„- Rágyújthatsz, ha akarsz.
- Nem. Épp leszokóban vagyok. Nincs itthon dió, amit feltörhetnék? Vagy
mandula? Vagy szotyi vagy bármi más, amit idegesítő megpucolni?
- Hát… nincs. Van gabonapehely, ha az jó. Mézes pufi, vagy Chocapic.
- Szuper. Jöhet a Chocapic.
Hé, de tej nélkül ám!, tetted hozzá, amikor én már kint matattam a
parányi konyhában, és azon rágódtam, megjelenhetek-e előtted egy újabb üveg
whisky-vel. Végül nem mertem.
Na jól van. Két tálka Chocapic, tej nélkül. Száraz diéta a Panthéon
súlyos hadisérültjeinek. A hölgyeknek a hálás pszichiáterektől.
Visszatelepedtem a helyemre, veled szemben, csendben csipegettünk, majd
megadtam a végső löketet.
- Na gyerünk! Áruld már el, miért vagy nyomorult.”
Anna Gavalda mindig is vonzódott
a hétköznapok nyomorult hőseihez, akikkel ritkán történik igazán nagy tragédia,
inkább csak olyan mindennapi módon halnának bele néha az életükbe, mégis (avagy
épp ezért): szenvedéseik-szenvelgéseik, talpra állásuk, pofonjaik segítenek
szembenézni saját vélt vagy valós nyomorunkkal. (Zárójelben azért kövessük is
meg Gavalda hőseit: hisz mindenkinek a saját tragédiája a legnagyobb, és ki
mondhatná meg, kinek mi az „igazi” tragédia… de… az írónő valahogy remekül ért
hozzá hogy azon a vékony mezsgyén táncoljon, ami elválasztja egymástól a
banálist és a szívszorítót, a hétköznapit és a kivételest, a valóban
feldolgozhatatlant és a túldramatizáltat.)
Legújabb kötete visszatérés a
kezdetekhez, a Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol bájos, franciás, könnyed novelláihoz – egy jó pár
évvel érettebb és jó pár pofonnal gazdagabb szerző tollából. Ott van ezekben a
novellákban az Édes életünk
kijózanító pofonja és a Vigaszág
menekülése is, ahogy ott van az a zsigeri tapasztalat, amit csak a halál adhat
meg, a szerettünk halála, ami után felállni lehetetlennek tűnik, mégsincs más
választás, mert nem lehet, hogy mindig a
halál győzzön. Persze mindig ő győz. Mégis újra meg újra úgy teszünk,
mintha dacolhatnánk vele – hisz másképp mi értelme is lenne az egésznek…
Hét novella fért a kötetbe, akad
köztük egészen banális, egyszerűségében meglepően szerethető és két remek darab
is. Érdekes módon a kötetet egyfajta furcsa keretbe záró nyitó- és zárónovella,
a „Trubadúrszerelem” és az „Egy fiú” maradt legtávolabb tőlem: egyfelől,
jelenlegi élethelyzetemben tán a magányos, egyéjszakás kalandokba menekülő
és/vagy az ex esküvőjéről félrészegen hazavonatozva az első szemben ülő lányba
beleszerelmesedő fiatalokkal tudok legkevésbé azonosulni, másrészt… létezik
ennél banálisabb téma? Ó igen, van az a magány, amit semmi nem tud oldani, van
az a tüskés páncél, amin semmi más nem tud átjutni, csak a dacos és vállaltan
átmeneti kapcsolatok, de előbb-utóbb csak felnövünk, és levetjük a páncélt,
vagy még vastagabbat növesztünk, amin már az sem. Annyi érdekesebb téma van,
tessék nekem azokról írni!
Ami egyébként sikerült is: a
„Happy Meal”, „Az életpontjaim” és „A baka” apafiguráival lazán elbűvölt az
írónő, pedig ezek a novellák sem felejthetetlenek, de szeretnivalóan próbálják
ábrázolni női szemmel a férfilélek útvesztőit. Kérdéses persze, hogy mekkora
sikerrel, de hát próbálkozni miért ne lehetne, a történetek meg nem feltétlenül
attól kerülnek közel hozzánk, hogy igazak, hanem az érzéstől, amit kiváltanak.
Sosem tudnám szavakba önteni, mit váltott ki belőlem a „Happy Meal” – még úgy
is, hogy korán kitaláltam a „csattanót”. Nagyon szerettem „Az életpontjaim”
apafiguráját, akinek napját érdekesen színezi át a munkájában felbukkanó
erkölcsi dilemmára rájátszó iskolai konfliktus és annak rendezése – hogy aztán
bájosan az orrunk alá dörgölődjön, mennyire semmit nem tudunk a gyermekek
világrengető tragédiáiról és a gyermeki igazságszolgáltatás bugyrairól.
Mélységesen fájt „A baka” kései barátságának históriája, ami visszafogottan,
mindenféle direkt érzelemnyilvánítás nélkül, mégsem elfojtásokkal telve mesél a
váratlan helyről érkező segítség elfogadásáról és a legvalószínűtlenebb
kapcsolatok megtartó erejéről.
Valahol ennek párdarabja a „Nők
illegalitásban” (talán a „leggavaldásabb” a kötet összes története közül), egy
frissen elhagyott anyuka és egy folyamatosan alázó és alázott szerető
egyéjszakás barátsága egy doboz Chocapic és pár üveg whisky mellett – számomra
ez sokkal igazabban szólt a magányt feloldani képtelen, mégis egy pillanatra a
világot jelentő találkozásokról, mint a romantikus átmeneti fellángolásokat
ecsetelő novellák. Hisz tényleg, néha nem kell más, minthogy hallgassunk és
meghallgassanak, és más nyomorának tükrében torzítva láthassuk a sajátunkat…
A kötet csúcspontja a „Meg fog
halni a kutyám” szívszorító története – egy kamionos meséje, akit fia halála
után az öngyilkosság széléről rángatott vissza egy talált kutya; a kutya,
akinek halála aztán képes feloldani azt a feloldhatatlan gátat, ami a gyermek
halála után a szülők közt keletkezett, és aki után végre kimondhatóvá válik
mindaz, ami addig kimondhatatlan volt. Gavalda egyik legjobb írása, nem csak e
kötet novellái közül. Csendes tragédiájával és egyszerűségével a lehető
legszebben tárja elénk a legfontosabbat: hogy mindegy, mit élünk, mindegy, hogy
hisszük-e, hogy tovább tudunk menni vagy sem, mindegy, hogy belehalunk-e vagy
sem, meg kell fogni azt a kinyújtott kezet és lehetőséget adni magunknak és a
másiknak, hogy segítsünk egymáson. Garancia persze nincs – arra sem, hogy
bármelyikünk ki tudja rángatni a másikat a gödörből. De tán tönkremenni is jobb
együtt, mint egyedül.
Kiadó: Magvető
Fordító: Tótfalusi Ágnes
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése