2018. július 9., hétfő

China Miéville: A város és a város között


Nem is tudom hirtelen megmondani, ismerek-e China Miéville-hez foghatóan elborult fantáziájú SF-szerzőt – mondjuk az, hogy én nem ismerek, még nem biztosíték semmire de azért valljuk be, nem gyakori, hogy valakinek a munkásságára külön alzsáner-jelzőt aggassanak. A weird fiction élő klasszikusa híres zsánerek közti kirándulásairól, saját bevallása szerint sem szereti kétszer ugyanazt írni: legújabb magyarul megjelent könyve egy noir-eszközökkel felrajzolt fantasy-krimi – mint ilyen, a legkevésbé „Miéville-es” az eddig olvasott Miéville-ek közül, ugyanakkor legalább annyira összetett és fifikás, mint a Kraken és sokkal érettebb, mint a pályakezdő Patkánykirály. (Kocarajongó vagyok, a „főműnek” tekintett Bas Lag-trilógiát nem olvastam [még]…)

Szóval Miéville és a noir… Persze ez sem csak úgy van, hogy ez a politikailag vastagon elkötelezett, filozófiában jártas weird-fenegyerek egyszer csak leült és írt egy simavonalú krimit – nem. Minden tisztelgése, műfaji játékai, megidézései és jóízű kikacsintásai ellenére olvasás közben nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy a noir itt csak álca: a cselekmény, a kiégett felügyelő, a gyönyörű halott nő és a lépten-nyomon felbukkanó, hősünk útját nehezítő összeesküvés-háló csupán eszköz arra, hogy identitásokról és identitásképzésről, politikáról, mesterségesen életben tartott történelmi traumákról, mikro- és makrotársadalmi félrenézésekről, üzleti érdekekről és a múlt feltárásának és eltitkolásának párhuzamos igényéről meséljen. Aki krimire vágyik, lehet, csalódni fog: Miéville játszik a zsánerelemekkel, de nem profin, inkább elkenve – aki viszont jellegzetes Miéville-hangulatot óhajtana, elsőre tán kevésnek érzi ezt a noirba csomagolt furcsaságot, utána viszont élvezettel fogja bogozni a szálakat.

Mert a krimi bizony vékonyka és igencsak kiszámítható. Tyador Borlú felügyelőt egy reggelen halott lányhoz riasztják: a drogos tinik által megtalált áldozat vélhetően csak egy újabb utcalány, akit a helyi szeméttelepen hajított ki egy elégedetlen kuncsaft. Rövidre is zárná, ha nem tűnne fel pár furcsaság – hamarosan kiderül, hogy a lány nem csupán külföldi diák, de még csak nem is helyben élt, vagyis hát helyben-is-meg-nem-is, a város melletti városban, a helyiek számára szigorúan tiltott másik városban, ahonnan sem élő, sem holt nem kerülhet át Bészelbe. A lány mégis ott van. Borlú pedig ezzel belekeveredik élete legbonyolultabb ügyébe.

A város és a város – Bészel és Ul Qoma. Egyedülálló, megmagyarázhatatlan entitás. Egy hely, ami valahol a messzi múltban kettéhasadt és azóta két síkon, két városként, egy földrajzi helyen, mégis parazitaként éldegél egymás (vagy önmaga?) testén. Átfedett utcák, totál utcák, homályos utcák – akadnak házak, melyek egyszerre vannak itt is és ott is, akadnak szomszédok, akiket egy határnál sokkal több választ el egymástól, akadnak foltok, ahol ha megállsz és leejtesz valamit, az a másik városban ér földet. Bészel és Ul Qoma polgárai kisgyerekként megtanulják láttalanítani a másik város történéseit: ebben segítenek az engedélyezett és tiltott színek, viseletek, viselkedési formák, az eltérő fejlődés, az építészeti stílusok különbözősége és a kétféle nyelv – ám nehezíti az emberi természet, kíváncsiság, ösztön. Vezetni tanulni kész rémálom az átfedett utcákon, hisz nem csak a saját síkod forgalmában kell boldogulnod, de ki kell kerülnöd a másik sík autóit is, melyeket nem is láthatsz. Ha baleset történik az orrod előtt, félre kell fordítanod a fejed. Ha meggyilkolnak valakit a szemed láttára, jobb, ha tovasietsz. Ha odanézel, kihágást követsz el. Ha a bajba jutott segítségére sietnél, az már áthágás – ami sokkal súlyosabb bűn, mint a gyilkosság, és sokkal kegyetlenebb szervezet bünteti, mint bármely város rendőrsége.

Kontroll – ha bármely város lakója meghallja ezt a szót, rettegés költözik a szívébe. Kontroll a hatalom, melynek egyetlen rendeltetése fenntartani a város és a város közti láthatatlan határokat – amely egy hitet, egy konstrukciót, a valóság egy megmagyarázhatatlan, tán csak az elmékben létező hasadását őrzi. Miféle hatalom képes erre? Miféle hatalom képes elfordíttatni velünk a fejünket, ha gyilkosságot látunk? Miféle rettegést kell beleplántálni az emberekbe ahhoz, hogy átadjuk a sorsunk feletti irányítást egy sosem látott, sosem hallott, ismeretlen eszközökkel dolgozó, embereket nyomtalanul eltüntető, semmilyen hagyományos értelemben vett legitimációval nem rendelkező hatalomnak? Miféle ostobaságokat képes létrehozatni és fenntartatni velünk a puszta vakhit?

Miéville trükkös mesélő – réteget pakol rétegre, könnyed rétegeket, fifikás rétegeket, zsáner-rétegeket, hogy a végére a sok könnyű rétegből összeálljon valami borzasztóan nehéz és fojtogató: saját előítéleteink, társadalmilag kódolt félrefordulásaink, a „más” belénk nevelt elutasítása, a vallási-politikai vakhitek általi megvezetettség kritikája. Bészel és Ul Qoma kettéhasadt városa valahol a kelet-európai, félig a múlt században ragadt, félig a fejlődő Nyugatot majmoló határvidéken zseniális allegóriája a rendszerváltások utáni sokfelé szakadt keleti blokknak – egyben remek kritika. Mind a történelmünknek hátat fordítók, mind a történelmi sérelmeket mesterségesen életben tartók felé. Ahogy hagyományőrzés és újítási vágy feszül egymásnak, úgy ütköznek üzleti- és tudományos érdekek egy ásatáson, úgy használnak ki egyesítés- vagy épp függetlenségpárti radikális fiatalokat szarkavaró politikusok és úgy tartanak életben a mesék ködébe vesző legendákat a város és a város közti harmadik városról azok, akiknek ez szolgálja érdekét.

Igen, minden sorában ott lüktet Miéville radikalizmusa (is), de az író szerencsére felülkerekedik és ahelyett, hogy elmenne propagandisztikus irányba, minden oldal egyformán megkapja a maga kritikáját. A legfontosabbat pedig mi, bészeli, Ul Qoma-i, vagy akármilyen polgárok-olvasók-alattvalók: a hatalom, amitől annyira rettegünk, csak addig hatalom, amíg mi felruházzuk vele. A rettegésünk, a félrenézésünk, a hitünk táplálja. Kontroll valójában semmi. Csupán pár szürke bürokrata, akik mint Michael Ende szürke urai, eljönnek értünk ha hagyjuk. Persze hagyjuk. Mindig hagyjuk. Miéville sok mindennel kísérletezik, egyvalami totálisan hiányzik belőle: az idealizmus. Sok jóval nem kecsegtet az emberiségről most sem.


Kiadó: Agave
Fordító: Juhász Viktor

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...