Emylia Hall: Nyarak könyve

Elizabeth Lowe átlagos harmincas szingli valahol Londonban – művészettörténetet tanult, egy galériában dolgozik, bérelt lakásban él egy lakótárssal, néhanap bulizik a barátaival, vagy biciklire pattan és kiteker egy közeli parkba, hogy a fűben elnyúlva olvasson. Elizabeth magányos, nem enged közel magához senkit, apjával szinte nincs is kapcsolata, de az egész mintha nem érintené túl mélyen – rég eltemette magában azt a lányt, aki még más emberekbe kapaszkodott és hitt abban, hogy a szeretet, a családi kapcsolatok, a barátság jelentőséggel bír. Magával is elhitette, hogy mindez nem számít – ahogy már-már magával is elhitette, hogy az a félig magyar kislány, aki a Pilis lejtőin szaladgált a szomszéd fiúval a nyakában és élvezte a pipacsok virágzását, a méhek dongását, a tokaji szájösszeragasztóan édes ízét és a szabadságot, nem is létezett.

Aztán egy Magyarországról érkező csomag minden sebet feltép. Egy levél, mely tizenegynéhány éve nem látott édesanyja haláláról ad hírt, és egy díszes-giccses, rajzokkal és fotókkal teli album, mely kettőjük hét közös nyaráról szól, emlékezésre kényszeríti az emlékezni legkevésbé sem akarót. Megelevenedik a kislány, akinek a Balaton partján szétszakadt saját kis biztonságos világa, a kiskamasz, aki a ködös Devon unalmából menekült minden nyáron a vad, zabolázhatatlan, virágba borult Magyarországra, és a dacos-lázadó, érzelmektől fűtött kamaszlány, aki egy csapásra vetett véget mindennek, és menekült vissza a kiszámíthatóan nyugodt Angliába, hogy új életet, új személyiséget, múlt nélküli jövőt álmodjon magának.

Erzsébet Lowe kilenc éves volt, amikor magyar származású anyjával és angol apjával először látogatott a rendszerváltás után ébredező Magyarországra. Az addig csak édesanyja meséiből ismert csodavidék egy csapásra rémálmok hona lesz, amikor az anya bejelenti, hogy nem tér vissza Angliába. Erzsi és apja megtörten térnek haza, hogy felépítsék biztonságos, jól bejáratott rutinokkal teli, unott kis életüket Marika, az anya nélkül. Ám ő nem tűnt el teljesen, telefonál, levelet ír, részt kér magának, és a következő nyár ott találja Erzsit a reptéren, ahogy épp Marika és új párja esztergomi villája felé tart.

Esztergom, a Pilis és a Villa Serena lesz aztán Erzsi világának középpontja – a titkos kert, amibe minden nyáron beleveti magát, ahova egész évben vágyik, és ahol oly gyorsan eltelik a kiszabott idő… Ahol szabadnak, vadnak, szépnek, magyar lánynak érezheti magát – amilyen a gyönyörű, pörgős szoknyában és színes szandálban járó, a kimért angol hölgyeknek fricskát mutató Marika. Ahol ott van minden, ami hiányzik devoni életéből, ahol más lehet, mint aki, ahol elhiheti, hogy semmi sem változott attól, hogy anyja elhagyta. És ahol ott van Tamás. Az első, féktelen szerelem, a kaland, amit aztán évről évre lehet dédelgetni, és várni a viszontlátást.

Egészen addig, amíg az egész össze nem törik újra, ezúttal összeragaszthatatlanul. Amíg fény nem derül egy titokra, amit gondosan becsomagoltak, elhallgattak, eltemettek – amit a dacos kamaszlány, ha belefeszül, sem tud megbocsátani. Mert míg egy titokra fény derül, az elmúlt nyarakra a hazugság árnya borul. Erzsi egész világa, önképe, identitása, szeretteihez fűződő viszonya rendül meg, úgy, ahogy egy kamasz világának sosem lenne szabad. Mert ebben a korban az ember amúgy sem bocsát meg semmit egykönnyen, hát még egy ilyen hazugságot. Erzsi sem bocsát meg. Angliába megy, Elizabeth lesz, és tán hosszú évek múltán el is felejtené, hogy valaha másként hívták, ha nem érkezne egy napon egy csomag…

Emylia Hall regénye történet a gyerekkorról, ami meghatároz minket, nyarakról, melyek örökre belénk égnek, a családról, mely a legmélyebb szeretet és a legfájóbb csalódás melegágya egyszerre, és egy angol kislányról, aki mindennél jobban vágyott álmai földjére, Magyarországra. Az írónő saját kamaszkori nyaraiból táplálkozó leírások érzékletesen, fájdalmas-gyönyörűen, megfoghatóan elevenítik fel a kilencvenes évek szabadságba szédült hangulatát, a balatoni nyarak hirtelen kinyíló világát, a végtelen lehetőségek illúzióját. Mást jelent ez egy külhonból idelátogatónak és mást egy magyarnak – emlékezhetünk mindketten kamaszkorunk lázas-szépséges nyaraira, ám nekünk, akik itt élünk, ez óhatatlanul összekeveredik az illúzióvesztés keserűségével.

Persze ez már csak az olvasó utólagos észrevétele, maga a könyv már-már dicshimnusz e feledhetetlen nyarakhoz. Hangulatos, szépséges, olykor giccsbe hajló leírásaival, lázas-kamaszos élményvadászatával (melyekből soha nincs elég, s a nyaralás végén mindig úgy tűnik, nem csináltunk semmit) eléri, hogy az ember újraélje saját meghatározó kamaszkori nyarait. A fáradt-forró kertben hasalásokat, melyek végén napszúrással és leégve pihegtünk a hűs szobában, a naphosszig tartó bolyongásokat elvadult kertekben, Duna-parton vagy száraz-poros országúton, a tiltott gyümölcs ízét, az örökös reménykedést, hogy ez a nyár jobb, hosszabb, tartalmasabb lesz, mint az előző. Ez a hangulat, ez a burjánzó érzelemtömeg menti a történet esetlenségeit, és feledteti velünk, hogy egy egyszerű vonalú, semmi-különös kis családregényt olvasunk. Édesbús, a maga módján elgondolkodtató, ám mély nyomot nem hagyó történetet anyákról és lányokról, és a réges-régi, meghatározó emlékekről. Amiktől bárhogy is akarunk szabadulni, sosem sikerülhet.

Kiadó: Park

Fordító: Mesterházi Mónika

  

Iain M. Banks: Félemmetes géjpezet

Csak úgy, játékból ránéztem e történetre őfelsége VI. Adijine szemszögéből. E társadalom elitjének legfőbbje szemszögéből. Aki elhiszi: az irányítás határai jobbára az eszközök megválogatásával szabódnak – tehát a cél az eszközpark egésze. Magam, a közvetlen környezetem, a tágabb környezetem, de akár az egész társadalmat is képes vagyok irányítani, ha a megfelelő emeltyűk – adatok, az elemzésük, tervek és hatástanulmányaik egyfelől, másfelől végrehajtó apparátus, technika, kontroll – a rendelkezésemre állnak. Ha bárki fejébe belenézhetek, mindez a rendelkezésemre áll, s ha a hatalmi struktúra maradék nélkül tisztában van ezzel, mindig nálam lesznek a legerősebb lapok. A többi önuralom és a kíméletlenség kérdése.

Csakhogy ez egy jól formált hatalmi illúzió. Mindig akad számba nem vehető tényező, mint a naprendszerhez közelítő halálos porköd, amely köp a felsőbbrendűségemre. És lépéskényszerbe hoz. VI. Adijine vagyok – nem a hatodik a sorban, hanem ez a hatodik (fizikai) életem a nyolcból (amit majd a kódbeliek követnek) –, elég tapasztalt vagyok tehát, hogy felmérjem e kényszer követeléseit. A helyzet kulcsa nincs a kezemben, a Fellegvár klánja – a Mérnököké – ül rajta, de legfeljebb háborúzunk érte. Nehézségeket okozhat, hogy páran szervezkednek, néhány tudós okoskodik, hogy ismét akadt egy a kódot manipulálni képes látó - még ha csak egy gyerek is -, de mindez akadály, amit le kell küzdeni. A kód, a közösségi adatbázis mélyén a káosz lakik, s egyre nagyobb mértékben uralja el azt – az életünkbe immár genetikai szinten épült „implantok” által elérhető virtualitás szokatlanul viselkedik. S az ősi örökség, a felhőkbe nyúló tűtorony körül gyülekező genetikailag módosított (lelkek menedékéül szolgáló?) madarak, a hárpiák is egyre furcsábban viselkednek. De még mindig a kezemben vannak az aduk, Serehfa egyetlen hatalmi tényezője én vagyok továbbra is.

Játszom itt, az egyik jelentékenynek nem is mondható szereplő szemszögével, hogy próbáljam érzékeltetni, mennyire pazarul összerakott világban esnek a kalandok megint – hogy megint hányféle értelmezési szintet vegyít mesterien Iain M. Banks. Szeretem ezeket a diktátor-hőseit, már az író Kultúra-világában is ezek a figurák kötötték le a legtovább a figyelmem – mert ők illusztrálják a legfappánsabban, mit is gondol az író az irányításról és határairól. A jól válogatott főhősök szokásos csapata: a bennfentes, a kulcsfigura, a különböző alakokban mindig feltűnő szuper-én, s az eseményekbe csöppent kisemberek tetteit nem mesélném - aligha állnám meg, hogy ne sztorizzak a regényből. S azt már korábban megtanultam: Banks könyvei lapról lapra olvasva adják ki a leghatásosabban az ízeik. Nem mesélem a kalandokat – nem mintha nem lenne a maga módján a Félemmetes géjpezet cselekmény-íve is kiszámítható; a sokszereplős, sok szálat egybefűző mesék valóságérzeten-erőszaka persze hogy ismerős lehet akármelyik űroperából – nem ez adja a könyv erejét. Világkatasztrófát hárítani akaró kavarások és mélyebb rétegben a véletlent használva kizáró örök „okkal történik minden” – egyfajta irodalmi holisztika az író-lombikban; a „minden mindennel összefügg” modellje nyakon csíphető itt is. Akárcsak az irányítás határaival kapcsolatban: ezekbe sem fér – megint nem fér – az egész világ.

De Banks egyre ügyesebben próbálja belegyömöszölni mégis – legalább az érzetét. A cselekmény bomlásával épül előttünk a látomás, és ott a legteljesebb, ahol nyitva marad. Ahol kételyeket hagy. Mi a valóság szintje, ha ismételhető az élet? Miért csak nyolcszor ismételhető? Mit jelent a kupolába épült város-világ? S hogyan magasodik – mégis – a felhők fölé belőle a tűtorony? Miért hatalmasak a regény lapjain feltűnő állati (fél-állati, félig mitologikus) létformák? Meddig terjed, milyen törvényszerűségek szerint, s hogyan réteges a virtuália? A kérdések javát fel sem teszem – Banks legerősebb húzása megint, hogy világát a cselekménnyel együtt „meséli”, s nem meséli el (mégse) teljesen. Ami és ahogyan kibomlik gondolkodásra késztet – sőt, sajátossága, hogy végiggondoltatja a saját világom „szintjeinek” érzékelésével kapcsolatos kérdéseket. Banks úgy mellesleg a létemben bizonytalanít el – s ez messze túlmutat megint a puszta űroperai szórakoztatáson.

Szerettem Gadfium, a tudós fanyar, kíváncsi közönyét. Az Asura gyermeteg önmagára ébredését. Sessine gróf vándorlását a maga purgatóriumában. Elviseltem volna többet Pieter Veltesseri gyengéden bölcs humorából. És a végére egészen megszoktam Latra, a kiskamasz-látó butabeszédét is. Segített, hogy általában a prózán száguld a szemem - csak ha verset olvasok, mondom ki magamban a szavakat -, elég hamar ráéreztem a másféle nyelvtan ritmusára, s így ritkán olvastam félre a „1/2reírt” szöveget. De ezt bocsátottam meg a legnehezebben az írónak. Annyiféleképpen lehet a zsenialitás egyéb szinteken „korlátozott képességeit” ábrázolni – sokféleképpen lehet valaki nyelvben hiányos; s ez itt csaknem a legkönnyebb út. Viszont gratulálok Gálla Nórának, sikerült „1fajta” terminológiát összeraknia Latra rémületes mondataihoz.

Szíven ütött, hogy Banks halálos beteg. De bár eltanulhatnám tőle azt az eleganciát, ahogyan ezt is kezeli. Ne ezért olvassátok el a Félemmetes géjpezetet, vagy akármelyik Kultúra-regényt. Hanem mert jók. Egy gazdag fantáziájú, nyitott szemű mesélő mesél bennük ébresztő meséket. S olyan jól mesél, hogy az sem baj, ha tudjuk a mese végét.

Kiadó: Agave

Fordító: Gálla Nóra

Viktor Pelevin: S. N. U. F. F. – Utopia

Az Urkajnai Urkaganátus felett lebeg antigravitációs pányván Bizáncium hatalmas gömbje – benne az emberiség szupermodern technikával felszerelt elitjével. Akik voltak olyan szerencsések, gazdagok, szépek, kivételezettek, hogy belépést nyertek a jövő szuperállamába. Ahol a lakásunk ablaka olyan kilátásra néz, amit meg tudunk fizetni, ahol egy szavunkra a szobánkban terem bármi, csak egy korlátlan hitelkártya kell hozzá, ahol csúcsra járatott „guminők” hivatottak kielégíteni minden piszkos vágyat, melyeket az igaziak nem elégíthetnek ki – hála a beleegyezési korhatár 46 évre emelésének. Bizáncium az idős feministák, a techno-elit, a vallásos képernyőimádók és az ilyen-olyan szexuális defektusokkal küzdők paradicsoma – érdekképviseleti szervük, a GULAG (Gay, Unspecified, Lesbian, Animalist, Gloomy) minden más szervezetnél erősebb befolyással bír a társadalomra.

Bizáncium alatt a hajdani apokalipszis után romokban heverő, fertőzött, mocskos Földön terül el az Urkajnai Urkaganátus, benne megannyi fejletlen, ostoba, irányítható orkkal. Ők azok az „emberek” akik se nem szerencsések, se nem gazdagok, se nem szépek, és a legkevésbé sem kivételezettek – esélyük sincs bejutni Bizánciumba, csak arra valók, hogy csecsemőkkel lássák el a gyerekfelvásárlókat (hisz odafent a belegyezési korhatár miatt kissé problémás a természetes szaporodás) és hogy évről évre alanyai legyenek egy megrendezett háborúnak.

A bizánciumi lét meghatározója ugyanis a manitu – ami egyszerre jelenti Manitu Antikrisztust, aki az apokalipszis után eljött a kiválasztottakhoz, a manitut, amivel fizetnek virtuális bankszámláikon, és a manitut, melynek képernyőjén a háborús anyagokat nézik. Ezek a sznaffok, ezek a megrendezett háborúkat megörökítő véres-mocskos-undorító filmek jelentik a legfőbb szórakozást, a legvallásosabb misét, a legfontosabb tananyagot egyaránt. Minden, ami a bizánciumi lét lényege, benne van ezekben a sznaffokban. Öldöklés és öndicsőítés, közben némi szex. Mert hát a sznaffoknak csak egy része háborús felvétel – azok semmit sem érnek némi pornó nélkül. Mert ez kell a népnek.

S ebben a műfajban nincs jobb Damilolánál – a harci pilóta-operatőr szeretett repülőjével gátlástalanul gyilkolja halomra az ork fiatalokat, miközben elsőosztályú filmeket készít róluk. Azonban amint kiszáll Hanneloréja nyergéből (azaz feláll a fotelből, hisz a „repülés” pusztán virtuális) kiszolgáltatott puparaszta, gyönyörű luxuskategóriás guminője, Kája rabja – a „maximális dögségre” programozott szexuális tárgy pedig már nem vár sokáig, hogy kilépjen a neki kiosztott szerepből. Mikor a véletlenek furcsa összejátszásának következtében egy fiatal ork harcos a képernyőről Bizánciumba kerül, ahol találkozik Kájával, egy csapásra megkérdőjeleződik, hogy meddig terjed a gép, és hol kezdődik az érző lény, hogy a programozást felülírhatja-e a szerelem, és vajon létezik-e még az a fogalom, hogy ember…

Pelevin rémségesen beteg jövőképet fest elénk – mert bár ez egy fantasy, egy minden valóságtartalmat nélkülöző utópia, azért annyira nem nehéz párhuzamot vonni saját világunk és a bizánciumi szentháromság között. Gátlástalan ötletparádé, irónia, alkoholos rémálmok és metafizikai-pszichológiai fejtegetések tobzódása ez a regény. Olyannyira tobzódás, hogy sokáig kétségeim voltak, ez a ránk ömlesztett ötletrengeteg összeáll-e valamiféle egésszé – nos, összeáll, bár tény: nem a történet, sokkal inkább a gáttalanul elénk pakolt metaforahalmaz, a kifigurázások, kifordítások, megszentségtelenítések garmadája marad meg bennünk. Ennek a könyvnek mind a hatszáz oldalára jut egy olyan elvetemült gondolat, ami köré más író tán egész regényt húzna fel – és ezt most tessék egészen konkrétan érteni, minden recenzióírói túlzás nélkül. Elképesztő!

Ugyanakkor sok tekintetben dagályos, túlírt, önismétlő és szájbarágós – gondoltam olykor olvasás közben, hogy aztán az író egy önmagában zseniális húzással úgy csavarja meg saját stílusát, hogy csak pislogok (nyilván ezt nem fejthetem ki, hisz sok értelemben a végkifejletet érintené, de azt kell mondjam, már ezért az egy narratív trükkért is érdemes elolvasni). Inkább el sem kezdem fejtegetni, mily sok értelemben rímel jelen korunkra – napestig sem végeznék, ráadásul Pelevin stílusa van annyira közérthető, hogy nem igényel semmiféle „mankót” a gazdag utalásháló megértése. Az biztos, még aki eddig is kritikusan és távolságtartóan állt a híradásokhoz, az is hátralép még kettőt, miután elolvasta ezt a könyvet.

Nem biztos, hogy szerencsés választás első regénynek a szerzőtől: akik ismerik az életművet, többnyire nincsenek elragadtatva tőle, pláne a főművek fényében. Én nem olvastam még tőle, és mit mondjak: megvett kilóra. Legszívesebben mind a hatszáz oldalát ideidézném, vagy simán csak kötelező olvasmánnyá tenném – szigorúan felnőtteknek. Mivel ez nem áll módomban (szerencsére), be kell érjem kedvenccé vált önreflektív-önmarcangoló jellemzésével az orosz népről. Vigyázat, az egész könyv ilyen (és még ilyenebb…)!

„Mert mit is jelentett akkor [orosznak lenni], ha hinni lehet a monitorszótáraknak? 

Német autóval járni, ázsiai pornót nézni, amerikai pénzzel fizetni, zsidó istenben hinni, francia diszkurszmongereket idézni, büszkén elhatárolódni a „hatalmon lévő rablóbandától” – és közben folyton azon igyekezni, hogy valamit ellopjunk, legalább digitálisan. Egyszóval a világ szíve és minden kultúra univerzális szintézise. 

A mi ősi orosz hagyományunk éppen aköré épült, hogy nem volt benne semmi saját, kivéve a nyelvet, amelyen ennek a „semminek” az átgondolása zajlott. Valami hasonlóval foglalkoztak a zsidók, de ők a saját semmijüket elnevezték Istennek, és sikerült nyereségesen eladniuk az ostobább népeknek. De mi? 

Mi Isten hiányát próbáltuk eladni az emberiségnek. Metafizikai nézőpontból ez sokkal faszább dolog, és eleinte elég jól is ment – ezért is tekintették az orosz és a zsidó népet valamikor egymás misztikus vetélytársainak. De míg az Istenre rá lehet nyomni a nemzeti pecsétet, hogyan lehetne rányomni arra, ami nincs? Hát ebből fakadt hajdani őseim civilizációs válsága, ebből fakadtak az önidentitással kapcsolatos problémáik és az alacsony önbecsülés, amely folyton az egyházi-bürokratikus obskurantizmus és az anális zsarnokság poklához vezetett.”

Kiadó: Európa

Fordító: M. Nagy Miklós

Tajtékos napok

A szél utat tört magának a levelek között, és teljesen rügy– meg virágillattal telítve bújt ki a fák közül. Az emberek kissé lebegőbben lépdeltek, és mélyebbet lélegzettek, mert levegő volt bőven. A nap lassan kibontotta sugarait, a sugarak óvatosan bemerészkedtek azokra a helyekre, amelyeket nem tudtak közvetlenül elérni, és kenetesre kerekítették őket, de minthogy nagyon sötét dolgokba ütköztek, gyorsan visszahúzódtak az aranypolip ideges, de pontos mozdulatával. A polip hatalmas, izzó teste lassan közeledett, majd mozdulatlanná vált, párologtatni kezdte a szárazföldi vizeket, és az órák hármat ütöttek.

Colin egy történetet olvasott fel Chloénak. Szerelmes történet volt, és jól végződött. E pillanatban a hős és hősnő éppen levelet váltott:

– Miért ilyen hosszú? – kérdezte Chloé. – Általában az ilyesmi sokkal gyorsabban megy…

– Te csak tudod, mi? – csodálkozott Colin.

Erősen megcsípte az egyik napsugár végét, amely már majdnem elérte Chloé szemét. A fénycsáp puhán visszahúzódott, és sétafikálni kezdett a szoba bútorain.

Ha valaki elmeséli nekem, hogy ezt a napsugárcsápcsípést valaki majd képbe rakja, hát kiröhögöm. Ha valaki azzal jön, hogy akad filmes, aki pénzt kalapoz össze egy ilyen játékra, s nagyformátumú mozit kanyarít belőle, fel is pofozom, hogy a feje leszakadva repül a szellőzőkürtőig, s miután kényelmesen kiemelem a kezében – ettől függetlenül – közömbösen tovább szorongatott 309-es öltözőkabin kulcsát, még seggbe is rúgom, mielőtt összeesik. Tetszik érteni? Nem vártam csodát, még Michel Gondry-tól sem, pedig az Egy makulátlan elme örök ragyogása után legalábbis (titkon) reménykedtem benne, hogy nem cseszi el. Nem reméltem, hogy a szürrealitás ilyen többfenekű edényt pakol elénk pazarul, amin nem győzünk kacagni – pedig tudtuk, szomorúság lakik a több feneke mélyén, olyan feneketlen szomorúság az edény fenekén, amilyen illik a Chloé tüdejében kihajtó lótuszvirághoz.

Colin felhőtlen és felelőtlen, színekkel pazarlón pakolt élete csak a szerelemben hiányos. Amíg meg nem ismeri Chloét, egy sandacsacsa partin, ahova szakácsa és mentora, Nicolas rángatja el. Az elfuserált első mondat! Az elfuserált első randi! Az elszalasztott pillanat, ami után újra próbálkozhatunk – hát nem hittem volna, hogy ezt így. Hogy lehet így, ennyire szürreálisan, fantáziadúsan, méltón. Hogy filmes varázslattá lehet egy szaxofonritmusra komponált őrült regény, amely valójában iszonyúan szomorú. Mert a veszteségről szól, az árulásról, a szeretet kényszereiről. S közben az egzisztencializmus tapló, földhöz ragadt ostobaságáról, a kultuszról és gyűjtőszenvedélyről. A lélek erőtlenségéről, amely a végén már puskacsövet sem képes növeszteni aggodalmában. Csalásról és csalatásról – hiszen Alise mind a két szerelmest megkísérti a maga ki nem élt szeretetvágyával, amit a Jean Sol-Partre életműbe bódult szerelme, Chick képtelen kielégíteni. A kelletlen macskáról a végén – s az egérről, aki a gazdái életét tükrözi.

Tényleg csak a macska hiányzott – semmi más, mondanám. Meg fogja osztani a közönségét e film, gyűlölni fogják a szertelenségeit sokan, nem fogják érteni a modort, a beteges poénokat, a játékot pazarlással és ablakot homályosító pókhálókkal. Pedig így maradéktalan adaptáció, mondanám, így alázatos és ötletteli köszöntése Boris Vian könyvének, s titkon azt remélem, a képkorszak bódult ifjúságát majd visszarántja a könyvhöz is, hogy nemcsak értetlenséget, de kíváncsiságot is ébreszt az azt nem ismerőkben. De csak mondanám. Mert persze minden igyekezet ellenére sem jöhetett át maradéktalanul az a bölcselkedő, gyilkos gúny, amely e tragikus szöveg mélyén folyamatosan ott lüktet. Érezni az ízeit, de csak az illatából. Valójában kell hozzá a könyv, hogy a film minden kis porcikája értelmet leljen. Én könnyen beszélek – olvastam és szerettem. Nekem tényleg csak a macska hiányzott, mert ahol lehetett, ott „hallottam” a megidézhetetlen mondatokat. Nekem tökéletes adaptáció – de csak így, a bennem viháncoló mondatok által.

Nem, nincs igazam. Tényleg csak a macska hiányzott. Van az a jelenet a sínen csúszó írógépekkel, ahova mindenki csak az egy mondatát pötyögi. Újra meg újra azt az egy mondatot. S mikor szorultságában Colin dolgozna a teremben, ahol a regény születik, képtelen befejezni a maga mondatát. Mert a rólunk szóló „egy mondat” valóban befejezhetetlen. Ez annyira Viantól való! Benne van a szelleme.

Szerettem benne a színészeket. Még akkor is, ha Tautou és Duris közt nincs valódi kémia. Mind a ketten tudják a különbséget a visszafogottan eszköztelen és a szegényes gesztusú játék közt – ráadásul ott és akkor mernek ripacsok is lenni, amikor és ahol kell. S mindenki mást is szerettem benne. Csoda, hogy ekkora, féktelen vizualitásban egyáltalán előttem maradt a szereplők arca – mert ilyenkor a színész a látvány elemévé válhat; ha nem találja a játék pengeélen táncoló bolondságát önmagában. Mert ez a történet egy tragédiáé. Valójában. És – mit tagadjam – én is szívesebben ragadnék végelgyengülésig a játékidő színekkel tobzódó első felében. Semmint lássam: ha valódi baj érkezik, hétköznapi kis hisztijeink helyett a csendet parancsoló, akkor nincs segítség. Akkor tényleg megkopik a fény, és tényleg nem bocsátunk meg – ha vannak – az isteneinknek. Akkor szívtépő tépi a szívünk – és szürke lesz minden vigasz. Hogy mindez így kerül elém a gyöngyvászonra, azt nem reméltem. Hogy az alkotók merik így elvenni a végén, minden feloldás nélkül a reményt.

Azt hiszem, látszik, elfogult lettem – lehet, hogy emiatt nem is számít a véleményem. Tudjátok mit? Nézzétek meg, és döntsétek el.