Margaret Atwood: Legvégül a szív

Atwood nem tud hibázni. Még akkor sem, amikor abszurdba hajló disztópiát ír, a legostobább erotikus regények modorában, nem kevés hidegháborús kémregényparódia hangulattal, szexmániás kémfőnöknővel (és annak csillogó harisnyába bujtatott izmos vádlijával), Elvis-imitátor szexrobotok közt kicsempészett ellenállókkal, egy műhiba okán horgolt kék teddy maciba beleszerelmesedő örömlánnyal, tesztelési hiba folytán túlhevülő és - hát mit szépítsük - farkat törő szexrobottal. Még akkor sem, ha egyébként az összes közül ez a könyve a leggyengébb minőség, és akkor sem, ha vállaltan csak egy paródiába hajló irodalmi kísérlet az egész. Egy gátlástalan trollkodás attól az Atwoodtól, aki, miközben világrengető disztópiáival beírta magát az irodalmi kánon legfelső régióiba, szuperhősös képregényt ír, ujjgyakorlatként Shakespeare-t költ újra, női szemszögből meséli újra az Odüsszeia történetét, időnként felrobbantja a twittert, és nyolcvan felett is tüntet Trump ellen. Mondja valaki, hogy nem ő napjaink legnagyobb irodalmi fenegyereke.
 
Na de ne szaladjunk ennyire előre… Történetünk kezdetén az USA hajdan virágzó tagállamai közül jó néhány épp anarchiába süllyedt a gazdasági világválságot követő összeomlásnak köszönhetően. Egész államok váltak rozsdaövezetté, a csipkés függönyös, nyírt sövényes kertvárosi házakat már rég feldúlták a fosztogatók, munkalehetőség sehol, az üzletek zárva, csak néhány bár van még talpon – inni kell, ugyebár. Charmaine és Stan, a valaha szép jövőt álmodó fiatal pár egyetlen megmaradt vagyontárgyukhoz, egy ócska tragacshoz a végsőkig ragaszkodva járják az utakat, parkolókban alszanak, rettegnek a bedrogozott huligánoktól, Charmaine alkalmi felszolgálói munkáiból élnek, napról napra, egyre gyorsabban csúszva a lejtőn. Cél már nem is lebeg előttük – az a néhány állam, ahol még van munka, már így is túltelített és nem kér a menekülőkből, az egyetlen rokon, Stan testvére meg már békeidőben is bűnöző volt, hát mi lehet most.
 
Aztán érkezik egy visszautasíthatatlan ajánlat. Egy épülő város, egy kísérleti projekt, ahova csak a kiválasztott kevesek juthatnak be, hogy újkori pionírokként építsenek egy új világot. A Pozitron Projekt lényege, hogy egy világtól elzárt városba betelepített lakóival új társadalmi rendet teremtsen, az egyenlőség, jóllét, közös felelősségvállalás jegyében. A városban, Consilience-ben nincs magántulajdon. Nincs privát szféra. Nincs szabadság és rabság. Mind osztoznak mindenben. A lakók egy hónapig a nekik kiutalt kényelmes házat lakják, van polgári foglalkozásuk, katalógusból válogathatják a ruhákat, lakberendezési tárgyakat, a közösség céljainak megfelelően élhetnek, szerethetnek, szórakozhatnak, szaporodhatnak. A következő hónapban pedig bevonulnak Consilience börtönébe, ahol egy hónapig rabként élik életüket. Elzárva a „külvilágtól” és a társuktól, börtönbéli munkát végezve, börtönbéli szórakozásokat űzve, börtönbéli ruhát viselve. Míg „kinti” életüket valaki más éli. A projekt szabályai egyszerűek: semmi érintkezés a városfalon kívüli világgal és semmi kontaktus a „váltótárssal” – ja és persze, a projekt egy életre szól. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
 
Természetesen az állandó menekülésnél és a rozsdás tragacsban alvásnál ez is jobb – pláne ha vannak pihepuha, tiszta törülközők, pezsgő az üdvözlő hétvégén, gondosan nyírt pázsitok és cuki színkódos robogók. Egy megvalósult ötvenes évekbeli kertvárosi álom, semmi felzaklató, semmi mocsok, semmi újítás, csak béke, nyugalom, közösségi értékek, gondosan bondorított frizurák és virágminta. Charmaine számára, aki egész életében csak nyugalomra, biztonságra, tisztes középosztálybeli értékekre és kirakatba tehető szép, ízléses, de nem túl drága és hivalkodó tárgyakra vágyott, Consilience maga az álom. Minek is kérdezne? Miért is érdekelné, mi történik a városfalon kívül? Miért firtatná, mi zajlik a börtön falai mögött? Miért ne adhatná át magát életében először ennek a kipárnázott nyugalomnak? Nem is érti, az örök kétkedő, rosszkedvű, fanyar Stan miért olyan nyughatatlan. Miért vágyik bármi másra, bármi izgalomra, bármi különlegesre?
 
Tényleg, miért? Miért, hogy vannak köztünk, akik bármit és mindent feláldoznának a biztonságért, a vélt vagy valós nyugalomért, mások meg mindent megkérdőjeleznek? Miért, hogy egyikünk tátott szájjal nyeli a propagandát, más meg fránya tényeket kér számon rajta? Miért, hogy van, aki a saját kényelméért simán megemészti a legnagyobb hazugságokat is és képes akár gyilkolni, ha minden felelősséget kivesznek a kezéből és meggyőzik arról, hogy a közösség érdeke, és végső soron a halálba segített rendszerellenes elemnek is jobb lesz, ha végre békére lel nyughatatlan lelke? Tényleg ennyire könnyen megvezethetőek lennénk?
 
Tényleg. A bugyuta, rózsaszín álomvilágban élő Charmaine alakján keresztül Atwood tökéletesen mutatja be, hogyan hódol be a kizárólag saját kényelmével törődő kisember az autoriter hatalomnak – hogyan épülhet börtönállam szabad választások után és hogyan néz félre kollektíven egy fél világ, ha emberek millióit küldik mészárszékre. Mert mindig kicsiben indul. Az egyes emberrel, aki meggyőzi magát, hogy az az egy kis igazságtalanság nem számít. De vajon meddig megyünk el? Meddig számít a szeretet, a hűség, a család? Ha egy szerettedet szakítják el tőled a „közösség” érdekeinek védelmében, akkor is szemet hunysz? Kihez kötődsz jobban, a hatalomhoz (a saját kényelmedhez) vagy a társadhoz? Mikor válsz önállóan gondolkodó, érző emberből fogaskerékké egy gépezetben? Észreveszed, ha azzá válsz? Lehet, hogy már mind azok vagyunk?
 
Charmaine és Stan sztorija a lehető legváratlanabb és leggroteszkebb fordulatokat veszi – a bevezetőben említett abszurd elemek, higgyétek el, csak a jéghegy csúcsát jelentik. Atwood pedig, miközben lubickol a nevetséges erotikus jelenetekben, az Elvis- és Marilyn- hasonmásokra épülő szórakoztatóipari vadhajtások leírásában és a szexrobottesztelésben, szokásához híven azért megkínál minket néhány nagyon is aktuális dilemmával. Például azzal, hol ér véget a technikai fejlődés és hogyan viszonyulunk hozzá. Vajon az egyre élethűbb szexrobotok elterjedése visszaszorítja a szexuális bűnözést, vagy épp ellenkezőleg, táptalajt nyújt neki? Meddig lehet elmenni? Mi van a robotok után? Mikor pattan ki egy megszállott fejéből a gondolat, hogy neki „élő” szexrabszolga kell? Mennyire van messze az idegsebészet attól, hogy egy aprócska bemetszéssel mániás vonzalmat ébresszenek valakiben, hogy aztán élete végéig kérdés nélkül szolgálja „szerelmét”? Abszurd? Az. Biztosak lehetünk benne, hogy nincsenek hasonló kísérletek? Hááát…
 
És persze ott van a legnagyobb dilemma, ami vissza-visszaköszön Atwood minden művében, és ami sosem veszít aktualitásából, sőt, minden újabb társadalmi-technikai változással és paradigmaváltással csak élőbbé válik: kik is vagyunk mi és mi tesz minket azzá az emberré, akinek hisszük magunkat? Mi is az az identitás, amit sajátunknak érzünk? A Legvégül a szív legfontosabb kérdése, ami ötszáz oldalnyi abszurd után az utolsó oldalakon tárul elénk, bár végig ott lappangott a történet szövete alatt: kell-e nekünk ez a saját „személyiség”? Lehet-e valid választás az, ha valaki lemond róla? Lehet, hogy valaki valóban úgy érzi magát jobban, úgy van a helyén a világban, hogy elhiszi, elfogadja, sőt, óhajtja, hogy piszkáljanak az agyába és vegyék el tőle a választás, a rossz döntés lehetőségét? És vajon mit kezd azzal, ha mégsem? Ha rájön, minden, amit tesz, a saját választása és ő felelős a tetteiért? Szembe tud nézni vele? Hiszen a legnagyobb, a legelső és a végső kérdés mégiscsak ez: mit kezd(t)ünk a szabad akarattal?

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes