Még mindig szívből csodálom azt a
bőkezű bátorságot, ahogy Palya Bea idehívja a számára legfontosabb
inspirátorait, ahogy egy színpadra áll velük - a maga kócosabb, zabolátlanabb
lényével az igazi selymei mellé.
Csodálom, hogy mekkora szíve van - mennyire szívből adja a teret a vendégeinek,
hangolja a magáéval a közönséget az érkezésükre, vendéglátóként a közös
játékokban is mennyire szelíden képes előtérbe tolni a meghívottjait. Valójában
a szó legszebb értelmében felnőtt, nemcsak az egy feladathoz, vagy a sokhoz: nemcsak
az anyasággal, és ahogy dalba hagyja csordulni - vagy akár az elválást, ahogy a
dalba... Az attitűdje a felnőtté, ahol önként és teljes szívvel lehet önmaga,
önként és teljes szívvel lehet egy szakma alázatos és büszke szolgálóleánya - s
az ő meséje ilyen ajándékokkal rakott, mint a minap, amikor elhívta hozzánk az
észak-afrikai arab zenei világ egyik (szelíden akaratlan) botránykövét, s
átnyújtotta (saját magával együtt) a budapesti közönségnek.
Souad Massi. Algériai, sok
gyermekes, szegény berber család leánya. A bátyja után őt is a zenéhez, a
gitárhoz húzta a szíve, s az arab tavasz előszelében ezt a lehetőséget, a
zenetanulás lehetőségét a családja megadta neki. Nem népzenész. Az első
percektől nem az autentikus érdekelte, hanem a hiteles. Flamencót játszott, de
mivel odavolt a Led Zeppelinért, beállt egy friss, erősen politikai tartalmú
dalokkal is fellépő rockbandába, az Atacorba.
Rövid hajjal, fiúruhában - de így is megtalálták a névtelen halálos
fenyegetések. Hallgatni, végül emigrálni kényszerült, ma is Franciaországban
él. A saját bevallása szerint a legfontosabb inspirátora Leonard Cohen - lírai,
balladisztikus hangvételük valóban közel azonos gyökerű, mint ahogy rokon vonás
a dalokba csorduló személyesség, mélységes megéltség. Világzenésznek mondanak, mert arabul énekelek - mondta egy
interjúban - pedig én csak egy algériai
rockercsaj vagyok...
Gyönyörű, amúgy, ahogy a
kultúrához áll. Egyfelől rengeteget merít az arab költészeti hagyományokból. A
tudatból, hogy valaha az iszlám a fény kultúrája volt. Másfelől szívesen
dolgozik együtt olyan kortárs költőkkel, mint Ahmed Matar. Érzi és érti a
kultúrák párbeszédét is - ahogy a történelmi ellenségek évszázadok alatt
akaratlanul is átszövik például egymás dallamvilágát és látásmódját, sajátos
rokon-érzeteket teremtve. Cordobában vendégeskedve együtt dolgozhatott a Les
Choirs de Cordue együttesel - amúgy is szívesen lép fel flamenco-zenészekkel,
sajátos ízű, közös produkciókban -, s rácsodálkozhatott, milyen gazdagon szőtt,
rejtett kapcsolatháló feszül a valaha annyit viaskodó világok
megfogalmazódásában. Talán innen a nyitottsága, a bátorság, ahogy egy dalon
belül énekel akár franciául, klasszikus arabul, algériai arabul, Kabyle-nyelven
(az anyanyelvén) és angolul - s ahogy összeszövi alá ezt az annyi mindenhez
(valójában bármihez is alig) hasonlítható zenét.
Ezt gyönyörű, székhez szögező
élmény hallgatni! Milyen fura - gondolom két szám közt; egy villanás az egész,
többre nincs is idő -: a flamenco és az arab játékmód közt tényleg az a kis,
finom eltérés, hogy amíg az egyik a táncos test-táncához feszíti a pontos,
kicsettinthető, cipősarokkal kikopogható, testtel eltáncolt indulattá
varázsolódó ritmust, a másik odavan azokért a kis, boldogító cifrákért a
dallamban... ha ének, ha mandolin, ha csörgő, ha dob - legfeljebb kicsit
túlcsordul a kereten. Medhi Dalil
gitárján még gazdagabbá lettek az amúgy is dísszel dús flamenco felvezetések. Milyen
fura... esik le a tantusz - ez számokon át tartó, lassabb folyamat...-, amíg
(nincs szeretettelibb szavam rá) azt a vén kópét, Rabah Khalfát lesem, amint játszadozik a ritmussal... milyen fura,
hogy ez a dobjáték afrika legdélibb csücskéből is szed magába ízeket, olykor
bátran késik, máskor meg mint a szívdobogás, olyan, hogy tényleg úgy érzem, a
mellkasomból szól, amit hallok. Kópé - nem pusztán alá dobol a többieknek, olykor kifjezetten incselkedik a
gitárokkal, az énekkel. S mindehhez szelíd és alázatos módon támogatja az
éneket a maga hangjával, tercel, kiemel, mélyít és színez - ahogy az énekben
szertartásosan komoly, úgy tréfál a bőrön a kezeivel...
A Selymeim-sorozat számomra legizgalmasabb pillanatai az
együtt-éneklések, amikor Bea és vendége egymás dalaiból merítenek, amikor egy
elképesztően rövid előkészület után ott, előttünk megszületik a varázslat. Hát
ez most valami megismételhetetlenül pazarra sikerült! Nemcsak Souad Massi és
Bea, de az együttes tagjai is annyi finom ízgazdagságot találtak a
vendég-játszótársakkal a szemünk láttára, a fülünk hallatára, mintha legalábbis
egy évek óta egymásnak pontos tereket adó, összeszokott produkcióban állnának a
színpadon! S nem a táv-üzengetés, és néhány rövid próba után történne meg
előttünk, ahogy Medhi Dalil teli szájjal vigyorogva köszöni meg a szinte jazz-cimbalmos
belevarázslást a dalba, ahogy Rabah Khalfa elismerően veregeti a nem tervezett
ráadás előtt az ütőseink vállát, ahogy Gerzson
János komoly oudjátékát díjazza a közönség tapsa és a többiek még
felszabadultabb öröme, s ahogy maga Souad Massi lesi elnyílt szájjal, mit röpül
az általa kitalált dallamra egy szál pikulán Szokolai Dongó Balázs... Arra meg konkrétan nincsenek szavaim,
amikor Souad és Bea az egy szál gitár kíséretével tépték ki a szívünket, hogy
zenébe balzsamozva helyezzék vissza. Hadzsíte... Mádzsíte...
Valami nagyon fontosat tanított
az este Souad Massi, és Palya Bea. Hogy a határok tényleg ott húzódnak
közöttünk, ahol a tiszteletlenség és a tudatlanság húzza meg őket. Hogy Souad a
maga hittel vállalt, gyönyörűen művelt kulturájával együtt vált hontalanná
(avagy kényszerű világpolgárrá) egy erősődő, fundamentális közegben, s hogy
bennünket ma, itt, Európában ugyanez a mentális közeg környékez. Amely
előítéletes és alapvetően megosztó, minimálisan sem toleráns és egyáltalán nem
kíváncsi. Amely kulturális teljesítményeinek büszke birtokában tekinti magát
magasrendűnek - de valójában nem ismeri a saját kultúráját sem: csak érvként,
bármire ragasztató plakátként van rá szüksége. Amit ez a csodálatos asszony a
hangjával tud, az nem köthető így egyetlen kultúrába - de gyönyörű és teljes.
Nem ő veszít vele, ha nem hallgatod, te vagy szegényebb, ha nem ismered. Valami
nagyon fontosat tanultam aznap este: hogy amíg tehetem, ne csukjam be a fülem a
világ gazdagságára.
Egy nem tervezett ráadást is
sikerült kitapsolni belőlük... de még így is úgy tűnt, túlságosan hamar röppent
ez a több mint két óra. Feltöltött, mint egy akkumulátort - nagyon szépen
köszönöm! És várom (szerintem egyre többen várjuk...) a következő vendéget,
kedves Palya Bea!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése