változás lehetőségével élő, azt mindvégig tisztelő folyamat részeként funkcionál. A folyamat kulcsszava megint csak az empátia. A megvalósult megváltástörténet, amely visszailleszt a „kegyelembe” – durván szólva: egy megváltás-projekt, ami sikerül.

Merthogy Aenea küldetése (az evangéliumi minta ellenére) egyáltalán nem vallási. Bár tény, minden születő új vallás vírus a maga korában. És ezt a struktúrát (is) remekül idézi meg az író. Hiszen a kereszténység is így terjedt; „másolva magát” az éppen aktuális társadalmi algoritmusok mátrixában, azt egyre több funkciótól fosztva meg, míg az egész a régi formájában működésképtelenné nem vált... többet erről tényleg nem mondanék, hiszen ezzel a sok szóval is csak kedvet szeretnék csinálni ehhez a sok-sokezer szóhoz. A beleélés teljességét kívánom az olvasónak, hogy még annyiszor se rántsa ki a meséből semmi, ahányszor engem.

Ennyi elolvasott oldal után, négy kötet után jó úgy éreznem, hogy számos ajándékot kaptam. Gyönyörű szférák zenéje-víziót, gyönyörű és sokrétegű ökovíziókat. Az empátia himnuszát. És a nyitott jövő látomását. Amivel jelenleg – ha a könyv látványait magunkra vetítjük – mi korántsem biztos, hogy rendelkezünk. Csodálatos ajándék, hogy ez a mese olvasható úgy is (Martin Sileniussal szólva): mintha csak azért történt volna ennyi minden, hogy megszülethessen a Költemények Költeménye: A Hyperioni énekek… A legfontosabb számomra mégis a legelső ajándék. Az első könyv zarándoklatához, az ott életet mesélő halni készülőkhöz írtam: „mesélünk, ha fenyeget a halál – hogy legyen, aki emlékszik, kik is voltunk.” Számomra Simmons legszívmelengetőbb gondolata ez: az egész világ emlékszik ránk. Az üresség, az anyagcsomók közt terülő sivár világűr látszólagos. Valójában a szövete emlékekből, életből, vágyakozásból és szeretetből áll. Nem tudom, halálom után mi vár. De ez az egyik legszebb „hitetlen öröklét”, amit olvasó létem alatt valaha is megismertem.

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András