2014. május 20., kedd

Ray Bradbury: A Toynbee-átalakító



Az élete úszásból és gyaloglásból állt, amivel a fiatalemberek levezetik az energiát és a szenvedélyt, amíg meg nem házasodnak, és utána majd a nők veszik át a hegyek és folyók feladatát. Az ő szenvedélye a távolság és a gyaloglás iránt tovább megmaradt, mint a legtöbbeknél… A tömérdek halál súlyosan nehezedett az álmára. Gyakran sírva ébredt, és kinyújtotta a kezét a levegőbe, de a szülei már elmentek, és ideje volt, legfőbb ideje egy különleges barátnak, érintésnek, szerelemnek… 

Határhelyzeti mesék. Ez bennük a közös: életvégen, véget érő álmon merengő rövidkék mind.

Nagyra becsülöm, ahogyan Bradbury annyiféleképpen álmodja a lélek tovautazását. Ahogy a szereplői csak annyit „tudnak” a túlnanról, amennyit a marsi ifjú ért meg a földi nő „varázslatából” – a figyelmesen félreértett keveset. De ez a kevés, ez a tudás is csak bujkálás a semmi elől. Nem tudjuk, van-e egyáltalán a létünknek miértje. De keressük. Ilyen keresés e kötetben szinte az összes történet. S mikor keresnénk igazán, ha nem a végén – a rendelkezésre álló utolsó pillanatokban életünk prózai varázslatából. Néha úgy látom, boldogok, akik kérdések nélkül alszanak el. Ahogy olvasom ezeket a lelkiismeret furdalást annyiféleképpen keltő-feloldó meséket, látom magam előtt azokat, akik a kérdéseikkel – s talán mégsem boldogtalanul. Hisz jobbára tényleg kérdezünk, a végén is, amikor utoljára pirít ránk a lelkiismeret. 

Látta az összes sötét házat, amelyben két dolog volt, emberek és álmok, a kettő pedig az ágyban kapcsolódott össze; az emberek a fáradtságukat-rettegésüket kifújták a nyugodt levegőbe, majd halkan visszaszívták, aztán megint kifújták, míg meg nem tisztult; az előző nap problémáit, gyűlöleteit és iszonyatait még hajnal előtt elvetették… 

Engesztelő búcsúk, nem-akarom búcsúk, el nem köszönések és áldott istenhozzádok – ez a kötet a végső válással játszik. Nem is a fantasztikumba érleli a javát – inkább az irónia, s még inkább a rémtörténetek ódonabb borát ízlelteti. Hol jobban ízlik, hol kevésbé, hol ríkat, hol kacagtat. Egészen az utolsó pár novelláig, a másféle búcsúk ízeiig – amelyek legalább ennyire véglegesek lehetnek. Van egy dallama az angol rémmesének, amely mintha az életünk egy rendre eltagadott rétegére vetne fényt. Sajátos fényt: Hold tükrözte derengést, mesterséges világosságaink sötétre szegezett ellenfényét – a rémmese úgy sejtet, ahogy a lelkiismeret mentené magát. Sajátos indokrendszerében szükségletté lehet a borzalom. Vagy csak a borzongás… mindenesetre minden gyönyörű ornamentikájú, gótikus rémmesei hazugság alatt ott lapul az indokolhatatlan. A ráció meséivel ellentétben – ahol minden az indok, az ok, az eredő – a rémmese belátja: létünk minden porcikáját nem világítottuk át. És ahol sötétség van, ott megbújhatnak a szörnyek. De – persze – nem csak a szörnyek. Lehet: ott bújik a minden értelme is. 

Lassan hajtott, át az elaggott városon. Látott egy rozsdás vonatot elhagyatva egy régi mellékvágányon, sípja rég elnémult, gőze rég elapadt. Nézte, hogy az emberek olyan lassan járnak az üzletek és a házak között, mintha egy tiszta, meleg tenger alatt élnének. Mindent moha borított, minden mozgás puhán, némán pihent meg. Mezítlábas Mark Twain-város volt, olyan város, ahol a gyerekkor várakozás nélkül él tovább és az öregkor megbánás nélkül érkezik… 

S jól megfér e nézet görbe tükre is e kötetben. A rémmesék írója könnyen komponálhat a mese, a legenda születéséről is mesét. Belátva azt is, az indokolhatatlan, a borzongató, a titok mögött számtalanszor tényleg csak valami fel nem tárt banalitás lapul. Avagy hazugság, tréfa, a játékos elme játékai unalom ellen. Nehezen viseljük, ha nem történik semmi – nehezebben olykor, mint mikor a rossz dolgok történnek. A játékos elme játékot álmodik a semmi helyére, s ha jól csinálja, minden érdek és rosszindulat nélkül nézi, ahogy mások életét formáló legenda lesz belőle. Titok, ami tartalmat ad az életünknek. Hiszen az ismeretlen, a megismerhetetlen – s a tőle való félelem – legalább annyit formál rajtunk, mint a tapasztalat. Néha úgy érzem, mindannyian: írók, olvasók, történeteket be- és kilégző emberek csak fütyörészünk a sötétben. Félelem ellen – holott attól félünk a leginkább, hogy a füttyszót követve ránk talál az elkerülhetetlen. A végén. Ray Bradbury történetei ezúttal ilyen vége-mesék. Mégis: olyan füttyszó az övé, amitől valahogy oldódik a félelem. 

…de nem szóltam. Nem tudtam, hogy megölném vagy felszabadítanám-e vele, hát inkább a nyelvembe haraptam, és néztem, ahogy kinyitja az ajtót, hangtalanul átcsusszan rajta, és végigmegy a következő hálókocsin egy olyan múlt felé, amit csak elképzelni tudtam; olyan jövő felé, amit még elképzelni sem. 

Csodálom a besorolhatatlanságát. Számomra a fantasztikum nagy alkotói közül ő a leginkább szépíró. Vagy legalábbis az egyik… Épp ezért örültem nagyon e kötet fordításainak! Pék Zoltán úgy teremti magyarul újra Bradbury tartalomtól súlyos, de így is légiesen könnyed mondatait, hogy nemcsak a jelentést, de az eredeti szöveg hallatlanul költői felharmonikusait is megidézi. Érdemes ízlelni a mondatait; lassan, mint a bort – zamatuk van, s ami a legnagyobb öröm: felismerhetően Bradbury-s zamatuk. Ha sokat olvastad az író történeteit, megérzed: más-más évjárat, de ugyanaz a buké. Gálla Nóra és Török Krisztina is kifogástalan munkát végzett e kötethez, de náluk nem éreztem mindig ezt az ízt. Ezzel együtt: ezt a kötetet élvezet csak úgy bele-beleolvasva lapozgatni is, az elolvasás után. És a magam részéről külön ajándéknak érzem az utolsó novellát, az Osztozkodást. Finom iróniával közli: annyi fontoskodó választásunk után csak most jön a lényeg. Hiszen csak az ér véget, ameddig ellátunk. Ameddig látunk: a világaink, s nem a világ vége. S a fontos dolgok rendre a mindeneink után következnek.


Kiadó: Agave
Fordító: Gálla Nóra, Pék Zoltán, Török Krisztina
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...