Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpárápolás művészete

Nehéz a helyén kezelnem ezt a könyvet – egyáltalán, helyre rakni akár magamban. Egy meglehetősen furcsa „miért történik ez velem” időszakban lett a horgonyommá. És a maga furán kiharapott módján segített: felismerni, hogy ezt is én választottam – leginkább azáltal, hogy nem voltam hajlandó választani… Történt, hogy kiraktak egy albérletből (kurtán, furcsán) mert az idősödő őstulok főbérlőm szerint megcsaltam a feleségével. December közepén, pánikgomb nélkül. Egy hónapig tartott, mire találtam lakhatást, addig barátok és exek laktattak. De nem minden estére jutott barát, vagy ex. Amíg volt pénzem, a Gödör a Délinél (az akkoriban igen ritka 0-24-es helyek egyike), amikor elfogyott, a most emlékhellyé forgalomzárt Erzsébet-téri buszpályaudvar váróterme volt éji ülve bóbiskolásaim helyszíne. A fülembe dugott walkman belében a Kontroll-csoport (koncerten magnóval felvett) kazettája, és kezemben ez a könyv. Ez lapozódott az egész időszak alatt a kezemben – sajátos ellenpontjaként a fülemben kattogó „a rock and roll egy állat” és „provokátorok” életérzésének. Intenzív időszak volt – kicsit sárga, kicsit savanyú „úri-gyerek” hajléktalanság; mondjuk egyáltalán nem bánom, hogy ebből csak a könnyített verziót ismerem…

Pirsig könyve siker volt, nem is kicsi – már az rang, hogy Eco A Foucault-ingában olyan bájosan kiszól rá. Maguk viszont úgy állnak most bosszút a burzsujokon, ha már felakasztaniuk nem sikerült őket, hogy videokazettákat és fan-magazinokat árulnak nekik, és olyasmikkel hülyítik őket, mint a zen és a motorkerékpárápolás művészete… adja hőse, Belbo szájába a szót az író – még jó, hogy mire azt a gyönyörűen beteg történetet kézbe vehettem, már olvastam emezt; így teljes érzéssel röhöghettem fel a mélyen kultúrajárt olasz utalásán. Valóban, ez a könyv a maga kimunkáltabb módján, másképp alapozottságával együtt is jót szörfölt a New Age hullámán, ugyanúgy tarisznyába pakolták, mint Richard Bach Jonatan Livingston, a sirályát (amiről írni szeretnék) vagy Redfield A mennyei próféciáját (amiről nem…), és még annyi jó szándékú (vagy ihletetten beteg), szakmányban kiadott „testvérüket”. Erről is beszélni kéne egyszer, hogy mennyire jól dolgozik az ördög: hogyan hínárosította el, gélezte össze a tapasztalt kereskedelmi éhség azt a hullámot – hogyan kerülhetett egy kalap alá Buddha és a tarot…

A zen, meg a motorkerékpárápolás. Jó, figyelemfelhívó cím – még ha a „dekonstrukció szelíd motorosa” valójában jobban is „ápol motort”, jobban építi fel kulcspontja: a Minőség köré az esszét, mint amennyire sikerül neki megregényesíteni a hiánya tagadásának árát: az Őrületet. Pedig elmélyült és izgalmas szövegépületet épít a hippi-korszakból kiábrándult nemzedék befelé fordulásának lehetséges zsákutcáiról – egészen a tudat hasadásáig, amikor már valóban a kettészelt „én” keresi a maga számára elérhető Egységet. Bán Zsófia remek kötetzáró esszéjében megjegyzi: e könyv a dekonstrukció alapműve lett az angolszász kultúrában, olyan kérdéseket boncolva: miért szorítja a háttérbe a figurális nyelvhasználatot, a metaforikus gondolkodást az ész, a logika diktatúrája? Miért tornyosul a dialektika a retorika fölé? Miért teszünk egyenlőségjelet igazság és logika közé? Jó kis kérdések; Pirsig a válaszokért a preszokratikus filozófusokhoz fordult – s én a könyve miatt Platónhoz; megismerendő legalább, hogy a szerző (egyes szám első személyben), vagy még inkább Phaidrosznak elnevezett doppelgangere mit tekint pontosan a nyugat tévútjának.

S mindezt utazás közben. Montanának tartunk Chrisszel meg a barátainkkal, akik valamennyire előttünk járnak. A valamennyinél talán többel is. Lazára hagytuk az útitervet. Inkább utazni akarunk, mint célba érni. Vakációzunk. Keressük a másodrendű utakat… Múlatni akarunk, hosszú ú-val, ahogy régen mondták: nem vigadni, hanem feledkezni. A kanyargós, hegyes-völgyes utak talán hosszabbak, ha másodpercre méred, de motorkerékpáron mulattatóbbak, ha a kanyarulatnak bedőlsz, és nem a kocsi ülésén csúszkálsz ide-oda. Biztonságosabbak is, mert a forgalmuk gyér. Nem kísérik autóscsárdák, hirdetőtáblák. Ligetek, gyümölcsösök az arcodat legyezik szinte, gyerekek integetnek, a népek kinéznek a tornácról… s ha megállsz kérdezősködni, hosszabb válaszokat kapsz a vártnál. Megkérdik azt is, honnan jössz és mióta. Nos, a feledkezés nem sikerül – nem is sikerülhet – ez az utazás legalább annyira hőse igazságkeresésének a múltjába visz, mint amennyire a kultúránk múltjába; az utazás feltárja a megmentő Őrület természetét: leginkább azért, hogy leszámolhasson vele. Meg kell őrülni ettől a kultúrától – de nem ragadhatsz az őrületben. Nem teheted meg, mert ott a Másik, mondjuk a fiad, aki számítani szeretne rád.

Szimbolikus és ironikus élmény volt erről az utazásról egy pályaudvari váróterem irányt kereső várakozásában olvasni. Szeretem ezt a könyvet, akkor is, ha már messze nem képez úgy iránypontokat bennem, mint egykor. És nemcsak a nosztalgia okán. Olykor kellemesen ironikus, máskor torokszorító utazása (minden ambivalens körülmény ellenére) egy megbecsült lépcsőm, amin szívesen elücsörgök ma is. És kerékpárt ápolni mindig is e könyv szellemes útmutatásai alapján szerettem volna – akkor is, ha hál' istennek szelephézagot nem kell állítani a gépemen, lévén pedállal hajtom. Nem a konkrét módszer az értékes, hanem a keresése…

Kiadó: Európa
Fordító: Bartos Tibor

Claire Messud: A király gyermekei

Harmincas New York-i értelmiségiek az ezredfordulón – szerelem, helykeresés, intrikák, a Nagy Alma forgataga és a baljós árny, amit a hamarosan bekövetkező tragédia vet: nem könnyű nagy elvárások nélkül kézbe venni Claire Messud Booker-díjra jelölt regényét, melynek fülszövege egyszerre ígér generációs „felnövés-történetet” és az új évezred tán legnagyobb hatású amerikai tragédiájának „nagyregényét”. Nem is sikerült elkerülnöm e csapdát – olvasás közben szinte állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, de nagyobb durranást vártam. Hogy aztán az olvasás befejeztével átadja helyét valami furcsa megfoghatatlanság-érzetnek. Mert mi is ez a könyv? Elszúrt felnövés-történet? Talán. Ironikus társadalomkritika? Igen. A nagyvárosi elveszettség és a lehetőségek tobzódásának ütköztetése? Hogyne. De hogy 9/11 nagyregénye? Hát, azt kétlem… Legalábbis nem úgy, ahogy azt várnánk.

Három harminc körüli hősünk az egyetemi évek óta országos jó barátságban lévő Danielle, Marina és Julius, akik anno az egyetemről kikerülve elhatározták, hogy ők bizony beveszik a New York-i társasági és kulturális életet. Van, akinek sikerült, van, akinek nem. Van, akinek rém könnyű dolga volt, van, akinek nem. Van, aki megtalálta a pályáját, van, aki nem. Ám hogy boldogok-e…? Marina New York ünnepelt kis hercegnője, a város legbefolyásosabb újságírójának, a „véleményvezér” szerepben lubickoló Murray Thwaite-nek a lánya – ilyesformán nagyjából minden ajtó nyitva áll előtte, mégis képtelen belépni bármelyiken. A Brown-diploma és némi magazinos kitérő után immáron évek óta dolgozik debütáló könyvén, melynek természetszerűen zseniálisnak kell lenni – hisz az apja lánya. A könyv azonban csak nem készül el… Marina pedig, a harminc éves, gyönyörű, tehetséges, okos(nak tartott), elkényeztetett nő otthon él a szülei nyakán, se munkája, se pénze, se párja, csak egy követelőző kiadó a nyakán és az érzés: hogy sose fog megfelelni a saját és az apja (vélt vagy valós) elvárásainak. No és a meggyőződés hogy ő valami „többre” hivatott, mint a középszerűség.

Vissza-visszatérő motívuma a regénynek ez a „többre hivatottság”. Mintha mindenki ebbe kapaszkodna, mindenki ezt mantrázná megállás nélkül, hogy „többre hivatott”, „többet érdemel”, mint amit a származása, a kisváros, melyből elszabadult, a szülei, a párja, a munkája nyújtana. Generációs alapérzés persze – huszonévesen mindenki többre törekszik, ez visz minket előre. Ám mi van, ha épp az „én többre vagyok hivatott” meggyőződés zár minket kalickába? Ha ezt hajtogatva hagyjuk, hogy inkább felkopjon az állunk lepukkant albérletünkben vagy harminc évesen a szüleink nyakán héderelünk, mert „többet érdemlünk” mint hogy elmenjünk dolgozni? Ugye hogy ez már annyira nem előremutató?

A szereplők többsége valahogy megakadt ezen a szinten – nem csak Marina, aki egy körülrajongott újságíró-sztár lányaként belenőtt a „többet érdemel” szerepbe, de a meleg Julius is, aki állástalan kritikusként inkább nyomorog szánalmas albérletében, mint hogy lejjebb adja, miközben másra sem vágyik, mint hogy találjon egy jól szituált partnert, aki mellett végre igazi „társasági feleség” lehet. És persze Marina unokaöccse, a nyomasztó közép-nyugati kisvárosból érkező Bootie, aki ókori gondolkodók életrajzát olvasva hagyta ott az első félévben az egyetemet, mert meggyőződése, hogy önképzéssel többet tanulhat, és minimum korszakalkotó filozófusként látja magát a jövőben – addig azonban az egyetlen lehetősége a „kiugrásra” ha bekvártélyozza magát híres nagybátyjához. Akire istenként tekint, ám mint a „nagy gondolkodók” általában, természetszerűen jut el a bálványdöntögetésig.

Akad azért kivétel is: Danielle, Marina legjobb barátnője, aki szintén kisvárosi lányból lett New York-i tévés szerkesztő – ő az egyetlen ebben a kavalkádban, aki nem tetszeleg a fel nem ismert zseni szerepében, hanem teszi a dolgát, és konkrétan megdolgozik a sikerért. Naná, hogy ő más téren szúrja el az életét, nem kicsit. És persze ott van Ludovic Seeley, az Ausztráliából érkező újságíró, aki mintha csak azért csöppenne ebbe a korlátolt kis New York-i idillbe, hogy felkavarja az állóvizet. Ludovic új közéleti magazint indítana, melynek első és legfontosabb célja egy újkori „kulturális forradalom” kirobbantása és a régi bálványok ledöntése.

Szerelmek, kacifántos kapcsolatok, összefonódások, intrikák, világmegváltó filozofálgatások és ostoba szócséplések, partik, esküvők, vásárolgatások teszik ki a regény nagy részét – igazából alig is történik valami, céltalan lődörgés az egész, ami közben szép lassan felrajzolódik egy elkeserítő, buta, látszatra épülő társadalom rajza. Amelyben persze semmi újdonság nincs. Messud látleletet ad, de nem fed fel semmi meghökkentőt: igen, kiüresedett, elidegenedett világban élünk, élethazugságokra építünk légvárakat, hajszolunk mindenféle álmokat, vágyakat, ideálokat, miközben nem vesszük észre, mi történik a szomszédunkban. Ostobák, gyarlók, vakok vagyunk – mi, egyes emberek és a társadalom is. Éppolyan készületlenül ér minket, hogy a legjobb barátunkat egy féltékeny szerető alaposan helybenhagyta, mint egy becsapódó repülő – noha mindkettőnek lehettek jelei.

Az állóvízbe belecsapó tragédia felkavar, megdöbbent, megríkat, megváltoztat egyes szereplőket – de aztán minden megy tovább. Messud nem írta meg a „tragédia nagyregényét” – ő arról írt, hogy milyen hatással volt a tragédia ennek a néhány (kivételezett) városlakónak az életére. Leginkább semmilyennel. Mert hát őszintén, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy sem mi, sem a szeretteink, sem az ismerőseink nem közvetlenül érintettek, akkor mit teszünk? Folytatjuk az életünket, alkalmazkodunk a megváltozott szabályokhoz, egy idő után már nem is emlékszünk, legfeljebb a sokkra. Bátor dolognak tűnik, pedig „csupán” őszinte.

Nem fájdalmasan őszinte, nem sújt le olyan erővel, mint mondjuk Jonathan Franzen (ha már kortárs amerikai társadalomkritika). Messud valahogy távolságtartóbb, hidegebb; feltár, de nem ás túl mélyre, megmutat, de nem hagyja, hogy minden apró részletet kielemezzünk. Szereplői távol maradnak, időlegesen együtt érzünk velük, de hiányzik az a lélegzetelállító sokk, hogy akár rólunk is szólhatna. Jó könyv, okos könyv, elgondolkodtató könyv – de nem hagy maga után annyira mély nyomot, mint amire tán számítani lehetett.

Kiadó: Magvető

Fordító: Boris János

Jennifer Egan: Az arany-kúra

Amikor ősszel először olvastam Jennifer Egan „metszően okos” posztmodern remekművét, Az elszúrt idő nyomábant, már akkor sejtettem, hogy egyike lesz azon kevés könyveknek, melyek nem fognak felköltözni a könyvespolc egy eldugott sarkába, hanem állandóan elöl lesznek, karnyújtásnyira, hogy bármikor, ha kedvem tartja, belelapozhassak, újraolvashassam, ízlelgethessem – és így is lett. Karácsony előtt beköltöztettem egy polcra, mert a karácsonyfa felállításához szükség volt az asztalra, amin az „éppen olvasós” könyvek laknak, de néhány hét után újra a kezembe ugrott. Nehéz szabadulni tőle – tegyük hozzá, össze-vissza olvasom, és mindig visszatérek néhány kedvenc novellámhoz.

Legtöbbször „Az arany-kúra” címűhöz, ami már elsőre is abszolút telibe talált. Mert megfogalmazott valamit, ami lehet, hogy nem világrengető újdonság, lehet, hogy már leírták százszor, lehet, hogy lehetett volna ezt még okosabban, még ennyire sem direkt módon, mégis – nekem zsigerig hatoló felismerés volt a saját életemre, ízlésemre, pillanatnyi tetszéseimre, rácsodálkozásaimra nézve, és azt éreztem olvasásakor: igen, ez a helyén van.

Látszólag egyébként semmi különös… Bennie Salazar, a sikeres zenei producer tipikus kiégett pénzember: az élete másról sem szól, mint még több pénzt csinálni kiadójának – amit már rég eladott egy „kőolajtermelő multicégnek”, amiből csak még több pénze lett. Patikamérlegen kimért, sikerre ítélt termékekkel árasztja el a slágerlistákat – mert ő ebben a legjobb. Miközben a házassága romba dőlt, mert ugyan szerette a nejét, de lépten-nyomon csalta, a gyereke a kötelező láthatáson azt se tudja, mit kezdjen az apjával, az asszisztense az egyetlen, aki mintha valami emberi érzést táplálna iránta, és még fel sem áll neki.

Bennie persze pontosan tudja, mi az az egyetlen apróság, ami hiányzik az életéből ahhoz, hogy minden tökéletes legyen: a valódiság. Az őszinte, zsigeri érzelmek, indulatok, hangok, szagok, ízek – amiket még nem mostak át a mindent gondosan kilúgozó, egyenstruktúrákban, egyenházakban, egyenruhákban, egyenhangzásokban gondolkodó iparosok, akik a fogyasztói kultúrát kreálják és terjesztik. Tudja, de isten ments, hogy bevallja magának – legfeljebb magányos autókázásai alatt, amíg várja a legújabb potencianövelő csodaszer hatását. 

„Az autóban ülve, a fiáért menet, Bennie a Sleepers és a Dead Kennedys között váltogatott. San Franciscó-i bandák, amikkel együtt nőtt fel. A koszosságot hallgatta ezeken a felvételeken, az érzést, hogy valódi zenészek valódi hangszereken játszanak egy valódi szobában. Manapság az efféle hangzás, ha létezik még egyáltalán, általában csak valamiféle effekt, amit az analóg korszak emlékére találtak ki, és szinte sosem valódi felvétel – ma már minden csak effekt, a vértelen, laboratóriumi körülmények közt létrehozott konstrukciók része, amit Bennie és bűntársai szerkesztenek össze. Fáradhatatlanul és lázasan dolgozott, hogy a dolgok jól menjenek, hogy a csúcson maradjon, hogy olyan zenéket csináljanak, amiket az emberek szeretnek és megvesznek és letöltenek a mobiljukra csengőhangnak is, és el is lopnak akár, illetve mindenképp letöltenek – de főleg, hogy boldoggá tegye azt a kőolajtermelő multicéget, aminek úgy öt évvel ezelőtt eladta a kiadót. Viszont Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abban, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon.” 

De miért, kérdem én… Miért? Miért vagyunk ilyen gyávák, mindannyian, hogy nem mondjuk ki: ezek a kilúgozott szórakoztatóipari termékek, amikkel elárasztanak minket, valójában szart se érnek? Miért van az, hogy ha rá is csodálkozunk egy gyomorszájon vágó, őszinte, karcos, zsigerig hatoló könyvre, filmre, zenére, szinte azonnal kételkedni kezdünk, mérlegelünk, hibákat keresünk, megijedünk a saját tetszésünktől. Mert megijedünk… Mindentől, ami érzéseket, valódi érzéseket vált ki belőlünk – ezért érjük be holmi instant gyönyört nyújtó felszínes marhasággal. Persze, részben egészséges védelmi reflexek miatt – ami steril, attól könnyebb távolságot tartani. De valóban ez kell? Távolságot tartani mindentől? Elbarikádozni magunkat a kis jólfésült kertvárosi idillünkbe, ahelyett, hogy szembenéznénk a saját érzelmeinkkel (is)? S vajon mi más lehetne alkalmasabb arra, hogy szembenézésre késztessen, mint a művészet?

Nem vagyok ám ennyire kiábrándult, de Egan novellája ilyen gondolatokat indított bennem. Újra meg újra olvasom, és egyre jobban tetszik. Mert Egan ad egyfajta választ – nem jólesőt, nem megnyugtatót, még csak azt sem mondom, hogy feltétlenül igazat, de érdekeset. Bennie, a gumipopból kiábrándult producer ugyanis megtapasztalja a temetett igaziságot – egy olyan lánybanda házi stúdiójában, amiről már rég lemondtak, mert az egykori friss húsok kiöregedtek, mert évek alatt nem készült el a lemez, mert már nem az a divat, ami öt éve volt… Mégis: a lepukkant házi stúdió fullasztó levegőjében létrejön valami, amitől Bennie újra azt érzi: él. Amitől aztán egy perc után megijed és szívrohamszerű tünetekkel menekül ki a  levegőre. Mert az élet bizony nem csak pozitív hozadékokból áll, hanem átélt megaláztatások feltoluló emlékeiből, esendőségből, nevetségességből. Mert ha élünk, szembe kell néznünk saját hibáinkkal, ostobaságunkkal, koszosságunkkal. Mert végső soron egyszerűbb azt mondani: kösz, inkább az élettelen sterilitás – ahogy Bennie is inkább rovarirtóval fújja a hónalját hogy még a tetvek árnyéka se vetülhessen rá, mint hogy azt mondja: bocs, én is ember vagyok, a kölyökre átmászott egy rovar valamelyik iskolatársáról, na és?

A digitális tisztaságmánia az életünk minden területét elérte – nem csak a művészetet lúgoztuk ki, de az ételeinket, a ruháinkat, a lakásainkat, a testi funkcióinkat, az érzelmeinket is. Félünk az őszinteségtől, félünk kimutatni a valódi érzéseinket, vágyainkat, ahogy félünk a kukactól az almában, a tetvektől az iskolában, az izzadságfolttól a ruhánkon – mert azt tükrözik, hogy nem vagyunk tökéletesek. Elárulom: senki sem az.

Még Egan könyve sem – de nagyon közel áll hozzá. Egyszerűen nem hagy nyugodni. És ez még csak egy novella volt – a többi is hasonló gondolatokat ébresztett bennem. Egyszer tán azokat is leírom.

Rudyard Kipling: Kim

Amikor először találkozunk Kimmel, a legszegényebb (ópiumszívó) ír őrmester árvájával, épp Zam-Zammahot, a hatalmas ágyút lovagolja meg a többi utcakölyökkel Lahore városának Csodaháza (az angolok által alapított múzeum) előtt, miközben az apja által neki ígért csodát várja. Ó, a gyarmati India, és az ő csodái… egy napon majd egy nagy, Vörös bika jön érted és egy ezredes délceg lovon ülve igen, és – angolra fordította a beszédét – kilencszáz ördög! Így jövendölte a leszerelt és a gyarmaton ragadt O’Hara a fiának – s bár a kölyöknek zsenge kora ellenére megvan a véleménye az efféle jóslatokról, amikor szemébe ötlik egy különös idegen: észak hegyeinek zarándok vörös lámája, habozás nélkül a szolgálatába szegődik. Hogy aztán csoda-e, vagy a véletlenek összjátéka, ami az ifjú, felvágott nyelvű utcakölyök sorsán nagyot lendít – azt döntse el a kedves olvasó. Mert mikor Kim a zarándoklat kedvéért a lócsiszár Mahbub Alinak is szolgálatot tesz, tudtán kívül az indiai Ellenőrző Hivatal szolgálatában álló egyik legügyesebb kémet kötelezi le. S míg a kisfiú lelki fejlődéséről találkozásuk után az öreg láma, szellemi képzéséről (kiképzéséről) egy idő után egyre inkább a Hivatal gondoskodik, amely besúgó- és kémhálózatával jobban együtt tartja a sok vallás és nemzetiség lakta gyarmatot, mint akármilyen haderő. Így lesz részese a talpraesett kisfiú a Nagy Játéknak, amit birodalmak játszanak… 

A sahibok nem sokat élveznek az utazásból, gondolta. – Hej! Haj! Egyik helyről a másikra megyek, mint valami labda. Ez az én sorsom. Senki sem kerülheti el a sorsát. De ezután Bibi Mirijámhoz imádkozom és sahib vagyok. – Fájdalmasan tekintett a csizmáira. – Nem, nem vagyok sahib. Ez a nagy világ, és én csak Kim vagyok. Kicsoda Kim? – A saját egyéniségén kezdett gondolkodni, ezt az előtt sosem tette. Ő csak egy jelentéktelen személy Indiának ebben a zajongó örvényében, ki dél felé halad ismeretlen végzete felé. 

Rudyard Kipling talán a legellentmondásosabb alakja az angol irodalomnak – jóval több dilemmával és egymást fojtogató meggyőződéssel terhelt lélek, mint amit leghíresebb munkája: A dzsungel könyve alapján gondolnánk. Igazi anglo-indiai volt, aki mindig is a hatalmas és elképesztően bonyolult gyarmaton érezte otthon magát; így egyáltalán nem csoda, hogy lelkes, elkötelezett híve maradt a Brit Birodalomnak. Viszont nem volt vak. Nem a fehér ember felsőbbrendű gőgjéből táplálkozik a ragaszkodása a birodalmi eszméhez – annál sokkal jobban ismerte és becsülte a számtalan önálló közigazgatási egységből, protektorált királyságból, folyvást lázongó népekből, egymást vallási alapon ki nem állható népcsoportokból három világvallás égisze alatt összefércelt katyvaszt, amit az egyszerűség kedvéért gyarmati Indiának neveztek akkoriban. Munkáiban alig is él sztereotípiákkal: az afgán lókupec, a fakír, a helyi hivatalnok, a hindu kereskedőfeleség, a szerzetes nála nem típus, hanem személy – és regényei minden politikai hitvalláson túl tulajdonképpen az egész kontinenshez intézett szerelmes levelek.

A Kim is – vagy leginkább talán a Kim. A Nagy Játékon keresztül szellemes és feszült, akciódús és hallatlanul ironikus kalandokon (egy gyarmati félvér „James Bond” eredettörténetén) rohan keresztül az olvasó – de közben szinte tapintja-szagolja a zarándok-út porát, a városok zaja süketíti és fel se bírja sorolni, e vékonyka könyvben hány szempárba nézetett vele az író – hány formáját tárta fel életnek és kultúrának! Oly mélységekig, ahogyan (ilyen sűrűségben) előtte és utána is igen kevesek. Pokoli, mennyire pontosan látta: csak kívülről és erőszakkal tartható fenn az a sokszínűség, amit mesterségesen tovább „színezett”, ellentéteket mélyített, előítéleteket táplált a fenntartására kitalált „oszd meg, és uralkodj” birodalmi elve. Az angol gyarmati politika leginkább a dominóállítgatáshoz hasonlított földrengés idején – Kim története ilyetén a megállított pillanaté, amely pár száz gyarmati évig tartott.

Nehéz lehetett íróként együtt élni ennyi ellentmondással. A könyvnek két egymástól markánsan elkülönülő arca van: a bolondos öreg láma mély empátiával rajzolt „folyókeresése” tanítványa oldalán – ugyanakkor a tanítvány kalandjai a hírszerzés véres és aljas valóságában. A zarándoklat egyben kémküldetés is – és a kaland a keresés része. Egyik sem álarca a másiknak, mert mind a kettő megtörténik. Iszonyatos ellentmondásban: a pragmatizmus és az idea.

Gyönyörű költeményeket írt. Búcsúzóul idemásolom Kipling talán leghíresebb versének, a Ha… című költeménynek utolsó versszakát: 

…ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted, 

királyokkal jársz, s józan az eszed, 

ha ellenség, de jóbarát se sérthet, 

s mindenki számol egy kicsit veled, 

ha a komor perc hatvan pillanatja 

egy távfutás neked s te futsz vígan, 

tiéd a Föld és minden, ami rajta, 

és – ami több – ember leszel, fiam. 

Megérhette, hogyan fonnyad el a „terjeszkedő és magabiztos európaiság” – de nem érte meg a Birodalom széthullását. Ennyi belső szigorral és mégis dédelgetett illúzióval terhesen talán jobb is volt így.