Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

„Szinte csak a halálon gondolkodott Tazaki Cukuru, míg az egyetem második évének júliusától a következő év januárjáig leperegtek a napok. Közben ráköszöntött a huszadik születésnapja, de a forduló semmilyen különösebb jelentőséggel nem bírt számára. Ebben az időszakban mindennél természetesebbnek és ésszerűbbnek tartotta az ötletet, hogy megváljon az életétől. Hogy mi tartotta vissza az utolsó lépéstől, ma sem érti teljesen világosan.” 

Murakami Haruki legújabb regényének felütése pontosan előrevetíti, mire számíthat az olvasó, ha rálép Tazaki Cukuru zarándokútjára: mélységes melankóliára, a halál folyamatos jelenlétére és tengernyi – leheletfinoman ábrázolt – fájdalomra. Ami, ismerve a szerző korábbi műveit, valljuk be, nem meglepő. A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei az életmű korábbi darabjai közül leginkább a Norvég erdőhöz hasonlítható – egyenes vonalú, látszólag egyszerű magány- és elhagyatottság-történet, hiányzik belőle a Kafka a tengerparton vagy az 1Q84 szürrealizmusa és összetettsége. Ugyanakkor líraiságában, érettségében, kifinomultságában ott a helye a legnagyobb művek sorában. Egyesíti magában a mesterművek zsenialitását és az „egyszerűbb” alkotások közérthetőségét.

Tazaki Cukuru harminchat éves, egyedülálló tokiói vasúti mérnök – zárkózott, magányos lélek, aki a gimnázium óta eltelt majd’ húsz év során alig is engedett közel magához bárkit. Okkal, gondolhatnánk (s gondolja ő). Kamaszkora egy kivételes baráti társaság bűvöletében telt – ő és négy legjobb barátja már-már szimbiotikus viszonyban álltak egymással, s létrehoztak „egy háborítatlan harmóniában élő közösséget”. Mindent együtt csináltak, és remélték, ez így marad egész életükben – kamaszos álmaik és gyermeteg eltökéltségük akkoriban nem csupán megvalósíthatónak, hanem magától értetődőnek is tűnt. Ám Tazaki Cukuru mindig is érezte, kilóg ebből a közösségből: négy társa nevében ugyanis szerepelt egy-egy színt jelölő írásjegy, míg az övében nem. Kék, Piros, Fehér és Fekete körében így ő lett a színtelen Tazaki Cukuru. A jelentéktelen, semmilyen megkülönböztető jeggyel nem rendelkező, semmiben sem kiemelkedő Tazaki Cukuru. Aki később az egyetlen lett, aki maga mögött hagyta szülővárosukat, Nagoját, és Tokióba ment egyetemre. Hogy ott aztán az egyetem második évének júliusától a következő év januárjáig csak a halálon gondolkodjon.

S hogy miért? Mert négy barátja rejtélyes módon elfordult tőle – indok nélkül, magyarázat nélkül egyszerűen kitaszították s mikor Nagojába látogatott, értésére adták: nem akarják többé látni. Tazaki Cukuru pedig, a színtelen, kérdés nélkül fogadta e döntést, mintha évek óta várta volna saját kitaszíttatását, mintha erre készült volna, mintha színtelen sorsa beteljesedését látta volna benne.

Persze nem halt meg. Felépült néven nem nevezett depressziójából, testileg-lelkileg átalakult, újjáépítette magát és élte tovább az életét – ám még tizenhat év elteltével is baljós árnyként lebeg felette egykori megalázottsága, a tény, hogy akik a legfontosabbak voltak számára, ellökték, hogy nincs helye a világban, nincs, aki szeresse jellegtelen, színtelen lényét. Egészen addig, amíg egy reménybeli társ, egy új barátnő, Szala rá nem ébreszti: utána kell járnia a múltbéli eseményeknek, ha meg akarja élni a jelent. Tazaki Cukuru így útnak indul, hogy felkeresse négy egykori barátját, hogy a végére járjon a rejtélynek (már ha van egyáltalán „rejtély”), hogy megtudja, ki is ő valójában, és talán, hogy ki lehetett volna, ha akkor nem úgy fordulnak az események, ahogy.

Mi pedig vele utazunk a múltba, Tazaki Cukuruéba és a sajátunkba, elfeledett, eltagadott barátságok, szerelmek, kapcsolatok nyomán, hogy feltárjuk, mi az, ami félresiklott. Veszélyes egy könyv ez, hisz kevesek mondhatják el magukról, hogy nem szegélyezik elzárt, eltitkolt, lepecsételt, szőnyeg alá söpört fájdalmak, emlékek, hibás döntések, hamis illúziók a múltjukat – jelen könyv olvastán ezek óhatatlanul felbukkannak, s ugyanakkora eséllyel okozhatnak mély fájdalmat, mint megkönnyebbülést. Murakami lírai prózája ugyanis úgy karcolja véresre a lelkünket, hogy közben gyengéden simogat is – nála nincs az a fájdalom, amit ne lehetne elsimítani, nincs olyan árulás, amit ne lehetne megbocsátani.

Persze nem egyszerű – főképp, ha az ember magát árulja el. Tazaki Cukuru legnagyobb tragédiája tán nem is az, hogy barátai ellökték maguktól, hanem hogy hagyta ily könnyen ellökni magát. Hogy mintegy a saját sorsa beteljesedését látta abban, hogy mindenki eltaszítja. Egyfelől nagyon japán az a determinizmus, ahogy Tazaki Cukuru önmagát és az életét szemléli – elég, ha csak az életutat előre meghatározó névre utalok, mely szerint Cukuru „tárgyakat készít” – másfelől nagyon is univerzális a mondanivalója: senki nem tud minket oly szorosan és visszafordíthatatlanul kalitkába zárni, mint mi magunkat. Tazaki Cukuru saját színtelensége foglyaként zárta magát el a külvilágtól, s ítélte önmagát örök zarándoklatra. Valamiért, ami tán meg se történt, tán nem is úgy történt, tán nincs is már jelentősége, tán már senki nem is emlékszik rá. 

„Tele van szelíd szomorúsággal, és mégse szentimentális” – így jellemzi Tazaki Cukuru Liszt Ferenc Zarándokévek ciklusának Első év: Svájc sorozata Le Mal du Pays című darabját, mely saját zarándokévei elmaradhatatlan kísérője lesz (s mely a regény megjelenése óta Japánban igazi Liszt-reneszánszot eredményezett). Murakami regényére is tökéletesen illik e leírás: tele van szelíd szomorúsággal, és mégse szentimentális. És bár valahol azt mondja, mindannyian a saját illúzióink, álmaink, sérelmeink foglyai vagyunk, nem is tragikus. Mert azt is hozzáteszi, hogy csak rajtunk áll, hogy változtassunk ezen. Bármikor leléphetünk a saját zarándoklatunk ösvényéről.

Kiadó: Geopen

Fordító: Nagy Anita

Karácsony

Minden kedves olvasónknak békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Timi & Zoli

Várólista 2013 – már megint…

Ezen már tényleg nincs mit szépíteni – most sem sikerült. Igazából mentegethetném magam, hogy ezért, meg azért, mert nem jól terveztem az időmmel, mert túl sok recit vállaltam, mert történt ez meg az, ami miatt az olvasás háttérbe szorult (nem kicsit). De minek? Ez egy játék, amit nem teljesítettem, ennyi. Pedig én megint csak készültem – még jobban is, mint az előző két évben. Gondosan válogattam össze a listám, időben elkezdtem róla olvasni, tervezgettem, csoportosítgattam – mégis, mindig más könyv kéredzkedett a kezembe. Arra viszont rém büszke vagyok, hogy idén sikerült pont annyi könyvet olvasnom a listáról, mint tavaly meg tavalyelőtt együttvéve :) Mintha így terveztem volna… 

A piszkos tizenkettőből ők kerültek kivégzésre: 

Sjón: A macskaróka (a linkelt cikket Zoli írta)

Angela Carter: Esték a cirkuszban

Salman Rushdie: A firenzei varázslónő

Richard Yates: Egy jó iskola (a linkelt cikket Zoli írta)

Cesar Aira: Epizód egy vándorfestő életéből

Julian Barnes: Flaubert papagája

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Igazság szerint mind nagyon jó volt, szerencsére nem tudok a tavalyi nagy Mercier-csalódáshoz hasonlóról beszámolni. Ebből a garnitúrából A macskaróka és Az esték a  cirkuszban emelkednek ki magasan, mindkettő igazi remekmű. 

Ők pedig még várnak a sorukra (és sorra is fognak kerülni, továbbra is kíváncsi vagyok rájuk): 

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Andrew Davidson: A vízköpő

Libba Bray: Az az édes, távoli harang

Neal Stephenson: Gyémántkor

Orhan Pamuk: Az ártatlanság múzeuma 

S hogy jövőre indulok-e? Nem. Tavaly megfogadtam, hogy ha idén sem sikerül, nem próbálkozom tovább, és bár egyszer meginogtam (konkrétan amikor október végén Amadea és Pupilla [stréberek :)] végzett a játékkal, és azt tervezgették, mi kerül a jövő évi kupacba) – annyira hogy még össze is pattintottam a bővített listámat. Amit jól elteszek magamnak, és simán lehet, hogy játékon kívül elolvasom róla az összes könyvet. Vagy nem. Mostanában úgyis kicsit hátrébb akarom szorítani a tervszerűséget az olvasás terén, csapongani van kedvem, meg újraolvasni kedvenceket, meg megállni a polc előtt és levenni, ami épp a kezembe akad gátlás nélkül. Szóval azt hiszem, ez ennyi volt.

Bartók Imre: A patkány éve

Elolvastam A patkány évét. Önként és jókedvemben – Bartók Imre Fém című korábbi regénye annyira „tetszve nem tetszett”, hogy nem hagyhattam ki. Erős hangon, jó mondatokban szóló szerző – hát jól megkaptam! Az olvasást, amely közben az olvasó magányos, akár egy plüssnyeremény a céllövöldében. A jó mondatokat is, a rejtvényt is, a sokatmondást is, a kulturális utalások fanyar többletét – megint, de gyökeresen másképp szétesőben. Mintha egy világtojás fala repedt volna szét, és ezernyi apró, megnyomorított pók kelt volna ki belőle, hogy alig hallható, zizegő mozgással elfoglalják maguknak a tér nyirkos sarkait. Megint határokig feszelegve. És megint úgy, hogy nem hessegethettem el – mint egy gondolatban bőrt irritáló, szemtelen legyet – valaki más szövegre vetülő árnyékát. Ez a regény gyönyörű önállóvilágot képzel, de mintha Thomas Pynchon háta mögé. Úgy vetül rá az árnyéka, ahogy a leomlott New York-i tornyoké (azóta is) a közös jövőre.

Bocsánat, ha félreérthető vagyok. Bartók Imre nem epigon. Témáját és kifejtését illetően is messze tovább rohan e könyvével, mint a „paranoid posztmodern pápa” valaha is. Előre. Bele a jövőbe. Mégis – téves út műfaji regényként értelmezni ezt a könyvet. Valahol a szerkezetében, a cselekmény kócos vezetésében valóban egy poszthumán sci-fi-horror paródiája. Vagy mondjuk: az is lehetne. Hiszen nyomoznak benne, szörnyetegek ellen, akik embereket botanizálnak (használnak élve táptalajnak és gyökérzetnek), vesznek rá egymás fájdalommentes élveboncolására, alkotnak valóságos szürreális csoportképet, festményt az egybe-organizált élő testekből – mindvégig egyfajta „teljesebb tudatos létezés” titkos, sorozat-gyilkosi bűvöletében. Műfaji játék (is) folyik az olvasóval, a szokott „ki a gyilkos” kérdése mentén. A könyv első hatvan oldalán épp ez fájt a leginkább: hogy a szerző ezt a játékot nem vette komolyan. A könyv nehezebben „melegszik be”, mint egy öreg, kihasznált amcsi furgon – nehezen éri el a maga üzemi hőmérsékletét, és addig bizony forralja az (agy)vizet. New York-i rendőrőrse, a nyomozó Stone még a végtelenített sorozatok habkönnyű hitelével se bírt – még csak nem is „olyan, mint”, hanem a puszta „olyan szeretne lenni, mint”. A ráció sikerületlen paródiája. Akinek a számok a felsőbb valóság. A túlélők száma a felsőbb valóság. 

De persze miért is vette volna komolyan a nyomozás játékát az író. Ha a szörnyetegek „anyja” egy gyönyörű, démoni nő – maga a Babiloni Parázna; s a szeretője az egyik áldozat – maga az Elveszett Paradicsom. Ha a szörnyetegei valójában a filozófiáink. A szörnyetegei a legbölcsebbek: a feltámasztott, felturbózott, kiképzett Karl, Martin, és Ludwig. Akik így, önnön jövőjükben életre hívva a szellem emberének komplexusai lesznek: a háromféle meztelen kudarc. Három filozófus, háromféle csődtömeg – akár a három majom: aki nem lát, az mániása a képnek; aki nem hall, az él-hal a zenéért, aki nem beszél, az a fogalmazás bűvöletében nem teszi. A regény legszórakoztatóbb részletei lesznek a három idióta bölcs téblábolásai, tehetetlen képzelődéseik és stupid „problémamegoldásaik” két levezényelt borzalmas cselekedet között. Ahol ők nem a gondolat, csak a végrehajtók. Itt van hát, szembekerültek egymással; ő, a Tudás Letéteményese és az utolsó repeszgránát, a Tudás Szétszaggatója… A gondolat értelmét, a kultúrát a tapasztalat élve-boncolja. Üres helyeket teremt, ahova beáramolhat a „valami új”. Akinek a mosolya olyan, mint a kelő Nap a horizont foghíjában. 

Odafönt nincs semmi – hangzik el a 181. oldalon. A filozófia tehát, ha célt, ha mindenki célját, tehát ha emberfelettit keres, azt „odafönt” nem találja meg. De megleli az evolúcióban. Amely sürgethető. Erőszakosan alakítható – hiszen valójában a sokaságunk tevékenységének eredője is így sürgeti. A filozófia tehát a magasabb rendű cél érdekében megélt perverzió. Amit nem a kultúra kezel. Amit – ha végletekig nyílik – nem kezel semmi és senki. A gondolat a korlátai nélkül önfelszámol. Az ég üres, nincs kihez fohászkodni. Legyen hát istenné az ember maga; keltsük fel és helyezzük egykori hőse pozíciójába Friedrichet, hogy „ím, ígyen szóljon”; s amiről szól, az legyen az apokalipszis. Hiszen a ráció, a „nyomozás” gyermeke maga az Antikrisztus: aki az üres égnek fityiszt mutatva csak azért is János jelenéseit teszi valóságba, az apokalipszis négy lovasával. Az első három neve: meztelen szellem, a negyediké: meztelen megrontatás.  Akinek így hangzik a legszebb mondata megrontottjához: Ne butáskodj, kisfiú! Amíg van élet, érdemes ölni! 

Többször, többféleképpen elmeséli a maga provokációját Bartók Imre – nem árul zsákbamacskát. Valójában többféle emésztési fázisban újra és újra elénk böfögi a mondanivalót. Együtt mozogtak a gépzongora lágy hangjaira, amelynek minden ütemére megremegtek a póklábak is odafent, és mozdult a fiú keze, előre-hátra, föl-le a másik testén. A testében. A teste közvetített a vertikális és horizontális között, mindenestül ferde volt, megannyi irracionális szám tapintható, kitömött manifesztációja. A vertikális oksági gondolata, és a horizontális örök asszociációi – szegény európai elme! Nem csoda, hogy Nietsche is a megmentő őrületet kezdte keresni…

Beteg egy képlet ez, horrorba panírozott gyomorforgatás. Amely szeretne a dolgok bőre alá hatolni – ha más nincs, legalább szikével. Bartók Imre nemcsak a filozófiát pofozza bucira. A ma annyira szeretett, beteg nézetekből forgatott hallgatag filmes és könyves „bárányok” belső szerveit is kiforgatja nekünk. Amolyan „jöjjetek és lássátok: ezt élvezitek” módján, kíméletlenül. Hiszen tényleg ezt élvezzük. Régóta. Bateman, Sobota, Hannibal Lechter, Dexter óta – ezt a beteg nézőpontot. Az életet, amely egyszerű, közönséges és iszonyú, beoltva a „de legalább semmi nem tart örökké” személyre szabott, jól kiérdemelt gyógyíthatatlanságával. Ahol a negyedik felébresztett filozófus: Nietsche e könyvben a beteljesült, a józanság háromféle sivatagi delíriumát felülíró, dzsungelszerűen burjánzó őrület maga; amely nem keres, hanem talál; s amit talál, azt ráírja az életünkre – áthangolva vele az üres ég isteni tévéjét.

Még mindig tartom: Bartók Imre a nemzedéke legígéretesebb, legsokrétűbb tehetsége. Csak több ezer leírt szó birtokosaként sem váltotta még be ezt az ígéretet.

Kiadó: Libri

A Hobbit - Smaug pusztasága

Egy általam igen sokra becsült filmes blog felületén bocsátkoztam e szavakkal egy egészen bájos beszélgetésbe A Hobbit – Smaug pusztasága kapcsán: 

Hardcore rajongó vagyok. Ez azt jelenti, hogy 83-ban olvastam a könyvek könyvét, és azóta számtalanszor. Mindegyiket.

Már A Gyűrűk Ura-filmeket is csak egy elviselhető kompromisszumnak láttam, a mai filmnyelvi divat és kötelező filmes klisék által hígított gyönge koktélnak - ha PJ-t és csapatát becsülöm, akkor azért, mert meglepően sokat mentett át a könyv szellemiségéből, és a várakozásaimhoz képest meglepően keveset erőszakolt rajta. Megszerettem idővel őket - de ezzel a bele fektetett irtózatos mennyiségű melót tisztelem meg, nem a végeredményt. 

A Hobbit esetében arra voltam kíváncsi, mennyire sikerül a lefektetett filmes alapokat adaptálni a gyerekmesére, milyen eszközökkel komolyítja a csapat a történetet a már kialakított miliőbe. Ez hellyel-közzel sikerült. Úgyhogy ugyanazzal a keserű szájízzel, de sokadik nézés után meg fogom ezeket is szeretni. Idővel.

S amit nem kérek számon, mert a jelenlegi mainstream filmes feldolgozások összességének betegsége: a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgia „értelmét”. Lehet másképp mozit csinálni ma is, csak nem adnak rá ennyi pénzt. Úgyhogy vagy ez, vagy a fapad. 

Igen, tényleg nem ezeket akarom számon kérni. Elgondolkodnék itt, előttetek egy filmen, amit voltaképp élveztem – még ha olykor azzal a klinikai érdeklődéssel is, mint Karinthy az agyműtétjét. Nem leszek tekintettel azokra, aki nem ismerik a sztorit, mivel amit mondanék, az számukra amúgy is érthetetlen lesz. Ne mondjátok, hogy nem szóltam…

Mert a film valójában tényleg tetszett – főleg mivel az első rész annyira alacsonyra tolta a mércét a maga ambivalensen, idegesítően szerethető módján (puffogtam róla…), hogy azért ezt nem volt olimpiai teljesítmény megugrani. Ugyanazt az arányt megtartották a filmesek az ihletett, a Professzor világába rántó, elkapott pillanatok és a mélységesen elidétlenkedett és/vagy felháborítóan ostobára butított hosszú percek közt – még a végén elfogadom Radagastot is olyannak, amilyen…

Jacksonnak erős belső látomásokban zuhoghat a rengeteg kép az agyára, másodpercenként legalább 48 - gondolom, mivel balettbe oltott akcióorgiáinak minden poénját általában csak a DVD-n, sokadik nézéskor veszem észre -; még jó, hogy ezek közt vagy ezeken túl is akad néhány felejthetetlen beállítás. Mint például: Thorin profilból, a nagyapja szobra előtt, amint épp (teljesen indokolatlanul) úgy viselkedik, mint a nagyapja. Lenn a bányában egy sárkány épp erőteljes zajjal jár, ezek szerint a betörő viszont nem járt szerencsével. Thorin hideg szívvel szól Balinhoz, aki (naná, hiszen ez a „szerepe”, ő az „empatikus törp”) menne segíteni. Mintha már nála volna a Smaug szerint agyat bódító, vagyoni helyzetet maximális értékké transzponáló, mindent és mindenki mást értékétől fosztó Arken-kő. Amely ezek szerint nem a „Hegy Szíve”, hanem a kapzsiságé és a megrontásé. Amolyan helyi jelentőségű Gyűrű. Ez az ötlet egyszerre zseniális, és katasztrófa. Legelőször ezen keresztül mutatnám meg, mit becsülök PJ filmes agyán, az ihletett változtatásokon – miközben voltaképp ugyanakkor ugyanettől megyek a falnak.

Mert ugye: kell egy ikonikus gonosz. Ide is. Amely nagyjából ötszavas mondatban elmesélhető motivációkat generál, amit a néző a képek áradása közben – talán, jó eséllyel – még felfog. Az ötlet zsenialitása: Bilbót a törpök így az Arken-kőért küldik egykori otthonuk sárkánybűzös termeibe. A tolvajnak elfogadható méretű feladata van, nem egy egész törp nemzetség összeharácsolt összvagyonát kellene csupronként kihordania, mint a könyvben. S a Kő egyben a törp-nemzetségek újraegyesítésének kulcsa, a teljhatalom és a sárkány ellen való hadba hívás záloga is – akinél az Arken, annak ugranak a szavára a klánok. Csakhogy a törpök nem tudják: a Kő az átok is, amelyik megbolondította Thrórt és Thráint (s nem a Szaurontól kapott és egyetlenként még megőrzött Gyűrű a Hétből. A Gyűrű-versre tessék gondolni: Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő…; s a függelékre, ahol elmagyarázódik Durin örököseinek, a legősibb törp-klánnak a sajátos viszonya az aranyhoz, a megőrzött „ajándék” árnyékában).

Bilbónk viszont a határozottan bőbeszédű sárkánytól (ez a Smaug egy fecsegő vénasszony, én mondom!) értesül e tényről, amit aztán megerősít Thorin nem kicsit elvonási tünetekről árulkodó találkozása vele a termekben, ahova (talán jó Balinunk élesztő szavára) mégis csak besurrant a tolvaja után. Hobbitunk nyilván nem adja a követ a cimbi kezébe, majd pont ő lesz a tönkretételének eszközévé… merthogy arra fogadnék: már nála van. Jó fej a mi Bilbónk, nem adja a mérget a drogosnak. Nos, így építkezik Jackson, amikor formában van, A Gyűrűk Urában a legmeredekebb mutatványt ilyetén mód Faramirral követte el – s csak a bővített változat ismeretében került az egész úgy-amennyire a helyére. Hiszen ez konkrétan zseniális: párszavas mondatokra szűkített motivációk összefüggő, szellemes hálója.

Viszont így mire véljük majd, amikor Bilbó cserealapnak felajánlja az Arken-követ, a „jó” tündekirálynak, és Bardnak, aki addigra Smaug, a rettenetes gyilkosa? Mintegy a saját tizenharmadrésze helyett, hogy lehetőleg békésen oldhassa meg a konfliktust? Avagy nem ajánlja fel, hanem úgy veszik el tőle, a kicsit baljósra hangolt Thranduil, vagy a nagyon szabadságharcosra rajzolt Bard? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy oldja fel ezt a csapdát a rendező, de azt gondolom, hogy a történet lehetőségeinek ismeretében a szellemiség sérelme nélkül ez nem fog menni. A könyv varázslatát jelentő momentumok jókora része megy így a levesbe. Ihletett változtatás – amitől úgy egyébként falnak verem a fejem…

Ugyane nyomvonalon: a kötelező szerelmi háromszög fajközivé nyitása a legnagyobb pofon, amit a Professzor életműve eddig kaphatott. Nem ér fel vele az életkorok fogyasztóbarát variálása, komplett szálak kihagyása, avagy devalválása; az együgyűségig csupaszított Ent agyak, a madárturhás hajú mágus. Holott az ötlet a maga pofátlan Jacksoniságában abszolút szellemes. Vegyünk egy pór erdei tünde csajt, akibe Legolas szerelmes. Hozzuk rács által biztonságosra hangolt in flagranti helyzetbe a legcsinosabb törpkölyökkel, Legolas szeme láttára. Egyfelől némileg árnyalódik a kép, lám, akad tünde (s ráadásul nő az illető!), aki túllát a sztereotípiákon, és a szíve a fajhatáron. Másfelől Legolas heves törp-undora is megalapozódik visszamenőleg – naná, ha szívileg maradt alul; ő, a két és fél fejjel magasabb, akinek tökéig ér a másik hódító… ráadásul ezek a megtévedt szerelmesek a tolerancia jegyében nyilván majd szépen egymás karjába halnak a harmadik filmben, némi ork segédlettel – úgyhogy ez a nem létezhető filmes kötelező nem hagy a történeten túl maradandó nyomot, mondjuk egy felsíró csöpp tünde-törp félvért…

Szóval a gond ott van, hogy Gimli rajongása Galadriel iránt, a feltétlen, és teljes mértékig lovagias hódolat a másik felé, aki a részvétével és az empátiájával fegyverezte le a zord törpöt, s mutatta meg neki a maga valódi – lélekből eredő – szépségét; szóval Gimli rajongása példa nélküli, egyedi, és megismételhetetlen. Galadrieltől olyan jutalmat kér, amely szimbolikus, jelentéktelen – azaz kb. a legtöbb, ami kérhető. A három hajszál, a „hegyek és erdők barátságának záloga” valójában a legmerészebb kérés, amit a törp csak kérhet. A tünde teste a varázslata része, a világban létezése teljes mértékig, az utolsó haja száláig hordja magában az esszenciáját. Amikor a legendák legnagyobb kovácsa, Feanor az ősidőkben a Szilmarilokat kovácsolta (mintegy mesterséges napokat az égre!) kért Galadrieltől három hajszálat, hogy kvázi belekovácsolhassa magát „galadrielt” a fényt sugárzó ékkövekbe – tündék közül számára a legszebbet erre kérte, s kérése megtagadtatott. Galadriel nem adott a valák ellen lázadó fénybe magából, akkor sem, ha aztán az elrabolt fény után ered maga is, Középföldére (és persze azért, mert a szíve valójában uralkodni vágyott…). Gimli kérését meghallva ezért súgnak össze a tünde urak. S még ha a törp maga nem tudja is ezt, pontosan érzi, e pillanatban a legtöbbet kéri, amit a másikból kaphat – s amit sérthetetlen kristályba foglal majd háza kincstárában, mintegy zálogként. Amit nem kapott meg a „fényt hozó” valaha volt tündeúr, azt megkapja az egyszerű törp, aki végre békére vágyik azzal, kinek a lelkébe látott.

S a legnagyobb ajándékot is ezért kaphatja meg, hogy haláláig láthatja a szemekben csillogó tisztaságot – hiszen Gimli elhajózhat Valinorba (Halhatatlanföldre) Legolassal. Óriási áldozatot hozva ezzel, hiszen éltető otthona marad a háta mögött, a „kő, amiből nőtt”. Galadriel ajándékát ezzel az áldozattal szenteli meg – ez kérem a legtisztább lovagregény, Trisztáni hőseposz a javából – és akkor most ne is kérjen senki, hogy viszonyba helyezzem e történet mélyeivel és magasával Tauriel és Kili szerelmét.  Amely egyébként szellemesen lett elővezetve, ügyesen csavargatva, kaptunk fénylő tündecsajt, meg athelast megint, de basszus. Haggyámá… Ezt azzal együtt jelentem ki, hogy nyilván az egymásba halásukat majd megkönnyezem. Ennek fényében van szerintetek PJ-nél irritálóbb rendező?

Két példát hoztam. Lehetne még: Beorn úgy am blokk, Gandalf fogságba esése, az ork-hordák gumírozott rajtaütései (a tóvárosi tetőkre biztos óriás bőregerek pottyantották őket…); egyáltalán, a vászonra ömlő tesztoszteron-űberorkság, amihez képest egy Uruk ártatlan kis utcai bandatag… Remélem, értitek, miért ennyire ambivalens a viszonyom a filmmel. Amely továbbra is egy vállalható kompromisszum – és nem utolsó sorban a jelen kommersz filmes gondolkodás talán legjobban lekövethető tükre. A jól sikerült akciófilmek mélyén műfajtól függetlenül ugyanezek az egyszerűsítő, s redukció közben számos ellentmondást szülő motivációs momentumok laknak. A kommersz film jelenleg ilyen: intelligensen buta. Egy háborús mozinak, rendőrsztorinak, túszdrámának, bűnfilmnek (akár igaz történet alapján) ugyanilyen metódusok alkotják a vázát. Bennünket bármilyen film alapján hülyének néznek. Úgyhogy ne csodálkozzatok rajta, ha aztán sokadik nézésre a kétségtelen részletszépségei okán ezt a hazug adaptációt is megszeretem…