Az Inmortelt láttam előbb tőle, a Halhatatlanokat,
úgy, hogy kukkot sem tudtam róla – egyszer szembe jött éjszaka valamelyik adón,
talán szerbül. De ennél jellemzőbb módon nem is találkozhattam volna Enki
Bilallal, Jugoszlávia szülöttjével. Mennyire pontos az esetében ez a teljesen
felszámolt, talán soha nem is volt „haza” – és milyen meghatározó ez a
Franciaországban kiteljesült képregényes-filmes karrier alatt folyamatosan
lüktető seb, a valójában-hontalanság. Lenyűgöztek annak a történetnek képei a
szavak értelme nélkül is, bár aztán évekig tartott, amíg szerencsés véletlenek
által végre a maga teljességében újra szembejött az első képregényes sikerből,
a Nikopol-trilógiából a megálmodója által rendezett adaptáció. Az is megérne
egy misét… beleszoktatott egy képi világba és egy gondolkodásmódba, amely
meglehetősen gátlástalanul „idegen”, úgyhogy amikor a Titkos Fiók elkezdte
itthon megjelentetni a Szörny-tetralógiát, nem maradt annyira távoli, mint
amennyire sokaknak. Egyfelől. Másfelől emlékeztetett egy gondolkodásmódra,
amelyik mindig is borzasztóan közeli volt, szomszédos, csaknem otthonos; erre a
bosszú-alapú balkániságra, amely nem bocsát meg és nem felejt. Mert a
Halhatatlanok egyiptomi istenkoszorúja által Bilal ugyanúgy „haza” (is)
beszélt, az egykor kényszerből összerántott, egymást és saját magát is
nemzedékek óta gyűlölő kisvilágba, mint ebben a tetralógiában. Enki Bilal
minden művében ugyanazokat a sebeinket nyalogatja…
Egy cyberpunk jövő sajátos 2020-a
táján járunk - milyen érdekes, már csaknem utolértük a valóságban is ezt az
álmodott közeljövőt, szerencsére lokális atomháborúk, rommá szennyezett légkör,
és megingathatatlan államalakulatokká teljesedett fundamentalizmusok nélkül
(meg repülő autók és japán alaphatás helyett posztszovjet ízekkel operáló
városdzsungelek nélkül…). Ugyanakkor Szarajevo ostromában járunk-lépkedünk Nike
Hatzfeld emlékeiben naponta, egyesével visszafelé, egy belövéstől beszakadt
tetejű kórterem ágyán fekve, ahol a 18 napos Nike Amirral és Leylával a friss
árvaságon osztozik. Három csecsemő egyetlen ágyon, egy városban, ahol
orvlövészek mélyítik minden ártatlan áldozattal, járókelővel, távcsővégre
kapott bárkivel az etnikumok közti szakadékot – a háborúig. Mert Nike emlékszik
– erre is… A férfi, aki a keresztnevét a halott által viselt cipőről kapta, aki
mellett megtalálták, s aki a megtalálója vezetéknevét viseli, kivételes
emlékezőtehetségéből él – amely a saját pár napos koráig nyúlik vissza. A VEKA,
a Világemlékezet Központi Adatbankja alkalmazottja, egy korban, amikor a
legfrissebb és legteljesebb fundamentalista őrület, az Obscurantis Order éppen
mindent elfelejtetne az emberiséggel, a tabula rasa kedvéért, amiben hisz.
Az alapkonfliktus csak egy réteg.
A hagyma legkülső héja… miközben Nike igazából másra sem vágyik, mint hogy
megtalálja egykori ágytestvéreit, Amirt és Leylát, merényletet követnek el
ellene, a hatóságok segítségével bujkál, belegabalyodik a politikai
szövevénybe, valójában azokat az első napokat és éjszakákat keresi, hogy
megtudja kicsoda Amir (mi látjuk…) és kicsoda Leyla (mi látjuk…). Miközben
egyre jobban belegabalyodik az ördögi Dr. Warhole (war-hole: háború-lyuk)
hálójába, valójában emlékezve hátrálna, a születése napjáig. Alkat kérdése, kit
melyik utazása köt le jobban… engem mind a kettő kíváncsivá tett. Warhole
szövevénye hamar felzabálja azt a „világhelyzetet”, amit a képregény addig néhány
jól festett kockán át felépít – valóban létrejön egy légypetékkel telirakott tabula
rasa, csak nem pont úgy, ahogy a nagy mozgató politikai akaratok akarják.
Tényleg jó, hogy előbb láttam azt a másképp ugyanerről szóló filmet –
megcsaphatta az orrom egy monomániás alkotó képeiből megint egyfajta
„istenszag”. Azt hiszem ezért lettem függő, ezért nyűgözött le ez a
felütéseiben félbehagyott történet: mindig is érdekelt, hogyan fogalmazzuk meg
az isteneink…
Ahogy olvasom a megjelenés
környéki recenziókat, a képeket még az is nagyon szerette, aki a történetet
annyira nem… Tény, talán az egyik legszebben rajzolt képregény, amit ismerek.
Bilal egy bizonyos nőtípusba szerelmes – minden szereplőnője erre az egyetlen
eszményi alakra hasonlít (a Halhatatlanok
hősnőjét játszó Linda Hardyt is egyértelműen ez a szerelemeszmény választatta a
szerepre…). És ugyanígy apró különbségek különítik el a férfihősöket is – csak
a gonosznak van karakteresen „más arca”. Érdekes ez, ahogy a rajzoló az apró
különbségekkel játszik – mintha folyamatosan tudatná: ugyanazok vagyunk, és
ezeknek a jelentéktelen vonásoknak tulajdonítunk olyan feneketlen jelentőséget,
hogy háborúzni is hajlandók vagyunk érte. A rajzokon Bilal a sajátvilágaira is
szívesen utal - feltűnik Nikopol üzenete egy képen - nyilvánvalóan egyetlen
története van, és folyamatosan azt meséli. Ennek ellenére én akkoriban nagyon
vártam a folytatást…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése