2013 könyvekben - béta verzió :)

Hát, fele- és egész barátaim, ez nem valami sok. A tavalyi év hullámvasutazása közben folyton kipotyogott a kezemből az olvasmány – úgy hagytam magam mellett elsuhanni a könyvespolcnyi csábításokat, hogy az összemosódó gerincekről a címeket se sikerült elolvasni. Alig olvastam frisset és kortársat. Egyáltalán: alig olvastam. S amennyi aggódni és töprengni valóm volt, nem meglepő, ha a könnyű szövetűek, és leginkább az otthonos kedvencek simultak a kezembe, meg a DVD lejátszóba. Azt akartam, hogy ringassanak.

Timi elég sok mindenről mesélt az előző bejegyzésben – csatlakozom az előttem szólóhoz: két kapkodva elkövetett lakkozás között ritkán ül az ember agyába, amit olvas. Az sem feltétlenül kontemplatív tevékenységet elősegítő látvány, ha a szemed láttára szertezuhan, akit szeretsz. Mégis, a hullámvasút mélységeinél is jobban zabálták a lehetőséget és időt a csúcspontok: például megtiszteltek egy felkéréssel egy nagyon izgalmas kulturális projekt készítői – egy számomra teljesen ismeretlen terepen tanulok futni, olyan „akadályokkal” ismerkedve, mint a csapatmunka. Ennek (is) köszönhető, hogy tavaly (új olvasmányok hiányában) viszonylag sokat morfondíroztam versekről a blogon – s láss csodát, egy kedves barátom ajánlására úgy tűnik, a verselemzéseim komolyabb plénum kíváncsiságát is felkeltették. Nem kiabálnám el… de ezzel is foglalkozni kellett.

Timivel ellentétben nekem alig került a kezembe szépirodalom, úgyhogy a toplistám még annyira sem tekinthető a tavalyi év szempontjából relevánsnak, mint az előzők. Kicsit irigylem a párom – idén úgy alakult, hogy az „elolvastuk-érzet” helyett nálam a „francba, már megint ő olvassa” érzete épült csak… 

Az év legellentmondásosabb személyes élménye:

Az a fantasztikus megtiszteltetés ért, hogy interjút készíthettem az ekultura.hu-ra Harcsa Veronikával – nekem ma ő a leg… Megbeszéltük a szerkesztőkkel, hogy jön még valaki, mivel én tökéletes kütyügyilkos vagyok, analóg fazon a digitális világban – csak sajnos senki nem ért rá. Valami fantasztikus, élő, spontán elemekkel gazdagon rakott beszélgetés alakult ki, amelynek 9. percében észrevettem, hogy mindezt nem veszi a diktafon… Újrakezdtük, Veronika abszolút profin újra odatette szinte az egészet – ha valamit ér az interjú, az teljesen az ő érdeme. Nem tudom, merjek-e még egyszer a szeme elé kerülni ezek után; az egóm azóta is vakond-kúszásban közlekedik, ha arra a délelőttre gondolok. 

Az év legellentmondásosabb „kulturális” élménye: 

A hobbit – Smaug pusztasága – komolyan meg kell erőszakolja az egyik felem a másikát, hogy elviseljem a gyerekkönyvet hentelő fantasy-köntösben… miközben folyvást megmenti ezeket a meglehetősen dühítőre pimpelt, ostoba „adaptációkat” a rengeteg bele fektetett háttérmunka, a fogható Középfölde-érzet, és az a néhány kiemelkedő pillanat, amikor víziót látok és nem rosszul megkötött kompromisszumokat. Arról nem is beszélve, hogy e kompromisszumok filmbe kerüléséről általában nem az alkotók tehetnek, hanem a jelenlegi megafilmes közeg. De emberek! Én rajongó vagyok! Csillogó szemmel rajongani akartam, nem hideg fejből sokadik nézésre nagy nehezen megszeretni… 

A legjobban élvezett ellentmondás: 

Három könyv Scalzitól – a Szellemhadtest, Az utolsó gyarmat, és a Zoe története. Ott ücsörög mind a három a top10 árnyékában, nem sorolnám egyiket se bele, holott idén talán ezeket szerettem olvasni a legjobban… Annál jóval többet kaptam tőlük, mint amit az előzetes várakozásaim alapján ígértek. Mind a három tisztességes iparosmunka – volna csak; viszont a szerző empátiája és játékos kedve mind a hármat túllöki az iparon és a zsáneren. Úgy vagyok velük, mint tavaly az Oszamával – ha teljesen más okból is: ott visszafojtott lélegzettel figyeltem a nem teljes tehetség szívbe markoló árnyékugrását; míg ezekben a szelíd irónia felemelő trükkjeit csodálom. Mind a három kézbe kerülhet nehezebb napokon a lélek üdítőjeként, amikor megint azt akarom majd, hogy ringassanak… 

A legjobban fájó ellentmondás: 

Az egész moly.hu-s história. Dühít, hogy Timi összefoglaló írása lett a legolvasottabb bejegyzésünk. Mégis; megemlítem, sőt. Ide másolok valamit, amit @n-nek írtam kommentben, a versblogomon: Tudod talán, hogy elsősorban azért jöttem el, mert a lányok törlése enyhén szólva jogtalan volt, másodsorban Timi miatt - de ezt megírtam versben. Viszont a konkrét cenzori magatartás, az ellenvéleményeket - olykor akár csak a kételyt és aggodalmat megfogalmazó karcokat (mint amilyen @Jucié volt pl.) szisztematikusan törlő cenzori működés miatt nem megyek vissza - és a sok fiatal miatt, akik az összképtől elzárva fogalmazták meg a maguk lelkes kiállását a Moly mellett. 

Merthogy évek hosszú során át voltam én is ilyen összképtől elzárt fiatal, egy diktatúrában, amit alig is érezhettem annak - pont ezért. Akadnak, de alig rossz emlékeim abból a korból - viszont a jó emlékeket mára mélységesen átszínezi a szégyen, az egykori jóhiszeműségek valóság-mögöttesétől elfogó gyomortáji hányinger. 

Látom magam köré szilárdulni ezt a gondolkodásmódot és tömegvélekedést irányító (meg)vezetést, csak most egy másik előjellel, mint annak idején. Az egész társadalomban - nem tetszik, ennek hangot is adok, de elviselem, mert benne létezem. Viszont a szabad időm (kvázi az intim időm) nem szeretném ilyen légkörben tölteni. Nagyon sajnálom – az egyik legfontosabb inspirációs bázisom veszett oda. 

De most már jöjjön a lista - avagy a listák. Mivel valóban újraolvasó-év volt a tavalyi, két ötös listát kaptok, külön a régi kedvencekkel és az új élményekkel. Így egyszerűbb – és nem lenne igazságos ezeket egymáshoz hasonlítani… 

Top 5 újraolvasott: 

5 - Darvasi László: A zord apa – avagy a Werner-lány hiteles története – Ez a kis posztmodern stílusparódia nem régi, de ha van értelem az univerzumban, akkor klasszikus lesz. Kicsit talán elfogult vagyok Darvasival – de tényleg ezt a könyvét tartom úgymond a mesterjegyének. Mindenből van benne egy pici, a kaméleon alkatú szerző külön világaiból. Nagyon szeretem a mondatait. Ahogyan ellenpontoz a második tagmondat, s teszi mindezt (az életünk feloldhatatlan ellentmondásaként?) idézőjelbe a harmadik.

4 - Philip K. Dick : Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal – folyamatosan kísért, hogy ide tartunk. Élmények helyett élményszurrogátumok, a ránk szuvasodó tárgyi világ, a tömegben még tökéletesebb magány – ami maga a kihaltság; a közömbös erőszak és az elektronikus kedvencek. Dick számomra a modern vezeklő. Amolyan Rejtő-módra. Ponyvairodalmi Szent Ferenc. Mert minden figurájában ott lüktet a maga vélt, vagy valós vétke. Mert olyan hitelesen üres az ege, mint Pilinszkynek – holott „csak” egy zavaros tollú és pszichéjű, felszínes amerikai. A könyvei ráolvasások. Varázsénekek modernen túl. Posztmodern? Nem tudom. De olykor úgy vélem, nélküle nem is létezne ez a fogalom.

3 - Szerb Antal: A Pendragon legenda – Talán majd egyszer elolvasom a tavaly megjelent, hiánypótló monográfiát. Hogy a szatellitként körülöttem keringő, besorolhatatlan élmények közül ez a könyv is befészkelhesse magát végre a helyére. Az egész Szerb Antal-életmű a helyét keresi bennem, talán ezért olvasom a könyveit annyiszor újra… nem véletlen, hogy mikor végre polcra került a könyvtárunk, ez a könyv, meg Lénard Sándor Völgy a világ végén-je simult először a kezembe. Erről végre írtam, a másikhoz még gyűjtöm a bátorságot…

2 - J.R.R. Tolkien: A hobbit – Lehet, hogy ezt meg se kéne indokolni – hiszen annyiszor megtettem már… Sokáig nem mertem írni róla, csak rövidke szösszeneteket. Most átszakadt valamiféle gát – pont a filmek felzaklató hatásától… nem tudom megítélni, sikerült-e méltó szöveggel ajándékoznom azt az élményt, amit ettől a mesétől kaptam. „Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit. Mélységes kényelemben, zavartalanságban. Ahogy valaha, kalandra és adrenalinra drogok szintjéig kattant korunk előtt a boldogságot elképzelték.” Ahogyan én még mindig képzelem…

1 - Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita – Ehhez gyűjtöttem a legtovább a bátorságot. Úgy képzeljétek el, hogy amikor a Könyvvizsgálók általam írt legelső bejegyzése született, már megfordult a fejemben, hogy ezzel kéne kezdeni. Nem is vagyok túlságosan elégedett vele – mintha még kívánná a szót a tavaszi niszán-hónap 14. napja körül évről évre megejtett újraolvasáskor átélt; az egyike a legszebb éves ritmusoknak, amit hellyel-közzel tartok az életemben. Mintha nem mondtam volna mindent el, amit ez a könyv újra és újra felkavar bennem. Vagy csak nem múlt el, egyik olvasástól sem múlt el a gyávaságom? Mintha megmutatták volna az ajtót, csak gyáva volnék belépni rajta? 

Top 5 friss: 

5 - Neil Gaiman: Óceán az út végén – amiről kb. már lemondtam. Megint azt a könyv helyett írt, élvezetesen alibi szagú hidegen-hagyást féltem benne, amit az utóbbi idők munkái (leginkább tán A temető könyve) ágyaztak. A hideg-ágyat, ahol magamra hagy a kedvenc kortárs álmodóim egyike, miután becsukja a mesekönyvét, kitessékeli a macskát, leoltja a lámpát és aludni tér – otthagyva ébren a rettegéseimmel. Nem ez történt. Köszönöm, Neil.

4 - Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldet – Valente most már befészkelte magát a szívembe. Igazi gót macilány: komótosan átgázol a tüskés tabukon, pofátlan bátorsággal meséli a magáét, amibe csak annyit enged a máséból, hogy te is beférj oda, kedves olvasó. Minden eddig olvasott története tovább akarta mesélni magát bennem, a Marija Morevnánál kilométerekkel rövidebb kifutású 'körülhajózó is. Valaki adja ki minden könyvét, vagy vénségemre mégis bele kell vernem a fejembe egy idegen nyelvet! (Arról nem is beszélek, hogy egy ideális világban Valente Sjón kishúga lenne. Vagy a felesége. Vagy a szeretője. Vagy a lánya. Et cetera…)

3 - Erdős Virág: Ezt is el – Olvastam ennél érzékenyebb verseskötetet idén, például Simon Mártontól. Olvastam kifinomultabbat, például Babiczky Tibortól. Győrffy Ákos a verseivel úgy kerülget, mint a hideg szemű ragadozók, alig merem olvasni. Mégis. Ez a legfontosabb könyv évek óta, amit szépirodalmi „közéleti szerepvállalásként” bárki is elénk rakott. Mélységes tisztelettel köszönöm meg Erdős Virágnak, hogy oda nézett, ahonnan én rendre elfordítom a tekintetem – mert tehetetlennek érzem magam a láttukra. Nehéz vállalás az övé. Adjon hozzá erőt az Őriző.

2 - China Miéville: Konzulváros – Egy ideje újra hiszek a sci-fi (mint műfaj) erejében. Ez az ember teljesen kiborít! Én szoktam látni magam előtt a látomásaikat! Régóta nem okoz nagy munkát, hogy idegenséget vizionáljak, úgymond átéljem az idegent – gondoltam én… Miéville rendszerint úgy jár el íróként, mint egy tudós: elvesz valamilyen evidenciát, és következetesen végiggondolja a hiányát. Nem eukleidészi fantasztikum… éld át, vaze. Nem fért bele egyetlen bejegyzésbe a végiggondolni való, amit adott…

1 - Hisham Matar: Férfiak földjén – Könyvhéten kínált meg vele egy nagyon kedves barátom tündér felesége, aki a kiadónál dolgozik. Ez a maradéktalanul szerencsés napok egyike volt, ez a könyvheti – magamtól kétlem, hogy a kezembe vettem volna, a kihagyott lehetőségek és lelkiismeret-furdalások sorát bővítette volna… pedig nagyon felkavart! És lassan ülepszik. Helyzetek során át jut eszembe odavágó momentuma – ez a kis betekintés abba a gyökeresen idegen közegbe úgy vált otthonossá mára, mint a saját múltam. Ez a könyv is sokáig velem marad, mint David Grossman remeke, vagy a Tirza. Nem fogom újraolvasni – amíg azt nem érzem, hogy végre letettem. 

És akkor most jöjjön a csalás… 

- Alessandro Baricco: Mr. Gwyn 

- Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban 

Minden listán kívül. Minden odasoroláson kívül. Két újabb szatellit az eddigi öthöz. Keringnek körülöttem, mint a ragadozók. Mint az óvó-figyelő őrszemek. Nem tudom eldönteni: a lelkem akarják-e, vagy a lelküket adják. Olyan fura, nem? Hidegre hűtött szívvel olvasva nem is értem – mitől pengetnek ezek a szövegek, mint egy hangszert. Olvastam felkavaróbbat. Olvastam elragadóbbat. Olvastam ezerszer fontosabbat. Olvastam olyat, amit kívülről tudok. Akkor miért ezek?

Minden listán kívül. Nekem ők az örökbecsű limlom. A szavak, amelyek túlmutatnak magukon. 

Bónusz: 

Az év filmélménye: a Tajtékos napok lenne, de elé tolakszik két időtlen kedvenc, a Rosenkrantz és Guildenstern halott, és még inkább a Stalker. Persze, lehet: csak azért érzem így, mert ezekhez is sokáig gyűjtöttem a bátorságot – hogy írni merészeljek róluk. Mélységesen meglepett Michael Gondry boldog és felelőtlen mesélőkéje, s a tény, hogy ezt a kvázi megfilmesíthetetlen történetet mégis megajándékozta egy adaptációval. Még azt se mondanám, hogy nem bugyborékol a másik kettővel egy kategóriában a története. De Stoppard sokkal mélyebbre csavarja a maga parafájába a dugóhúzót. És Tarkovszkij az egyetlen a hármuk közül, aki ki is húzza. Kiengedve a szellemet a palackból. 

Az év zenei élménye: Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint: Lifelover – koncert és CD. Ez nem kérdés, holott voltunk jó pár felkavaró koncerten. Timi hosszan írt az ajándékba adott Mark Knopfler koncertről - amíg élek, nem feledem - talán majd a Peter Gabriel lehet hozzá mérhető, ha valami csoda folytán eljutunk rá. Ott volt a Gundecha Brothers – engem ezek a csodálatosan kifinomult indiaiak mindig meghökkentenek: hogy ebben a kifinomultságban mennyi játék, egymásra nevetés, kikacsintás, bohókás öröm van – hogy nem ér semmit az egész, ha a zenész nem élvezi; akár jobban, de legalább annyira, mint a közönsége. Viszont amit Veronika és Bálint adott ajándékba, az ez is volt, meg az is: Knopfler bűbájos, öregedésével egyre meghittebb virga mesterisége és az indiaiak improvizációs, szelíden kivagyi játékszeretete vonásaiban egyaránt otthon van a duett játékában. Ők az én világsztárjaim. Csak azt írhatom róluk is, amit a Knopfler-bejegyzés végén: Rajongó vagyok. Ne higgyetek nekem. Higgyetek a fületeknek. 

Megfogadjak? Listázzak? 

Ugyan minek… Úgyse tartom be. Jó lenne elolvasni az utóbbi évek hazai terméséből azt, amit Pável, a világirodalomból azt, amit Timi, vagy entropic fontosnak érzett. Olvasni a fantáziát vicomte, vagy Profundus Librum ajánlásával. Írni a verseket nap mint nap, ahogy eddig, és olvasni a másokét, sokkal inkább, mint eddig. Belefolyni projektekbe, ha hívnak. Kevesebb csalódást okozni az ekultura.hu végtelen türelmű szerkesztőinek. Legfőképp: befejezni az Endymion felemelkedését. A Mitágó-erdőt. Az Armageddon Reality Show-t  (ha már dZé volt olyan kedves és lehetővé tette…).

Jó volna jobban érezni az olvasmányokban a saját időm. Még teljesebben elbújni előle az olvasmányaimba, ha túlságosan karcol. Megérezni az idő ritmusát – mikor kell elbújni a szörnyeim elől, mikor a szemükbe nézni. De tudjátok mit? A tavalyi év nem volt valami sok. Mégis – pont elég volt. És (el ne kiabáljam) idén is kerülget, itt köröz körülem egy minden tervet borító felkérés…

Mindenkinek boldog, sikerekben gazdag új esztendőt kívánok!

2013 könyvekben

Akkor legyen összegzés. Borzasztó furcsa év volt a tavalyi – ha egy éve azt írtam, hogy 2012 életem egyik legelcseszettebb éve volt, akkor most nyugodtan leírhatom, hogy 2013 meg a másik. Azzal együtt is, hogy messze nem egyenfekete a kép. Történtek nagyon jó dolgok, nagyon szép dolgok, voltam nagyon boldog, felszabadult, értek hihetetlen élmények, kaptam fantasztikus ajándékokat a sorstól. Aztán novemberben történt valami, ami kiforgatta a világomat a sarkaiból, és sajnos visszamenőleg is rányomja a bélyegét sok mindenre (amit nem kéne hagynom, de ezen még dolgozni kell). Soha még ennyire hullámzó évet nem zártam, azt hiszem, és hogy őszinte legyek, most rettentően örülök, hogy végre vége, és új lapot kezdhetünk – lesz, amilyen lesz.

Ez a hullámzás megint csak nem tett jót az olvasásnak – az év nagy részében erősen háttérbe szorultak a könyvek. Volt, hogy időm nem volt rá, volt, hogy energiám, és volt, hogy a kedvem hiányzott. Meg aztán nyáron sikerült jó pár olvasmányt igencsak rosszul időzítenem, és ezek kicsit visszavetették nem csak az olvasott könyvek mennyiségét, hanem az olvasásra való kedvet is – konkrétan Kafka a tengerpartont és A bölcs ember félelmét olvasni, miközben körülöttem feje tetején áll a lakás, szétszerelt bútorok és könyvesdobozok hevernek szanaszét, és alapból hulla fáradt vagyok a pakolás-szerelés-takarítás ismétlődő körei miatt, hát nem valami jó ötlet. Jobban jártam volna, ha valami könnyedebb, vidámabb, rövidebb (!) cuccot időzítek akkorra. Mondjuk eme ballépésért kárpótolt az élet, mert a november-decemberi pokolban meg csak úgy ragadtak rám azok a könyvek, amik simogatták vérző lelkem, és segítettek – úgy, ahogy akkor ott épp semmi más nem tudott. Szóval visszakaptam az olvasásba vetett hitem.

Nem számszerűsítek, legyen elég annyi, hogy tavaly kettővel kevesebb könyvet olvastam, mint tavalyelőtt, ami annyira azért nem nagy tragédia. Minden évben megfogadom, hogy igyekszem jobban, átgondoltabban válogatni, ez végre sikerült – sokkal több jó könyv, sokkal több szépirodalom került a kezembe, mint mindenféle szórakoztató izé, és végre (végre!) leszoktam arról, hogy bedőljek minden agyonmarketingelt, szépborítós sikerkönyvnek (hiába no, erre is meg kellett érni). A legpozitívabb fejlemény az évben, hogy egyre bátrabban mozdulok ki a komfortzónámból – magamban el is neveztem 2013-at a „furcsa könyvek évének”, soha nem hittem volna, hogy ilyen jól fogok szórakozni olyan elvetemültségeken, mint a S.N.U.F.F vagy Az agyag géppuska, a </Harmónia>, a Moxyland, vagy az Oszama. Vagy, ha már itt tartunk, a Kraken. Meg az új Moore (újra Moore!). De kezdjük is a listázást, mert ennek így sosem lesz vége… 

Az év meglepetése:

China Miéville: Kraken - Úgy tűnik, mostanában tényleg azok a legjobb élmények, amik „kirántanak a komfortzónámból” – a Kraken is egy ilyen könyv volt. Eredetileg nem én olvastam volna, csak mindenféle okokból így alakult, és nem hogy nem bántam meg, egyenesen imádtam! 

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette? - Hirtelen felindulásból elkövetett könyvrendelés volt, elképzelni nem tudtam, milyen is lesz valójában ez a „harsányan vicces társasági komédia” – ehhez képest tán egy könyvön sem szórakoztam ilyen jól az évben, mint ezen. Imádtam a formai játékait, az iróniáját, a társadalomkritikáját, a szederindák által terrorizált romhalmaz házat, a Kis-Trianont, az Antarktiszt és persze Bernadette Foxot. 

Az év csalódása: 

Furcsa, de nem tudom egyértelműen odaadni egy könyvnek sem. Lehet, hogy tényleg ennyit fejlődtem a válogatás terén, vagy csak most vagyok különösen megengedő hangulatban, de nem tudok beszámolni a tavalyelőttihez hasonló csalódásról. Voltak persze könyvek, amik nem hozták meg a várt élményt – a Nyarak könyve például kimondottan „semmilyen” volt ahhoz képest, amit vártam; az Egy ágyban az ellenséggel érdekesnek érdekes, de teljesen felesleges; az Így veszíted el meg istenesen kihozott a sodromból (viszont el kell ismernem, pont az, hogy ilyen indulatokat váltott ki belőlem, mutatja, hogy milyen jól van megírva) – de egyik sem okozott olyan nagy fejfájást. Akkorát semmiképpen, hogy ráhúzzam az év csalódása címet. 

Az év felfedezése:

Lauren Beukes: Zoo City és Moxyland - Egyik urban fantasy-ba oltott noir krimi, másik cyberpunk őrület – simán bekerülhetnének a toplistába, valahova öttől tízig, de a műfajiság, az elbeszélésmód, a társadalomkép különlegessége miatt egyszerűen nem tudom őket besorolni (meg aztán fantasy-t még csak-csak olvasok, de cyberpunkot még az életben nem, így abszolút nem tudom megállapítani, hogy a Moxyland hol helyezkedik el saját műfaján belül). Mindenesetre Beukes teljesen lenyűgözött, soha még csak hasonlót sem olvastam – ő is alaposan kirántott a komfortzónámból, amit egyáltalán nem bánok. Ide nekem a többi könyvét is (hmmm… remélem, folytatják az életművet)! 

És akkor lássuk, mely könyvek jelentették a legjobb élményt 2013-ban (szokás szerint visszafelé haladva): 

10 – Emily Arsenault: Az eltört teáspohár - Bölcsészkrimi a javából, okos és fifikás nyomozás, rengeteg intellektuális hablatyolással és céltalan lődörgéssel. A humornál és a krimiszálnál is hangsúlyosabban szól „felesleges bölcsészek” helykereséséről – főszereplői tökéletes megtestesítői annak a fiatal, túlképzett, társadalmi szempontból kevéssé „hasznos” tudással rendelkező értelmiségi rétegnek, akik az egyetemről frissen kikerülve azt sem tudják, mire legyenek a félelmetes tudásukkal, miközben legalábbis haszontalannak érezhetik magukat a munkaerőpiacon. Azt hiszem, ezt sok hozzám hasonló „csodabogárdiplomával” rendelkező bölcsész átérezheti. 

9 – J. K. Rowling: Átmeneti üresedés - Szinte hibátlan kisvárosi tabló, mely sikerrel tart görbe tükröt saját előítéleteink, berögződéseink, képmutatásaink elé. Az írónő láthatóan jól ismeri a vidéki angol kisvárosok dinamikáját, nem fél megmutatni olyasmit, amit egy „jóérzésű kisvárosi polgár” a szőnyeg alá söpörne. Nem finomkodik, nem kendőzi el a mocskos és brutális részleteket, és szembesít minket azzal, hogy a jólfésült kertvárosokon túl a jóléti államok nagy részében is nyomor és leszakadt tömegek tanyáznak. 

8 – LőrinczyJudit: Ingókövek - Félelmetes könyv ez – kivételes erejű, remekül szerkesztett, gyönyörűen megírt rémlátomás, ami feladja a leckét az olvasónak. Ránk telepszik, a lapok közül áradó hideg, téli szürkeség, halál, nyomorúság, fájdalom, félelem és vér körülvesz minket, szinte érzem, ahogy a lapok isszák be az én rettegésem is. Küzdeni kell vele – nem is az olvasással, hanem azzal, amit maga után hagy. 

7 – Viktor Pelevin: Az agyag géppuska - Írója szerint „ez az első regény a világirodalomban, melynek cselekménye az abszolút ürességben játszódik”- hogy így van-e, nem tudom, de tény, ennél elborultabb (és minden elborultsága ellenére zseniális) regényt én még nem olvastam. Pelevin oldalról oldalra megkérdőjelezi a világ ismert tényeit, miközben keleti filozófiákkal, metafizikával, politikai és vallási elméletekkel, jungi pszichológiával, az orosz történelem „nagy kérdéseivel”, popkulturális utalásokkal és művészetelmélettel szórakoztat minket. 

6 – China Miéville: Kraken – Noha ízig-vérig urban fantasy, annak jó néhány kiszámítható elemével, olyan eredeti és frappáns módon nyúl még a legidegesítőbb klisékhez is, hogy muszáj kalapot emelnem a szerző előtt – sajátos fantáziája és nem kissé elborult humora olyan szórakoztató elegyet eredményez, ami valóban csak Gaiman legsikerültebb műveihez fogható. Ugyanakkor – ha akarjuk – jóval több is, mint egy hagyományos urban fantasy. Egy biztos: elfogódtam Miéville iránt, mostazonnal szeretném az összes könyvét elolvasni! 

5 – Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei - Mélységes melankólia, tengernyi fájdalom, a halál folyamatos jelenléte, leheletnyi (ezúttal tényleg csak leheletnyi) misztikummal – mondhatni, tipikus Murakami. Utazás a múltba, emlékek, érzések, eltemetett-magunk mögött hagyott barátságok, szerelmek, kapcsolatok nyomába. Egy zarándokút, melynek a végén talán-talán visszatalálunk önmagunkhoz. Gyönyörű. 

4 – Sjón: A macskaróka (a linkelt cikket Zoli írta) - Lidércnyomásos könyvecske ez, egy lélegzetre olvasandó, felkavaró, lelket cincáló ballada-ömlés. Sokáig vártam az olvasásával, hogy aztán egy délután alatt befaljam (épp a születésnapomon, érdekes élmény volt), majd egyszerre gondolkodjak el azon, miért is vártam ezzel ily sokáig, és azon, ugyan miért is olvastam el, mert most aztán nincs mire várni egy darabig – mert ilyen tökéletesre csiszolt remekművek ritkán kerülnek a kezünkbe. Sajnos. 

3 – Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? - „Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.” Winterson könyve volt az én tutajom - borzasztó időszakban került a kezembe, és nem is tudom, mihez kezdtem volna magammal, ha nem épp ez a könyv kerül akkor a kezembe. Húsba vágó erővel ír elveszett családról, elveszett gyerekkorról, elveszett identitásról, és a sokkról, amit akkor érzünk, mikor kiderül, „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”. Olykor azt éreztem, minden szava fáj, belém mar, megtépáz – ugyanakkor gyógyít és erőt ad, úgy, ahogy eddig még egy könyvnek sem sikerült. 

2 – Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában – Szokatlanul könnyen olvasható és szórakoztató posztmodern remekmű – azzal együtt, hogy csak úgy árad belőle a reménytelenség: szürkeségbe fulladó házasságok, elfojtott kiáltások, diákkori öngyilkossági kísérletek, nyomorból filozofáló sikertelen zenészek, drogos producerek, diktátorokat felfuttató „bukott PR-zsenik” és lecsúszott színésznőcskék adják egymásnak a kilincset ebben az össznépi boldogtalanság-táncban. Egan közel sem olyan kíméletlen, mint Franzen, nem szembesít direkt a saját nyomorunkkal – valahol kifinomultabban öl. Így lehet, hogy ha beleolvasok bármelyik novellába, a szívem facsarodik össze a mondatokból áradó tehetetlenségtől, nihiltől, reményvesztettségtől – mégis, visszagondolva az év egyik legjobb olvasmányélményeként él bennem. 

1 – Jonathan Franzen: Javítások – A könyv, amibe kicsit belehaltam. Voltak pillanatok, amikor a falhoz vágtam volna, volt, amikor zokogva ültem fölötte, és olyan is, amikor csak bámultam a falat, ölemben ezzel a kezemből kiesni akaró féltéglával, és azon gondolkodtam: miért hagyom, hogy egy író ezt csinálja velem? Mert ez a Franzen egy kegyetlen állat. Nemhogy kíméletlen, nemhogy tükröt tart elénk, nemhogy nem szépít: durván, emberfeletti hidegséggel és elszántsággal nyomja bele a fejünket ebbe a bödön szarba, és közben hörgő hangon és gonosz kacajjal mondja a fülünkbe: EZ VAGY TE. Ez a te elcseszett életed, a te kapcsolataid, a te működésképtelen családod, a te kudarcaid. Azóta is sokat gondolkodtam azon, kell-e nekem ez, kell-e, hogy egy könyv így megtépázzon – de persze hogy kell, mert az irodalom nekem elsősorban még mindig ez. 

Bónusz:

Az év filmélménye: sajnálatos módon kevés új filmet láttam idén, azok se biztos, hogy a legjobbak voltak, de azt hiszem, teljesen mindegy, hány (és milyen) friss alkotást láttam volna, akkor is egy újranézett 1966-os klasszikus vinné a prímet. A Nem félünk a farkastól életem egyik legjobb filmje, és – az alapjául szolgáló Edward Albee drámával együtt – simán kenterbe veri az összes kortárs párkapcsolati játszmázós-drámázós-falhozvágós könyv- és filmalkotást. Azt hiszed, a Holtodiglan nagy szám? Nézd meg mit művel egymással Elizabeth Taylor és Richard Burton, és majd meglátod! Döbbenetes erejű film, és baromira ijesztő rémlátomás: igen, ezt tudjuk művelni magunkkal és azzal, akit a legjobban szeretünk. 

Az év koncertélménye: Mark Knopfler a Budapest Arénában. A fél karomat odaadtam volna, hogy elvihessem Zolit erre a koncertre, annyira szereti Knopflert, de csak nem akart összejönni – aztán egy barátunknak hála az utolsó pillanatban mégis, és már az a gyermeki öröm, amit láttam az arcán, az év egyik legjobb élményévé tette. A zene is remek volt, persze, megint megállapítottam, hogy nekem jó két évtizeddel korábban kellett volna születnem, de hát mit mondjak, a legmaradandóbb emlékem a koncertről, hogy én még ennyi csillogó szemű negyvenes-ötvenes hapsit egy helyen tombolni nem láttam. 

Az év különlegessége: Finzi Pasca Társulat: La Veritá és Recirquel: Cirkusz az éjszakában. Eddig azt se tudtam, hogy mi ez az „új cirkusz”, hogy eszik-e vagy isszák (leszámítva persze az obligát Cirque du Soleil-t), de ez a két előadás teljesen elfogott magának, és most épp ott tartok, hogy cirkuszszínházat (színház-cirkuszt?) akarok egyfolytában! 

Legyenek fogadalmak jövő évre?

Legyenek.

Hát jó, akkor fogadalmak jövő évre: 

- Nem veszek részt semmilyen játékon (várólistacsökentésen sem), kihíváson (ezt nem nehéz…), olvasós-eseményen, mert bőven elég tervszerűséget visz a hobbimba a sok reci, amit vállalok, nem kell több. Szeretnék most kicsit szabadabban olvasni, válogatni, csapongani.

- Még körültekintőbben válogatok.

- Bátrabban nyúlok olyan műfajokhoz, amiket eddig kerültem – 2014 nagy vállalása a sci-fi lesz!

- Ezt már igazából le se merem írni, mert minden évben elhatározom, aztán nem lesz belőle semmi, de tényleg kéne már némi verset (esetleg drámát) olvasni.

- Meg képregényt, ha már itt tartunk.

- És a lényeg: azt hiszem, megértem arra, hogy újraolvassak régi kedvenceket. Mostanában egyre többször kerül elő a kérdés, hogy vajon jó tíz évvel ezelőtti meghatározó olvasmányok ugyanazt adnák-e most, mint akkor, és a tavalyi Woolf-újraolvasások is megmutatták, hogy érdemes, úgyhogy idén biza lehet, hogy sor kerül jó pár újratöltésre. Kicsit izgulok, milyen eredménnyel.

Mindenkinek, akinek volt türelme ezt végigolvasni (azoknak is, akiknek nem :) boldog, nyugodt, könyvekben gazdag új évet kívánok!

John Scalzi: Zoë története

Tükörregényt írni a saját történethez akkor érdemes, ha valóban van mit mondani. Az olvasó ismeri a cselekményt, a történet kifutását, a tanulságot – nos, a más nézőpont „hátsó ablaka” pont ettől lehet felhőtlen szórakozás, hiszen izgulni nem kell… De pont ettől fulladhat érdektelen unalomba is: hogy nem kell izgulni. Lehet pótolni az izgalmat: van, aki kulcslyukon szolgaszemmel lesett intimitásokkal szórakoztat ilyenkor; van, aki a vetélytárs, a vesztes, az örök második szemszögéből irigykedik – valamit ki kell találni, hogy a más nézőpontból való újramesélés ne legyen önmagában üres bőrlehúzó gesztus.

Tükörregényt írni akkor érdemes, ha valaki úgy műveli, ahogyan Scalzi. Szerintem példaszerű, ahogyan sorozatot épít: mindig kiválasztja az előző regény legizgalmasabb karakterét, a sajátvilág olvasói kérdéseket provokáló legérdekesebb momentumait, és azokat fejti tovább. Akkor is, ha tükröz – hiszen kevés izgalmasabb karakter van Az utolsó gyarmat lapjain Zoë-nál. Aki az emberiség legnagyobb árulójának vér szerinti, az emberiség rutinos megmentőinek nevelt lánya, a kiskamasz, aki mellesleg egy egész öntudat nélkül teremtett fajnak, az obinoknak ad mintát: hogyan is kell személyként élni és dönteni. Akinek az életét az obinok úgy lesik, mint egy valóságshow-t. Aki rosszcsont kisgyerekként a mellé beosztott két alient elnevezte Apacukának és Fundalukának – s most emiatt egy egész fajon belül a legnépszerűbb választott nevek egy halandzsamodóka kiszámolós szavai. Akit belefoglaltak az emberiség és az obin közti békeszerződésbe… már az egy egészen tűrhetően összetett írói feladat, hogy némi hitellel elénk kerüljön: hogyan nem őrül ebbe bele valaki.

És Scalzi megoldja – holott ahogyan az utószavában fogalmaz: sosem volt kamaszlány. Ez a kellemesen pocakos úriember megszólal azon a bakfishangon, valahol a csicsergés és a dacreakciók közt félúton, amit én egykori gyerekkönyvtárosi múltamból ismerek. Azon a hangon, ahogyan ők (a kamasz fiúk számára minden aliennél idegenebb taszító és vonzó jelenségként) egymás között beszélnek. Persze azzal a könnyítéssel, hogy Zoë kivételesen okos, és érettebb, mint a kortársai – de ezt a fentebb vázolt helyzete azért elég könnyen megmagyarázza.

És az író kellően érdekesre foncsorozza a cselekményi tükröt is – bár itt azért csal kicsit. Az izgalmi faktor olyan titkoktól mélyül, amelyek alapjában nem szövik át a másik könyv cselekményi hálóját (akár kapóra is jönnek: megmagyaráznak egyes könnyítéseket, írói önkényt raknak helyre) – s még ki se potyognak közben a háló lyukain. Mondjuk a Konklávénál tett látogatás (előző könyvben) homályban hagyott részletei ordítóan hiányoztak az előző könyvből – ha én szülő lennék, azért kértem volna erről még ott egy beszámolót. Most megkaptam, köszönöm szépen – pedig az igazi bajom épp a cselekmény efféle „hálófoltozásával” van: a tükörregény esetében pont a legkönnyebb út az ilyen „ez is megtörtént, csak nem esett róla szó” jellegű elemek alkalmazása a más nézőpont kritikus többszólamúsága helyett. Nem beszélve arról, hogy a történet így már szinte túlságosan kerek. Az esetlegesség valóságszagát túl gyakran nyomja el a sorsszerűség popcornirodalmi olajbűze. Csak azért kukacoskodom, mert Scalzi megmutatta már: tud ennél jobbat.

Ahogy nézem, a rajongókat egyébként pont az említett részlet, és Zoë problémafeloldása osztotta meg a leginkább. Csaknem azt mondom, annyira „zsáneridegen” ez a feloldás, mint Meyer kisasszony kényszeres kvéker békekeresése a csillivilli vámpírok esetében – de nagyon igazságtalan lennék Scalzival, ha egy mondatban említeném a nevét az említett kisiparossal. Mert Scalzi egyszerűen a saját világa belső logikájára figyel, s onnan választ a választhatóból – intelligensen lefütyülve közben, ki milyen várakozást épít vele szemben. Simán szembemegy az olvasó „műfaji elvárásaival”, a katonaregény zsánerének otthonos paneljeivel, amelyek ugyanúgy jellemzik A piszkos tizenkettőt, mint a Meztelenek és holtakat, mintha nem érdekelnék az olvasói várakozások; e tekintetben van annyira makacs és következetes, mint a nagy birodalomépítők, Frank Herbert például, vagy az olyan parafrazeálók, mint Roger Zelazny. Ha a világa nincs is akkora távolságban a miénktől, mint az említettek, ha egyszerűbb is a szövete, az kétségtelen, hogy szuverén (és ránk igen jellemző) látomás az övé.

Tudom, hogy a legtöbb rajongó további történeteket követelne. Még. Hogy benne élhessen a világban, amit az író teremtett. De én örülnék, ha tényleg nem születne több regény ebbe az univerzumba. Ha John Perry, Jane Sagan, és nevelt lányuk Zoë Boutin-Perry valóban megkapná az ígért „boldogan éltek, míg meg nem haltak” egymondatos mesei lezárását az írótól. Mert megérdemelnék.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas István

Audrey Niffenegger: Hollókisasszony

Ha nem tudnám, hogy Audrey Niffenegger legújabb „képes regénye” eredetileg egy táncjáték „forgatókönyvének” készült, bizony erősen zavarban lennék, hogy is értékeljem e művet. Persze – mit tagadjam – így is zavarban vagyok kissé, de így legalább tudom, miért… Az időutazó felesége és A Highgate temető ikrei világszerte ismert és népszerű szerzőjét Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa hívta meg, hogy írjon nekik egy történetet, amire ő aztán kidolgoz egy táncelőadást – a kérdésre, hogy mégis miféle történetre gondol, a válasz nemes egyszerűséggel annyi volt: egy új tündérmesét szeretne. Márpedig, ahogy Niffenegger is írja, a tündérmese, az egy egészen különös forma… 

„A tündérmeséknek megvan a maguk kíméletlen logikája és zárt szabályrendszere. A hollólány, akárcsak a régi mesék, egy fiatal lány fejlődéstörténetét és átalakulását meséli el. Van benne különös szerelmespár, metamorfózis, sötét igazságszolgáltatás, herceg, illetve a technika és orvostudomány modern varázslatai. Itt van tehát egy új tündérmese, amely készen áll arra, hogy átessen a tánccá változás nagy átalakulásán.” 

Különös és varázslatos – annak ellenére is, hogy a kötetbe került (és a szerző mesésen gótikus-ijesztő illusztrációival kiegészített) történet óhatatlanul maga után hagy egyfajta részlegesség-érzetet. Mintha csak egy műalkotás felét látnánk – hiányzik mellőle a zene, a tánc, az érzelmek vad hullámzását közvetítő színpadi játék. Ideális esetben persze az irodalom varázsa épp az, hogy a vizuális művészetekkel szemben teret ad az olvasó képzeletének és nem adja meg ezeket a plusz „fogódzókat” – mégis, ezúttal úgy éreztem, nem kapom meg a teljes élményt. Persze az is lehet, hogy épp az lett volna a jobb, ha nem tudom, hogy ez a történet egy táncjátékhoz készült: elképzelhető, hogy ha nem dörgölik az orrom alá, hogy van mögötte még valami, nem is keresem. Bár az is lehet, hogy akkor is azt érezném, Niffenegger története a mesebeli Hollólányról, aki embertestbe született, de bármit megadna azért, hogy repülhessen, színpadra termett. Ki tudja…

Hollólány egy postás és egy holló szerelméből született – a postás sok-sok magányos év után talál rá a fészekből kiesett kis hollófiókára, akit hazavisz, felnevel, dédelget, és aki észrevétlen belopja magát szívébe. Nászukból tojásba zárt embergyermek születik, aki pillekönnyű, mint a madarak, beszélni nem tud, csupán hollónyelven károg, ám szárnyak helyett emberi kezekkel áldotta meg a sors – se nem ember, se nem holló ő. Idegen a gyerekek közt, akik félik károgását és undorodnak furcsa játékaitól, és idegen a madarak közt, akik félnek embertestétől. Magányosan, örök vágyódásban éli életét, mígnem az egyetemre kerülve felcsillan a remény egy teljesebb életre. Egy esély, ami ugyanakkor magában hordozza a bukás lehetőségét is. Hollólány válaszút elé érkezik, s hogy jól dönt-e, azt csak ő tudhatja.

Mese ez, valódi mese – magányról, kirekesztettségről, elveszettségről, és arról, hogy mit tennénk meg (és mit áldoznánk fel) hogy kövessük a vágyainkat. Cseppet sem bájos, nem kedves, még csak szellemesnek sem mondanám, inkább mélységesen szomorú és melankolikus. Szól lázadásról, a szabadság utáni örök vágyról és arról a soha véget nem érő küzdelemről, amit a nekünk kiszabott sors ellen folytatunk. Mert ugyan melyikünk nem érezte már azt, hogy bármit megadna azért, hogy elszakíthassa béklyóit? Hogy valami mást éljen meg? Ki ne érezte volna magát szárnyaszegett madárnak, akit egy esetlen emberi testbe zártak? Nekem, aki hajlamos vagyok kapálózni a kötöttségeim ellen, szívet tépően gyönyörű és tanulságos kis utazás volt ez a sokszor bizarr, rémálmokat idéző könyvecske.

Mélységesen hálás vagyok a kiadónak, amiért megjelentette itthon e mesét – azért meg pláne, hogy ilyen színvonalas kiadásban vehettük kezünkbe (még ha ennek bizony ára is van, meglehetősen borsos). Mégis… Azért jó lenne látni azt a táncjátékot is. 

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Szabó T. Anna